Tizenhárom gyertya égett az oltár előtt. Viaszuk méltóságteljesen folyta be a gyertyatartók vasból kovácsolt indáit, fényük komor pompába öltöztette az öreg, omladozó templomot, kecses árny-arabeszkeket rajzolt a repedezett kőpadlóra, és titokzatos, kissé fenyegető kifejezést kölcsönzött a hámló oltárkép együgyű angyalkáinak.

Az oltár előtt vénségesen vén pap állt. Fehér miseruháját molyok csipkézték, kezében tartott Bibliájába egerek rágtak áttört mintát, kevés szürke haja pókhálóként repdesett feje körül – ódon alakja mintha a múló éveknek állított volna emléket.

A templom valaha szép lehetett, mára csupán itt-ott sejlett fel valami a hajdani fenségből.

A színes üvegablakok helyén szilánkok meredeztek, a szél szabadon járt ki-be rajtuk, az áhítat legcsekélyebb jele nélkül. És éppen abban a pillanatban, amikor az öreg pap feltette a kérdést, melyre oly régóta vártam, épp amikor szóra nyitottam a számat, hogy igent mondjak, egy minden addiginál erősebb légáramlat felkapta a lábunk alól a fonnyadó virágszirmokat, s azok kavargó, fehér örvény-táncba kezdtek köröttünk, és a gyertyalángok alázatosan meghajoltak eskünk előtt.

Az övé voltam. Hittem, hogy megmásíthatatlanul.

A pap megáldott bennünket, kiterjesztett két keze remegett, gyenge hangja alig vert visszhangot az üres templomban, nem is figyeltem rá, csak a kezem köré fonódó kéz melegét éreztem, a pillantásomba kapaszkodód szemeket vallattam, az ajkak puha érintését vágytam – mit nem adnék ma azért a hitért, amivel akkor hittem Istenben, emberben, de főképp: Benne, akit férjemül választottam – bár ma állhatnék ott, olyan ifjan, tettre készen... ostoba kívánság, hisz mire mennék vele?! Ha ma állnék ott, és belenéznék a szemébe, ma is ugyanúgy igent mondanék. Nem szeretem kevésbé ma sem, mint akkor. A szenvedés – úgy tűnik – nem mindenki lelkét erősíti meg: aki esendő volt hajdan, esendő marad vén korára is.

De akkor, ott a templom közepén állva még ifjú voltam, s hittem, leküzdöttem minden akadályt, ami az utamat állhatta. Hittem, hogy csak egy lehet több az uralkodó titkos mátkájánál: az uralkodó feleségének lenni. Ha kell, akár országának törvényeit áthágva.

Különös ország volt az övé. Azt mondták róla, külön világ. Néhányan állították, nem is létezik, csak az én fejemben él, bolondnak neveztek, szerencsétlennek tartottak, de nem bántam. Én tudtam, hogy birodalma létezik, mint ahogyan létezett Szerelmem is, és szántam azokat, akik lerombolni próbálták hitem, mert irigyek voltak – irigyek, mert nem követhettek, mert képtelenek voltak rá, hiszen szívükben csend honolt, fejükben ellenben tajtékzó hangzavar.

Eleinte csak pillanatokat loptunk, halk szavakat, de a többi ki nem mondott szó végül mesékké dagadt bennünk, és sem a perc, sem az óra nem volt elég, napokra vágytam, és éjszakákra, hosszú összefonódásokra, arra, hogy megkezdett álmaimat végigálmodhassam – és hogy álmodjon ő is velem.

Minden álmom meddő maradt – és makacs kitartásom jutalmául lassan elvesztem a két ország mezsgyéjén.

Mégsem voltam hajlandó feladni, de konokságomat már rég nem bölcs meggyőződés, csupán a magánytól való rettegés táplálta.

Ugyanott vártam kedvesemet mindig: a falun kívül, egy keresztútnál, egy határkőre telepedve, napról napra, évről évre. Az arra járók kíváncsian, értetlenül vagy szánakozva bámultak rám, a hideg megdermesztette a lábaimat, a nyár forrósága cserepesre aszalta az ajkaimat, és volt, hogy hiába vártam, hajnalban egyedül tértem haza. Hátam lassan belegörbült a hiábavalóságba, szám sarkából két ránc indult, és ugyanaz a reménytelenség ült a szememben, ami kezeimet tétlenségbe kényszerítette. Elfogadtam, bár megszokni nem tudtam helyemet a keresztút mérföldkövén, el a szűkre szabott éjszakákat, a testemre kényszerített terméketlenséget, és el a népek szánalommal elegy megvetését. Pedig nem mindig vártam hiába. Gyakran történt, hogy alighogy a keresztúthoz értem, már hallottam a vágtató ló patáinak csattogását, majd hamarosan fel is tűnt az alkonyi égen lónak és lovasának körvonala: kedvesem vörös bélésű köpenyébe belekapott a szél, az indigólila derengésben félelmetesnek tűnt – félelmetesnek és lélegzetelállítónak. Ilyenkor szorosan öleltem, hozzátapadtam, amennyire csak lehetett, remélve, vágyva, hogy nem ereszt el, de mindahányszor keservesen csalódnom kellett. Az a nap – úgy tűnt – soha nem jött el. Szűzies sétákat tettünk hát a falu határában, rózsakertekben andalogtunk, madárdalt hallgattunk, és én próbáltam nem lázadozni.

De valahányszor egymáshoz ért a kezünk, vagy egy sóhajnyi időre összeért a szánk, éhes vonyítással támadt fel bennem a vágy, hogy véget vessünk a magunkra erőszakolt nyomorúságnak. És néha – villanásnyi időre bár – de kedvesem arcán ugyanezt a kívánságot láttam – aztán maszkot öltött, az érzéketlenség hideg, fakó álarcát.

Ilyenkor szerettem volna megsebezni: tíz körömmel kaptam az arca felé, aztán sírva futottam el, hogy végül – amikor utolért – bűnbánón vessem a karjába magam.

Eleinte megváltásért imádkoztam, vágyaim sóhajtásnyi teljesüléséért, aztán kértem, majd követeltem, végül átkozódtam – egyre ment: ha hallotta is valaki, akinek hatalmában állt volna segíteni, süketnek tettette magát.

Néha előfordult, hogy nem értük be egyetlen csókkal, egyetlen érintéssel, néha józan eszünk cserbenhagyott, hogy ösztöneiknek engedje át a vezetést, aztán a hideg fák közt a valóra eszmélve tehetetlenül bontakoztunk ki az ölelésből. És egy ilyen éjszakán végül Szerelmem felkapott, és maga elé ültetett a lovon. Vörös bélésű köpenye mindkettőnket betakart, és oly gyors vágtára ösztökélte a lovat, hogy hamarosan fehér tajték ült ki az állat szája szélére.

Borús éjjel volt, felhők takarták a Holdat, és az árnyékaink más utakon jártak – egészen magunk voltunk. Elszánt volt az arca – hittem, hogy most kifordul a sarkaiból a világ.

Elhagytuk a falum határát, el a megyét, az ismerős utakat, kopasz, göcsörtös ágaikkal fejünk fölé nőttek a fák, és köd homálylott a föld felett. Összeszűkült körülöttünk a világ, tüskés gallyak csapódtak az arcunkba, valahol madár rikoltott.

A vállához bújtam, hogy ne féljek, ő szorosabban tartott, és azért a percnyi biztonságért elfeledtem minden bizonytalanságban töltött éjszakát. És talán ez lehetett a varázsige – ahogy csitult bennem a düh és a vád, úgy ritkult előttünk a fák szövevénye, úgy lassult a ló, s mire végül kiléptettünk egy tisztásra, előbújt a Hold is.

Rég járhatott arra bárki, mert a fű magas volt és érintetlen, kékezüstként csillant a félhomályban, a fűszálakat cukormázként vonta be a dér.

Deres volt már a ló sörénye is, a mi hajunk, és zúzmaracseppek hintáztak a szempilláinkon.

A tisztás szélén, az erdő előtt udvarház állt: öreg, mint maga az Idő, köveinek repedésibe moha telepedett, az ablakokat ugrásra kész vízköpők őrizték, az eresz tátott pofájú sárkányt ábrázolt. Az ablaki vakon meredtek ránk, egyik mögött sem fedeztem fel még gyertyalángnyi világosságot sem, de a toronyszoba kéményéből halvány füst feküdt az égre.

Meleg volt bent!

Lépteink alatt ropogott a fű, ahogy közeledtünk, az épület sötét tömege nyomasztóan tornyosult fölénk, mert az éjszakában alig látszódtak a körvonalak, a kapuhoz vezető néhány lépcsőfokot is a lábaimmal kellett kitapogatnom.

Bent került gyertya, így a toronyba vezető keskeny, meredek csigalépcsőn már gyertyával világíthattunk, mégis óriási megkönnyebbüléssel léptem be a szobába, ahol a kandallóban tűz égett, és meleg fényével körbesimogatta az üres, pókhálós helyiséget.

Szerelmem karjaiba bújtam, megcsókoltam, ő viszonozta, és egy ölelés erejéig megszűnt a két világ közt tátongó szakadék.

- Veled szeretnék maradni – súgtam – De nem lehet – válaszolta ő, és összeomlott minden, amit elhitettem magammal. Ó, mennyire gyűlöltem akkor, egyetlen mondatáért!

Haszonleső, aki csak a prédára vár! Hazug, aki áltatott, kegyetlen, ki csak a maga hasznát nézi! Lám, igaza lesz azoknak, akik azt állították, álmokból szőtt alakot szeretek!

Szétfoszlott hát a törékeny nyugalom – ellenségként meredtem rá, s ő előttem vált idegenné, ahogy szemei alá karikákat festett a bánat, arcára ráncokat vésett a megoldhatatlan gond.

Tudni akartam, miért nem lehetek az övé, de a válasz értelmetlennek tűnt:

- Nem lépheted át a Birodalom határát. Ez a törvény.

- De hisz most is itt vagyok!

- És halállal fizetünk, ha kiderül.

Dermedten álltam, kezem jegesre hűlt a lobogó tűz ellenére.

- Meg kell halnunk, hogy szerelmünkért átléptünk egy nem is valóságos határt? Miféle törvény ez?!

- Régi már. De mindenki engedelmeskedik neki.

Hát mégiscsak kifordult a sarkaiból a világ, ha az uralkodó retteg a törvénytől!

- Király vagy, és ez a te birodalmad! Változtasd meg a törvényt, hogy a tiéd lehessek!

- Nem. Nem lehet.

Mit sem ért a vita.

Egy ideig hát mindketten saját világunkban éltünk, míg fel nem hangzott egy újabb éjjel lova nyerítése. Éjjeleket virrasztottam át, hogy ha felbukkan, elküldhessem, készültem rá, vádbeszédeket fogalmaztam, érveket gyűjtöttem ellene, de amikor valóban ott állt az ablakom alatt, nem volt erőm ellent mondani. Most se lenne – vele tartanék most is úgy, ahogy vele tartottam akkor is. Kérdés nélkül.

Ugyanazt az utat tettük meg, mint korábban, s ugyanarra a tisztásra értünk. Az udvarház most is alig ködlött elő az éjszakából, fénytelen ablakai vak szemgödrökként meredtek rám. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy visszafordulhatnék, de szerelmem ujjai az enyémekbe kulcsolódtak, én pedig nem mertem őt magára hagyni – és én sem szerettem volna magam maradni.

A toronyszobában most is égett a tűz, de a berendezés megváltozott: már nem poros, üres hodály volt, mint előző ottjártamkor. A padlót felsúrolták gondos kezek, a kandalló elé párnákat halmoztak, a falhoz hatalmas ágyat állítottak, a fehér tolldunnák fölött faragott oszlopokon nyugvó baldachinnal – várt valakire a szoba.

- Megváltoztattam a törvényt – szólt halkan a kedves – immár büntetlenül átlépheted a Birodalom határát, s itt maradhatsz, ha akarsz. Akarod?

Maradni akartam. Törvényen kívül, vagy törvényesen, itt vagy másutt – Vele!

Ma sem sejtem, tudta-e, mi vár ránk – tudta-e egyáltalán valaki, hogy más birodalmában élni mivel jár. Az ősi törvény alkotói rég elporladtak már, de a tudást átadták-e vajon az utódoknak? Talán igen, és mi nem figyeltünk eléggé az intő jelekre.

- Holnap lesz a menyegzőnk – súgta fülembe Szerelmem, és távozott, magamra hagyott lassan felujjongó örömömmel.

Ahogy léptei elhaltak a lépcsőn, hullámzani kezdett velem a szoba, mozgott a padló, mintha vízzé vált volna – de csak árnyékom szakadt el tőlem, és állt elém saját fekete valójában. Elém nyújtotta a tenyerét, s azon apró szemű hegyikristályok fénylettek fel.

- Emlékszel ezekre? – hangja lágy sziszegés volt, mint amikor nyári szél szalad végig a fák levelei közt. Megráztam a fejem, hát válaszolt.

- Ezek a könnyek, amiket érte sírtál. Van belőle több zsákkal, összegyűjtöttem mind. Amíg te alszol, én elkészítem ezekből a menyasszonyi ruhád. Megtartottam a kacagásod is – reggelre csokorba kötöm. De fátylat nem tudok miből szőni.

- Majd szövök én – szólt a pók a sarokban – te csak a ruhával törődj. Könnyű, libbenő, szivárvány fényű fátylat szövök kedvesed rád vetett pillantásaiból, és ha azt viseled, nem lesz nálad szebb senki a Birodalomban.

S valóban, igaza lett a póknak: a kopott ezüstű tükörben másnap reggel alig ismertem magamra. Tegnap még fénytelen hajú, poros szemű kísértet voltam, s menyegzőm napján sem szebb, sem boldogabb nem lehetett nálam senki.

Mintha ezüst fényű vízcseppek fagytak volna jéggé, úgy simult rám a ruha, akárha tiszta vizű zuhatag csorgott volna végig a nyakamon, a melleimen: hidegen szikrázó, drága csipke ölelte körül a testem, és tócsába gyűlt a lábaimnál, mintha uszályom tó tükre lett volna. A pók szőtte fátyol körüllebegte az arcom, és csillámló ezüstport szitált fedetlen vállaimra. Nevetéseimből félig kipattant rózsabimbók nyíltak, rózsaszínűek, akár a hajnal, és zöld tüzű borostyánlevelek indáival ölelkezve egészen a földig omlottak.

A reggeli fényben leendő hitvesem engem bámult, én pedig őt: ruháját eddig elcsattant csókjainkból szőtték, lágy, szenvedélytől sötétlő, puha anyagból, tökéletesen illett rá, és még szebbnek mutatta – messzinek tűnt most a fák közül idelátszó templomtorony, elvesztegetett időnek az odáig vezető út.

De ott álltunk végül mégis, egymás kezét szorítva az oltár előtt, és talán ő is hitte, amit én: hogy az ősi törvényeket szabadon meg lehet változtatni.

Valaki tizenhárom gyertyát helyezett az oltár körül álló tartókba, virágszirmokkal szórta be a repedezett kőpadlót, és az a valaki figyelt bennünket: minden homályos sarokból, minden sötét zugból ő meredt felénk, keserű lehelete párával vonta be az ablakok üvegét, elcsitította a lángoló tüzet. Figyelnem kellett volna rá, de boldogságom elvakított, megsüketített: számomra csak kettőnkből állt a világ.

Mire visszatértünk, a toronyszobában mindenütt mécsesek égtek: a kandallópárkányon, a falfülkékben, és kovácsoltvas kandeláberekben: vöröses fényű, riszáló lángú mécsesek. A tűzből gyantaillatú meleg áradt, az égő fa halk ropogásán kívül nem hallatszott más nesz.

Ketten voltunk, ő meg én. Néztük egymást, szememet a tekintetébe kapcsoltam, úgy faggattam, boldog-e, s én boldog merjek-e lenni, aztán az ajkait bámultam, ahogy közelednek. Attól féltem, ha szánk összeér, szertefoszlik az álom, alig mertem hinni, hogy valóságos.

Ő is ettől félhetett, mert bátortalanul érintett meg – ujjai nyomán leolvadt rólam a milliónyi fagyott könnycsepp, tenyerem melegétől sisteregve foszlott párává csókjainkból szőtt ruhája – jogunk volt hát immáron egymáshoz, nem csak természetadta, de embertől kapott (mily szükségszerű!) jogunk.

De a tűz egyszerre lobbant egy hatalmasat, majd pislákoló lángocskává kushadt, a mécsesek lángja kinyújtózott, és ijesztő, sok karmú árnyalakokat varázsolt a sarkokba.

Úgy érzetem, valaki figyel bennünket: valaki, aki a szoba köveiben lakik, szégyellni kezdtem magam, mintha törvénytelent cselekednék, jogtalan bitorlója volnék valaminek – vagy valakinek?!

Szerettem volna, ha nem világítanak a gyertyák, ha jótékony sötétben, kísértetek nélkül ölelhetem szerelmem, de féltem is: a sötétben eltűnhet mellőlem, és újra egyedül ébredek.

Nem szóltam inkább, de a csókok megkeseredtek száraz ajkaimon, ujjaim hegye kihűlt, nyirkos tapintású tenyerem simítása nem okozhatott neki örömet.

Hátam ívbe feszült, de nem a vágytól, hanem a feszültségtől, és amikor magamhoz szorítottam, válla fölött az árnyakat lestem, mikor érnek el csápjai.

Álmatlanul vergődtem át az éjszakán, míg végre elfogyott a mécsesek kanóca, elhamvadt a kandalló tüze, és pirkadni kezdett. Akkor végre enyhült a félelmem, a titokzatos kísértet visszahúzódott a szobából, és szabadon lélegezhettem.

Az udvarház lassan benépesült. Ahogy híre ment, hogy az uralkodó új feleséget talált, cselédek kopogtattak a kapukon, mesterek kértek munkát, falusiak hoztak apró ajándékokat. A lyukas esőcsatornát megfoldozták, a tavaszi esőktől szökőkúttá változtak a mogorva sárkányok, ahogy a torkukon lezúduló vizet apró kőmedencékbe okádták. A tető alá madarak költöztek, és a vakolat repedéseiből kúszónövények indultak útnak, beszőtték a málló falakat, és apró szirmú, fehér virágokat hoztak. A fenyegető tekintetű, kissé kancsallá faragott vízköpők zavartan guggoltak az ablakpárkányokon, mert a futórózsa indái koszorút szőttek hegyes fülük köré, és némelyikük orrára fecskék raktak fészket.

Belül eltűnt a por, a pókhálók, az ablakokon végre ki lehetett látni, a kandallókban tűz lobogott, a vázákban virágok illatoztak. A lakatlan hodály otthonná vált.

De a toronyszoba ellenállt, nem hódolt be. A falaira kúszó növények elszáradtak, csak a csupa tüske indákat tűrte meg, a vízköpők és az eresz sárkányai hangtalanul, de szüntelen bömböltek, a madarak messze elkerülték a fészekrakásra alkalmas helyeket.

Belül enyhe dohszag maradt, bármilyen alaposan takarították is ki, és az ablakok alig-alig engedték át a fényt. A pók, aki a fátylamat szőtte, sűrű bocsánatkérések közepette elköltözött a sarokból, árnyékom pedig – valahányszor beléptem az ajtón, apróra zsugorodott össze, hogy elbújhasson a falakból előbújó, karmos árny-szörnyek elől.

A mécseseket minden éjjel meggyújtotta valaki, és hiába fújtam el őket, egy pillanat múlva újra fellobbantak. A kandalló tüze képtelen volt lobogva égni, és nem a kormos kémény miatt, mint ahogy kedvesem állította. Vázákat állítottam minden sarokba, teleraktam a tavasz legszebb virágaival, jácint, sárga nárcisz, tulipán illatozott benne – de csak egyetlen éjen át, aztán összetöppedtek, elfonnyadtak, vizük dögszagú mocsárrá változott.

A szoba valaki másnak engedelmeskedett – megértettem: nem volt keresnivalóm benne. Egyetlen egyszer tettem szóvá, hogy talán választhatnánk másik szobát, szebbet, melegebbet ennél, de Kedvesem csodálkozva meredt rám: ez a ház legtágasabb szobája, és innen a legszebb a kilátás – nem szeretne elköltözni belőle. Ő vak volt, én vakon szerettem őt.

Az idő telt, a tavasz nyárba fordult, és szinte minden pillanatot kint tölthettem a szabadban – már irtóztam a szobától, a nyirkos párnáktól, az örömtelen szeretkezés kényszerétől, saját ölelésem lankadt mivoltától. Ha meghallottam a hátam mögött a szobánk kilincsének csattanását, a kulcs fordulását a zárban, bezárultam én is, a dohos szobában penészvirággá fonnyadtam. Hiába, hogy a tornyom kívül reszkettem a vágytól, hogy érinteni vágytam Szerelmemet, ha az uralkodópár minden lépését szolgák alázatos hada követte.

Mégis kint voltam, akárhányszor tehettem. Azon a napon is. Elnyílt virágok száraz szirmait szedegettem, hogy elég levegőt és fényt kapjanak a még most serkenő bimbók, amikor zajt hallottam, és felegyenesedtem.

Díszes ruhás küldöttség állt a lépcsők előtt, prüszkölő paripák, aranysujtással ékes hintók. Mind meghajoltak uruk előtt, de arcukon nem tisztelet, hanem kelletlen alázat ült, gőg, megvetés.

Ajándékot hoztak – drága szövésű kelmét, nehéz veretű ékszereket, és a hírt: nemsokára sor kerül a koronázási ceremóniára. Rám csak egy pillantást vetettek – bársonyköpenyes urak, nyakukon nemesfémből vert koloncokkal – mosolyuk sem őszinte nem volt, sem jóindulatú.

Visszakoztam volna, de nem lehetett. Mindeddig elhitettem magammal, hogy kettőnkből áll a világ, a világ viszont (uram országa, a MI országunk) követelni kezdte, ami jár neki: élére királyt, a király mellé királynét. Csakhogy én már megkaptam, amire vágytam – nem kértem többet. Fáztam a gondolattól, hogy egy idegen(!) ország asszony legyek.

Hamar eljött a koronázás napja. Míg az esti szertartásra készültem, éreztem a szoba mérhetetlen dühét. De nem szólhattam róla, mert kedvesem így is bolondnak tartott egy ideje, hogy egy szobától, egy élettelen helyiségtől rettegek.

Azt reméltem, az öreg templomban lesz az ünnep, ahol hajdan a menyegzőnk is volt, de a hintónk eldöcögött a keskeny utacska mellett, messzire, ahol még soha nem jártam, soktornyú, hivalkodó székesegyházhoz. Ismeretlen emberek százai bámultak rám, nem éljeneztek, nem szórtak virágot, némán, értetlenül néztek, és csak királyuk kedvéért hajoltak meg. Mintha világnyivá tágult volna az öreg udvarház tornya. Arra gyanakodtam, valóban bolond vagyok, ahogy régen állították.

Nehéz, fekete bársonyruhát viseltem, magasan zárt nyakkal, hosszan leomló ujjai eltakarták a kézfejem, szoknyáját oly sok alsószoknya és abroncs tartotta, hogy alig bírtam megemelni, míg lépkedtem felfelé az alabástrom lépcsőfokokon.

A halcsonttal merevített gallér fojtogatott és szúrt, a bársony e nyári éjen túl meleg volt, és e komor fekete pompa inkább illett volna egy temetésre, mint koronázási ünnepre.

De viselnem kellett, épp úgy, mint az ónixokkal kirakott ezüst nyakboglárt – leszorított, a korona miatt dísztelen hajammal és sápadt arcommal magam voltam a kérlelhetetlen kegyetlenség.

A ruha és a felém szálló oktalan gyűlölet súlya alatt vállam megroggyant, hátam sajogni kezdett, de esendőségem nem mutathattam. Büszke tartással igyekeztem a székesegyház belseje felé.

A templomban is ugyanaz a keserű doh-szag fogadott, mint otthon. A trón hideg volt, Kedvesem keze is, és ahogy a főpap elkezdte kántálni az imákat, rájöttem, férjem egyszer sem nézett rám, mióta elindultunk.

Az ima monoton hangjai elhaltak, dübörgés jelezte, ahogy a hívek térdre borultak, a pap megjelent előttem, felismertem: ő hozta a hírt, mosolya olyan, mintha vicsorogna. A szemembe nézett, és áldás helyett ezt mondta: a király előző hitveséé volt ez a korona – és a fejemre tette.

Az aranyba süllyesztett rubinok vérvörösen felszikráztak, fényük az arcomra vetült – később azt mondták, olybá tűnt, mintha vérkönnyeket sírnék.

Sejtettem immár, ki lakik a toronyszobában – az, aki ragaszkodik a koronához, és ragaszkodik a urához – az én uramhoz!

A vaskos aranypánt szorította a fejem, nyakam majd’ megbicsaklott alatta, a levegő elfogyott a hatalmas szentély belsejében, és a hívek egyetlen mosolyt sem pazaroltak új királynéjukra. Idegen voltam – idegen is maradtam. Szegények és gazdagok egyként fordultak el tőlünk, szétszéledtek, nem vártak esküt, adományt, sem ünnepet. Ketten maradtunk a főpap fogadótermében: király és királyné.

Nehéz kehelyből hideg, savanykás bort ittunk, a fejem fájt, hogy elhomályosult köröttem minden, és tudtam: elvettem valamit, amit nem szabadott volna, hogy felkínáljanak. Az ősi törvény nem szerette a betolakodókat.

Leemeltem a koronát a fejemről – súlyosabb volt, mint gondoltam –, és a királynak nyújtottam.

- Visszaadom – mondtam – úgy tűnik, nem engem illet.

- Tedd vissza, és viseld – parancsolt rám. – te kérted: hát megkaptad. Hisz bármit megtettél volna azért, hogy a hitvesem légy, és a palotámban lakhass, a koronát viselhesd!

Amit akkor nem értettem, megértem ma: a király hitvesének lenni több, mint hittem, mint vágytam. Néha azt kívánom, bár maradtam volna törvényt szegő szerető, de tudom, ha ismét fiatal lehetnék, újra hozzámennék az idegen birodalom királyához. Azért az egyetlen éjszakán át tartó boldogságért, amíg álmatlanul vártam a menyegzőm napját, és azért a fél napi feltétlen hitért, amit akkor éreztem, amikor az öreg templom oltára előtt álltunk: csak ő és én és a vén, reszkető kezű pap.

Viseltem hát a koronát, és viselem a mai napig. Amikor a hosszú tél után tavaszodni kezd, még látom az ő szemében is azt, amit hajdan: szerelmet, vágyat, reményt.

De éjszakánként még mindig égnek a mécsesek a toronyszobában, és testem hideg, élettelen, nem válaszol az ő ölelésére, mert tudom, figyelnek bennünket a falak, a sarkokból előnyúló árnyak.

Ma már értem, mit jelent, hogy senki sem szegheti meg az ősi törvényt. Csakhogy én nem halállal lakoltam. Hanem az életemmel.

Bár többet látnék a gyertya fényénél. Nehéz így írni: már alig pislákol a láng, szinte tapogatnom kell a papírt, a kalamárist, a tollat. Pedig le akarom írni.

Ha valaha végül – végre?! – meghalnék, ha végre megszűnhetnék létezni, másoknak akkor is tudniuk kell...

Vannak néha éjszakák – egyre kevesebb -, amikor alhatom, amikor a szemem nem pattan fel minden pillanatban, amikor lázas vízióim elcsitulnak. Amikor el merem hinni, hogy van kiút a körforgásból, hogy egy napon mégis megtörténik a várva várt, hogy valaki leveszi végre rólam az átkot, és úgy hajtom álomra a fejem, hogy nem létezik az erdő, a fenyegetőn fölém hajoló ágak, az út, a várakozás...

Aztán újra felriadok, és látom, ugyanabban a mocskos odúban kuksolok, mint eddig is, ugyanaz a Hold függ az égen, és ugyanaz a szánalmas, saját kéjvágyába belefulladt test tartja rabul a lelkem, mint eddig is – immáron évszázadok óta.

Voltam valaha más is: szép és fiatal. Már senki nem emlékszik rá.

Voltak valaha olyan éjszakák, amikor a lovak dobogás nem páni félelmet, hanem izgalmat keltett bennem: vadászat, éjjeli mulatozás izgalmát; a Hold fénye arra szolgált, hogy a kert sötétjében kivehessem valaki ajkának vonagló rajzát, és a fák kusza ágai nem börtön rácsai voltak.

A hajam valaha puha volt, súlyos, fekete fénye a derekamig csorgott. A bőröm fehér volt, tiszta, és illata elbűvölt bárkit, aki elég szerencsés lehetett ahhoz, hogy egy pillanatra hozzám hajoljon.

Olyan ruhákat viseltem, melyeket nem emberi kéz szőtt: néhányat tündérektől kaptam, akik a tavaszi virágok illatát gyűjtötték össze a ruhámhoz. Másokat törpék varrtak gyümölcsök ízéből, madarak hangjából, és voltak, amelyek lepkék táncából álltak.

Kaptam egyet apám családjától, a sárkányok ősi nemzetségétől: emberi könnyekből készült, irizáló-kék, könnyű ruha volt, szoknyája úszott utánam a táncban, ujjai végén valódi könnycseppek ragyogtak, akár a gyémántok: szilánkokra törték a kandeláberek ontotta fényt.

Anyám családja sem akart elmaradni: az éjjeli lidércek félelemből varrták a ruhát, sötétkék volt, súlyos és fullasztó, de fekete csipke-szegélyei alig takartak valamit a mohó tekintetek elől, ezért szívesen viseltem.

De aznap este! Azon az éjjelen, amelyen ennek a történetnek el kellett kezdődnie, egy vörös ruhát viseltem. Az óriásoktól kaptam, béke zálogaként: áldozataik fájdalmából készült, vérvörös, nehéz selyemruha volt, fűzője elszorította a derekamat, felemelte a melleimet, vállaimat szabadon hagyta, szinte prédául vetett oda saját sorsomnak.

Aznap nem engedtem, hogy kontyba tűzzék a hajamat: hosszan úszott utánam, akárha gyászfátyol lenne, igazgyöngy díszeim olybá hatottak, mintha apró könnycseppek ülnének a fájdalom vérének izzó tócsája felett.

Táncoltam, kifulladásig, mert kézről-kézre szálltam, akár egy bolyongó pille, mindenkire mosolyogtam, bár senkit nem láttam, mert nem számított, ki suttog és mit a fülembe.

Szép voltam, és azt hittem, mindig így marad, hogy enyém a világ, és összes teremtménye.

Sem a világ, sem a benne élők nem tiltakoztak: lelkes és alázatos szolgáim voltak, aki nem szerelemből, az érdekből. Nem hittem, hogy van kivétel.

Pedig volt: egy oszlop mögül figyelt.

A Hold lassan távozni készült a bálból, a látóhatár széle már halványodott: a pirkadatot megelőző óra volt ez, amikor már nincs éjjel, de még nincs nappal sem: egy világon túli óra, amelyre nem vonatkoznak szabályok, törvények. Ahol mindenki túllépheti a saját és világa határait.

Elfáradtam. Utolsó táncosomat borért szalajtottam, és egy székre roskadtam. Hódolók lelkes serege nyomakodott körém, eltakarva előlem a termet.

De pár pillanat múlva ez az élő sorfal szétnyílt, mint a kard ejtette seb, és elém állt valaki, aki soha, soha nem lehetett hivatalos egyetlen bálra sem.

De ez az óra feloldozta őt a szabályok alól: szeme parancsolt, karja kényszerített.

Táncba vitt.

Tiltakozni próbáltam, de minden érvemet félresöpörte.

Csak egy óra most az egész világ, és annak a világnak mindjárt vége. Tiéd minden hatalom, megfosztanál egy számkivetettet a könyörülettől?

Ennek az órának mindjárt vége. A Nap felbukkan a Föld és az ég peremén, neki pedig távoznia kell, ha nem akarja, hogy a csatlósaim széjjeltépjék. Nem jelenthet veszélyt.

Ma már tudom, hiba volt azt hinnem, hogy ebben az órában egyetlen szabály sem vonatkozhat rám. Hogy szabad vagyok, hogy éppen ekkor elkerülhetem saját sorsom végzetét.

Számkivetett volt, nem szabadott volna táncolnom vele. Nem szabadott volna a szemébe nézzek, hallgatnom behízelgő, hipnotikus mondatait, megsajnálnom a szája sarkába futó könnycseppért, és nem szabadott volna azt lecsókolnom.

Apró, könnyed mozdulatnak szántam, a szánalom jelének, királynői kegynek. De visszacsókolt.

Karja szorosabban fogta a derekam, ujjai belemartak a hajamba, bordái az enyémnek nyomódtak, és olyan gyorsan forgolódtunk, hogy a zene üteme már nem bírt követni minket.

Aztán elengedett.

Hajamból a gyöngyök – akár a könnycseppek – hangos csendüléssel a földre peregtek.

Ő elment, én maradtam.

Új nap virradt, s a nappali fényben kiüresedettnek tetszett a zsúfolt bálterem.

Udvarlóim tömege bágyadtnak tűnt, részeg pillantásaik kuszán kutatták a poharak fenekét, a hölgyek ruháiról hiányoztak a kapcsok – és szemükből a tűz.

A bálnak véget vetettem.

Szobámba vonultam, lefeküdtem, de képtelen voltam elaludni. Talán ha nem csókolom meg, most nem vágyom utána ennyire, talán ha nem szorít magához, de tudtam, hogy ott követtem el a hibát, amikor engedtem, hogy táncba vigyen.

Felhevült testemet bántotta a párna hideg selyme, felvillanyozódott érzékeimmel még a hímzések érintést is alig bírtam elviselni anélkül, hogy megránduljon egy-egy idegszálam. Visszakívántam azt az egyetlen órát, azt az érintést, azt a korlátokon kívüli szabadságot. Sokáig hánykolódtam, ha megpróbáltam lehunyni a kezem, ujjaimon éreztem bőrének tapintását, illata még az orromban volt, íze még a nyelvemen.

Végül mégis elaludtam, s amikor felébredtem, már fényes nappal volt. Az éjjeli aggodalmak most nevetségesnek tűntek, mohó vágyam a bor bűvöletének.

Hiszen csupán egy férfi volt a sok közül, amilyet százat is találok egyetlen éjszakán. Ráadásul számkivetett: nem merészel újra belopózni egy bálba.

Merészelt.

Újra és újra, mindig ugyanabban az egyetlen órában. Soha nem maradt tovább, akár kérleltem, akár fenyegettem.

Hatalmamban állt volna feloldozni a büntetése alól. Nem kért belőle, nevetett rajtam.

Megparancsolhattam volna a szolgáknak, hogy őrizzék jobban a termet, Bűvös képességű alattvalóim megtalálhatták volna, hogy ha életétől nem is, erejétől megfoszthassák, és én újra önmagam lehettem volna.

De nem volt elég erőm – vagy eszem -, hogy sorsom kerekén önállóan fordítsak.

Aztán eljött a nap, amikor hiába vártam, hogy ijesztő, fekete alakja felbukkanjon a bálterem oszlopai mögül. Az óra a végéhez közeledett, hódolóim akkoriban már rég magamra hagytak, érdekesebb és gyümölcsözőbb szórakozást találva maguknak, s én magányosan ültem, és várakoztam.

Nem jött többé.

Hódolóimat kerestem, akik eleddig minden szavamat lesték, hogy újra kegyeimbe fogadjam őket, de legnagyobb döbbenetemre alig-alig találtam belőlük hírmondót is híres báljaimban. Ismeretlen, érdektelen ifjak serege zsongott körülöttem, de ezeknek a tekintetéből már hiányzott a szerelem és a hódolat: kapzsiság, mohóság, gúnyosan kacagó szánalom lakott benne.

Mégis, mit vártál, úrnőm? – kérdezte szolgálóm, aki a korán véget ért bál után a hajamat fonta, és eddig mindig türelmesen hallgatta panaszaim áradatát – sok idő eltelt azóta, hogy elfogadtad a csókját egy számkivetettnek. Sokkal több, mint amit elhinni mersz! – a tükörhöz nyúlt, és kezével leszaggatta róla a pókhálókat, letörölte róla a rárakódott port. Kényszerített, hogy belenézzek.

Kiégett, középkorú asszony nézett vissza rám. A bőre fehér volt és puha, akár a kelő tészta, szája két sarkában megereszkedett a bőr, orra kihegyesedett. Szeme vizenyős-zölden vizsgálgatott engem, az íriszét keretező arany karima, ami valaha macska-szerűvé tette a tekintetét, most zavaros-sárgán villogott, akár egy tébolyult pillantása.

Azon az éjszakán nem tudtam aludni – valahányszor lehunytam a szemem, láttam magam megöregedni, meghalni, és látomásomban fák vették körül magányos koporsómat, mögüle leskelt elő szeretőm, kárörvendő vigyorral örök-fiatal arcán.

De én élni akartam, nem egyedül: vele. Még nem akartam feladni, túl hiú és öntelt voltam ahhoz, hogy belássam: mégsem lehet enyém a világ minden kincse. Ma már egy szeletével is beérném, egyetlen apró drágakővel, legyen bár borsószemnyi is. De elpazaroltam minden esélyt.

Egy napon újra a tükörbe néztem. Aznap már senki nem kért fel a bálon, az a kevés vendég, aki még elfogadta meghívásom, tőlem távol keringett ismeretlen dallamokra, és ha felálltam, hogy közéjük menjek, kilebbentek a nyitott ajtókon, vagy fáradtságot mímelve egy pamlagra rogytak.

A tükörből korosodó asszony nézett vissza rám, de nem egy saját korától tündöklő, bölcs asszony, hanem egy kiégett, fáradt, mohó tekintetű lidérc.

Lidérc... vonásaim anyám öröksége...

Befogattam. A hintót szárnyas lovak húzták, a kocsis helyett én ültem a bakra, és ahogy hangosan vijjogva végigrepültem birodalmam felett, beteljesíthettem mindenki rémálmát.

Az éjjeli lidércek birodalmam legmagasabb hegyeinek csúcsán laknak, s anyám révén rokonaim voltak. Lételemük a félelem, az iszony, képességeik sokakat felülmúlnak, de önmaguk rút sorsán nem képesek – vagy éppen nem akarnak – változtatni. Asszonyok mind, magányra és meddőségre kárhoztatva, anyám volt a kivétel, ezért csodálták.

Tudták, hogy jövök – holdvilág-szín karukkal magukhoz öleltek, hosszú körmű ujjaikkal gyermekükként becéztek, fagyos ajkaik békanyál-szerű nyomokat hagytak a számon.

Nem értették, miért csak most jutott eszembe, hogy segítséget kérjek tőlük, de a számkivetett iránt érzett tehetetlen vágyamat náluk jobban senki sem érezhette át.

Napokon keresztül vendégük voltam, míg készültek a szertartásra: ételt és italt hordtak elém, viharfellegből készült dunna alatt alhattam – ha aludni tudtam volna, de remegtem az izgalomtól, mert biztos voltam benne, varázslatuk sikerrel jár, és én újra kedvesemmel lehetek, annyi magányos éjszaka után örökre, végre!

Újhold volt – a megújulás szimbóluma, amikor beteljesítettem örök kárhozatom. Nénéim félhomályos terembe vezettek, csak itt-ott égett egy-egy mécses, pókhálós falüregbe rejtve. Meztelen talpam alatt nyákos, ropogós valamiket éreztem, fojtogatott az iszonyat, látni kívántam, miken lépdelek. Valamelyikük a vállam után kapott, de elkésett: már lehajoltam. Félig kopasz madárfiókák friss teteme borította a talajt, ragacsos vérük teljesen befedte lábfejem.

Sikoltozni akartam, de befogták a számat. A lidércek a terem közepére állítottak, fekete tömegük fullasztó szorosan vett körbe, egyikük halkan kántálni kezdett, másikuk folytatta, sokszólamú kánonként hangzottak az imák. Egy hosszú körmű, áttetsző kéz lerántotta köpenyem, valaki más végigsimította nyálkás kezével a hajam. Egyre többen és többen nyúltak hozzám, mindenki rám kent valamit, ami émelyítően büdös volt, és marta a bőröm, aztán karmaikkal belémvájtak, és darabokat téptek ki belőlem... megöregedett testem felesleges darabkáit.

Morbid szobrászokként gyúrták újra a testem, és ahonnét lefoszlott elvénült húsom, leánykori üdeségem tűnt elő.

S ott álltam végül karcsún, igézőn, újjászületve. Csak a szemem nem változhatott: zavaros tekintetű, zöldessárga szemem. De azt hittem, nem számít. Hiszen a test, az imádatot kiváltó, hajlékony tagok mind megvoltak.

Már csak egy csók, egyetlen csók hiányzik, és tiéd a világ – nénéim arcán elégedettséggel elegy irigység ült, miközben felkészítettek az előttem állókra. – szeretőd minden nap ugyanazon órában elhalad a palotád előtti úton. Csak várnod kell, és ha megérkezik, tiéd a világ. Egyetlen csókjával megvásárolhatja neked az örök ifjúságot, és bár te is számkivetett leszel, nem fog számítani.

Siettem volna már. Otthagytam nénéimet, futó ölelést sem vesztegettem rájuk – lovaim már a kapu előtt várták, hogy hazaröpítsenek.

Egy lidérc az utamat állta. Komor arcán könnyek nyoma látszott, körme alatt vér száradt.

Ugye, tudod, hogy mivé leszel, ha nem csókol meg mégsem? – baljós hangja bosszantott.

Megcsókol – feleltem hányavetin, és a bakra ültem. Ostorom nagyot csattant a levegőben, a lovak vágtába ugrottak, lidérc néném roskadt vállal bámult utánam, én pedig nevettem, hangosan, és a szél messzire röpítette hangomat.

Szép voltam azon az órán, és boldogabb, mint bármikor máskor. Hajam tömött, fekete kígyó, arcom sima, ajkam lágy, testem karcsú és nyúlánk a fehér, hópelyhekből szőtt menyasszonyi ruhában.

Hátamra könnyű köpeny borult, mert hűvös volt az éjszaka, de én rendületlenül álltam az erdő szélén, a levelek vesztette fák ágainak árnyékában. Az út fehéren kígyózott a lábam előtt, sok millió lépést őrizgetve emlékeiben. Egy mérföldkőre támaszkodtam, és türelmetlenül kémleltem az utat, mikor tűnik fel a kedves.

Lovon jött, fekete lovon, hosszú köpenye alól csak csizmája fényes orra bukkant ki, kámzsája alól csak álla vonala.

Elé léptem, a ló megállt, ő mozdulatlan maradt, én felfelé szegett nyakkal álltam, csókjára várva.

Végül leszállt, talán mert hinni se merte, hogy ott vagyok, hogy őt várom, hogy érte jöttem.

Átölelt, bár szorítása nem volt olyan erős, mint hajdan a bálon, most inkább a kényszer, mint a szenvedély szülte.

Keze tapogatott, szeme szürkén villant, ahogy arcomat kutatta, lassan hinni mert, és lassan vágyakozni, én csókot akartam, ő bizonyosságot.

Nézz rám – súgta, már kívánt, már szorított, lehelete már melegítette az ajkam, amikor rávetettem a tekintetem.

Sárgálló íriszem az ő pillantásába kapaszkodott. A varázs megtört, a remény elillant. Keze eltaszított.

Lidérc – kiáltott rám undorodva – átkozott!

Nem akartam hinni, utánakaptam. Csak a köpenye szegélyét értem, az anyag elszakadt, szerelmem lóra kapott, és elvágtatott a fehérlő úton.

Azóta minden, az éjjel és a nappal közötti órán kizarándokolok oda, az erdő mellett futó út mellé. Minden éjjel várom őt, de nem jön. Más utat talált – de azt az utat én nem lelem.

Talán egyszer meggondolja magát, talán egy napon mégis erre léptet fekete lován. Talán már holnap. Ha ezt a hitem is feladnám, megtébolyodnék.

A lidércektől örök életet nyertem – de az örök ifjúságot csak tőle remélhettem.

Rengetek év eltelt már azóta. Fekete hajam előbb fehérbe fordult, majd lassan elkopott, ma már csak néhány koszlott tincs mered az égbe sárgára aszott koponyámon.

Lerohadt rólam gyönyörűséges ruhám is, a fehér hópihe-csipkék szürke ronggyá szakadtak. Köpenyem is kikopott néhol, csontos térdem, száraz ujjaim itt-ott kilátszanak, és én fázom, rettenetesen fázom, amikor elmúlik az éj, és még nem kel fel a Nap.

Az utazók félnek tőlem – ha valaki még erre jár, és megpillant a mérföldkőnek támaszkodva, kísértetnek gondol, és riadtan tovafut.

A világ megváltozott. Az asszonyok nem: némely éjszakán hallom lidérc nénéim elégedett nevetését, amikor újabb szerencsétlent juttatnak erre a sorsra.

Megpróbálom megírni, mert ha csak egyetlen nő is visszafordul a lidércek kapujából, már megérte.

De a gyertya hamvadó lángjánál alig látok, az ujjaim gyengék, a tinta fogytán.

De megpróbálom. Muszáj.

Sárga rongydarab. Régi. Semmi jelentősége nem kellett volna, hogy legyen. Egy ilyen sárga rongydarabnak.

De ma kellett egy törölköző, és én pont ezt a régi, ezer éve használt vacakot tudtam kihalászni a fiók mélyéről.

Amióta hazajöttem, nem volt a kezemben, csak amíg a többi közé száműztem, és nem is foglalkoztam vele.

Pedig…

Onnan hoztam. A régi lakásomból. A régi szekrényből. Még a régi öblítőm illatát hordozta, meg a szekrényillatosítóét.

Ha nem lennék olyan cinikus, most megsiratnám azt a nyomorult törölközőt. A régi lakást.

A lakást, és mindazt, ami vele együtt elmúlt.

Téged.

Attól, hogy húzom-halasztom, előbb-utóbb el kell siratnom azt az életet.

Veled együtt.

Igen, tudom. Nem a mi életünk volt. Csakis az enyém, kicsit se közös veled. Nyomorult, magányos létezés volt, négy fal közé zárva, meddő álmaimmal.

Meg egy plüss állattal.

Nem életcél.

De mégis…

Az öblítő illata visszarángatta azokat a reggeleket, amikor úgy ébredtem, hogy tudtam, nemsokára jössz. Hogy tudtam, te is rám gondolsz.

Az estékét, a zuhany alatt, amíg készülődtem, az ajtóban, ahogy kinyitottam, az öledben, a karjaidban, ahogy csókolóztunk, ahogy összebújtunk a hatalmas takaró alatt, ahogy őriztem egy darabig az álmodat, aztán én is bevackoltam, hogy legalább egy kicsit az ölelésedben alhassak.

És az éjszakát, amikor kapkodva öltöztél, és ott hagytál egyedül egy üres szoba négy fala között, mindig, minden átkozott együtt töltött este után, hogy egyedül aludjak egy kétszemélyes pléd sátrában, ami még az illatodat őrizte.

Ha rád gondolok, a mai napig annak a szobának a képe úszik elém. A papirusz-képek a falon, a zöld takaró nagy, puha tömege, az őszi éles napfény, ahogy átszikrázik az olcsó, gyári csipkefüggönyön, vagy az éjjeli lámpa sápadtsárga fényköre a mennyezeten.

Te meg én. Tényleg hittem, hogy működhet, és most tényleg tudom, hogy már soha többé.

Tényleg hittem, hogy a szoba négy fala közé szorított pici béke egyszer kinőheti azt az albérletet, tényleg hittem, hogy egyszer neked is ér majd annyit a mindennapok bódító nyugalma, hogy ott akarsz maradni, ahol én vagyok, a papiruszok, a kőmacska, az életünk, ami olyan szép volt és olyan boldogítóan hétköznapi!

Jó lett volna nem elővenni azt a törölközőt, jó lett volna, ha a helyett a sárga vacak helyett egy másik akad a kezembe, ami már az új korok aromátlan semmitmondóságát hordozza. Jó lett volna, ha nem temetem bele az arcom, ha nem markolom olyan görcsösen, hogy belefehérednek az ujjbegyeim, mert azt hiszem, akkor magamhoz ránthatlak, és soha többé nem kell elengedjelek.

Jó lenne, ha nem buggyannának ki a könnyeim, hogy téged, és veled annyi mindent elsirassak.

Van valahol, immár a nem létezőnek a túlsó határán egy szoba. Nem nagy, épp csak akkora, hogy elférünk benne ketten. Te meg én.

És a szobában a mosott ruha öblítőillata árad, meg az ablakon át a napfény, kintről zajok, de bent csak te vagy és én.

Szeretnék újra ott lenni. Vagy épp ellenkezőleg: soha többé nem akarok ott lenni, ott élni, hiábavaló álmokat dédelgetni rólad.

Inkább maradok itt… ebben a kopott, elkoszolódott kis lyukban, ahol omlik a fal, és éjjel fura neszek hallatszanak a bútorok mögül.

Itt nem fájsz.

Itt nem emlékezem az álmaimra

Itt tudlak gyűlölni. Szabadon.

"...egy álomváros - a színek, amik sosem múlnak el!"

/köszönet a Contrast-nak az ihletért!/

Csak miután a háború véget ért, tértem vissza a Városba.

A háború viszonylag rövid ideig tartott, és kevés halottal, ám annál több áldozattal járt.

Megsemmisültek benne az álmok, a vágyak, a mosoly és az öröm. A romos falak árnyékában még mindig rettegéstől sápadt emberek surrantak, akár a patkányok, éhesen, zavarodottan meredtek elő megmaradt kapualjak sötétjéből, vagy rezzenéstelen vonásokkal, maradék kincsüket magukra aggatva próbálták takargatni – tán önmaguk elől, hogy a pusztításban ők is megsemmisültek.

Az én Városomba csak a háború szele jutott el. Az sem hagyta érintetlenül, de legalább az épületek, az utcák, a terek megmaradtak. Az emberek itt is lélektelenül kóvályogtak, napról napra próbálták átmenteni józan eszüket, a régi élet árnyait, mintha csak egy zavaró közjátékon lennének túl, de mozdulataikban nem volt élet, sötét szemük mélyén nem volt fény.

Nedves őszi napon értem haza. A volánt markolva lestem a nyomokat, hogy mit kell gyászolni, de a szemerkélő eső ritkás függönye mögött megbújt minden, csak a híd vastraverzei látszottak, ahogy tenyérnyi foltokban mállott le róla a valaha-piros festék.

Kevesen jártak kint, pedig még alig szürkült, a házak ablakaiban nem égett fény, az út szélén két kutya marakodott egy rongydarabon.

Csak másnap akartam útra kelni.

Valamikor, valahol elhagytam megkezdett mondatokat, befejezetlen szavakat. Most meg akartam keresni őket, folytatni akartam elkezdett beszélgetéseket. Hittem abban, hogy ez véghezvihető, hogy a hangunk még nem halkult el egészen az eltelt évek zajában.

Majd holnap.

Melegre vágytam, ágyra, párnára, forró tea lámpafényben ringatózó gőzére. A szállodában nem mosolyogtak vissza. A portás gépies mozdulatokkal nyújtotta át a szobakulcsot, és a tekintetemet kerülve valahová nagyon messze nézett.

A régi, beidegződött gesztusok immáron érvényüket veszítették. A mosolyom nem jókedvet csal az arcokra, hanem valami nagyon mélyről előböffenő gyűlöletet, amiért vidám merek lenni, amiért nem gyászolok lehajtott fejjel, amiért nem rettegek attól, ami pedig már elmúlt.

De a mosoly letörölhetetlen. Legfeljebb néha szüneteltetem. Én átmentettem az álmaimat, a meséimet a ködön

Elvesztett dolgokat megtalálni néha könnyebb, mint hinnénk. Ugyan a telefonkönyvek már elavultak, a legtöbb szám végén sípolás hallatszott, vagy méltatlankodó, idegen hang, én nem adtam fel. A századik próbálkozásra ismerős szólt a recsegő vonalba, és bár különösebb érzelmi reakciót nem váltottam ki belőle, útba igazított, hol keressek.

Kerestem, és találtam.

Legalább egy órát szobroztam egy rozsdás eresz viszonylagos védelmében, mire kilépett a kapun.

Elé álltam.

Ő is fáradt volt, mint a többi ember, ő is elszürkült arccal lézengett, és ő sem mosolygott vissza.

- Nem gondoltam, hogy visszajössz. – Nem hittem, hogy kételkedni fogsz bennem.

- Nem kellett volna elmenned! - Velem kellett volna jönnöd!

- Sokára jöttél vissza. – Későn? – Későn.

Szóval későn. Állandó viták tárgya, veszekedések állandó forrása, hogy későn vagy túl korán, hogy menni vagy maradni. Hogy együtt vagy külön.

Soha, egy pillanatig sem bántam meg, hogy elmentem, mert ha maradok, én sem tudom megőrizni a mosolyomat, és most én is élőhalottként imbolyognék a Város utcáin.

Talán megértené, ha elmondanám, de nincs miről győzködnöm. Egyszerre messzire került tőlem, visszahozhatatlanul messze. Én túléltem, ő egy kicsit belehalt.

De most már másként látom. A régen megkezdett mondatok végére pont került, a magamban őrzött arcára ráncok, régi kedves ismerőssé vált néhány rövid pillanat alatt, amíg álltunk a koszos üvegű, üres kirakatok előtt, és nyakunkba hideg eső csöpögött.

- Sétáljunk!

Nincs még sötét, de vattaszerű köd ereszkedik körénk, nem egyenletesen, inkább foltokban, néhol az orrunkig se látni, másutt teljesen tiszta a levegő.

A Városnak ez a része nem annyira kihalt, itt autók surrognak a vizes, töredezett aszfalton, itt működnek a lámpák, és az egésznek élet-íze van, hogy meg kell állni a járdaszegényen, amíg a fény zöldre nem vált.

Sétálunk egymás mellett, az én nyakamban színes, piros-sárga sál, az övében szürke, egymástól fél lépés távolságra, kimondatlanul is tudom, hogy miért jöttem későn, és nem lépek közelebb.

Hámló vakolatú házak mellett lépegetünk, lőtt sebektől lyukacsos falak mellett, amikről állandóan pereg a mész és a téglapor, rózsaszínre festve a járdáról a csatornába csorgó vizet.

Az ablakok többségében nincs üveg. Ahol laknak, ott vastag, átlátszhatatlan fóliát szögelltek a hideg útjába. Sehonnan nem hallatszik zene, beszélgetés, lámpa is csak itt-ott ég. Az út előttünk fényes-fekete, a gyér világításban vonaglani látszik, mint egy kígyó háta. Pocsolyákkal van teli, nem győzzük kerülgetni, átlépni, átugrani, és a sok botladozás közt kezünk egyszerre összeér.

És úgy marad, meleg markába ismerősen simulnak hideg, kifázott ujjaim, végre mesélni kezdünk, csak részleteket, montázsként felvázolva az eltelt éveket, és amikor oldalról fellesek rá, arca már él, bőréről tűnik a szürkeség.

Lassan fényt bontanak az utcai lámpák, sárga sávokat mázolnak a tócsák felszínére. Itt-ott élet jeleire bukkanunk. A túloldalon, kihalt ház mellett piszkos fóliákból építettek zöldségest, a szükségmegoldás úgy maradt, senkinek nincs kedve új bódét állítani, inkább kint reszketnek a hidegben, pedig a ládákban halomban állnak a fényes héjú gyümölcsök, a fázós, éhező nyomornak vége kellene már, hogy legyen.

Ellépkedünk egy virágos stand mellett, de én visszafordulok, hogy rácsodálkozhassak a narancssárga és bordó, nagy fejű gerberákra, ahogy kíváncsian dugják ki a fejüket a koszlott, törött műanyag vödörből. A virágokat nézem, de a hátteret látom: egy hajdani kapusfülkébe költözött be az árus, az utcai falat kilőtték, és most ezen is az a csúf fólia koszlik és zizeg. Hátul a vakolatlan téglákon évezredes, poros pókhálók remegnek a huzatban, a kikopott fugákba rozsdás százas szögeket szúrtak, azokon fenyőillatú, frissen kötött koszorúk lógnak. De poros minden, poros a kendőbe-bekecsbe öltözött öregasszony is, poros a fejénél lógó, sápadt fényű villanykörte is.

Azért még egyszer megszemlélem a gerberákat, aztán folytatjuk pocsolya-kerülgetős, emlékezős utunkat, és lassan őt is hallom nevetni, kurtán, csendesen, szégyenlősen, válaszul az én nevetésemre.

A járda helyenként már hiányzik, egyre szűkül, már nem tudjuk tartani a távolságot anélkül, hogy fel ne botlanánk. Belekapaszkodom a karjába, egészen szorosan, az oldalának dőlve, lentről mosolygok fel rá, beszélek, beszélek, hogy a szürke közöny nehogy visszatelepedjen az arcára.

Lábunk alól végül tényleg elfogy az aszfalt, bokáig érő, latyakos sárban járunk, csak itt-ott ég egy-egy lámpa. Könyököm egy határozott mozdulatára kis utcába térünk le, mert régen, még a háború előtt, szerettem erre járni. Részletről részletre bomlanak ki a ködből a régi épületek, az oromdíszek, piros cseréptetők maradványai. Ezek a házak jórészt lakatlanok, és nem azért, mert nagyon megrongálódtak volna, hanem mert mesebeli, titokzatos hangulatuk nem illik az állandó gyászhoz, a nyomott kedélyű létezéshez. Inkább itt hagyták őket üresen, némán, magányosan, hogy ne is tudjanak több mesét mondani.

A pincék törötten ásító ablakaiból dohos, penészes szag árad, összekeveredik a Város füstszagával és a gyér ködpamacsokkal, és én pedig elringatózom ebben a különös szagú, homályos hangulatban, rég nem hallott hangja ritmusára lépegetve.

Régen állt itt két épület, sarkaik találkozásánál öblös beugróval. Egy játékos kedvű építész ebbe a zugba telepített egy kutat, alá kőmedencét, repedésiben pedig már maguktól telepedtek meg az apró virágú mohák és füvek. Ezt a kutat keresem, miközben gyönyörködöm az esteledő pillanatokban.

És amikor megtalálom, nem hiszek a szememnek: a kútból, ugyanúgy, akár hajdan, vékony sugárban csordogál a víz, lágyan permetezi maga köré a jéghideg, szúrós cseppeket. A medence vize most is tiszta, nappal jól látszódik az alján a moha, ahogy apró szálai táncot lejtenek.

A víz fölé hajlok, hogy beszívhassam illatát – régi rituálé -, s egy lámpa eltévedt fénycsóvájánál megpillantok valamit: színes, mosolygó kerti törpék ringanak a vízben, vigyorognak arra, aki a vízbe réved, és elönt a derű és megnyugvás, hogy maradt még lélek néhány megdermedt emberi arc mögött.

És nevetni kezdek, hangosan, tisztán, felszabadultan, a pillanat nem várt szépségéért.

És ő – régi, kedves ismerős – szintén a víz fölé hajol, s most először hallom újra régi hangját, nevetését, és az omladozó házak közül – mintha csak ránk várt volna – előlopakodik a múltunk.

- Emlékszel?! – kérdezzük egyszerre, és a kitartóan szemerkélő esőben oda indulunk, ahová hajdan haza mentünk – lábaink maguktól találják meg az utat.

Az utat a házhoz, ami már akkor is csúf bérkaszárnya volt, mi mégis szerettük, mert a mi otthonunkat őrizte.

Kihalt most a környék: lámpa csak itt-ott ég, köröttük lilás páragömb. A rég nem nyírt sövények, bokrok barlangot alkotnak a játszótér árnyai fölé. Egyetlen hinta árválkodik ott, azt is csak egyik oldalon tartja lánc. A csúszdának nincs vályúja, a mászókát befonta az iszalag, s a pad, a mi padunk eltűnt valahol a nyomor fázós forgatagában.

Üres a parkoló is: a töredezett beton rései elszáradt már a fű és a papsajt, autó csak egy-kettő árválkodik, azok is többnyire viharvert csotrogányok, utolsó útjukra várnak a roncstemetőbe.
Megtorpanok, karjába fűzött karom visszarántja őt is.

-Tényleg látni akarjuk? – mosolyom most hamis, úgy tűnik, nekem is maradt gyenge pontom.

De elindulunk, kérdésemet válasz nélkül hagyja, elszánt arccal menetel. Most értem meg: bár én mentem el, s ő maradt itt, még mindig nem volt elég bátor visszajönni ide, s szembenézni az emlékeivel.

Az öreg gesztenyefa sokat terebélyesedett: levelei még nem hullottak le, mind, rozsdásan sárgulnak az ágakon, s így a fél házat eltakarja a kíváncsik szeme elől. Mégis jól látszik, hogy alig néhány lakásban laknak.

A miénkben igen. Fájó, sárga fény ömlik az utcára a függönyért sóvárgó, csupasz ablakon át. A fény forrása egyetlen izzó, meztelen dróton lóg, körötte lilás optikai csalódás, alatta bozontos fej, több nem látszik – szerencsére.

Hátraszegett fejjel állunk, nézzük azt az ablakot, s mintha magunkat látnánk mögötte.

- Vajon ha itt maradok… - De nem maradtál!

Élő szemrehányás.

- Aki most van – hangom rémült gyerekhang, pedig egyszer megfogadtam, hogy így sohasem kérdezek többé – aki most van… vele is jó lenni, mint régen velem? - Rám néz, az arcomat kémleli dühösen, aztán hajdanvolt ablakunkhoz fordul, s lassan kisimul az arca, dühe fájó szomorúsággá válik.

– Nem – feleli tompán, s nem szól többet, kezeit (az enyémek nélkül) zsebre vágja.

Sarkon fordul, s elindul vissza, szótlanul. Utána futok, lépteimet a lépteihez igazítom, de nem néz már rám, s nem fogja meg többé a kezem.

Mára nem maradt több mosolyom, sem neki, aki a szállodáig kísért, s búcsú nélkül ott hagyott, sem a portásnak, aki még mindig elnéz a vállam felett, s arca fáradt, közömbös, még csak nem is flegma.

Hajnalig nézem a kopott szoba éjjeli árnyait. Fejemben nem zsongnak mesék.

Éjjel valamikor elállt az eső, reggel tiszta őszi nap köszönt.

Még a Város is más: szeretem benne, hogy az eső képes újra és újra tisztává mosni. Az utcán kenyér illata leng, végre valami, ami életszerű a tegnapi nap után. Hamarosan megtalálom a péket, és rápazarolom maradék mosolyaim egyikét – s az ő arca már megrándul, bár pesszimizmusából csak egy fintorra telik.

Most már tudom, merre találom őt, mégis az ellenkező irányba indulok: most nem őt, magamat kell megtalálnom, azt a részem, aki még itt maradt, a Városban, emlékektől s hajdani nagy szerelemtől ideláncoltan. Csak tegnap óta tudom, hogy én sem vagyok kerek egész. Azóta, hogy fáj, rettenetesen fáj, hogy tudom: van valaki más.

Üzletek mellett sétálok el, üres, betörött kirakatok előtt, kocsmák, talponállók söntésszaga löki meg a vállam, aktualitásukat vesztett, zizegő plakátok intenek utánam.

Aztán elfogy az élet, elcsendesülnek az utcák, a házakban nincs mozgás, csak a távolban ugat egy kutya – végül már házak sincsenek, csak a park szélén álló öreg templom.

Ajtaján rács, bent szúrós szagú homály, koszlott szentképek, felborogatott padok.

Isten nélküli magány.

A parkban nedves a fű meg az avar, lépteim nyomán ismerős, kesernyés szag száll fel belőle, mint régen is, eső után. Fejem fölött sárga meg vörös levelek zizegnek a szélben, karomat örökzöld bukszus meg tuja simogatja. Belém kapaszkodnak – makacsul kitépem magam ölelésükből.

A park végében áll a parókia: lakatlan. Ablakain deszkák, néhol már lefeszegetve, falán lövések nyomai, a lépcsőt szegélyező kőkorsók oldala kilőve, a föld kiömlött, s a szikkadt földcsomón most elszáradt gaz bólogat.

A kerítésen is hatalmas lyuk tátong: emberi (?) kezek nyoma. Éppen átférek a lyukon – birtokháborításom senkit sem zavar már.

Ott sétálok a kert valaha-volt útjain, rovom a köröket nyugtalanul, míg egy bokor-csoport mögött rá nem lelek a térdeplő angyal szobrára: kisebb, mint emlékeimben, s töredezett kőszárnyait moha lep. Szeméből – akárha könny – piszkos sárlé folyik, így imádkozik, kusza ágaktól védve a pusztítás ellen.

Letörlöm az ő és a saját könnyeim is, - Ne sírj – mondom -, ne gyászold tovább a Várost.

Nem válaszol, de hideg kővállán megpihenhet a homlokom, és lassan újra – amióta itt vagyok, először – érzem magam körül a világot.

Az ezerféle színt, szagot, illatot. Halk varjúkárogást, hulló levelek pergését – a valódi csendet.
lélegzetemet.

Bőröm tapintását.

Utolsó könnycseppjeim sós ízét.

Emlékszem magamra. Aki voltam, itt, a Városban, hajdan, akivé már sohasem lehetek.

Eszembe jut, ahogyan hajtottam a napokat, s nem tudtam a jelennek örülni.

Ahogy tehetetlenül néztem világom végvonaglását.

S döntöttem. Jól, rosszul.

Igen, átmentettem magam, a mosolyom, meséim a háborún át a mába.

Csak őt nem mentettem át. Pedig kellett volna, el kellett volna vinnem, erőszakkal, zsarnoki módon, önmagáért, értem, értünk, s együtt visszatérnünk.

Későn jöttem – elmegyek hát. Búcsú nélkül. A háborúnak – immár számára is – vége kell, hogy legyen.

A volánt markolva nézem a Várost, ahogy kifelé hajtok a főúton.

Siratom, még mindig, az angyal kővállának hidege még az arcomon.

De már legalább tudom, miért is kellett visszajönnöm ide, habár látszólag siker nélkül, egyedül távozom: mert a mosolyom mellé végre át kellett mentenem a könnyeimet is.

Nélkülük nincs mese.

A világ – vagy legalábbis annak egy kicsiny része – a fejére állt. Összezavarodott minden: elsősorban az igaz és a hamis, a jó és a rossz, majd sorban minden más esztétikai kategória.

Az emberek egyre inkább befolyásolhatóvá váltak, és egyre kevésbé tudtak rendet tenni a káoszban – mégis tűrtek.

Mint a birkák.

Igazából senki sem gondolta, hogy valóban forradalom lesz – ebből? Itt?!

Igazából senki sem hitte, hogy képes itt még rá bárki is, hogy forrongjon, hogy a közömbös, fásult felszín alatt még élhetnek indulatok.

Igazából megérett rá az idő, de mégis, a társadalomra oly jellemző módon még egy felkelés is értékvesztetté vált, és érdeklődés hiányában majdnem elmaradt.

Forradalom?!

Médiaszenzáció…

Csoda, ami még három napig se tart.

Csak ami utána következett.

Igazából senki sem gondolkodott azon, hogy valami lesz, valami lehet, valaminek kell lennie utána. Kivéve néhány pesszimistát, akiket lehurrogtak a forrongás lázában.

Először egy politikus-tanonc, egy túlontúl lelkes ifjú ember állt fel a száraz szagú teremben, és mondta bele az emberek arcába magasztosan: forradalom! változás! Néhányan csatlakoztak hozzá, s láb dobogva ordították: Forradalom! Változás! – őket a teremőrök hamar kivezették.

De megállítani már nem lehetett, mint ahogyan a szikrát kapott avar lángolását sem: szavaikba belekapott a szél, és még aznap este vörös arcú fiatalok tódultak az utcára, és a kivonuló kamerák tátott üvegpofájába ordították: FORRADALOM!

Meglincselték őket.

Vér folyt, nem kevés, mert Valaki rettegett a tömeg erejétől.

Pedig – mint nyilatkozta – ő csak nevelni akart, mint egy szigorú szülő: e népnek a szigorú, ámde szerető atyja. S hogy a figyelmeztetés túl jól sikerült? Legalább rend és nyugalom lesz…

Nem lett.

Diktatúráról és rettegésről kezdett cikkezni a külföld (a belföldi lapokat egyelőre elhallgattatták), holott eddig senkit az égvilágon nem foglalkoztatott egy eldugott, kicsiny, porosodó (kitalált) ország belső válsága.

Ám a kicsinyes jellegű forradalom még kicsinyesebb vége felzavarta az unatkozó médiumokat, s a külvilág mögött már a honiak sem akartak elmaradni.

S ha már szárnyára kapta az országot a világhír, hát mindenki e kétes dicsőség szárnyain akarta híressé vergődni magát – és a forradalom, a magasztos, eszmékkel teli gondolat (a hajdani politikus-tanonccal egyetemben) feledésbe merült.

De ott maradt nyomában a haszon, a máz, a kapzsiság.

Egy kereskedelmi adó remekbe szabott riportere közt és véleményt kutatott, vajh a lavinát elindító politikustanonc dühvörös nyakkendője segített-e, vagy inkább ártott az ügynek?

Egy lejárt szavatosságú popdalnok tollából forradalmi dal született: ócska, felelgetős, megerőszakolt sorvégű rigmusok, és a fiatalok retro stílusú ruháikban ezt skandálták egymásnak a tüntetéseken.

Egy befutott, sikeresnek számító DJ felvásárolta a jogokat, hogy modernebb hangzást adjon a dalocskának, és a fiatalok ezentúl már pub-okban és dance club-okban is ordíthatták egymásnak a bugyuta mondókát, miközben dübörgött a basszus, és megrendelhették polifonikus vagy valódi, mp3-as csengőhangként is. Nesze neked forradalom, magasztos eszme, változás…

A szerző, a popdalnok pedig immár gazdagodott, és senkinek sem tűnt fel, hogy versikéje minden logikát nélkülöz, s egyszerre támadja mind a jobb-, mind a bal-, mind a fenti, mind a lenti nézeteket. Később, amikor ez valakinek mégis szemet szúrt, s ezért kérdőre vonta a (hulló)csillagot, az azt nyilatkozta, hogy pártatlan akart maradni. (Megbízott kormánypártiak később kiderítették, hogy bátyjának egy vidéki városkában politikai érdekeltségei vannak.)

S hogyan, hogyan nem, az öregedő popcsillag eltűnt a médiafigyelem középpontjából.

Az első petárdákat hát eldurrogtatták.

A forradalom megfenekleni látszott.

A fiatalok és kevésbé ifjak azonban nem szűntek meg az utcákra tódulni és változást követelni, a politikai vezetőréteg kihátrált hát a drámaivá váló szituációból, visszavontak minden rendkívüli rendelkezést, megcáfolták magukat, meghazudtoltak másokat, majd felkérték „a Népet”, hogy mondja el gondolatait – s Valaki közönségtalálkozókat szervezett, mint egy spagetti westernekből kiöregedett színész, s ott – csodák csodája! – a kultúrházak recsegő széksoraiban csupa politikai szimpatizáns ücsörgött (a rossz nyelvek szerint havi nyugdíjuk négy-ötszöröséért, amennyiért már bárkivel és bármivel szimpatizáltak), s ezek az emberek arra biztatták Őt, hogy ne adja fel az álmait, melyekben „ez az ország virágba borul, majd gyümölcsöt hoz!)

Erre aztán a naivak, meg az örök vesztesek is mind kiálltak, hogy elmondják, mit gondolnak, kiáltványokat jelentettek meg másod-huszadrangú napilapokban, amelyekkel azonban a politika már nem törődött – volna.

De más naivak melléjül álltak, s az utcán vonuló tömeg lassan-lassan újra nyomasztóvá vált.

Aztán betört pár kirakatüveg, s a rohamrendőrök szirénázva kivonultak, bűnbakot keresni. Néhányan furcsa alakokat véltek arrafelé felfedezni, de katonás mozdulataik és hangosan rikoltott vezényszavaik, kommandós jelzéseik „még nem terelték a gyanút egyértelműen az állambiztonsági szolgálat embereire.”

A megmozdulás immár törvényszerűen torkollott lincselésbe, a börtönök megteltek.

Nem, nem voltak politikai foglyok: a politikai eseményeken részt vevők garázdaság vétségével ücsörögtek rács mögött, míg néhány garázda politikai indokkal tartózkodott szabadlábon.

A médiának rettenetesen megtetszett, hogy történik végre valami, aminek van valódi hírértéke, s igazságot, társadalmi tragédiát, a változásra való lehetőség említését messze elkerülve akciódús közvetítéseket tálaltak fő műsoridőben, a párizsis kenyér mellé, vacsorára.

Addigra már megfordult a világ: akik kezdetben változást akartak, már átlátták az akaratlanul okozott káoszt, s látták már, hogy nem jó felé vezet ez az út. Már hallgattak, szűkölve a félelemtől, mert azt is látták, hogy ez az út a végéhez közeledik.

A gyávák, akik egyedül inkább a sarokban sunyítottak volna, most mások hátán felkapaszkodva üvöltöttek újabb semmitmondó, néha épp paradox jelszavakat.

Ricsajukat meghallották messze-messze, még az Óperencián túlnan is talán, mert a külföldi sajtó – akár éhes kutya a koncát – továbbvitte a hírt.

Valaki – egy kötekedő – megkérdezte: jó-jó, hogy forradalom, de – mi is a cél?!

Páran kutatni kezdtek a válasz után, de mivel nem találták (és azokat sem, akik tudták volna, mert ők már mélyen hallgattak, megrettenve tettük következményeitől), hát – fából vaskarika! – másokra, határokon túli országokra kezdtek mutogatni. Hogy miattuk. Vagy éppen értük.

Gondolván, hogy messze vannak, úgyse hallják. Ezt egyébként Valaki bölcsen meg is fogalmazta egy rádióinterjúban, s kedélyesen nevetett. Hogy milyen elméset és bölcset mondott.

Csakhogy ott, azokban a határokon túli országokban mégis meghallották, s sok idegenbe szakadt hazafi – talán azt vélvén, hogy jó ügy mellé áll – rossz irányba indult.

Nemzetközi konfliktus keveredett, de Valaki a kamerák kereszttüzébe állt, és azt mondta, nem szabad törődni a külföld hőbörgésével.

S akkor nem is törődött senki.

S aztán lezuhant az a repülő. Nem volt tévedés: lelőtték, szárnyai leváltak a törzsről, s lángolva zuhantak le – immár ellenséges földre. Túlélők nem maradtak.

A televízió élőben közvetítette (rejtély, hogyan), nagytotálban a roncsokat, közeliben néhány véres maradványt – és mégis, csak másnap reggel vált világossá mindenki számára, amit a pesszimisták egy ideje már megjósoltak –  hogy véget ért a forradalom, mert kitört a háború.

Minden évben itt töltjük a nyarat, ezen a Szigeten, csak ő meg én.

Már évek óta minden május végén összecsomagolom a holmijainkat négy hatalmas bőröndbe, és útnak indulunk. Napokig tart a hajóút.

Egyszer itt töltöttünk két hetet egy szállodában, nyaralókként, s neki akkor annyira megtetszett a Sziget, hogy a következő évben vett itt egy házat.

Itt lakunk júniustól szeptemberig.

Az év többi kilenc hónapjában a ház üresen áll: a zsalui csukva, az ajtón két keresztbe fordított pánt, a kovácsoltvas kapun óriási lakat függ.

Legalábbis én így képzelem. Mert még soha nem láttam zárva: érkezésünkre a személyzet nyitja, távozásunk után a személyzet zárja.

Személyzet. Idegen emberek, akik bár alig pár szót értenek a nyelvemből. kedvesek és jók. Számára szolgák hada.

Megtiltotta, hogy barátkozzam velük.

"Ha kell egy csésze kávé, szólj nekik. Ha sótlan az étel, szólj nekik, de az isten szerelmére, ne kapasd el őket! És pláne, ne ülj le hozzájuk a konyhába!"

Ilyen. Hideg, barátságtalan.

Fogalmam sincs, miért mentem hozzá. Talán, mert nem voltam elég erős nemet mondani. Soha nem tiltakozom, nem mondok neki ellent.

Megrémít. Nem az ereje: a hatalma. Ahogyan bármit el tud érni.

Ha azt mondja, hallgass, én elhallgatok. Ha azt mondja, üljek le, vagy álljak fel, én leülök vagy felállok.

Talán ha azt mondaná, hogy menjek el, el is mennék.

De talán nem.

Hová is mennék? Hisz nincs senkim rajta kívül, s nincs semmim: sehová sem tartozom.

A legkevésbé ide, erre a Szigetre. Ki tudja, ő miért ragaszkodik annyira hozzá?! Talán épp ezért.

A Város már inkább az én világom, s benne a házunk.

Ott jól érzem magam: a kertben nyíló rózsáimmal, a kandallóval a nappaliban, az előtte heverésző kutyával...

A kutyám. Ő hiányzik a legjobban, egyedül ő tartozik hozzám.

Persze, a kutyát nem hozhattam magammal, erre a három hónapra nélkülöznöm kell, mert ő nem bírja a kutyaszagot, a levegőben szállongó szőrt.

Ki nem állhatja azt a kutyát. Az nem érdekli, hogy én szeretem.

Egyáltalán: én sem érdeklem. Ha kérdezek valamit, nem kapok rá választ. Ő ritkán kérdez, s ha mégis - például: Hová mész? -, a választ elengedi a füle mellett.

Csak bosszantom.

Gyűlöl.

Én is gyűlölöm.

---

Minden évben itt töltjük a nyarat, ezen a Szigeten.

Már évek óta minden május végén becsomagolunk a bőröndökbe, és hajóra szállunk.

Még régen, a házasságunk első éveiben itt töltöttünk pár hetet egy szállodában, és nekem annyira megtetszett a Sziget, hogy a következő évben vettem itt egy házat.

Itt töltjük a nyarakat júniustól szeptemberig.

Az év többi kilenc hónapjában csak a személyzet lakja: a nyitott ablakokon kilibben a függöny, a kovácsoltvas kapu sarkig tárva, bárki beláthat a kertbe. De nem zavar, az sem, hogy a személyzet és egész családjuk ki-be járkál. A lényeg, hogy amikor jövünk, már minden rendben legyen. És rendben is van.

A személyzet helyiekből áll: alig értik a nyelvünket, a sajátjukon karattyolnak, zajosak és harsányak.

Nem szeretem, hogy ő beszoktatja őket a lakásba. Hozzanak egy kávét, maradjanak a helyükön, a személyzeti részben. Ilyen vagyok. Szeretem a nyugalmat és a csendet.

Ő persze lejár hozzájuk teázni, pedig egy szavukat sem érti. De nem akar velem teázni.

Nem tudom, miért jött hozzám feleségül, hiszen láthatóan fél tőlem. Pedig soha nem bántanám.

Szelíd és engedelmes, soha nem mond ellent: ha azt kérem, hallgasson, hát hallgat, ha azt kérem, üljön le vagy álljon fel, megteszi, kényem-kedvem szerint.

Vajon, ha azt mondanám neki, menjen el, elmenne?

Félek, igen, pedig nincs hová mennie, nekem pedig rajta kívül nincs senkim.

Amikor először megláttam, a szótlansága mögött titokzatosságot sejdítettem, ridegsége mögött szunnyadó szenvedélyt. Azt reméltem, ha majd felenged, boldogok leszünk. De ő nem boldog.

Van egy képem róla, az íróasztalomon áll: fejét hátrahajtva önfeledten nevet. Persze, nem rám.

Azóta se láttam úgy nevetni, pedig azért vettem ezt a házat a Szigeten, hogy őt boldoggá tegyem. Azt reméltem, a kék ég, a morajló tenger, a szenvedélyes színű, vad illatú leánderek majd neki is tetszenek. De nem.

A Város az ő világa, ma már tudom. A rózsái a kertben, a kényelmes hintaszéke a kandalló előtt, meg a kutyája.

A kutyát is magunkkal hozhatnánk, de nem engedem. Jobban szereti azt az állatot, mint engem, és én ezért fájdalmat akarok neki okozni.

Amiért jobban törődik a kutyával, mint velem.

Én egyáltalán nem érdeklem. A kérdéseimre nem ad választ, ha firtatom, hová megy, nem árulja el. Ha néha kérdez is valamit, a válaszaimat már nem várja meg.

Azt szeretném, hogy olyan legyen, mint azon a képen az íróasztalomon. Boldog, önfeledt, nevetős.

Miért nem veszi észre, mennyire szeretem?!

...tál el!

Felültem az ágyamban, és kapkodva szedtem a levegőt, aztán próbáltam kisöpörni a hajamat az arcomból, hogy lássak, mert nem tudtam, hol is vagyok.

Valaki moccant mellettem, idegen hang kérdezte, mi bajod, én pedig riadtan néztem a lazán leengedett reluxa csíkjai közt beszökő sápadtsárga fénypászmákat, meg az óra kijelzőjének vörösen villogó számjegyeit.

Mit álmodtál, kérdezte ugyanaz a hang, és hiába próbáltam, nem tudtam azonosítani, de válaszoltam, hogy rosszat, hogy visszafeküdjön, és ne kérdezzen többé azon a hangon, amit nem ismerek.

Aztán én is visszafeküdtem a párnákra, amiket már keményre gyűrtem és nedvesre izzadtam vagy sírtam, belélegezetem az ismeretlen szoba furcsa illatát, döbbentem bámultam egy hatalmas tenyér mozdulatlan árnyát a falon, valahonnan az agyamba kúszott egy gondolat, hogy az csak a pálma, és aztán megbabonázva vesztem el a vörös ledek lusta villózásában.

Hajnali 2 óra volt.

Talán elaludtam, talán nem, a reggel ugyanúgy talált, az oldalamon fekve, magzati pózba görcsösülve, és úgy tetszett, egy pillanatra sem hunytam le a szemem, bár az óra számainak váltakozását nem észleltem.

Felkeltem, és a zuhany alá álltam, forró víz alá, talán túl forró is volt, mert a bőrömön piros csíkok jelentek meg, de hagytam, hogy lávacseppekként vágjon végig rajtam a víz, aztán kiléptem a sugár alól, a fürdőszoba szőnyegére rogytam, és csak ültem, ültem, magamat átölelve ringatóztam, míg szétázott hajamból a csorgó patakocskák langyosról hidegre váltottak.

Egy idő után valaki belépett, praktikus szemlélettől vezérelve előbb elzárta a csapot, majd a könyökömnél fogva felállni kényszerített, és köntösbe bugyolálva a szobába kísért, de ott megint az a szörnyű, idegen szag uralkodott, és nekem hányingerem támadt.

Kicsit később a konyhában álltam, köntösben, fejemen törülköző-turbánban, és vajat kentem a kenyérszeletekre, mert homályosan sejlett, hogy ez a feladatom, közben a kávé hangosan sisteregve kifolyt, undorító, émelyítő szaga betöltötte a lakást.

Egy morzsálódó kenyérszelet fölül az idegen hangú férfi beszélt hozzám monotonon, mint egy különösen ostoba papagáj, hogy nem értem, mi van veled, meg menj el orvoshoz, bár inkább megerőltethetnéd magad, mert a depresszió nem betegség, csak hiszti, és én azon gondolkodtam, hogy ki az isten ez a pasas, és miért tart reggeli székfoglalót a depresszióról, aztán a felismerés hatására leejtettem a kést a kezemből, mert valahonnan beugrott az ötlet, hogy az ellenszenves idegen talán a férjem lehet.

Tényleg az volt, és tartozott hozzá még egy gyerek is, fáradt arcú, vékony hajú iskolás, kerek kislányképén az ellenszenves pasas vonásait hordozta, és tátott szájjal rágta a kenyeret, meg kalimpált a lábával, ütemesen verve a széket, és a monoton zajtól majd' szétpattant a fejem.

Miután kiordítottam magam, ők elmentek, rosszalló pillantásokkal, pedig kértem, ne hagyjon magamra, de azt mondta, ne hisztizz, a gyerek azt, hogy apa, menjünk már, és én ott maradtam az idegen lakásban, amiben - már tudtam - sok éve lakom.

Talán korábban másképp volt, talán sohasem, de most az utcák elszürkültek, elszürkült a lakás, a tárgyak, szürke, unott szemmel nézett engem a férfi, aki a férjem volt, hát elszürkültem én is, a tükörből vékony hajú, száraz bőrű, guvadt szemű boszorkány nézett vissza rám, pedig a zuhany alatt mintha tömött, fekete tincsek kígyóztak volna a vállamon és a mellemen.

Az eső szakadt, mocskos őszi eső, nem megváltó nyári vihar, és a barna pocsolyákban koszos falevelek úszkáltak, az ablakon sárgás csíkokban mászott a nyálka.

Útnak indultam.

Nem voltam benne egészen biztos, hogy hová, gyanakodtam rá, hogy sehová sem tartok, és mivel ott talán nem is esik az eső, így nadrágban-pólóban, szobapapucsban róttam az utcákat, fáztam, és zavart, hogy az emberek az esernyőik alól az arcomba bámulnak.

Sejtettem, hogy valami baj lehet velem, hogy valami furcsa van a viselkedésemben, még akkor is, ha mások tűntek értetlennek és ridegnek, és elkezdtem befelé hallgatózni, hogy megszólalnak-e hangok a fejemben, hogy meghasadt-e a tudatom, vagy legalább szól-e hozzám valaki, hogy ne legyek ilyen magányos?!

Szólt. Halkan, alig hallhatóan, de mondatfoszlányok csaptak elő a mélyből, és először az éjszakai mondattöredék formálódott értelmes szavakká: .... hagytál el...

Aztán egyre hangosabban, dobhártya-repesztő üvöltéssel kezdett dörömbölni a fejemben, már majdhogynem egész mondatban, hogy "... te hagytál el...", és én elgondolkoztam, vajon kit is.

Leginkább magamat, igen, ezt tudtam, hogy messze nem vagyok az a karcsú testű, dús hajú nő, aki voltam, aki pillantásokat, mosolyokat, vágytól reszkető testeket vonzott, de a hang, mely a fejemben ordított, nem az én hangom volt...

Rongyosra áztam, és a szám már lilára fagyott, de mentem tovább, nem tudom, hová, talán sehová, kerestem valamit, talán a semmit, amit akkor nagy, zöld léggömbnek képzeltem el, és aztán megérkeztem, bár nem volt célom: a folyóhoz.

A folyó zavaros, sárbarna hullámokban hányta-vetette magát, néha szennyes-szürke tajtékkal cicomázkodva, felszíne hólyagos volt az esőcseppektől, szóval igazán undorító látványt keltett - akárcsak én, ahogy sehová-sem-tartozva álltam szürke, betonnal fedett partján.

Ledobtam a papucsom, ami már úgysem emlékeztetett semmi valóságosra, és óvatosan tettem pár lépést a sekélyben, aztán hirtelen elhatározással derékig beszaladtam a folyóba. Ott már annyira hideg volt a víz, hogy nem tudtam eldönteni, fagyasztja-e, vagy inkább égeti a bőröm, de hamar elérzéktelenedtem, és akkor már bátran nyomultam beljebb és beljebb.

És ráfeküdtem a vízre.

És kihúztak...

Nem értettem, miért, mert nem fájt, és nem tűnt már hidegnek, szinte élveztem a habok hátán lebegni, de valaki megmarkolta a karomat, és vonszolt kifelé, testem buborékossá köpülte a vizet.

Azt hittem, meghaltál, mondta valaki, közvetlenül a fülem mögött, rémültre dermedt, rég nem hallott, nagyon ismerős hangon, és kisimította az arcomból a hajamat.

Ismerős szempár nézett rám, barna, sötét íriszű szempár, és én visszanéztem rá, és azt mondtam, hogy én is majdnem azt hittem.

Csak rémálom volt, mondta, azt álmodtam, hogy belevesztél a folyóba, amíg én aludtam, és a cselédek nem tudtak kimenteni, és óbégatva rohantak a kastélyba, de csak álmodtam, mert itt vagy, de majdnem elkéstem.

Néztük egymást, egymás szemének tavában ringatózva, elfelejtettem, hogy hogyan is kerültem oda, csak feküdtem a szúrós parti homokon, és az ég sápadt-kékjét néztem, ahogy zivatar után derülni kezdett.

Gyere, menjünk vissza, szólt az ismerős hang, felemelt és átölelt, együtt sétáltunk vissza a magaslaton sötétlő kastélyhoz, borvörös bársonyruhám uszályát a homokban vonszoltam magam után, és örültem, hogy a kedvesem kihúzott a vízből, mert nagyon, nagyon szerettem őt.

És nagyon, nagyon szerettem a kastélyt, az ódon, málladozó téglákból rakott falakat, a lépcsők karfáján kapaszkodó, fényes levelű borostyánt, az ablakok reggeli fényben ragyogó négyszögét, és a szobákból áradó édes levendula-illatot.

És szerettem a kertet, ahová a szobám erkélye nézett: a töredezett szobor-csonkokat, a repkény-falba félig belevesző női torzót, a korhadt deszkájú padokat és a harsányan virító, ezerszínű rózsaágyást.

Szerettem a reggel beköszönő gerle hangját, a párkányon mosdó macska mozdulatait, és igen, szerettem a férfit, aki hátulról ölelt most engem, és a fülembe zsolozsmázta, mennyire félt, hogy álma - hogy halott vagyok, - valóságos.

De most már itt vagyok, és itt is maradok mindörökké, és ahogy ezt kiejtettem a számon, tudtam, komolyan is gondolom, és láttam magunkat kívülről, a csókra összehajoló emberpárt, és szépségünk túlragyogta a reggelt.

Csak a mellkasára hajtva a fejem volt valami különös hiányérzetem.

De leküzdöttem, mert nem számított más, mint vele lenni, nem meséltem neki a zavaros álomról, amelyben idegen testben, idegen emberekkel éltem.

Csak amikor már leszállt az éj, és mi bortól mámorosan, tánctól kifulladta zuhantunk a párnák közé, éreztem újra a hiányt: ha a melléhez simultam, csend honolt belül: ijesztő, temetői csend.

Feküdj ide mellém, mondta, hadd tartsalak újra a karomban, mint azelőtt.

Mi előtt, kérdeztem én, rosszat sejtve, a mellkasában honoló némaságra fülelve, de nem magyarázott, hanem átölelt, egészen szorosan, és én hozzátapadtam, és együtt ringatóztunk egymás ritmusára, és én a szemét bámultam közben, ő meg az enyémet.

Aztán fejemet a mellére hajtottam, és hallottam, hogy szíve dobog, hevesen, még a szeretkezés ritmusára, és akkor eszembe ötlött, hogy nem tudom, mi volt azelőtt...

Azelőtt csönd volt, mondta mélán, azelőtt csönd volt, és hajnalban véresen kelt fel a nap. Azelőtt halott voltam, nem csak a lelkem, a testem is elpusztult hajdan, míg te elszabadulhattál a halál szárnyán, én itt maradtam, és azt reméltem, azért, mert visszajössz, és most ímhol, itt vagy, a karjaimban újra.

Most újra dobog a szívem, akár az ősi dobok, érted, miattad, mert életre keltettél, mert nélküled lélegezni sem volt erőm.

Meghatódva szorítottam mellemre a kezem, de nem éreztem, hogy hevesebben dobbanna az én szívem... csend volt. Néma, kietlen csend bennem, és a falakról szürke árnyak kúsztak felém...

Az enyém nem dobog, gondoltam, aztán kimondtam, előbb suttogva, aztán zokogva, az enyém nem dobog...

Nem, de dobog helyette az enyém, s amíg velem vagy, élhetsz te is, de lágy hangja nem vigasztalt, a szemébe néztem, de az sötét, feneketlen kút volt.

Kedvesem pedig az ujjai közt tekergetve vastag, fekete tincseimet, édes szavakat duruzsolt hipnotikusan a fülembe, becézgetett, biztatott, de az én szívem néma volt, hideg, és már képtelen volt őt szeretni.

Már emlékeztem, hogyan rohantam a folyó felé azon a reggelen, amikor egy éjjel más karjában találtam őt, amikor rádöbbentem, hogy hazudott, amikor megértettem, hogy mindig is hazudott, és ezután is mindig csak hazudni fog...

Nem ébredt fel, mert mélyen aludt az éjjel bevedelt bortól, csapzott hajjal, elégedetten, nem ébredt fel, ahogy halkan betettem magam mögött az ajtót, és míg ő édeset álmodott, én végigrohantam a szemerkélő esőben a kerten, ruhám a rózsákba akadt, és vörös bársonyfoszlányok meg letiport, fehér rózsaszirmok szegélyezték utamat.

Átvágtattam a virágzó gyümölcsfák alatt, lábam meg-megbicsaklott az éles köveken, azt sem tudtam, hol vagyok, hová rohanok, az eső már szakadt, a folyó zavaros, sárbarna hullámokban hányta-vetette magát, felszínét hólyagosra korbácsolták az esőcseppek, én pedig belevetettem magam a tajtékokba.

Ruhám bársonya szinte azonnal teleszívta magát vízzel, ólomsúlyként húzott a mélybe, az uszályom a lábam köré csavarodott, kibomlott hajam a torkomra fonódott, és a szám megtelt keserű, szúrós sárral

És belefulladtam a folyóba, és a cselédek már hiába rohantak óbégatva urukhoz, testem az iszapba süppedt mindörökre, s utolsó pillantásommal csak halvány fénykarikát láttam még, ahogy a felszínen ringatózott - a felhők mögül előbukkanó Nap.

Nem álom volt, mondta, rájöttem már, és arra is, hogy nem tudok nélküled élni. Valóban nem, mondtam fagyosan, hiszen a te életed az én halálom, és eltaszítottam magamtól a testét.

De amíg én élek, élhetsz te is, hiszen így már egyek vagyunk, mondta, s térden igyekezett felém, de belegabalyodott a takaróba, és nem ért utol, szerelmem, hát újra élek, dobog a szívem, azért, mert te itt vagy, hát nem érted?!

Dobog, mert én meghalni is képes lettem volna érted, és meg is haltam, miattad...

De hiszen te hagytál el, ordított utánam, és elismételte még párszor, míg futottam lefelé a lépcsőn, át a kerten, és még ott is utolért a nevetséges és kicsinyes vádja: te hagytál el...

Kinyitottam a szemem, fülemben még visszhangzott az utolsó mondat, de már nem a kertben voltam: csövekkel körülvett, félhomályos szobában riadtam ébrenlétre, mellettem kellemetlen hangon csipogott egy gép, a szívdobbanásaim ütemére, és rájöttem, ez az a szürke világ, de már nem bántam, mert bármilyen szürke is volt, a saját szívem dobogott bennem, és eszembe jutott a férjem meg a gyermekem, akikre eddig egy gondolatot sem vesztegettem, és megörültem nekik... és terveket kezdtem szőni, egyszerű, rólunk szóló terveket...

A kórházi folyosón a nővér a kint várakozó férfihoz lépett, és közölte vele: a felesége magához tért... most már életben marad.

A férfi szürke szemében lemondás villant, meg pillanatnyi, tehetetlen düh, és a zsebébe süllyesztette a telefont, amin most fogott hozzá üzenetet írni, „Szerelmem, nemsokára veled leszek" kezdettel.

A tükör a valóságot mutatta, lévén, hogy csak egyszerű, olcsó tömegtermék volt, de tekinthető volt varázstükörnek abban az értelemben, hogy nem tudott hazudni, ami a huszonegyedik században valóban csodaszámba megy, még egy tükörnél is.

Szóval, a valóság – a tükör tulajdonosának ez abszolút nem tetszett, bár ironikus gondolatok jutottak eszébe a saját szobája meg a kísértetkastélyok torzítós tükrei közt, vagyis, hogy ezzel a vacakkal még mindig jobban járt.

A tükör tulajdonosa ugyani öregedett, és ezt a még parányi, ám megszokott biológiai-fiziológiai folyamatot rendkívül intenzíven élte át.

Először az arcán vette észre, mert az arcát gyakorta nézegette, méghozzá nagyítós tükörben – egyrészt, mert mazochista volt, másrészt, mert picit rövidlátó, és nagyítós tükör nélkül hite szerint kajszára szedte volna a szemöldökét (amúgy arra is szedte, de ez nem a nagyítós tükör hibája). Szóval, az arca vízhiányossá vált, és néhol ki is pirosodott, egyes területein pedig hámlott, és ezen nem segített semmi – ebben a korszakában alkotta azt az aforizmát, hogy a legjobban fedő alapozó a koporsófedél, de ezt ritkán hangoztatta, mert még ő is morbidnak találta.

Szóval, elsődleges probléma a vízhiány volt, rögtön utána a ráncok. Egyelőre még csak a szeme körül, tehát betudhatók lettek volna mosolyráncoknak is, de tulajdonosuk, sajnos, igen ritkán mosolygott, szóval bőre semmiféleképp nem volt tartós gyűrődésnek kitéve.

Ezen a tüneten túltette volna magát, mert úgyis minden héten megfogadta, hogy több folyadékot vesz magához, és rendszeresen krémezi az arcát, és bízott benne, hogy a fogadalmakat egyszer be is tartja majd, és akkor a ráncai, hipp-hopp, elmúlnak…

De kevés idő elteltével arra lett figyelmes, hogy őszül a hajtöve.

A haja összes többi részén a szivárvány valamely árnyalata pompázott, de amikor 4 hét múltán már erőteljes, lenőtt töve volt a hajának, bizony világosan látszott, hogy piszkosszürke hajszálak csíkozzák a valaha-barnát.

És a végén – ó, igen, az az idő is eljött – észrevette, hogy teste kezd megereszkedni. A bőr az állán és a nyakán, sőt, másutt is, puha, bársonyos tapintású, de kissé laza, krémszín bőrré vált, a kézfején pedig erőteljesebben dudorodtak elő a kékes erek.

Szeretett volna, ó, de még mennyire, úgy 10 évvel fiatalabb lenni, persze, azért némileg több ésszel, mint amennyit akkoriban birtokolt, de jó pár tapasztalattal mégis szegényebben… lemondott volna például arról, hogy mások mondatait analizálja, mert így túl hamar átlátott az embereken.

Vagy jó lett volna, ha nem hisz a csendben, meg az időben, mert gyűlölte, hogy immáron nem tudja áthidalni az emberek közötti szakadékot üres fecsegéssel.

De persze, visszafelé nem forog az idő…

Újra a tükörbe nézett, és irónia helyett most szomorú lett – ezzel a testtel még ugyan bátran mások elébe állhatna, de ezekkel a gondolatokkal – mintha tánc közben derülne ki valakiről, hogy leprás – mintha a kipördítős rokiban otthagyná karját a partner kezében…

Azért ezen nevetnie kellett, és így egészen szépnek találta magát, bár később rájött, hogy a markánsabb mosolyráncokba szépen belegyűrődött a púder.

Végül a fehér csipke együttes mellett döntött, egyrészt, mert a csipkevirágok szexisen mutattak a mellén, másrészt praktikus okból, mert ez volt az egyetlen alsóneműje, ami nem vágott bele túlságosan a csípője puha húsába…

Egészen elegánsra öltözött, bár sejtette, hogy fázni fog, meg azt is, hogy pár méter séta után vérkönnyeket fog befelé zokogni, mert a magas sarkú csizmában persze rettenetesen fájt a lába, de semmi nem tántoríthatta vissza a randevútól…

Kivéve a tükör.

Vagy az a másik, aki ott lakott egészen bent a fejében, és hangos, gúnyos hahotára fakadt.

Állt az előszobában, kifestve, csinosan, és rettenetesen szánalmasnak érezte magát, ahogy randevúra készülődik valakivel, akire igazából nem is kíváncsi, és mégis úgy erőlködik, mintha számítana, hogyan is néz ki.

Utánaszámolt az éveinek. Csak úgy, passzióból, és mert mélyen, belül azért egy csöppet mazochista volt.

Szóval, túl öreg már az efféle randikhoz, túl is öltözött hozzá, mert már nem tudja, a fiatalok hogyan öltözködnek, de ha tudná, se öltözködne úgy, mert úgy még ennél is nevetségesebbé válna.

Mindamellett a választott sem illett hozzá korban, mert ugyan alig egy-két év előnye volt, ami az évek valós számát illeti, de az átélt életetek és tapasztaltok száma már-már ezrekre rúgott, és zavarta, hogy világaiknak közük sincs egymáshoz.

Másfelől, eljártak felette az évek, kezd kifutni az időből, és talán csak téved a partner megítélésében, és most megtalálja az életre szóló szerelmet.

A gondolatra felkuncogott, torokból, némiképp keserűen, aztán hangosan kifújta a tüdejében rekedt levegőt, vagyis sóhajtott egy nagyot és kilépett az ajtón.

Kétszer is visszament megnézni, hogy jól bezárta-e az ajtót, egyszer pedig a fülét a deszkának nyomva hallgatózott, hátha a telefon csöngött, és egy rég nem látott/hallott ismerős hangja megmenti az elkövetni szándékozott hibától.

De nem nyert egérutat.

A randevú helye nem volt messze, még a csizma sem törte fel oly mértékben a lábát, hogy ne tudjon egyenes derékkal, magasra emelt állal átlavírozni a kávézó lakkos faasztalkái között. Tudta, hogy messziről (ahonnan nem látszik, hogy az alapozó sárgás foltokat hagy a bőrén, és a fülvonalban nincs jól elkenve) csábítóan csinos, magasra emelt feje kihívó, és csípőjét ringatva vonult – kiélvezve a figyelmet – a rá váró ifjúig.

Karcos felületű asztal, a csészealj egy helyen csorba, a kávé nem túl jó minőségű... kopott kék plüssel bevont itallap, a hely fényét emelendő helyenként pöttyes begóniák kornyadoztak műanyag kaspókban – ennyi maradt meg a találkozóból.

Rémlik, mintha beszélgetni próbáltak volna, igyekezett szellemes lenni, mert az ment neki, bár a cinizmusát folyamatosan vissza kellett fogni, mert a végén nem ő szalad haza sírva, hanem a kiválasztott partner. Próbált érdeklődő is lenni, de vagy egyszavas, kurta válaszokat vágtak hozzá (az igen-nem kurtasága nedves mosogatórongyra emlékezette, és ezen a hasonlaton elmosolyodott, de a szemközt ülő ifjú döbbent arcából sejtette, hogy a beszédhelyzetnek abszolút nem megfelelő pontján vigyorog), vagy Tiborc panaszához hasonló nagymonológokat.

Kérdezni viszont nem kérdezett, így hát magáról nem is kellett mesélnie (meg volt hódítva, hiszen eljött kávézni, úgy tűnik, a fiatalember gondolkodása szerint a dolog sínen volt).

Még később egy mondatával mégiscsak figyelmet vívott ki, és bár a saját mondatára öt perc múltán már nem is emlékezett, az ifjonti magabiztosság nagy hangon előadott karriertanácsai napokig megnevettették.

Később ezt is megunta, és aztán az árnyékokat figyelte a falon: a fiú feje fölött két, félig már elszáradt begónialevél vetett halvány árnyékot. Néha a fej és a levelek árnyai összetalálkoztak, és az árnyjátékból egy bólogató csacsi feje született meg.

Aztán ennek a varázsa is elmúlt, a kávézó lassan kiürült, a pincérlány türelmetlenül kopogott a pulton egy tollal, múltak, nyúltak a percek, mint a rétestészta, bár még soha nem sütött rétest, de úgy döntött, ezeknek a pillanatoknak emlékéül soha nem is fog, míg végül megváltóként felcsipogott a telefon a zsebében (hosszú ideje tűnődött már, milyen kifogással nézze meg rajta az időt), és a számlapra pillantva meglepetést színlelve végre felkiálthatott, hogy nahátmennyireleteltazidő!

Bosszús volt az elvesztegetett este miatt, azért, mert nem lett gazdagabb új gondolatokkal, de még tapasztalatokkal sem, és kedvet érzett hozzá, hogy bosszút álljon – a számlára rá sem pillantva fölényes mozdulattal intett, hagyd, hogy én fizessek – szólván...

... aztán piruló arccal vette tudomásul, hogy a fiú, aki elvileg őt meghódítani akarta, zokszó nélkül elteszi a pénztárcáját, és még hónapok múltán is azon őrlődött, hogy tényleg azt látta-e a pincérnő arcán, hogy lesajnálja őt, amiért egy kólával kell megvennie egy nálánál fiatalabb fiú kegyeit.

De akár akarta, akár nem, megvette, bár ezt először nem vette észre, mint ahogy azt sem, hogy talán nem is csinált jó vásárt.

A fiú autóval jött, és gálánsan felajánlotta, hogy hazaviszi (vajon, ha felajánlaná, hogy kifizeti a benzinpénzt, azt is elfogadná-e), végül néhány bókot is megeresztett az illatáról, a puha kezéről meg a csini ruhájáról, és amíg ő ezt hatalmas (és mű) mosollyal megköszönte, elhatározta, hogy valahányszor meg kell játszania az orgazmust élete folyamán (komoly esély van rá), erre a „csini a ruhád” mondatra gondol, hogy legyen miért sikoltania.

A ház, ami előtt megálltak, nem az övé volt, és rájött az éles eszével, hogy akkor valószínűleg a fiúé, aki boldogan vigyorgott, hogy behúzta a csőbe, mert hát „a haza abszolúte nem pontos definíció ám”, ő meg arra gondolt, hogy már úgyis minden mindegy, mert ha őszül a haja és ráncai vannak, akkor nagyobb szégyen akkor sem érheti, ha most felmegy a fiúval.

Felment.

Kóla ízű, lelkes, ámde kevéssé leleményes nyelvmozgásokat nyert vele.

A fiú illata kellemes volt, valamilyen fűszeres dezodor (s nem a mirigyekből kipárolgó testszag), s azzal vigasztalta magát, hogy így a lanyha érdeklődés, amit az illat keltett benne, nem is volt valódi izgalom. Valódi izgalmat ugyanis a test saját feromonjai kelthetnek, de miközben ezen okoskodott, lehúzták a fején keresztül a pulóverét, így megérezhette saját, kissé vaníliás parfümjét, amitől el is veszítette a jogalapot ahhoz, hogy más illatát kritizálja.

Ez a szeretkezés – be kellett vallania magának – nem is magára a szeretkezésre emlékeztette, sokkal inkább egy rövid utazásra, amikor már épp átadná magát a busz ringatásának, de le kell szállnia, mert csak két megállónyit ment.

Ugyanis semmibe sem tudott belemelegedni: sem a csókolózásba, sem a meglepően kellemes érzeteket okozó simogatásba, mert mindig, amikor azt érezte, ez most így jó, ezt sokáig tudnám élvezni, két erős kéz megfordította, arrébb taszigálta, húzta-vonta, irányította, így egy idő után ringlispíl-lónak képzelte magát, aki csak forog, forog, és fel-le csúszkál egy aranyozott rúdon.

Az előjáték nem foglalt el sok időt, igaz, a fiatalok hevesek és szenvedélyesek, de ő, talán hajlott korára tekintettel, „a lassan járj, tovább élvezel” elvet tartotta szem előtt, így kissé csalódottan vette tudomásul az aktus bekövetkeztét.

Mint ahogy a végét is, ami szintén igen hamar elérkezett. Volt ugyan egy pillanat, amikor azt érezte, hogy igen, még, még, de mint kiderült, ez a pont az abszolút végpont volt: sem tovább, sem még.

Öreg vagy te már ehhez, gondolta cinizmusa utolsó maradványaival, majd elképzelte magát kívülről, ahogy alig felhevülten, kielégítetlenül fekszik egy gyűrött ágyon egy szinte ismeretlen, fiatal fiúval, és nagyon, de nagyon erősen kellett koncentrálni, hogy visszanyerje a kitörni készülő bőgést.

Flegmatikus arccal kászálódott le a partneréről, felkelt, és nemtörődömséget színlelve meztelenül átvágott a szobán arra, ahol a fürdőszobát sejtette. Az összképet nagyban rontotta, hogy közben be kellett húznia a hasát, és a vállait is jócskán hátra kellett feszítenie, hogy mellei hetykének tűnjenek a félhomályban.

Gépiesen, tárgyilagos mozdulatokkal mosakodott, aztán ugyanolyan, rutint színlelő mozdulatokkal látott az öltözködéshez.

A „már mégy is?” jellegű kérdéseket a „reggel korán kell kelnem” válasszal hárította el, hite szerint méltóságteljesen, a „hazaviszlek!” felkiáltást pedig megköszönte szépen, de úgy döntött, majd fog egy taxit.

Ócskának érezte magát, kifosztottnak (naná, megfosztották a kielégüléstől, ami nagyon, nagyon fájó tud lenni, pláne, ha észre sem veszik, mint ahogy azt az ifjú ember is tette), és megalázottnak, amiért csak használták, de adni nem adtak neki semmit: sem gyönyört, sem a szépség és kívánatosság pillanatnyi, mégis boldogító mámorát.

Nem is igen hitt a fülének, amikor a fiú megkérdezte, vajon találkoznak-e legközelebb.

Tényleg fogalma sem volt arról, hogy neki egyáltalán, egy kicsit sem volt jó, és mint mindig, amikor átlátott valakin, leleplezte hibáit és kicsiségeit, most is végtelen szeretet- és szánalomhullám öntötte el.

Hiszen az anyád lehetnék, mondta, kissé elrugaszkodva a valóságtól, és ezt még szépnek, romantikus regényfüzetbe illőnek is találta, giccsesnek, de meghatónak.

Nem a fiad akarok lenni, hanem a tanítványod – mondta a fiú lelkesülten, várakozástól csillogó szemmel, ami a köztük lévő, voltaképpen jelentéktelen korkülönbség fényében óriási pofátlanságnak tűnt, amelyre egy teljesen felöltözött, méltóságának romjaiban pózoló nő nem válaszolhatott mást, mint „Na menj a francba!”

Otthon nem mert a tükör elé állni, nem akarta látni magát, a megindult tokát, a festék alatt felpuhult, tejfehér bőrt, a kócos hajat és az elmaszatolódott szempillaspirált.

Teljesen stílszerűen viselkedett: leült a vécé lecsukott fedelére, arcát a tenyerébe temette, és tátott szájjal, artikulátlanul, cseppet sem szépen bőgni kezdett, mert még ahhoz sem volt ereje, hogy egy jót vihogjon önmagán és újabb, jelleméből és ostobaságából született kudarcán.

Öreg, ódon ház, hámló sárga vakolattal. Az utcától beljebb húzódik meg, öregesen, kopottan, elhanyagoltan.

Elhanyagolt előtte a kert is: a fű és csalánbokrok között alig néhány nárcisz nyújtogatja későn kinyílott fejét. Állandó az árnyék, nedves, mohos a föld, és nedves, mohos a kőmedence is, amihez valaha cinkék meg rigók jártak inni, egy jobb kor alkonyán. Most száraz levél és ázott homok pang benne.

Erre a hideg, nyirkos rovarparadicsomra néznek a pincelakás ablaki.

Néznének, ha látnának, de az ablakokon évtizedes piszok, olyan, mintha egy öregember bámulna hályogos szemekkel, félig vakon a világba.

Az ablakszögletekben pókháló, és pókhálóként lóg az üveg előtt a szürkére koszolódott, régi gépcsipke függöny is.

Bent öregember áll a szoba közepén, és az ablakot nézi, meg a függönyt. Piszkosak, állapítja meg, de nem annyira. Ha Húsvét lesz, majd ki kellene mosni.

Mikor lesz Húsvét?

Áll, töpreng a szoba közepén, mert nem igazán biztos benne, vajon milyen hónapot is írnak, de az ablak előtt nárciszok feje sárgállik, hát gondolja, jön az ünnep.

Ki kellene mosni - gondolja újra.

Majd a lánya.

Igen, egyszer, régen, volt itt a lánya.

Itt volt, bent a szobában, azt tudja, és a hangját is hallja - apuka - mondta, - apuka...

De miért is jött akkor? Már elfelejtette.

De a hangját hallja - és kutat az emlékezetében, tétován, a szoba közepén állva, kezét segítségkérően kinyújtva - igen, itt cseng a fülében a hangja - apuka...

Apuka, kimossuk a függönyöket is, jó lesz? - hirtelen felrémlik a hang a fülében, igen, és már emlékszik, ahogy a lánya hajlongott, lemosta az ablakot, és a függönyöket is kimosta - jó illat volt a szobában, amikor a szél meglendítette őket.

Jöhetne már a lánya, hogy újra kimossa, régen jött már.

Mikor jön? - eszébe jutott, és most nem emlékszik, mikor is volt itt utoljára, és hogy mondta-e, mikor jön legközelebb.

Ettől izgatott lesz, a várakozás egészen hatalmába keríti, és még gyerekként izgul, hogy milyen jó lesz, ha jön a lánya...

Kifelé mered a piszkos ablakon, fogatlan szája tétova mosolyra húzódik, emlékek után kutat öreg agyában, hogy teljen az idő, amíg jön a lánya.

De kopognak az ajtón, hangosan, oda nem illően dörömbölnek, aztán egy mutáló gyerekhang bekiabál a csukott ajtón keresztül:

-Balogh bácsi, kész az ebéd!

Balogh bácsi - füstölög magában, nem szereti, ha Balogh bácsinak szólítják.

Régen őt mindenki professzor úrnak szólította, a kollegái, a diákok - még a lépcsőn is félrehúzódtak, ha ő arra jött, nagy tisztelettel, és az utcán, igen, az utcán is kalapemelve köszöntek neki. A szomszédok is azt mondták neki: professzor úr, a feleségének meg, hogy professzorné asszony.

A felesége... az Pálnak szólította, de Balogh bácsinak senki sem szólította őt, nem merték volna, mindenki csak professzor úrnak hívta... ezek nem tudhatják - ezek a bérlők!

Mert ezek, akik a felső szinten laktak, bérlők voltak, a ház az övé volt, csak hát ezek itt laktak, régóta már, ő meg a pincelakásban.

A bérleti díjban ki volt alkudva, hogy őt is ellátják, főznek is rá - ezt biztosan a lánya intézte el, okosan, mert jót akart, csak hát nem tudhatta, milyenek ezek. Hogy nem tudják, hogy ő kicsoda, azt hiszik, szegény öregember, pedig ő még most is dolgozik, hogy ne teljenek hiába a nyugdíjas évei, csak most kicsit lassabban halad a tanulmánnyal, mert sok munkát igényel, tematikus rendbe gyűjteni az ókori Hellász alig ismert költőinek verseit meg töredékeit...

Az ing és a mellény fölé felöltőt vett, mert hátha hűvös van, meg ingujjban nem ülhet ebédhez, bár ezek ( a bérlők) nem adják meg a módját.

Átballagott a kerten, lassan, mert a járda köve meg volt repedezve, és nem szeretett volna elesni.

Szétnézett az udvaron, és megállapította, hogy elhanyagolt, csupa gaz meg dudva. Ezek nem törődnek vele, ezek a bérlők. Majd mondja is a lányának, hogy szóljon nekik, mert őrá nem hallgatnak, a múltkor is mondta, hogy messék meg a szőlőt, és lám, hozzá se nyúltak, pedig csúnya így a lugas.

A konyha lent volt a ház végében, az udvarról is be lehetett menni, és az ebéd illata már ott terjengett az udvar fölött: zsíros, idegen szag.

Nem jól főznek ezek, az asszony (mindig elfelejti a nevét) mindennel spórol, csak a zsírral nem, és csupa furcsa ételt főz, amit az ő felesége hajdan fel sem tett volna az asztalra, ezek meg...!

A konyhában meleg van, már bánja, hogy felöltőben jött, de levetni már nem fogja. Paradicsom meg káposzta szaga üli meg a konyhát, nehéz, gyomorforgató szag-kavalkád.

Leül az asztal végére, a nagy, barna, nehéz faasztalhoz, ez még az övék volt, és akkor nem volt így összekaristolva, meg a szú se ment bele, de a bérlők nem vigyáznak semmire, ami nem az övék.

Amikor az asszony elé csúsztatja a tányért, mélyen fölé hajol, és lassan, félénken kezdi enni a levest. Mélyen a tányér fölé hajol, igen, nehogy észrevegyék, hogy nem örül a paradicsomlevesnek, aminek a tetején narancsszínű zsírkarikák úsznak, meg azért is, mert mégis éhes, és szégyelli az örömöt, ami kigyúlt az arcán a meleg levestől.

Egyedül eszik, a gyerek, aki enni hívta, nincs sehol, az asszony meg a mosogató mellett törölgeti a tányérokat, és az öregembert nézi: apró alakját, enyhén púpos hátát, ahogy az asztal fölé görnyed, és szinte habzsolja a levest, még csoda, hogy nem égeti meg a száját.

Az arca múmiához hasonló, koponyájára, arccsontjaira rászáradt már a bőr, és sárga, mint a pergamen.

Homloka és arca olyképpen ráncos, mint az újszülött csecsemőké, az utóbbi néhány évben egészen apróra zsugorodott már az arckoponyája: Fogatlan ínyére rászikkadt a szája, haja pedig fakósárga és ritka, s ahol kilátszik alóla a koponyája, ott nagy, barna májfoltok ülnek a bőrén. Tényleg olyan, mint egy mumifikált holttest, éppen hogy ő még él.

Ahogy ott ül a kopott, piszkos szagú, szakadozott öltönyében, és reszkető kézzel kanalazza a levest, az asszony szánalommal vegyes gyűlöletet érez.

Szánja, hiszen olyan öreg és esendő, és oly kevés köze van már ehhez a világhoz, olyan idegenül mozog benne - és ugyanezért gyűlöli is, hiszen meg is halhatna már, és ennyi gondja se lenne vele.

Azért nem bántja, elébe teszi a másodikat, a káposztás cvekedlit, jó púposan, hogy egyen az öreg.

Az öregben forr a harag, ahogy a káposztás tésztára néz. Ki hallott már olyat, hogy paradicsomleves után káposztás tésztát adjanak az asztalra, és nem is szereti, irtózik a káposztás tésztától gyerekkora óta - az édesanyja csinált ilyet régen, igaz, az cukorral, de akkor sem ette meg.

Most meg kell, mert még éhes, és mert nem meri megbántani az asszonyt, mert holnap aztán majd nem főz neki.

Lassan, csámcsogva eszik, mert nincs foga. Illetve van, egy fiókban, valahová eldugva, műfogsor, de nem használja. Egyszer megtalálta, betette, de nem tudta hordani, mert túl nagy volt a szájába. Nyomta a száját, meg lötyögött is az ínyén, és ostobán is festett vele - régen csináltatta, még fiatal volt a lánya, az vitte el az SZTK-ba, de hogyan is nem szólt akkor, hogy nincs jól megcsinálva?

Azám, a lánya.

Az asszony épp a fiával beszélt valamit, amikor felhangzott az öreg rekedt, sípoló, vékony hangja.

Olyan régen szólt már, hogy most meg is lepődtek, s nem értették, mit mond.

-Mit tetszett mondani, Balogh bácsi?

Az öreg megint méregbe gurult, nem tetszett neki a Balogh bácsi, de nem mert szólni, csak megismételte a kérdést, maga elé motyogva, félénken, bizonytalanul:

-Mikor jön a lányom?

Az asszony meg a fia egymásra néztek, aztán az asszony visszafordult a mosogatóhoz, és onnan vetette hátra:

-Nemsokára jön, Balogh bácsi, nemsokára.

Nemsokára.

Az jó, ha hamar jön a lánya, majd megmondja neki, hogy szóljon a bérlőknek. Szóljon nekik...miről is? Elfelejtette, de a lánya majd tudni fogja, az szokta az ilyesmiket tudni.

Izgatott lett, hogy jön a lánya, eltolta maga elől a tányért, ami még félig volt káposztás cvekedlivel, és felállni készülődött.

-Elég volt, Balogh bácsi? - kérdezte az asszony, és ő motyogott valamit maga elé, hogy igen, mert nem merte megmondani, hogy nem szereti a káposztás tésztát. Megbántja a bérlőket, aztán azok visszamondják a lányának, az meg szégyenkezhet.

Az asszony egy csomagot nyújtott neki, zsírpapírba csomagolva:

-Kalács, Balogh bácsi, jó lesz uzsonnára, ha megéhezik.

Magához szorította a csomagot, mohón, mert a kalácsot nagyon szerette, főleg az édes, puha belét, kicsit meghajolt, urasan, hogy lássák ezek a bérlők, hogy ő még mindig tudja, mi az illem, aztán iszkolt vissza a szobájába.

A pincelakás egy szobából meg egy mosdós alkóvból állt, mert a kisszobából meg a konyhából garázst építettek a bérlőék.

Szűk, kicsi lakás volt, dohos, penész- meg patkányszagú odú, de oda nem jöttek be a bérlőék - oda nem jött soha senki, csak a lánya.

Eszébe jutott, hogy nemsokára jön a lánya - lehet, hogy már ma -, és ennek megörült.

A kalácsot letette az ajtó mellé, egy asztalkára, amin pár kifakult műanyag rózsa állt egy csorbult szélű porcelánvázában, és a könyvespolchoz lépett.

Egészen nagy könyvespolca volt, rajta a sok régi, szeretett könyve. Sokat még diákkorában vásárolt, a legtöbbet persze, amikor még tanított, meg jó párat ajándékba is kapott hajdani tanítványoktól, tisztelőktől, kedves barátoktól.

Most azt kereste, amiből a lányának olvasott kisgyermek korában.

Még egészen csöpp volt, épp csak járni tudott, és amikor őt meglátta, sikongatva nyújtotta felé a két kövér kis kezét.

Akkor az ölébe vette, és felolvasott neki - Homérosz Iliászát, ógörögül. A kislánynak tetszettek az össze-vissza szavak, rettenetesen szerette a hexameterek kissé monoton, de erőteljes ritmusát meg a jambusok altató dallamát, akárcsak ő.

Ezt a könyvet az első keresetéből vette a Ferenc József téri kis antikváriumban. Majd megmutatja a lányának, ha jön, vajon ráismer-e.

Biztos kéri majd, hogy olvasson fel belőle, milyen jó lesz majd, ahogy a lánya nevet, és azt mondja: apukám...

Reszkető kézzel nyúlt a könyv után - az ujjai ráncosak voltak, a körmei pedig hosszúak már, és hegyesek - olyan volt a keze, mintha patkány karmos mancsa volna.

Ahogy megfogta a könyv vaskos, penészes gerincét, nyomában egérpiszok gurult le a polcról.

Leült a székbe, ami az állólámpa alatt állt, és kinyitotta a könyvet. A lapok közül nedves, dohos szag áradt, és egy kettéhajtott, vékony lap csúszott ki, egyenesen az öreg ölébe.

Forgatni kezdte, hogy mi az, matatott vele, zörgette, amíg meg nem látta a lap belső felén: Gyászjelentés.

Vajon kinek a gyászjelentését tehette ide? Biztos valami öreg cimboráét, aki már jó régen meghalhatott.

Először hagyni akarta, hogy félreteszi, majd a lánya elolvassa neki, ha jön, de a kíváncsisága erősebb volt: tudni akarta, kinek a gyászjelentését őrizgethette a lapok között.

Rosszul látott szemüveg nélkül, alig tudta kivenni az elmosódott, apró betűs írást.

„Fájdalomtól megtört szívvel tudatom, hogy szeretett lányom, Balogh Amália tragikus hirtelenséggel..."

...tragikus hirtelenséggel...

„...1986 május 3-án..."

...nem jutott eszébe, milyen évet írnak, semmiképpen sem, hiába törte a fejét, sem az év, sem a hónap nem ötlött az eszébe...

„...elhunyt."

Nem jutott eszébe, milyen évet írnak, sem, az hogy milyen hónapot, csak azt tudta, hogy a lánya nem jön többet, akárhogy is szeretné, akárhogy is várja.

Mert a lánya 1986 május 3-án tragikus hirtelenséggel elhunyt, és ő még csak nem is emlékezett rá.

Az öregember sokáig ült a karosszékben, a beáradó alkonyi fény narancsos kontúrba foglalta apró, görnyedt kis alakját, és könnyek nélkül, hangosan sírt.

Nem való volt a huszonegyedik századba. Bárhol másutt jobban el tudta volna képzelni magát, mint itt - gótikus csúcsívek alatt, borostyánnal beszőtt kőfalak tövében, félhomályos temetők sírkövei között bolyongva, vagy titokzatos tájak perzselő, vörös ege alatt, de ebben a rikítóan szürke, rideg valóságban idegenül mozgott.

Másik időszámítással élt, számára nem vált el egymástól a nappal és az éjszaka, az itt és most az ott-tól és akkortól, a való a képzelettől...

De azért tudta kezelni a helyzetet.

Egy darabig.

Élte és használta a világot: a levegőjét szívta, átengedte magán nap fényét és hagyta, hogy a gyakran hulló eső lemossa róla a fájdalmat és a bűnt.

Félhomályos alkonyatkor meséket szőtt, és ha rátalált arra, amit keresett, ha egészen a legbelső valójából születtek meg a kuszán egymás alá rótt sorok, akkor újra tudott levegőt venni, látta az embereket maga körül, hallotta a hangokat, megérezte a mosolyokat.

Mese nélkül csak fuldoklott: idegen (vagy ismerős?) utcákon bolyongott, haja az arcába kenődött, válla megfeszült, zilált tekintettel kutatott a sötét sikátorokban, hogy ráleljen legalább egy hangulatra, ami majd - akár a labirintusbéli fonál - elvezeti az áhított nyugalomhoz.

Ritkán lelt rá, egyre ritkábban, mintha a való kezdte volna magába szippantani. Kiürült körötte a táj, rideg kővé váltak a máskor lélegezni látszó szobrok, megfagyott a lecsorranni készülő könnycsepp, és megkeseredett ajkán az olyannyira átadni vágyott csók.

A teste is kihűlt: képes volt merevvé feszülni az ölelésben, amelyben máskor hajlékony volt és odaadó, és kéj helyett rettegő révület ült az arcán.

Egyre gyakrabban.

Elveszni látszott.

Egy idő után már nem a mesét kereste, csak önmagát.

Gondolatait, érzéseit, vágyait, álmait, amelyek úgy tűnt, örökre elhagyták. Néha álmodott valamit, ami mesének tűnt, élő történetnek, de a valóra ébredve a színek megfakultak, vagy épp ellenkezőleg: oly harsányak voltak, hogy álmodozni se volt róluk érdemes.

Aztán belenyugodott.

(Vagy feladta.)

Megértette, hogy elveszítette a képességet, amellyel megszökhetett innen, a világból, az emberek közül, a durva, ostoba, értetlen tömeg fojtogatásából...

A terhet nehezen hordta: a válla meggörnyedt alatta, bőre elszürkült, petyhüdtté és érdessé vált, ujjaira rászáradt a hús.

A szeme kissé elopálosodott, meghatározhatatlan színűvé kopott, és nem fejezett ki semmit, csak néha csillant benne mohóság, ha valamit birtokolhatott: mert ha valamit a markába szoríthatott, pillanatnyi kielégülést érzett, lett légyen bár a birtok tárgya ember, állat, kincs vagy szemét.

Aztán tékozolni kezdett. Ha lett volna aranya, két kézzel szórta volna maga köré, de nem volt sem aranya, sem drágaköve.

Meglévő kincseit herdálta hát el.

A tehetségét, azt a keveset, melyet amúgy sem lett volna joga magáénak hinni, most áruba bocsátotta.

Testét sem becsülte, s gyakran előfordult, hogy tagjait szétvetve használatba engedte, miközben a lelke valahol másutt járt, ismeretlen tájakon, ahol nem volt fájdalom, magány, éhség, vagy hasztalan vágy.

Elosztogatta mosolyát is: ha kérték, adott, számlálatlanul, míg rá nem döbbent, hogy egy sugár sem maradt.

És a végén eldobta, amit még megtarthatott volna: a szerelmet, mert feleslegesnek ítélte, hogy olyasvalami is az övé legyen, amit nem foghat a két kezébe, és nem cserélhet el hamis bódulatra.

És akkor kiürült a teste, olyan lett, mint a kincses zsák, amiből elfogyott a vagyon.

Immáron zavarodottan, cél nélkül járta a várost, mert nem emlékezett, mi után is kutatott az épületek, parkok zugaiban, a víz mélyén vagy a fák koronáiban.

Nem emlékezett, hogy valaha képzeletben fölrepült a tornyok csúcsába, a hidak tetejébe, hogy együtt nevetett a holdsugárral, vagy táncolt a tomboló viharral.

Elfeledte, hogy karjai valaha öleltek, hogy gacsosra vénült ujjai simogattak, csak néha nézett rájuk tétován, mikor a semmit markolták, és azt érezte, hiányzik onnan valami... valaki.

Egy napon leült egy padra. Fáradt volt, bár nem emlékezett, miben fáradt el, csak nagyon, nagyon jó volt leülni a langyos padra, a napfénybe, és beszívni a folyó felöl lopakodó párát.

Mint egy vénasszony - gondolta, és elmerengett, vajon megőszült-e már a haja a festék alatt.

Arcát a tenyerébe temette, bágyadt izmait kezdte masszírozni az ujjaival, mikor különöset érzett: körmei belemélyedtek a húsba. Rettenve nézett a kezére, kereste a vért, de csupán szürkés, halott cafatokat lelt rajta: arca lemállott, miközben egy csepp vért sem vesztett... a teste már nem élt.

Vajon mióta bolyong halottként a városban?! Vajon mióta bomlik a teste, anélkül, hogy észrevenné, vajon ezért haltak ki belőle a mesék, vagy épp ellenkezőleg, ő szűnt meg létezni a történetei nélkül?

Körülnézett. Régen megtehette volna, de soha nem érdekelte, mi van kívül, ha bent már nincs semmi. Most körülnézett, és megriadt a tájtól.

A tavaszi fákon nem voltak rügyek: csupasz ágaik mint megannyi csontvázkar meredtek feketén az égnek.

Az égnek, ami szürke volt, tompa-keserű színű, és nyomasztó. Más-szín szürke fellegek úsztak rajta, hasukat teljesen rányomva a város házaira, hogy fojtogatta azt, aki rájuk nézett.

Barna tajtékosan hömpölygött alatta a folyó, vadul, mintha megerőszakolná a két partot, és sodort magával mindent, amit csak ért: madártetemet, meghasadt koporsófedelet, hervadt virágot, szennyet, krumplihéjat.

Valahol szél kerekedett, undok, dögszagú orkán. Műanyag zacskókat, cigarettacsikkeket, papírszemetet kapott fel és dobálta szerte, közben üvöltött, mint az elkárhozott lelkek: néha gyötrődőn hörgött, néha hisztérikusan felsikoltott, és megrázta a járókelők vállát.

Mert voltak mások is az utcán, jobbára arc nélkül ők is, vagy ha arcukat megőrizték, szemük helyén ásított gödör.

Nyakukat behúzva, fejüket leszegve törtek előre, habár valószínű, hogy nem volt semmi céljuk, de így szokták meg életükben (ha azt életnek lehetett nevezni): nem láttak, nem hallottak, nem éreztek, nem szerettek, és nem óvtak.

Beállhatott a sorba.

De nem akart.

Egy hasonlat jutott eszébe magáról, egy régi mese, s bár nem a sajátja volt, egy pillanatra mintha önmaga lett volna.

Egy dalnok, a nevét már elfelejtette (nem felejtette el, csak szerette volna elfeledni Orpheusz nevét), aki felhagyott a dalolással, mert meghalt a kedvese (a lányt Euridikének hívták!), a kedvese, akinek a neve homályba merült, és aztán a dalnok (Orpheusz! ORPHEUSZ!) nem énekelt többé...

Igen, egy mese...

Egy mese, más meséje, de szép. Szép, mint amilyen a világ volt hajdanán, és a dalnok (Orpheusz), a névtelen dalnok megpróbálta visszaszerezni a szerelmét...

A templomhoz szaladt.

A téren, ahol eddig ült, két templom is volt, az egyik hatalmas, pöffeszkedő, terjeszkedő katedrális, némán üvöltő szájra emlékeztető kapuval, amitől még akkoriban is félt, de volt egy másik, egy kicsi, aminek a zöldre festett kapuján öreg lakat függött, és a templom talán nem tartozik ehhez a bomló, halott világhoz...

...ugye, nem...

A templomhoz szaladt, de az ajtó zárva volt, mint mindig, hiába rángatta a nagy vaskilincset. Korábban kellett volna, korábban megnézni, bejuthat-e a templom belsejébe, az oltárhoz, a tömjénfüstbe, a szentek lábához...

Megérintették a vállát, a kéz nem látszott, mert a daróc eltakarta... szerzetes állt mögötte, szürke csuhában, fején kapucnival.

Be akart menni, behúzódni a szél elől a padok közé, de a szerzetes a fejét rázta, s elhúzta a templom mellől, de végül is nem számított volna a templom, ha Isten szolgája segít, ha megmondja neki, hogyan juthat ki innen, hogyan csinálhatja vissza, hogyan tépheti le magáról a gyűlölet, a félelem, a kicsinyesség álarcát, hogy alatta saját, hús-vér ifjú arcát találja, aki elfogadja, hogy a gyönyör néha fájhat, és nem retteg attól, hogy magára marad, csak mert mások azt jövendölték (kasszandrák), hogy így kell lennie.

De a szerzetes más terveket dédelgetett: darócba rejtett keze már a csuklóját markolta, és vonta magával, ki tudja hová, és ő ment volna, mert feltétlenül bízni akart valakiben.

A szél újra támadt, hullák édeskés, fojtogató kipárolgását köpve a városra, lesodorva ezzel a szerzetes csuklyáját... és a darócban nem Isten szolgája lakott.

A csuklya mélyén vörös, ráncos arc imbolygott vörös, redős bőrű, vékony nyakon. Az arc mélyén két apró szempár nézett rezzenetlenül a távolba, üvegesen, sárgán, ridegen, akár keselyűk merednek a haldoklóra, közömbösen szemlélve annak végvonaglását...

És valóban, nem is emberi arc volt az, mert nem volt álla, sem szája, csak egy koszos, sárga csőr...

Azzal kapott az arca felé, miközben csontujjai még a csuklóját szorították, a szeme felé kapott, akár egy kutya a jutalomfalatért, olyan mohón, de annál sokkalta ádázabbul...

De ő elfutott.

Rohant, pedig a dögevő nem indult utána, neki pedig nem volt célja, mert nem tudta, hogyan menekülhetne innen, és egy kicsit abban is bizonytalan volt, ha visszajut, talál-e valamit, amiért mégis érdemes élnie, vagy csak vegetálni megy vissza, és csak a fülében zúgó, morajló csönddel élhet majd együtt, senki mással...

Rohantában hátrafelé tekingetett, s megbotlott.

Az avarba zuhant, poshadt, savanyú szagú avarba, s az avar már rejtet valamit, és most ál-szemérmesen feltárta kincsét, mint a vásári ribanc a portékáját: a rothadó őszi levelek szoknyája alatt lódög hevert.

Valaha tán fehér volt a ló (azzal a szerény kiegészítéssel élt magában, hogy fehér ló nincs, csak szürke, mert a való világ kellőképp megfertőzte a lelkét), szóval valaha tán fehér volt, de most zöldesszürke volt megmaradt bőre, itt-ott pedig előbukkant egy-egy sárgás csontvég, de a legtaszítóbb, a legfájóbb és a legszomorúbb (szomorú, igen, egy érzés!) az állat pofája volt, a kitágult orrlikak, melyekben giliszták tekergőztek, a lesoványodott orr, a felhúzódott és fogakra szikkadt ajkak, és az üregükbe süppedt, még meglévő, de már féregrágta szemek.

S ő ezen a lovon hevert.

Ordított. Nem iszonyodott ennyire talán akkor sem, amikor saját arca maradt a kezében percekkel (órákkal?!) korábban, s nem is sajnálta magát annyira, mint ezt az ártatlan jószágot, az avar alá temetve...

Tovább futott. Most már volt célja: el a lótetem közeléből, legalább egy szélvédett zugba. Üres utcákon vágott át, gazzal fedett valahai ágyásokon gázolt keresztül, kapualjakból fordult vissza egyre inkább eltévedve, mígnem...

Egy épület vakolat-hullató sarkánál bekanyarodva szökőkútra bukkant.

Újabb emlék bukkant elé, gyors futam angyalok-lakta szökőkutakról, langyos vizek érintésének képzete...

A kávára hasalt, szinte zokogva, megváltásért könyörögve, arcát a mohos, zöld vízre hajtva.

Belezuhant.

Valami hívta, vonzotta, és a kívülről oly sekélynek ható medence végtelenné tágult, mélységesen mély, örvénylő univerzummá.

Az alján tompán fénylett valami, halvány elefántcsont-színnel, és bár sejtette, hogy mi az, egészséges iszony helyett vágyni kezdett rá, hogy magához ölelje a fényesre, simára koptatott csontokat. Hogy arcát rájuk simíthassa, hogy ott lent maradhasson velük, az idők végezetéig, a hangtalan, zöld derengésben...

De kirántották. Erős kezek markolták meg és húzták a felszínre, a szempilláin hintázó vízcseppeken át nem tudta kivenni, kit is lát, de nem is vágyta tudni.

Semmi másra sem vágyott, mint lent maradni, ahol nincs fény és árnyék, nincs szél, szagok, célok és vágyak, nincs hiány, nincs a szívében tátongó űr sem, nem hiányoznak a mesék, a történetek, az érzések és az érintések.

Kell tudnod egy mesét! Egyetlen, kicsi motívumot, egyetlen sort, egy töredéket, hogy kijuthass innen!

A vízcseppek legördültek az arcán, kitisztult a látása, és szemügyre vette azt, aki ráncos, megvénült, de még ép arcával hozzá könyörgött. Megkérdezte volna, hogy ki vagy, de nem jutott szóhoz, és lassan elért hozzá a mondatok értelme: ha tudna egy mesét, kijuthatna innen... de nem tud, egyetlen, árva, nyomorult kis mesefoszlány sem jut eszébe, hiszen ebbe pusztult bele...

De tudsz! Te tudsz!

Valami rémlett, egy hasonlat, egy mese-szerű áthallás, ősi korok meséiből, egy dalnokról, aki...

Hogy hívják a dalnokot?!

Nem tudom. (Orpheusz!)

Tudnod kell! Hogy kimehess innen... belőled nem fogyhat el a mese, még nem...

De elfogyott.

Igen, elfogyott belőle a mese, el az álom, a vágyakozás. S ami maradt, azt is elherdálta... elengedte... mohóságában eltiporta... de a dalnok (Orpheusz) utánament a kedvesének. Csakhogy ostoba volt, és hátrafordult, pedig megmondták, hogy nem szabad... elrontotta, s nem énekelt többé...

Vajon, ha felhozta volna Euridikét...

(Orpheusz)

A dalnokot Orpheusznak hívták - mondta ki hangosan, és felébredt.

Megvolt az arca.

Szétnézett, és kincseket talált: porosodó íbiszmadarat, púpos hátú kőmacskát.

Megfakult mosolyokat, érintéseket, vágyakat, és egészen hátul, igen, szinte elfeledve egy aprócska reményt.

A tollában még nem száradt be egészen a tinta, kis erőltetés után folyamatosan születtek belőle a hurkok, a vonalak, betűkké, majd szavakká formálódtak, hosszú álom után nyújtózkodtak a papíron.

A dalnokra gondolt (Orpheuszra), aki lement, hogy felhozza a kedvesét az Alvilágból.

Ő majd ügyesebb lesz, és nem néz hátra.

(Hátra fog nézni.)

Reggel

Ma reggel üres szívvel ébredtem.

Csak feküdtem az ágyban, a hajnal fény nélkül, rossz kedvűen ücsörgött az ablakpárkányon, én pedig füleltem.

Füleltem a hangokra, amik máskor bennem szólnak, de néma volt a szívem.

Végigpergettem magamban éjszakai álmaimat, az elalvás előtti percek álomhoz közelítő vágyképeit, de nem szólaltak meg bennem.

Végiggondoltam a tegnapot, először nagy vonalakban, a hangsúlyos momentumokat, de nem találtam semmit, ami magyarázatot adhatott volna a csendre, ami bennem honolt. Elkezdtem hát pillanatról pillanatra végignézni, megvizsgálni az apró, jelentéktelen perceket.

S rugóként pattantam fel az ágyból, nem ismerve magamra, zihálva álltam a szoba közepén, és kapaszkodót kerestem, kapaszkodót a jelenben, biztonságot – téged kerestelek volna, a kezedet, amit megfoghatok, hogy érezzem, valóságosak vagyunk, te meg én…

Üres volt a szoba, üres volt mellettem az ágy.

Üres voltam én is, eldobott, elhasznált test, lélek nélkül.

Aztán homályosan körvonalazódni kezdett bennem a ma, hogy hol is vagyok, és hogy mit is keresek ebben az idegen, ismeretlen szagú, szűk kis szobában. És ahogy a jelenre ébredtem, úgy kezdtem el rutinosan tenni mindazt, ami a reggelhez tartozik. Emberek közé mentem végül, hangosan köszöntem, ha kellett, udvariasan mosolyogtam, ha szükséges volt, és még arra is vigyáztam, hogy a szemem sarka kicsit ráncokba húzódjék, mintha valóban mosolyogni támadt volna kedvem.

Még később papírokkal matattam, szavakat írtam kék tintával vonalas füzetbe, és az engem üldöző verset alárejtettem a jegyzeteknek, óvakodtam tőle, hogy beleolvassak. És beszéltem, mosolyogtam tovább, kérdeztem és válaszoltam, és igen, magamról meséltem, azt hiszem, talán az igazat, de ha hazug történeteket találtam is ki, ugyanannyira hihető volt, hiszen nem volt közöm semmihez, ami kívül volt, belőlem pedig semmi nem fakadt.

Mert üres volt a szívem.

Hajdan egyszer

Hajdan egyszer, nem is olyan rég, el kellett engednem valakit, és én vigaszkeresőn egy medencébe nyúltam. És ott, abban a testmeleg, simogató vízben megszülettem, belülről, egészen mélyről újraformálódtam, és tudtam, képes leszek megtenni, ami fáj, mert nem vagyok már többé egyedül.

Azóta hónapok, évek teltek el, a világ elcsúfult, szörnyeteggé durvult körülöttem, mert én elengedtem magamból az igazi énem, a gondolataimat, érzéseimet szavak szárnyára bíztam, vigyenek engem messze innen. Nem találtam többé angyalt a szökőkútban, pedig fénytelen órákon mohón kerestem. S ímhol, itt állok megint egyedül, üres szívvel.

Tegnap egy kérdés összezavart, tegnap egy kérdéstől felborult minden, tegnap egyetlen, jó szándékú kérdéstől leomlott nehezen felépített, ingatag falam, és a fal mögé nézve rájöttem, hogy nem vagy ott.

Hazudtam, igen, hazudtalak téged, magamnak, hogy ne fájjak olyan nagyon hideg éjszakákon, hazudtam magamnak, és hazudtam neked, hogy hozzám tartozol.

És igen, üres szívvel ébredtem ma reggel, mert tegnapi utolsó pillantásunkban két idegen találkozott, két megszokhatatlan, örökké idegen alak.

Néhány napja egy sikátorban szemembe vágott egy vers. Vastag betűs, kiáltó sorok markolták meg a galléromat és fordították a fejem oda, ahol apróbban szedve ott zizegett a papíron kérdés és válasz, bölcs öreg indián kitalált szavai.

Vékony ösvény nyílt előttem, alig látható, ahol átlépdelhettem és melléülhettem, a tűz mellé, lábamat magam alá húzva.

Oriah második dala

-Túl messze ültél a tűztől – zengett fejemben a hangja -, miért félsz attól, hogy lássam az arcodat?

-Miért az arcom fontos neked? Miért nem a lelkem érdekel?

-A lelked, a gondolataid mind ott ülnek az arcodon. Miért szégyelled őket?

Nem válaszoltam. Válaszolt helyettem, elvégre bölcs volt, öreg, bölcs indián a tűz mellett.

-Soha nem merészkedsz elég közel a tűzhöz, csak úgy teszel, mintha, de elővigyázatosan kívül maradsz a körön. Bensőd minden rezdülése ott ég az arcodon, a pupilládon, a szád fintorában, az állad puha húsában, te pedig tudod ezt, és elrejted. Azzal hitegeted magad, a tűz így is elég meleget ad, s legalább nem éget, de közben belül rettenetesen fázol. Ülj közelebb a tűzhöz, hogy lássák, ami az arcodra van írva, hogy ne csak kívülről szemléld azt, ahová tartozhatnál.

Közelebb húzódtam. Az öreg egy maréknyi gallyat dobott a tűzre, hogy fénye fellángolt, és pirosra hevítette az arcomat.

-Hát mesélj rólam. Hallgatlak. – hallotta hangomban a gúnyt, de nem érdekelte.

-Nincs olyan, amit ne tudnál magadról. Azt hiszed, bölcsen cselekszel, amikor elhallgatod a gondolataidat, azt hiszed, a némaság része az életednek, holott a szavakból élsz, a leírt és kimondott szavakból, a hangsúlyokból, a hangod lejtéséből, és mégis elfogadod, ha némaságra kárhoztatnak.

-Hibát követek el?

-Csak tévedsz. Tévedni lehet, tévedni nem bűn, de ha sokat tévedsz, nem találod majd az utadat. Ha nem rejtőznél el a magányba és a némaságba, nem volna szükséged kutakra és poros sikátorokból rád köszönő versekre, mert te magad volnál a víz és a szó.

-Bölcs szavak, de a víz kiapad, a szó elfogy, ha nem táplálja forrás.

-Gúnyolódsz. Magasztos, pátosszal teli szavaid mögött leplezetlenül gúnyolod önmagad. Igaz szavaidat hazugnak tünteti fel a hangod. Miért jó ez neked?

Sóhajtottam, és a lángokba meredtem. S megpróbáltam elmagyarázni az álmaimban élő öreg, bölcs indiánnak, milyen is a valódi világ.

-Igyekszem őszinte lenni, de aki őszinte, az gyenge, és aki gyenge, azt legyőzik. Kihasználják és eldobják, ügyet sem vetnek kínlódására. Hát miért is áruljam el nekik, ki is vagyok, hogyan ejthetnek újabb sebeket rajtam?

-Miért, hát ki vagy te? – az indián nevetett, vidáman, mert tudja, hogy megfogott, szeme körül sok-sok apró ránc.

-Hogy ki vagyok? – merengtem a lángok narancsszín táncába – Nem tudom. Mindenkinek más. Nem azért, mert mindenkinek mást mutatok, hanem mert mindenki mást akar belém látni, és senkit sem érdekel, a kép mögött ki él, s él-e egyáltalán. Nem tudom, ki vagyok, vagyok-e valaki, s ha lehetnék, ki szeretnék lenni.

Valakinek angyal vagyok. Néha szárnyaló, ám többnyire szárnyait a porban húzó, fáradt, bukott angyal, aki nem hoz megváltást.

Nő vagyok: egy arc, egy mell, egy nyaknak a pulóverből előbukkanó, megfeszülő íve, karikás szemű, hibás bőrű szépség, olcsó ruhákban feszítő senki.

Az egyik férfinak pöttyes szárnyú, zümmögő dalt dúdoló bogár, a másiknak türkiz szemű, túlmisztifikált teremtmény, képzelt szerető remélt megtestesülése.

Idegeneknek hang vagyok a szárnyaló alkonyatban, ismeretlen kéz írása vagyok, de szemtől szemben csak szőke haj az arctalan tömegben.

Hős szeretnék lenni, de nem vagyok más, mint szájhős vagány a panelprérin.

Szeretnék maga lenni a buja vágy, a tömény erotika, de csak hanyag művész otromba, perverz rajza vagyok. Néha azzal hitegetem magam, én vagyok a szeretet, a jóság, a remény, de nappali fényben csak mindezek plasztik lenyomatának látszom.

Egyszerre szeretnék lenni próféta és hívő, de nem hiszek, és nem látok, és nem jövendölök.

Zsákmány vagyok: belőlem tépik napi betevőjüket a köröttem lézengő vadak: az emberek, saját vágyaikat lakatják jól velem, és engem magamra hagynak.

-Látom, a lelkedet szilánkokra törted – adsz belőle boldog-boldogtalannak, de senkinek sem az egészet – mindenki csak egy szelethez juthat. És azzal vádolod őket, hogy nem látnak téged?! Széttépnek, mert önként feláldozod magad mohóságuk oltárán – miért nem adod csak egyetlen egynek magad, önnön valódban?

-Nem kívánja senki, hogy egészen az övé legyek, ó, bölcsek bölcse, téged elvakít lángoló tüzednek fénye! – sikoltásomat bár visszaverik a homályba húzódó hegyek, visszhangtalanul hal el mégis a tájban.

-Felajánlottad már valaha is valakinek?

-Felajánlottam, és ő elvett, majd elherdált engem. Nem egyszerre dobott el, hogy majdan felállhassak, hanem apránként szórt el, egy-egy darabot elveszítve belőlem, s én nem találom azóta önmagam – elveszett a hitem. S hit nélkül mit sem érek.

A tűz rakása megomlott, a lobogó lángok izzó parázzsá váltak, árnyékba borult minden, árny vetődött az arcomra.

Az indián szava tompán hallatszott, távolról, s mindegyre távolodva.

-Hit nélkül mit sem érsz, de hitedet másban, s nem magadban keresed. Ne vágyj lenni múzsa, egzotikus virág, törleszkedő macska, újjászületett megváltó, remény és nem kívánt támasz!

Lépj a tűz fénykörébe, és mutasd az arcod, a vonásaidban rejlő éned! Aki melléd lép, ő a te hited. Engedd, hogy hallják a hangod, s aki válaszol – ő a te hited.

Ne engedd, hogy magadra hagyjanak – aki veled marad akkor is, ha árvának érzed magad – ő lesz a te hited, és ha most visszatérsz a valóságba, őt keresd, s magadra találsz benne.

Hangja suttogássá szelídült, széllé, zizegő falevéllé, és én a sikátorban álltam, és a papírt néztem, rajta az indián lángoló szavait.

Sejtelem

Majd keresni kezdtem. Kérdéseket a válaszokra, bennem feszülő titkokat, megválaszolatlan rejtélyeket, melyeknek megoldása már rég előttem hevert.

S egy kérdés összezavart, egy kérdéstől felborult minden, egyetlen kérdéstől leomlott nehezen felépített, ingatag falam, és a fal mögé nézve rájöttem, hogy nem vagy ott.

Hazudtalak téged, magamnak, hogy ne fájjak olyan nagyon hideg éjszakákon, hitem nélkül, törött szívvel - hazudtam magamnak, és igen, hazudtam neked, hogy hozzám tartozol.

És üres szívvel ébredtem ma reggel, mert tegnapi utolsó pillantásunk volt a válasz a kérdésre: két idegen találkozott, két megszokhatatlan, örökké idegen alak.

A sikátorban rám talált egy vers, s én nem tudom, képes leszek megtenni, ami fáj, mert ezentúl egyedül kell, hogy legyek, hogy ne kényszerüljek többé a némaságba.

Mint törött tükörben – bennem csúf a világ.

Minden évben én vagyok a feketebárány. Már megszoktam. Hol ezért, hol azért.

Idén is, és habár titokban rosszul esik, már-már büszkén viselem a bélyeget, mert hiszen hol van az megírva, hogy az én véleményem és érzéseim fontosak legyenek?!

Hogy mit követtem el?

Kiejtettem a bűvös mondatot, hogy „én utálom a karácsonyt”.

Szentséget törtem. Bocsi.

Közlésemmel mindenféle reakciókat kiváltottam az emberekből: vigasztalást, mert akkor nekem most hű, de rossz lehet. Bíztatást, hogy de mégis, gondoljam már át, hisz a karácsony aztán tényleg ultrajó dolog. Meg kiváltottam némi megvetést is, szemrehányással fűszerezve, mert ha előkerült a téma, mármint a karácsony, rögtön meg is jegyződött (a macska meg felmászódott a fára), hogy „de persze, te utálod a karácsonyt…!”. A te külön megnyomva, némi undorral, éreztetvén, hogy én valami fura, kívülálló, háromfülű szerzet vagyok, a rossznak is a legrosszabbika, mert aki olyasmire vetemedik, hogy a karácsonyt utálja…!

Hát, ezzel bizony együtt kell élni, mint a vasorral meg a bibircsókkal.

A legszebb az egészben mégis az, hogy még soha, senki meg nem kérdezte, hogy „öreg, te miért is utálod ezt a nagyon frankó, szentséges ünnepet?”

Pedig lehet, hogy én nem is a karácsonyt utálom? 

Van valakinek kedve sétálni jönni velem, megnézni egy karácsonyt? Érdekel valakit ebben a nyomasztó sokaságban, mit gondolok? Na, tolakodni azért nem kell, még a végén valaki a lábamra lép, aztán kész a baj.

Hát akkor, rajta! Miközben a jeges, hideg estében sétálunk-csúszkálunk a sárga, ünnepi hangulatú fények felé, elárulok egy titkot. Eszméletlenül vágyom arra, hogy én is szerethessem a karácsonyt. Úgy, mint régen.

Például gyerekkoromban, amikor plafonig érő fánk volt, igazi, és eleinte még bevettem, hogy amíg én a szomszédban vagyok, addig hozza a Jézuska, és olyankor anyu kinyitja a nagy ablakot, hogy beférjen a fa meg a többi cucc. Imádtam a konyhában sertepertélni, bár nem volt nálunk szokás az „ünnepi” vacsora, de a szobaajtó kriksz-kraksz mintás tejüvegén zöld meg sárga fények világítottak át, és tiszta pánikban voltam, hogy bent van-e még a Jézuska, akit mindenáron régies, barna árnyalatban képzeltem el, patakzó sebekkel és töviskoszorúval, mert a mama szentképén ilyképpen volt megfestve.

Talán a másnap reggelt még jobban szerettem, mert a reggeli fényben a fa sokkal, de sokkal szebb volt, jó illatú volt tőle a levegő, alatta még rengeteg szaloncukor volt szétszórva, amiből Vízkereszt előtt is lehetett enni, ott álltak alatta az ajándékok is, és a fák ágán vattapamacsok jelképezték a havat.

Este pedig a nagyszüleimhez mentünk, és az egészben az volt a pláne, hogy nekik volt lila színű karácsonyi égőjük, ami sokkal szebb volt, mint a miénk, és Julcsikától egyszer egy ciklámen harisnyanadrágot kaptam, ami nagyon vagány volt, mert mindenki csak pirosat meg kéket hordott az oviban.

Lehet, kicsit tudathasadásos dolog, hogy meghatódom saját, kölyökkori énem láttán, és elszomorodom, hogy az az iksz-lábú, bagoly-szemű, sápadt kislány milyen cinikussá, és igen, sajnos, valódi felnőtté vált. Olyan igazi, Skatulya-bácsi szerű nénivé.

Mert az évek múltak, rajongott nagyapám meghalt, az apukám kicserélődött egy másikra, kicserélődött a sárga-zöld égősor is, és a karácsonyból nem maradt semmi, ami a gyerekkoromra emlékeztessen.

Rendszert váltottunk, nyugatiasodtunk, fogyasztókká váltunk, és annyit fogyasztunk-habzsolunk össze, hogy lassan időszerű lenne lenyomni az ujjunkat a torkunkon.

A felnőttkor karácsonyai egyre sivárabbak, húsleves- meg sülthús-szagú, szegény karácsonyok, ahol mégis erőn felül költekezünk, mert nem merjük elhinni, hogy a másik kisebb dolognak is örülne, csak azért, mert karácsony van.

Azt hiszem, eddigi karácsonyaim mélypontja az volt, amikor anyuék elfelejtettek karácsonyfát venni, és előző este körbe-körbe rohangáltam Szegeden, hogy valahonnan felhajtsak egy akciós, de még tűrhető fát.

Azóta műfenyőnk van, és műfenyője van a mamámnak is, és műfenyője van a keresztanyáméknak is, és minden mű, és műanyag szagú, a régi díszek jó része eltörött, én pedig belefáradtam a rohanásba, hogy hol itt legyek, hol ott, hol ezt vegyek, hol azt.

Idén csakis otthon leszek, anyuéknál. Megható esemeseket küldök számtalan ismerősnek, hogy érezhető legyen az én szívemnek az ő szárnyalása, izgulok amiatt, hogy nem vettem elég érdekes vagy elég drága ajándékot, nem gondolok arra, hogy a sokaság ellenére egyedül vagyok szent karácsony estéjén, és nem gondolok arra, aki valahol másutt karácsonyozik, nélkülem. És így a három meseszép, puha, csendes napból nem is marad más, mint idegeskedés, látens és valódi gyomorrontás, kiürült cukrospapirok és kifosztott kirakatok.

Pedig szeretném szeretni a karácsonyt. Ez van a Jézuskának írott listámon is.

Hajlandó vagyok lemondani akár még a hóról is, mert az úgyse kívánságműsor, cserébe szeretnék kapni igazi ünnepet.

Fagyos, hideg estét, amikor a levegőbe szuszogva pára gomolyog a szánkból, és a belváros lámpái aranyszín foltot mosnak a rózsaszín felhős, esti égre.

Szeretnék karácsonyi vásárban bolyongani, és nem abban, ahol kínai zenélő mackót meg letolt nadrágú mikulást kínálnak síruhás, vacogó, alulfizetett árusok.

Hanem a Dóm téri kézműves vásárban, ahol van igazi Betlehem, szalmával és fával táplált, fűrészpor illatú tűz, forralt bor és kemencében sült lángos. Ott sokkal nevetősebbek, mosolygósabbak az emberek, mert ott a külsőségek fura módon bensőséges hangulatot teremtenek, fahéj, szegfűszeg, füst és meleg illata száll, kevésbé fázik a lábam meg az orrom, és nem kell feltétlenül marha drága vacakokat vásárolnom.

Ott valahol, a hatalmas templom egyik kis zugában pár napra életre elevenedik a Mese.

Jó lenne, ha velem lenne, akivel ott szeretnék sétálni, kéz a kézben, beleolvadva a karácsonyba, a szentestét tervezgetve, a sajátunkat, ahol nem kapkodunk, nem is loholunk, nem erőlködünk, nem fájunk.

Nem érdekel idegen országok, idegen népek mikulás-kultusza, szeretnék saját, jézuskás, angyalos karácsonyt, mézeskaláccsal, beiglivel, szaloncukorral.

Gyertyák remegő lángjában fürdő, leégett csillagszórótól szagló szentestét, a színes gömbökön megtörő fényeket, apró, kedves meglepetés-ajándékokat a fa alatt, aminek nem számít az értéke, sem a hasznossága.

Szeretném harangok kondulását, csengők hangját, az alvó város csendjét, a valahová tartozás érzését, a hiánytól, fájdalomtól, irigységtől mentes, törékenyen is szép boldogságot.

Párkányokon, ereszeken, lépcsőkön karácsonykor angyalok ülnek, akik azt nézik, vizslatják, hogyan ámokfutnak az emberek majd’ egy hónapon át, hogy aztán azt mondhassák, szörnyű a karácsony, és azok az angyalok, lilára fagyott lábukat dörzsölgetve, nem hiszem, hogy értik, mi zajlik bennünk.  

Aztán, ha már mindenki átadta egymásnak a hitelből vett, túlteljesített, közelharc árán szerzett akciós bigyókat, és az emberek fájó ürességgel a szívükben, porcelánmosollyal ajkukon lefeküdtek, az angyalok hazaröpülnek.

A város felett értetlenül csóválják a fejüket, aranyhajukból csillámpor szitál – de reggelre elolvad az is.

Rideg, fekete karácsonyra ébredünk.

S a következő reggelek ugyanígy teltek, ugyanígy minden nappal és éjszaka. Egyedül ettem, és egyedül tértem nyugovóra. Szerelmem minden éjjel táncolt velem, s a párnámon minden éjjel ott hevert egy frissen szakított rózsa. Ő azonban minden éjjel pontban éjfélkor elbúcsúzott, sem csókkal, sem öleléssel nem tarthattam vissza.

Azt ígérte, ha a felesége leszek, velem tölti majd az éjszakát, de úgy tűnt, esküvőnkre élethossziglan kell várnom.

Egy ideig számoltam, hány nap is telt el a kastélyba érkezésem óta, aztán a napok már összefolytak, képtelen voltam számon tartani, vajon hetek, hónapok vagy évek óta vagyok már itt. Az arcomat figyeltem, a hajamat a kopott hátú, félig vak tükörben, de nem fedeztem fel ráncokat vagy ősz hajszálakat, bőröm nem ereszkedett meg, hajam színe éjfekete maradt.

Ha akartam, megszámlálhattam volna, hány éjszakát töltöttem már a kastélyban, hiszen minden szál, a párnámon talált rózsát megszárítottam és egy dobozba rejtettem, s amikor egy doboz megtelt, újabb dobozba, de attól féltem, ha szembesülök a tényekkel, elvesztem a reményt, és vele együtt a józan eszem. Úgy éreztem, lassan beleőrülök a monotóniába. A cselédek változatlanul nem mutatkoztak, az a néhány, aki mégis, egy szót sem szólt hozzám.

Elkeseredésemet igyekeztem titkolni jegyesem előtt, s ez könnyebb volt, mint képzeltem. Hiszen ha együtt voltunk, boldog voltam, karjaiban elolvadtam, éjszakai táncaink soha nem untattak, mindegyik különleges volt és megismételhetetlen.

De valahányszor homlokon csókolt a küszöbön és becsukódott mögöttem a nehéz faajtó, szembesültem a rám váró egyforma, kilátástalan napokkal, a reménytelen, hosszas várakozással, és a testemet lassan felemésztő, egyre kevésbé titkolt vággyal, hogy a karjaiban tölthessem az éjszakát.

Talán mégsem titkoltam eléggé, talán Chagrin vagy a sápadt, reggeli cseléd árult el neki, hogy gyakran zokogom szobám magányában, mindenesetre egy napon megkérdezte, mi bánt. Azt feleltem, semmi, de másnap újra megkérdezte, és utána újra és újra, mígnem egy napon bevallottam, hogy unatkozom.

Ha nincs velem, magányos vagyok, és nem tudok mit kezdeni az órákkal, az idő homokként pereg ki az ujjaim közül.

Ettől kezdve ajándékokkal halmozott el.

Habár minden éjjel újabb és újabb ruhákkal lepett meg, most már naponta többet is kaptam: selyem, bársony, csipke, taft csodákat, alkalmam sem volt viselni őket; ékszereket: diadémot, ezüst nyakéket, mely apró smaragdokat ölelt fonataiba, gyűrűket, minden ujjamra minden napra mást, drágakővel kirakott függőket és medálokat, karpereceket és súlyos bokaláncokat, melyekről nem hihettem, hogy igaziak, hisz Kedvesem koldusszegényen élt omladozó kastélyában. Kaptam értékes olajakat, kencéket, parfümöket, drága kristályból csiszolt tégelyekben valahányat.

Kaptam hintalovat, pergő lakkú, színesre festett falovacskát, aminek a szeme helyén karneol ragyogott, sörénye valódi lószőrből készült.

Kaptam valódi lovat, ébenfekete szőrű, fehér sörényű kancát, de hiába, kedvesem féltett a lovaglástól, a ló hát naphosszat az istállóban álldogált.

Hozatott messzi vidékről különleges orchideát, aminek levelei ezen a hűvös vidéken hamar megsápadtak, és a virág megfagyott.

Hoztak nekem fényes kalitkában ezüstös hangú, apró énekesmadarat, aki nálam már nem énekelt, csak betegen gubbasztott ezüstből kovácsolt börtöne sarkában, mígnem egy napon megdermedve találtam a kalitka alján.

Máskor ketrecbe zárt párducot hoztak, a hatalmas, fekete állat vadul járt fel s alá a szűk helyen, szeme sárgán villant, karcsú teste kékesen fénylett. Később a rácsoknak ugrott, újra és újra, mígnem halálra zúzta magát a vason.

Akkor kisebb macskát kaptam, simogatni való, puha szőrű, fehér angórát, nyakában piros szalaggal, azon apró csengővel. Egy éjjel az macska kiszökött az ajtón a szolgáló lába mellett, és többé nem láttam.

Kedvesem nem adta fel. Puha, keleti szőnyegekkel bélelte a szobámat, hogy ne fázzak a nyirkos falak között, cukrozott gyümölcsökkel és ragacsos keleti édességekkel traktált.

És én mindent elfogadtam, és hamar ráuntam a hintalovazásra, rá a ruhákra, az ékszerekre, és nem kívántam a csokoládét.

Akkor hegedűt vett nekem, meg fuvolát, amik maguktól játszottak, ha kétszer összeütöttem a tenyerem.

Utána játékokat követeltem: kártyát, dámát, sakkot, de néhány nap múlva meguntam, hogy mindig én nyerek, és lesöpörtem a hegyikristályból és ónixból faragott bábukat az asztalról.

Szökőkutat rendeltem az ablakom alá, hogy elalvás előtt hallgathassam a víz csobogást, de hamarosan rájöttem, hogy a hangja nem hagy aludni, s azontúl nem csorgott víz a kőtulipánok kelyhéből.

És Szerelmem még mindig a kedvemet kereste, és a lábaim elé tette volna a világot - és én beértem volna egyetlen, együtt töltött éjszakával.

Egy napon arra kértem, vezessen körbe a kastélyban. Döbbenten nézett rám, és most először megtagadta a kérésem.

Nem szeretsz már! - vetettem a szemére, és zokogva futottam kincsekkel telizsúfolt, nyirkos, hideg szobámba.

Körbejártuk hát a kastélyt. Kinyittattam az ablakokat, hogy fény járja be a helyet, de semmi érdekesre nem bukkantam.

A legtöbb szoba üres volt, bútorok nélkül árválkodott, csupasz ablakain függöny helyett pókhálók függeszkedtek. Egyáltalán, mindenütt pókháló lógott, vastag, szürke ragacsos fonatokban, és gyertyaviasz. Dermedt viasz kövült a lépcső korlátjára, az ablakpárkányokra, a szobák kandelábereire.

A falakon koromcsíkok jelezték, hogy a tartókban valaha olaj égett, néhány kandallóban még ott csúfoskodott a ki nem hordott hamu és salak.

Nappali fénynél a kastély egyáltalán nem látszott oly ijesztőnek, mint éjjel, csak Kedvesem sápadtsága, soványsága és hideg érintése tűnt fel a szokottnál is jobban.

Szinte egész nap szobáról szobára bolyongtunk, bár egyik éppen olyan volt, mint a másik, és alkonyattájt már nagyon elfáradtam. Hatalmas kastély volt, a legtöbb részébe, a távolabbi szárnyába el sem jutottam, de már nem is bántam.

Mindenem ragadt a piszoktól, a hajamba recsegő póknyál tapadt, fürödni akartam egy kád illatos vízben, mielőtt szokásos éjjeli táncunkba vagy egy sakkjátszmába fognánk.

Újabb ruha várt rám a szobámban, arany szálakkal vastagon átszőtt, halványzöld költemény, magasított gallérral és puffos ujjakkal.

Chagrin csembalója mellé egy ideje a hegedű és a fuvola is csatlakozott, én pedig már egészen megszoktam Kedvesem bizarr játékát, ahogy azt állítja, a vendégsereg újfent engem csodál, bőröm hamvasságát, hajam fényét, testem kecsességét.

Egyre csak keringtünk körbe az üres bálteremben, szótlanul, mosolyogva, egymást bámulva, szerelmesen, vágytól ittasan, s Kedvesem egyszerre megkérdezte, boldoggá tett-e ma engem azzal, hogy körbejártuk a kastélyt.

Megráztam a fejem, lokniba sütött tincseim röpködtek a fejem körül.

Nem - feleltem - ideig-óráig talán, mert veled lehettem, de igazából nem tettél boldoggá. Szánni kezdtem, ahogy sápadt arcáról lehervadt a mosoly, megfeszülő ajkakkal a semmibe bámult, reménytelenül, boldogtalanul.

Mit tehetnék, hogy boldoggá tegyelek?

A torkomban dobogott a szívem, de nem mertem kimondani a vágyaimat. Oly sokszor kértem, oly régóta vágytam rá, oly nyilvánvalónak hittem, hogy képtelen voltam még egyszer, újra kérni. Nyeltem egyet, és azt kértem, hadd ebédelhessek holnap vele.

Kényelmesebb neked a szobádban - mondta bizonytalanul, de én megmakacsoltam magam. Veled akarok ebédelni! Ebédeljünk együtt, az ebédlőben, mi ketten, vagy akár az egész most megjelent vendégsereg!

Szerelmem boldognak akart látni. Megadta magát a követelésemnek.

Másnap könnyű, füstkék selyemruhát öltöttem magamra, magasan a nyakban záródót, és hozzá ragyogóan színes tűzzománc medált, egyikét Kedvesem ajándékainak.

Hajamat pánt fogta hátra, az egyágú, vastag fonat egészen a derekamig ért.

A lépcső alján Chagrin várt, és szótlanul az ebédlőbe kísért.

Az ebédlő hatalmas volt, óriási ablakokkal, fényesre súrolt, ásványokból és féldrágakövekből kirakott mozaik-padlóval, amin szinte hasra esett a fény.

A terem közepén hosszú asztal állt, legalább száz ember elfért volna mellette, és legalább száz egyforma, szakadozott kárpitú szék árválkodott mellette üresen. A két végén két óriási karosszék terpeszkedett, az asztal roskadásig volt rakva ételekkel és italokkal.

A túlsó végén a Kedvesem ült, mozdulatlanul, mint aki észre sem vesz. Chagrin alám igazította a széket, ölembe terítette a foszladozó szélű damasztszalvétát, miközben egyszer sem nézett rám, arca ugyanolyan elmosódott volt, mint mindig.

Éhes voltam, de nem vonzott az étel, amit elém tálaltak. Egy tálon sült csirke kellette magát, de a hús förtelmes bűzt árasztott, fehér kukacok hemzsegtek rajta. A fürjtojások zöldes kocsonyává öregedtek, a sült malacról már lefoszlott a nagyja bőr. Tottyadt, penészes krumpli és tök vette körül a sülteket, a mártás mélyéből májszínű, hígas lé csicsogott fel, a süteményes tányéron patkányürülék feketéllet.

Egy nagy kosárban almák piroslottak, de ahogy kivettem egyet, lárvák hada mozgolódott alatta. A szőlőszemek egyetlen érintésemre szétrobbantak, barnás, ragacsos levüket le sem tudtam törölni a kezemről.

A díszes korsókban ecetesre erjedt bor pangott, az asztal közepén díszelgő sült pávakakas tollait por borította, szeme régen kifolyt és barna üregével rám bámult fenyegetőn.

Hányingerrel küszködve dőltem hátra. Hogyan képesek ezt feltálalni, hát nem érzik, nem látják?!

És a Kedvesem, mintha semmit sem venne ebből észre - vagy otromba tréfa csupán, hogy többé ne is kívánjak vele egy asztalnál enni?!

Az ebédlő egyik ablaka teraszra nyílott, az pedig a hátsó kertbe vezetett, ahol még soha sem jártam. Felálltam,, és a friss levegőre siettem, hogy enyhítsek a rosszullétemen, de a teraszra érvén néhány lépés után megtorpantam. A csipkésre faragott korlát előtt nem hagyományos kert terült el.

Mindenütt, amerre csak a szem ellátott, feketére öregedett, mohalepte sírkövek álltak. Legtöbbje már félig a földbe süppedt, feliratuk olvashatatlanná kopott. A sírok között elvadult a gaz, a fű, elburjánzottak a rózsák és a szebbnél szebb kerti virágok. A fák hideg árnyékot terítettek rájuk, a kőkereszteket befonta az iszalag.

Elborzadva fordultam vissza, és éppen Szerelmem karjába futottam. Meglepetten nézett rám és faggatott, mi lelt. Hát nem látod, mi van az asztalon? - kiáltottam rá, de ő nem látta. Sőt, nem láttam már én sem, mert az asztal üres volt, mintha soha nem is állt volna rajta teríték. Chagrin értetlenül nézett rám, most először fedeztem fel lényében némi érzelmet: a megvetést.

Hebegve kértem bocsánatot, már tudtam, hogy képzeletem játszott velem, hogy mégis megbolondultam, eszemet vesztettem a bezártságtól, a magánytól, a reménytelen, viszonzatlan szerelemtől.

Mit tehetnék érted, hogy igazán, valóban boldoggá tegyelek? - kérdezte kedvesem, és valóban reményvesztettnek látszott.

Tölts velem egy, csak egyetlenegy éjszakát, kérlek! Ölelj magadhoz, tarts a karjaidban, szerelmeskedj velem!

Csak a fejét rázta, hogy nem teheti.

De hát miért nem?! - sikoltásom visszaverődött a falakról, megcsörrentek az ablaküvegek. Még Chagrin is felkapta a fejét.

Nem tölthetem veled az éjszakát, míg nem vagy a feleségem!

Hát vegyél végre feleségül, hisz olyan régóta vágyom már rád!

Tehetetlenül, megroskadt vállal álltam. Egy pillanatra szüleim falubéli háza, vörös rózsás kertje jutott eszembe, az ott átábrándozott éjszakák, és beláttam végre, milyen messzire sodródtam álmaimtól, de nem tudtam, miként változtathatnék a dolgokon.

Valóban azt akarod, hogy az én feleségem légy? Hisz láthatod, miként élek, mi is vagyok én...

Azt feleltem, nem számít. Azt feleltem, akarom őt, boldoggá akarom tenni, és nem árultam el, hogy már csak a túlélésért küzdök - átmenteni valamit a régi álmaimból ebbe a beszűkült, hamis, összezavarodott világba.

És végre elérkezett ez is! A menyegzőm napja!

Úgy tűnt, nagyon, nagyon régóta várom már, holott a rózsákat megszámolva csupán néhány hónapja, hogy magával hozott.

Azt hittem, az esküvő hírére felderülnek majd a cselédek, mosolyt látok majd felcsillanni a sápadt kis szobalány arcán, de ő is és Chagrin is közömbösen, némán teszik a dolgukat.

Reggel a vállamat rázva ébresztettek, majd a kádba segítettek, hogy megfürödjem. Aztán megtöröltek, mint eddig is minden áldott reggel, de ma nem a ruhámért nyúltak, hanem a drága, kincsként őrizgetett keleti rózsaolajért, és elkezdték vele tetőtől talpig bekenni a testem. Hideg ujjaikkal erőteljesen masszírozták, dörzsölték a vízben puhára ázott bőrömet, érintésük egyáltalán nem esett jól, zavart, ha a mellemhez értek, ha a combomat kenegették, de hiába próbáltam eltolni a kezüket, tudomást sem vettek róla.

Aztán amikor a bőröm már illatosan fénylett, tornyos-csigás kontyba rendezték fekete hajamat, és apró igazgyöngyöket fűztek bele, meg egy szálat a kertben nyíló, vajsárga rózsákból.

Fülembe is gyöngyöt aggattak, csipkés ezüst foglalatban, és vékony, sodrott ezüstláncot a nyakamba.

Majd végül rám adták a ruhát.

Ezt a ruhát minden bizonnyal pókok szőtték, vagy koboldok és más titokzatos teremtmények, holdsugárból.

Vékony, ezüstfehér, váll nélküli ruha, testem vonalát követve omlik a földig és ott uszályba rendeződik.

Felül a ruhát csak két mellbimbóm tartja éppen, hogy' rajtam, karomat a gyűrűimből induló, hajszálvékony ezüst indák fonják körbe.

S így vonulok le a lépcsőn, magasra tartott fejjel, büszkén, boldogan, hogy végre azé lehetek, akihez hasonlót nem ismerek, akit annyira szeretek - s akiről ezen kívül szinte semmit sem tudok.

A lépcső aljában vár. Megszokott, fényesre kopott szmokingja és sárgult csipkezsabós inge van rajta, gomblyukában vajszínű, félig kinyílt rózsa.

Leendő hitvesem.

Azt hiszem, most először veszem őt igazán szemügyre.

Sápadt, szinte szürkésfehér bőrét, mely ráfeszül a koponyájára, csontos, hegyes orrára és előremeredő állára, hidegen és fényesen, akár a lecsorgó viasz.

Üregeibe süppedt, sötét, szinte fekete karikákkal keretezett szemeit, melynek szétfolyt, felvizesedett halványkékjét eleddig nem is láttam.

Vértelen, száraz, feszes ajkait, csomókban ritkuló, zsírosan a fejére tapadó, kevéske, lilás fényű haját.

Ujjain az ellilult körmöket, kézfején a szürkés hullafoltokat.

De már oda is értem hozzá, s most újra érzem azt a penész- és rothadásszagot, melyet eddig nem tudtam azonosítani - mely hosszú ideig a földben korhadt, majd felnyitott koporsó szagára emlékeztet.

Tenyere már a hátamhoz simul, jeges ujjai szinte sütik a bőrömet, és ahogy magához ölel és lágy hangon suttog a fülembe, felerősödik körülötte a hullabűz...

Ellököm magamtól, kitépem magam az öleléséből! Látom szemében a kérdést, majd a szembesülést a válasszal, s rögtön utána a lemondást.

De képtelen vagyok szánni egy hullát!

Rohanok, már nem nézem, hova, felkapom gyönyörű ruhám szegélyét, és futok ki a teraszra, onnan le az évezredes fákkal árnyékolt, baljós temetőkertbe, a sírok közé.

El akarok rejtőzni, el a fák, az omló kőtáblák mögé, nem akarom látni Őt teljes valójában...

Hangja utolér, bár nem értem a szavait, csak hallom, hogy utánam kiált, de nem létezik, hogy visszaforduljak, és szembenézzek még egyszer azzal a két lábon járó, bomló tetemmel, akivé Szerelmem vált...

Aztán elhalkul, majd végleg elhal a hangja, nehéz csönd telepszik körém, magamra maradok a temetőben.

A fák és indák barlangot alkotnak felettem, nyomasztóan nehezednek rám, szinte fojtogatnak.. Nincs madárdal, nem mozog a szél a levelek közt - csak ijesztő némaság van, és elmúlás. Semmi más.

Egy pillanatra újra Kedvesem után vágyom, közelségére, ölelésére, aztán belémhasít a valóság. Hisz őelőle menekülök... a menyegzőnk napján!

Percről percre sötétebb van. Szinte alig látni valamit is, és hideg van, rettentő hideg. Vékony, bokrok szaggatta ruhámban didergek, tüskés indák véres ábrákat karmolnak a bőrömbe, kitépik a hajam és ellopják belőle menyegzői ékemet, a vajszín rózsát.
Vállam mellett egy ágon oszló macskatetem hintázik, a nyakába kötött piros szalagnál fogva akasztották fel, itt-ott még megmaradt puha, fehér szőre.

Magamra maradtam.

Csend van.

Félek.

Az egyik síron kiterjesztett szárnyú kőangyal térdel. Kezei nem imára kulcsolva, hanem mellkasa előtt összefonva, mintha valami pogány istenhez imádkozna.

A félhomályban kirajzolódó arcát nézem, hogy bátorságot merítsek belőle.

Az angyal visszanéz.

Hirtelen felpattanó szemhéjai alól hideg fényű, pupillátlan fehér szempár mered elő.

Hátrálni kezdek, szótlanul, rettegve, s megbotlom egy fa kiálló gyökerében. Felkészülök rá, hogy fájni fog, ahogy hanyatt esem a köves talajon, de e helyett zuhanok, bele egy hajdan kiásott, félig már beomlott sírgödörbe. Arcomra, szememre föld pereg, eltömíti a szám, amikor kiáltanék, a kőangyal tekintete fenyegetően követ.

Az is lehet, órákon át ott heverek, rémülettől megdermedve, de az is lehet, csak percek telnek el, míg végre két kéz nyúl értem, és segít kimásznom a sírból. Nyirkos, hideg ujjak, és egy pillanatig ujjong a lelkem, hogy utánam jött, hogy itt van és el sem ereszt többé a Kedves.

Nagy csalódás hát, hogy a sötétben egy idegen alakja rajzolódik ki előttem. Nem ismerem fel: nem Chagrin, és nem is a szolgálók egyike, mégis követem őt, ki a fák labirintusából, egy tisztásra, egy kápolna öreg, esőverte romjai közé. Itt még nincs sötét, épp csak alkonyodik, de ugyanolyan csontig hatoló a hideg, mint a sírok között.

Megmentőmből nem sok látszik: mocskos, valaha rikítóan tarka ruhái folt hátán folt, kopott, vásárian piros kendője mélyen az arcába húzva.

Egy cigányasszony.

Segíts - vacogom -, vezess ki innét!

Hová? - hangja mintha beomlott kútból jönne, tompa, és rekedt. - Hová vezesselek? Vissza, a mátkád ölelő karjaiba?

Vihogása nem sok jót ígér.

Menj el innen - folytatja aztán más hangon -, menj el innen, vissza se nézz! Fuss! Ez nem neked való hely!

Talán jót akar, de valami bennem ellenkezik. Hisz ma lenne az esküvőnk, s én fussak el innen örökre?!

Ha akarod, visszakísérlek, nem esik bántódásod. Ha akarod, hozzámehetsz a kastély és e Birodalom urához s vele töltheted az éjszakát. De ha reggel felkelsz, a percet is bánni fogod, amikor engedtél kérésének, és vele tartottál ide. Ha reggel felkelsz, épp úgy összetöröd a tükröt, mint én hajdanán, vagy mint Chagrin, vagy mint annyian mások, ugyanúgy ide kárhoztatod magad örökre, néma szolgálónak, s terméketlen méhedben te sem fogansz majd gyermeket. S urad hangjából eltűnik a kellem, pillantásából a vágy.

Fenyegetsz?

Figyelmeztetlek. Halott leszel te is, mint minden és mindenki ebben a kastélyban.

A cigányasszony elmarkolja a kezem, s nem enged elfutnom. Keze hideg, mint a jég, barna ujjairól foszlik a hús. Az arcába nézek, keresem, mivé válok, keresem a tekintetét, de csak kiszáradt gödör sötétlik szeme helyén, arcában és az orra helyén nyüzsögnek a férgek.

Nem tudom, mit tegyek. Képtelen vagyok hinni ennek az asszonynak, de hinnem kell, hisz látom őt, és láttam Kedvesem bomló testét... de amíg nem láttam, szerettem Őt és vágytam utána, táncoltam vele éjszakákon át és nevettem vele a rózsák közt sétálva...

Ha szeretnéd, nem futottál volna el - vág gondolataim közé. Ha valóban szeretnéd, látnád a ragyogó palotát, a fényes vendégsereget, amit a tiszteletedre hívott össze!

De hisz üres volt a bálterem!

Menj innen! - ismétli fáradt hangon a cigányasszony. Fuss, amíg futhatsz.

Vezess ki innen.

Elindulunk hát, elől a rongyokba bugyolált kísértet, mögötte én menyegzői ruhám romjaiban. Elkerüljük a temetőt, kanyargós ösvényre térünk rá, mellettem jobbról a fák, balról szakadék, és az oly régen nem látott, sötéten örvénylő tenger.

Az ösvény végül köves útba torkollik - ha felfelé indulok, a teraszra érek, ha lefelé, hazajuthatok szüleim falujába.

Fent Kedvesem vár, sápadt arcán lemondással, lent a dombon kígyózó, fehéren csillogó, haza vezető út...

És nekem választanom kell...

Végre elérkezett ez is! A menyegzőm napja!

Úgy tűnik, nagyon, nagyon régóta várom már, holott alig egy éve, hogy először megpillantottam Őt, és csak néhány hónapja, hogy magával hozott.

Istenem! Én voltam a legboldogabb! Éjjel koccant az ablakom, és ő állt alatta, hosszú, fekete köpenyébe burkolózva. Azt kérdezte, elmegyek-e vele, és én habozás nélkül, azonnal igent mondtam.

A falon futó vadszőlő indáiba kapaszkodva másztam le a szobám ablakából, hallottam, ahogy a vékony gyökerek elpattannak, éreztem, hogy a növény meggyengül alattam, de nem féltem, mert biztos voltam benne, ha zuhannék, Ő elkap.

De nem estem le, baj nélkül értem földet, vékony hálóingemben, kócos, nagy hajammal takarózva. Párás, meleg nyári este volt, a kertben nyíló vörös rózsák és muskátlik tömény illata szinte elkábította a közéjük merészkedőt, elkábított engem is, lebegtem a boldogságtól, hogy végre az Övé lehetek.

Ahhoz, hogy végleg szabadok legyünk, át kellett mászni egy ócska, roskadozó kerítésen, és egy sekély árkon is át kellett ugrani. Hosszú ingemben ez nem ment könnyen, de ő segített: felém nyújtotta a kezét és tartott, hogy el ne essek.

Akkor éreztem először, milyen hidegek az ujjai.

A hintó távolabb várakozott, a falu szélén. Négy gyönyörű, fekete ló volt elé fogva, egy pedig szabadon legelt az útszéli bokrok mellett. Halkan prüszköltek, a földet kapálták, a házak felé tekingettek, vajon jön-e már a gazdájuk, vagy sokáig lesznek még tétlenségre kárhoztatva.

A bakon ülő kocsis a meleg ellenére kapucnis köpenyt viselt, nem látszott belőle semmi, még a szárat tartó keze sem.

Nem csak a lovak, hanem a hintó is fekete volt: csupán az abroncs belseje és a küllők voltak fehér nyírből, és az ablakokban függött bíborszín brokátfüggöny.

Szerelmesem besegített a kocsiba, de ő maga nem ült mellém, hanem a szabadon legelésző ló nyergébe szállt, aztán vágtatni kezdtek a lovak, és szinte röpültünk az út felett. Mikor kis idő elteltével kinéztem az ablakon, már ismeretlen tájon jártunk. Köröttünk nem volt más, csak száraz, szürke homok és bronz lombú, sárguló-sápadó fák.

Ijedten húzódtam vissza: idegen volt minden körülöttem, mintha másik világba csöppentem volna, csak a mellettem száguldó fekete mén és a nyergében ülő Kedvesem adott némi biztonságérzetet.

Talán el is szunnyadtam, mert amikor újra kipillantottam, már megváltozott a vidék. Apró faluban jártunk, a házak feketén gunnyasztottak az út szélén, ablakaik élettelenül, sötéten meredtek ránk. Csak a hó adott némi világosságot: a hold fényében fehéren szikráztak a háztetők és az utak. Kihajoltam, hogy jobban lássak.

A kocsis lassított, a lovak patája szelídebb ütemre kopogott a köveken.

Jegyesem hozzám hajolt és a fülembe súgta: ez már az én falum, az én birodalmam.

Csendesen kuporodtam vissza a bársony ülések viszonylagos melegébe. Kintről metsző hideg kúszott be a kocsiba, meztelen lábszáraim, könnyű hálóingbe bújtatott vállaim libabőröztek, fogaim össze-összekoccantak. Kedvesem birodalma fagyos volt, néma és ijesztő. Ha itt akkor is tél van, amikor másutt nyár, szomorú és magányos emberek lakhatják. Talán nem is véletlen, hogy olykor Szerelmem is búskomornak és elveszettnek tűnik.

A hintó meglódult, a lovak ismét vágtatni kezdtek, és én nagyon vártam már, hogy hazaérjek új otthonomba, ahol fény van és meleg, és végre a karjába simulhassak annak, akit szeretek - oly sok órát töltöttünk szűzies távolságban egymástól, a kertben sétálva, vagy a folyóparton, a kezemet is ma először érintette meg.

Kis idő elteltével a lovak megint lassítottak, majd megálltak. A hintó ajtaja kinyílt, kedvesem a kezét nyújtotta felém, hívogatóan intett.

Még nem vagyunk ott - szólt -, de szeretném megmutatni Neked, hová is tartunk.

Kiléptem a szabadba, bár még mindig nagyon fáztam, és nem töltött el lelkesedéssel, hogy a hidegben gyönyörködjem a tájban.

Aztán elfeledkeztem a hidegről, a csontig hatoló szelet sem éreztem, ami a hajamat cibálta. Egy szakadék szélén álltunk. Alattunk, rémisztő mélységben, fémszínű tenger ezüstös habjai nyaldosták a sziklákat, olyan erővel ostromolva őket, hogy a vízpermet elért az arcomig.

A csillagtalan égen szürke, vaskos felhők tanyáztak, mindeddig eltakarva előlem a holdat. De a szél addig hadakozott velük, míg a telihold kerek képe végül előbukkant mögülük, és beragyogta a tájat. Most láttam csak, hogy egy öböl partján állunk, a szemközti meredélyen áll a kastély, ahová tartunk. Magas, karcsú, csipkés tornyai a víz felett lebegő párába vesztek, falai még ilyen messziről is csillogtak a sós nedvességtől. Egyik oldala alól szinte már teljesen leomlott a száraz, sziklás talaj, kopasz téglák bámultak vakon a mélybe.

A másik oldalon sűrű erdő magasodott, az éjszakában alig tudtam megkülönböztetni a fákat a falaktól.

Egyetlen ablakban sem égett világ, mintha nem is vártak volna bennünket.

Te fázol - szólalt meg mellettem kedvesem -, ideje mennünk.

Valóban ideje volt. A látvány ugyan feledtette velem a zord időjárást, de a tagjaim elmerevedtek, és szemem sarkában megfagyott a kicsordulni készülő könnycsepp. Melegre vágytam, ágyra, párnákra, kandallóban lobogó tűzre. Szerelmem ölelésére.

Messziről ugyan nem látszott fény a kastély ablakaiban, de tévedtem, mégis vártak ránk. Ahogy a kocsi megállt a széles, öreg kőlépcső előtt, szolgák hada sereglett elő. Otthonosan mozogtak a sötétben, valaki Kedvesemet segítette le a lóról, más nekem nyitotta le a hintó hágcsóját, egy harmadik puha, meleg, bár kissé penész szagú köntös terített a vállaimra, amint kiléptem.

A lépcső tetején magas, szikár asszony várt, egyedül az ő kezében volt gyertya, amit magasra tartott, hogy lássam az utat, de így az ő arca árnyékban maradt.

Nem szólt, meghajolt, de nem túl mélyen, majd továbbra is szótlanul befelé intett.

Ő Chagrin - intett felé szerelmem -, ő irányítja a cselédséget, és ő fog téged kiszolgálni. Nem beszél.

Ijesztő asszony volt - szálfaegyenes háttal indult előttem felfelé a lépcsőn, olyan halkan és simán mozgott, mintha nem is lennének csontjai. Igyekeztem utána, de kedvesem nem tartott velünk. Ijedten fordultam hátra, de a félhomályban épp csak a körvonalait láttam, ahogy a lépcső alján áll és néz utánunk.

Reggel találkozunk! - szólt utánam, mintha kitalálta volna, mire gondolok, s én nem ellenkezhettem, egyedül kellett az éjszakát töltenem.

Chagrin kinyitott előttem egy hatalmas, vaspántokkal megerősített tölgyfaajtót, némán a kezembe nyomta a karos gyertyatartót, majd eltűnt a folyosó sötétjében.

Rémülten álltam a küszöbön, magamra hagyva egy óriási kastély ismeretlen falai közt. A szobámban is sötét volt, csak a kandalló tüze világított, és dohos, szellőzetlen szag áradt kifelé.

Egy közeli sarokból neszezés hallatszott, valami mintha elgurult volna, valami csörrent, és mintha távoli sikoly remegtette volna meg az ablakok üvegeit.

Úgy éreztem, mintha valaki figyelne, lesne rám a sűrű, tapintható sötétségből, aztán lágy sóhaj lebbentette meg a hajamat a halántékomnál. Ijedten fordultam meg, de mögöttem a folyosó üres volt. Valaki, valahol egy távoli zugban, tébolyodott nevetésre fakadt.

Beugrottam a szobámba, becsaptam az ajtót és nekitámaszkodtam a deszkáknak. Hangosan ziháltam, a kezem remegett, a gyertyák szörnyeket árny-vetítettek a padlóra és a falakra.

Bárki volt is kint, nem adta fel: körmeit végighúzta az ajtó deszkáin, aztán még egyszer, és még egyszer, megállás nélkül, monotonon, hogy a tarkómon meredezni kezdtek az apró hajszálak.

Rémülten tapogattam a kilincs felé, megtaláltam a zárban a nagy, veretes kulcsot, és megpróbáltam elfordítani. Az öreg, rozsdás zár akkora zajt csapott, hogy a többi szobában is visszhangzott, amikor a nyelve végre a helyére kattant. Kint elhallgatott a karistolás, vad szuszogás hallatszott, aztán végleg csend lett.

Rettegve forogtam körbe a szobában, de rajtam kívül senki nem volt bent. A gyér világításban csak annyit láttam, hogy a falakat vastag, régi, hímzett kárpit borítja, rajtuk kivehetetlen témájú olajfestmények függnek vaskos, arany keretekben, és öreg, sötétre pácolódott, szúette bútorok állnak mindenütt.

Hatalmas, baldachinos ágy uralta a teret, benne rengeteg, puffadt, fehér párna, mintha máris feküdne benne valaki. Az egyik sarokban mély, nehézkes karosszék, a másikban fésülködő-asztalka, rajta sok apró csecsebecse, felette tükör - vagy ami maradt belőle: kopott ezüstű, apróra tördelt szilánkok mozaikja aranyfüstös, antik keretben.

Ezt a szobát már nagyon, nagyon régen nem használhatták, ezt abból is tudtam, hogy dacára a kandallóban lobogó lángoknak, nyirkos hideg volt bent, és szellőzetlen, dohos, penészes szag. Különös volt. A kastély urának jegyese voltam, mégis olyan szobát adtak nekem, melyben már régen nem járt senki. A port ugyan letörölték a bútorokról és a padlóról, de tükröt nem tartották szükségesnek kicserélni, vagy az ablakokat kinyitni, hogy friss levegő tódulhasson befelé.

De bármilyen kellemetlen, taszító is volt a szoba, a világ minden kincséért sem merészkedtem volna ki a folyosóra szolgálót keresni, aki másik szobába vezet. Eloltottam a gyertyákat, és bebújtam a tömérdek párna és dagadt dunna közé. Az ágynemű is hideg volt, és nyirkos, a penészszag töményen áradt belőlük, de már ez sem érdekelt. A hosszú utazásban kimerültem és átfagytam, összegömbölyödtem hát, átöleltem magam és próbáltam átmelegedni, míg végül elszunnyadtam.

Így telt első éjszakám jegyesem kastélyában.

Reggel valaki elhúzta a függönyt, az éles fény behatolt a piszkos ablaküvegeken és egyenesen a szemembe tűzött. A kandallót valamikor kitisztították és újra meggyújtották a tüzet. Előtte hatalmas fakád állt, még gőzölgött benne a víz, de senki sem volt a szobában.

Egy asztalkán gyümölcsöt és sajtot tálaltak elém reggelire, éhesen tömtem magamba néhány falatot csak úgy állva, s majd azután, hogy első éhem csillapult, ültem le és reggeliztem rendesen.

Evés után vártam egy darabig, hogy előkerül egy cseléd vagy szobalány, de senki sem mutatkozott, beleereszkedtem hát a még mindig forró vízbe, hogy felmelegedjek benne és leázzon rólam a förtelmes szag, ami a párnákból ivódott a bőrömbe és a hajamba.
Mire végeztem, előkerült egy sápadt, apró termetű kislány. Lehajtott fejjel oldalazott be az ajtón, nem nézett rám, csak leterített az ágyra egy ruhát, majd elém tartott egy nagy kendőt, hogy beletörölközhessem. Nem szólt, fel sem emelte a fejét, arcvonásai elmosódtak, kivehetetlenek voltak, mintha pillanatról pillanatra változnának.

Beszélni próbáltam vele, a nevét tudakoltam, kérdeztem, hol van a kedvesem, de ő nem válaszolt, gépiesen törölgette a testem a durva szövésű lepedővel, tartotta elém a ruhát, amit hozott és fürgén, de gépiesen kapcsolgatta a gombokat, húzta a szalagokat.

A hajamat is megfésülte, erőteljes mozdulatokkal, nem durván, de érzéketlenül, szoros fonatokba csavarta, hajtűkkel rögzítette, és nem törődött vele, hogy megszúr, belémdöfi a hegyes csatokat.

Amikor elkészült, némán osont ki az ajtón, és vissza sem jött többet.

Egy ideig döbbenten álltam, végül elindultam lefelé a földszintre, remélve, hogy magyarázatot kapok a kérdéseimre.

Kedvesem már várt, a lépcső közepén állt és karját nyújtotta. Most először láttam nappali fényben, és megdöbbentett sápadtsága. Szemei karikásak voltak, mintha nem aludt volna, ajkai vértelenek, keze betegesen keskeny és hideg, ahogy az enyémet megfogta.

Közelebbről neki is penészszaga volt, mint az egész kastélynak, elegáns, de kissé divatjamúlt fekete öltönye pedig térdnél és könyöknél fényesre volt kopva. Az inge sem új volt, a kézelő és a gallér szélei foszladoztak, a mellény alól előbukkanó csipkezsabó pedig elsárgult már az idők folyamán.

Szántam a Kedvesem, aki ilyen nagy kastélyban ilyen szegényen és betegen él, és bizonyára nagyon egyedül van különös, néma szolgái között. Szorosabban simultam hát hozzá, hogy felmelegítsem, és megköszöntem a tőle kapott gyönyörű, sárga selyemből varrott ruhát.

Féltem, hogy nem találok Neked megfelelőt - vallotta be - de ez a ruha tökéletesen illik Rád. Van még valami, amit szeretnél? Mivel tehetnék a kedvedre, hogy boldog légy?

Azt feleltem, hogy én már így is boldog vagyok, hiszen vele lehetek, de aztán mégis megemlítettem a tükröt, vajon kicserélhetném-e.

Kérésem elgondolkoztatta, megígérte, hogy megemlíti Chagrin-nak, aztán sétálni hívott a télikertbe.

A télikert nem messze volt a kastély főbejáratától, ahol előző éjszaka leszálltam a hintóból. Homályos, koszlott üvegablakainak sarkát évszázados pókhálók folyták be, bennük régi és friss légytetemekkel. A növények levelei sárgák voltak és kókadtak, a földet vastagon borította a rothadó avar. Pálmák, törpeciprusok, magnóliák bágyadoztak rendszertelen halmokban, itt-ott ismeretlen eredetű gyökerek bújtak ki a földből és rángatták meg a szoknyámat.

Középen egy kőmedence állt, a benne lévő víz zöld, nyálkás, posványos löttyé sűrűsödött össze és rettenetesen büdös volt. A pára fojtogatott, szédülni kezdtem, próbáltam Kedvesem minél előbb arrébb vonszolni, s bár ő nem értette, mi történt velem, készségesen a szabadba vezetett..

Az üvegházból kilépve egy rózsakertbe jutottunk. Talán ez volt az egyetlen igazán gondozott és gyönyörű része ennek az öreg, haldokló kastélynak.

Amerre csak néztem, mindenütt teaillatot lehelő, vajszín rózsák nyíltak, sápadtak, elegánsak, némelyik szirmán még ott remegett a reggeli harmat.

Gyönyörűségemnek hangot adtam, és elfacsarodott a szívem, látván, szerelmem milyen gyerekesen örül annak, hogy végre örömet szerezhetett.

Szeretnél egy szálat a hajadba? - kérdezte, és lovagiasan rögtön le is szakított egy félig nyílt bimbót. A keze után kaptam, mert láttam, hogy pont egy tüskébe nyúlt, de ő mintha észre sem vette volna. A tüsök mélyen a bőre alá fúródott, én pedig már nyúltam a zsebkendőmért, hogy bekössem vérző ujját, de a sebből egy csepp vér sem fakadt.

De nem volt időm csodálkozni, mert magához vont, és a virágot a tincseim közé tűzte, aztán homlokon csókolt.

Nagyon sebesen dobogott a szívem, levegőt is alig kaptam a boldog izgalomtól, lehunyt szemmel nyújtottam felé az ajkamat, de a csók késlekedett. Mire felnéztem, már eltávolodott tőlem, egy másik rózsát szemlélt elmélyülten, mintha a világon sem lennék.

Nem éppen így képzeltem el szerelmünket, azt reméltem, azért szöktet meg, hogy végre egymáséi lehessünk.

Aztán észrevettem, hogy valaki van még rajtunk kívül a kertben, és ez magamhoz térített. A kastély ura nem csókolózhat a mátkájával a szolgák előtt!

A kertészek nem jöttek a közelünkbe, szalmakalapjukat mélyen az arcukba húzva tettek-vettek a rózsák körül, mi pedig folytattuk a sétát.

A zaklatott éjszaka után hamar elfáradtam a bolyongásban, így mire visszaértünk a kastélyba, már alig vártam, hogy leülhessek és kinyújtózhassak.

Kedvesem a lépcső alatt elbúcsúzott tőlem, és kérdésemre, hogy nem ebédelünk-e együtt, azt felelte, még dolga van.

Így hát egyedül ettem a hideg, nyirkos szobában, lábaimat a kandallónál melengetve. A tálcát láthatatlan kezek készítették be, és a reggeli, néma kis cseléd vitte el a maradékot. Jóllakottan és bágyadtan dőltem hátra a karosszékben és rögtön el is aludtam. Sötétedett már, mire felébredtem.

A hátam és a nyakam sajgott a kényelmetlen testhelyzettől, hajam összeborzolódott, a ruha fémkapcsai belenyomódtak a bőrömbe.

Egy csengőt kerestem, hogy szólítsak valakit, de semmi ilyesmit nem találtam. Kiléptem a folyosóra, hogy körülnézzek és kiáltsak egy cseléd után, de a folyosón már sötét volt, fenyegető, idegen sötétség, megtorpantam a küszöbön, mintha megbénult volna a lábam. Valaki megint figyelt a sötétből, halk horkantásokkal vette a levegőt, a kastély egy másik szárnyából sírás hangjai szűrődtek felém, én reszkettem, és nem tudtam, mit tegyek.

Visszaléptem a szobába és becsuktam az ajtót, a kulcsot is ráfordítottam és a zárban hagytam. A kandalló elé álltam, háttal az ajtónak, és a tűznél melengetve márványosra hűlt ujjaimat, azon tűnődtem, mi lehet kint.

Hirtelen zajt hallottam a hátam mögül. A sápadt lány állt ott, kezében tálcával, rajta a vacsorám: apró madarak, talán fürjek pirosra sütve, zöldség- és gyümölcsdarabkák, egy tálkában ragacsos édesség, és ezüst kupában bor.

Tudni akartam, vajon Kedvesem miért nem eszik velem, de a lány nem szólt, talán nem is értette, mit kérdeztem tőle.

Nem esett jól egyedül az étel, sírással küszködve turkáltam a tányéromban, nem figyeltem rá, mit csinál a lány. Arra eszméltem, hogy lágyan megérinti a könyököm, és a szoba egyik sarkába mutat.

Öreg, pókhálós próbababa állt ott, eddig nem is vettem észre, a babán éjkék, csipkével gazdagon díszített báli ruha.

Gyönyörű volt, még úgy is, hogy láttam, ujjainál a csipke szakadozott, és a selyem fénye helyenként megkopott, a drága anyag néhol kibolyhosodott.

A lány segített levetkőznöm, felöltenem a kék ruhát, ugyanolyan gyorsan és élettelenül bánt velem, mint reggel, de a legrosszabbak talán a jéghideg kis ujjai voltak. Nem szerettem, ahogy hozzáért a bőrömhöz és a hajamhoz, mintha póklábak matattak volna rajtam, és mindemellett még mindig nem sikerült az arcába néznem.

Hajamat megigazította, a hervadt rózsát kivette belőle, és egy mozdulattal a tűzbe hajította. Felszisszentem, de nem látszott észrevenni, hogy méltatlankodom.

Amikor elkészült, szó nélkül magamra hagyott, úgy sétált ki az ajtón, mintha rá sem fordítottam volna a kulcsot alig egy órával ezelőtt. Talán a kilincs romlott el, vagy a zár nyelve csúszhatott félre.

Nem mertem kimenni egyedül a folyosóra, tanácstalanul toporogtam a szobában, amikor halkan kopogtattak, majd belépett a Kedvesem. Sápadt arca szinte világított az esti félhomályban, szemei egészen beesettek voltak, és most jöttem rá, hogy a sűrű pillák árnyékában nem is láttam még a színét.

Tetszik a ruha? - kérdezte, és én siettem megköszönni, végigsimítottam az abroncsos szoknyán, és kicsit forgolódtam is benne, hogy a tetszését elnyerjem. - Megnézted magad a tükörben is? - szégyenkezve pördültem meg, észre sem vettem, hogy új tükröt kaptam. Hasonló volt, mint az előző, a keretről pergett az aranyfesték, a hátuljáról pedig foltokban lekopott már az ezüst, de legalább egyben volt, és egész sokat láthattam magamból. Arcomhoz szorítottam a kezét, köszönetül kedvességéért, de elrettentem, milyen hideg. A tűzhöz húztam, hogy melegedjen, de Ő zavartan elhátrált, és engem is magával húzott, meglepetést ígért, lent, a bálteremben.

A folyosón nem égett gyertya vagy mécses, semmi nem világított, ő mégis biztos kézzel vezetett lefelé a lépcsőfokokon, erősen tartott, nehogy lezuhanjak. Én igyekeztem szorosan a nyomában lépkedni, a karfába kapaszkodtam volna, de az ragacsos volt a kosztól. Valaki lihegett mögöttem, a szoknyám után kapkodott, a hajamat simogatta. Felsikoltottam az iszonytól.

Semmi baj nem lesz - mondta Szerelmem megnyugtatóan - de azért sötétedés után ne hagyd el a szobádat. Megijesztett. Tudni akartam, miért, hangomból pánik csendült ki, szinte sikoltva követeltem magyarázatot. Lent a hallban már égett néhány gyertya a falikarokban, sápadt fényüknél vizsgáltam a lépcsőt, de ott semmi nem látszott. Még hangosabban ismételtem a kérdést, miért nem léphetek ki a szobából sötétedés után, Kedvesem halkan és fagyosan válaszolt. - Megbotolhatsz a sötétben és a nyakadat szeged.

Elszégyelltem magam. Én, aki olyan bátran szöktem meg szüleim házából, szinte gondolkodás nélkül másztam ki az ablakon és követtem őt az ismeretlenbe, most egy sötét lépcsősortól rémülök halálra...

Bocsánatot kértem, de nem haragudott. Karon fogott és a fényesen kivilágított bálterembe vezetett.

A teremben nem volt senki. A hodálynyi helyiség tökéletesen üres volt, csupán az egyik sarokban állt egy aranyozott, csontberakásokkal díszített csembaló. Előtte Chagrin ült, érzéseket nem tükröző, homályos, merev arcával a semmibe bámult, ujjai ügyesen futottak a billentyűkön. A zene betöltött minden zugot, kedves volt, vidám, és csak egy kicsit hamis.

Jegyesem táncra kért, aztán átölelte a derekamat és táncba vitt.

Csak mi ketten forgolódtunk az óriási táncparketten, a házvezetőnő fásultan játszott szebbnél szebb dallamokat, én végül ellazultam és a Kedvesem vállára hajtottam a fejem. Hideg volt a teste, hidegek az ujjai, ahogy magához ölelt, penész és rothadás szaga áradt kopott szmokingjából, egyszerre vágytam utána és taszított különös lénye. Azt kérdezte, mire gondolok, és én bevallottam neki, hogy furcsa, hogy rajtunk kívül senki nincs ezen a bálon. Erre felnevetett, vidám, kellemes nevetéssel: Hiszen teli van a terem!

Én is nevettem, tudtam, hogy csak tréfál, hogy szégyelli, amiért nem tud bált rendezni, hogy menyasszonyát bemutathassa, tovább táncoltam hát vele önfeledten, élvezve közelségét, lágy, hajlékony hangját, sűrűn felcsendülő nevetését.

Mintha megállt volna az idő, csak mi ketten léteztünk a világban, a fal kopott, mozgalmas csatajeleneteket ábrázoló freskói színes pacákká mosódtak, a csembaló hangja körülölelt minket, Chagrin alakja háttérbe veszett, és én nagyon szerelmes és nagyon boldog voltam.

Aztán egyszerre elhallgatott a zene, és mi megálltunk lassan, mint felhúzott bábuk, ha lejárt az oldalukban forgó kulcs.

Chagrin merev arccal felállt a hangszer mellől, és egykedvűen közölte: Éjfél van, Uram!

Elállt a szavam a pimaszságától, a gonoszságától, ahogy félbeszakította gyönyörű kettősünket, de leginkább az fájt, hogy Szerelmem megadó mosollyal engedte el a derekamat, ideje nyugovóra térni, mondván.

Nem maradhatnánk, csak még egy kicsit? - könyörögtem, de Kedvesem csodálkozó mosollyal nézett rám: Hiszen már minden vendég elment!

Döbbentem álltam, riadtan, hogy talán elszédült a sok forgolódásban, és félrebeszél, aztán megértettem, hogy csak játszik, és engedtem, hogy felkísérjen a lépcsőn.

Az ajtómnál megtorpant. Végigsimította a hajam, a vállam, a derekam, annál fogva magához húzott, s én remegni kezdtem a vágytól, hogy most végre az övé leszek, megcsókol, majd a karjaiba vesz...

Hideg ajkai a homlokomat érték, s e rövidke érintés után el is engedett, határozottan betolt a szobámba.

Ajkam sírásra görbült, nem hittem el, hogy képes itt hagyni, a küszöbön ácsorogva, miközben majd' megfulladok az iránta érzett vágytól. Keze után kaptam - Maradj velem! - kérleltem, de ő megrázta a fejét. Majd ha a feleségem leszel!

Egy szempillantás alatt eltűnt a sötétben, én pedig nem tudtam, vajon örüljek-e, hogy ily végtelen erényes és lovagias a mátkám, vagy fakadjak sírva tehetetlenségemben, vágyaimmal magamra hagyva.

Könnyekkel a szememben léptem az ágyhoz. A párnámon egy vajszínű, félig kinyílott, friss rózsa hevert.

Folyt. köv.

Hölgyeim és Uraim!

Tessék, csak tessék, folyvást, folyvást!
Jöjjenek egész közel, hadd lássam fásult és érdektelen arcukat!
No, jöjjenek, csak, nincs mitől félniük!
Tehát, kedves Hölgyek és Urak, Önök jegyet váltottak egy túrára - velem. Egy városnéző kirándulásra.
S hogy én ki vagyok?
Vállam köré kanyarítom fekete malaclopómat, fejembe húzom penésztől szürke, harmonika-szerű kalapom, és hipp-hopp - azzá válok, akit Önök a kalap alá képzelnek.
Nem vagyok férfi, és nem vagyok nő, nem vagyok élő, és nem vagyok holt.
Senki sem vagyok - Senki, így nagy S-sel, és mégis: Bárki lehetek.
Lehetek maga a két lábon járó Téboly, a Város zugaiban lakozó Magány, szétfolyt arcú, falánk, tobzódó életöröm, kívánatos testű idol vagy síró-nevető bohóc. Egyre megy.
Kérem, tegye fel a kezét, akit valóban érdekel, ki is vagyok ÉN.
Az az úr a hátsó sorban, igen, Ön ott, biztos ebben?
Igazán? Akkor sajnos, nem tarthat velünk - Ön nem létezik, Ön bizonyára maga a Hiú Ábránd!
Van még valaki, aki VALÓBAN kíváncsi rám?!
No, ugye...

Induljunk hát különös, szürreális utunkra, és kérem, tartózkodjanak az önálló véleményalkotástól! Én sem vagyok kíváncsi Önökre - csak azt figyeljék, amit mutatok.
A túra végén vagy én, vagy Önök közül valaki megtestesülhet, valós alakot ölthet és elfoglalhatja helyét ebben a mozgó, istenteremtette panoptikumban, jól figyeljenek tehát.

Hát kérem, vegyék szemügyre az utcák színes forgatagát, a nyüzsgő embereket! A lehető legszórakoztatóbb játékok egyike, ha úgy teszünk, mintha közéjük tartoznánk.
Meg ha nem.
Amikor közéjük tartozunk, csinos ruhát és vastag sminket viselhetünk - férfiaknak ez természetesen nem kötelező, de a barna bőr és a márkás strandpapucs igen.
Joviális mosollyal sétálhatunk, lepedékes nyelvünk keserűjét elnyomhatjuk némi színes, habos, ragacsos fagylalttal. Csak egyre kell vigyázni: fontos, hogy mindig legyen rajtunk napszemüveg, ne látszódjék tekintetünk ijesztő volta, a benne fénylő értelem, a gondolatok. Akinél van síró vagy ordító kisgyerek, bónuszpontot kap, de a játék végén, az isten szerelmére, szabaduljanak meg tőle!
Vagy eljátszhatjuk a „fontos ember" szerepét. Ilyenkor lépkedjenek gyorsabban, és ne nézzenek se jobbra, se balra. Önök fontosak és elfoglaltak. Mit érdekli most Önöket mások gondja? Vágjanak szigorú képet - igen, ez az, nagyon jó - kissé flegmát esetleg. Figyeljenek, hogy ne rúgják fel a lábatlan koldus kalapját - az nem elegáns. Tessék türelmetlenül kikerülni, hadd érezze, hogy útban van! Akinél pénzérmét látok, az kieseik a játékból! És ne, könyörgöm, a harmonikásnak ne! Ez mégsem a Champs Elysées!
Akarják kipróbálni, milyen, ha nem olvadunk be a tömegbe?
Akkor vegyék le a napszemüveget és nézzenek rá kiválasztott áldozatukra úgy, ahogy én most. Látták?! Megrebbent a tekintete és elkomorult. Fogadnak velem, hogy éjszaka sikoltva ébred lidérces álmából?
Ne fogadjanak, nem érdemes, úgyis én nyerek... higgyék el, évezredes tapasztalat... Persze, könnyű nekem, akinek nincs is valódi arca?!
Nem tudom, Önök hogy vannak vele, én egyszerűen nem bírom, ha az emberek boldogok. Az olyan bosszantó meg unalmas...
És még olyan sok játékom van!
Szeretek például elbújni sötét sarkokba. Kipróbálják? Nosza! Mindenki válasszon saját sötét zugot magának! És most síri csend! Füleljenek!
Hallják? Léptek közelednek. Valaki jön - és néhány lépéssel előtte járnak a gondolatai. Tudják, amikor valaki egy sötét, ijesztő zug felé közeledik, szabadjára engedi félelmeit. Ezt mi kilessük, és amikor elénk lép, titkos félelme képébe bújva az arcába sziszegünk.
Nézzék csak ezt a lányt! Kecses kis teremtés, álmodozó mosollyal az ajkán. Menyasszony, no lám, a kis kedves! És íme, az ő boldogsága sem tökéletes: fél a csalódástól!
Hát akkor rajta! Ugorjunk elébe, zúzzuk szét az amúgy is oly törékeny biztonságot! Nem szabad kímélni, akkor elveszítjük a játszmát!
Nézzék, nézzék! Már sápad az arca! A sarkon túl meggyorsítja a lépteit, és mire hazaér, lihegni fog a futástól és a dühtől, és gyanakodva szimatolja körül a lakást, ahol eddig elégedetten éldegélt a vőlegényével. És ímhol: legtitkosabb félelme már benne él, és nemsokára testet ölt. Pompás! Ha szerencsénk van, még az esküvőt is lefújják!
Csitt! Húzódjanak vissza! Szimpatikus asszony jön: vajon mitől fél? A haláltól?
AKKOR TESSÉK, MEGKAPOD!
Ha-ha, nézzék, hogy fut!
Hiába rohansz, Asszony! Hiába...
A halálod elől nem futhatsz el...
És nézzék ezt a helyes, göndör fürtös kisgyereket! Ki hinné, hogy már alig pár évesen milyen szörnyű félelmekkel küszködik!
Attól retteg, hogy egyszer arra ébred, nincs ott vele az anyja, és soha többé nem is talál rá. Ó, picinyem, ha tudnád, milyen kegyetlen az élet! Bizony, bizony, pár nap csak, és...

Hé! Hölgyek és Urak! Hová mennek?! Hát nem pazar játék itt kucorogni a sötétben és titkos félelmeket valóra váltani?!
Itt kucorogni a sötétben...
VÁRJANAK!
Ne hagyjanak egyedül...
Félek a sötétben...

Valahogy nem volt valódi a tavasz. Hiába borultak virágba a fák, hiába fénylettek az apró levélkezdemények az ágak végén, és hiába sarjadt a fű, nem volt az igazi.
Talán azért éreztem így, mert a levegő még mindig csípős volt, hideg szél fújt és messze, a fák csúcsai felett, az öreg, elhagyatott templom tornya körül még fehér, télies köd gomolygott az ég antracit háttere előtt.
A levegőben sem a frissesség illata áradt, hanem a lenti falu kéményeiből felszálló kesernyés füst.
Alig vártam, hogy elmúljon a tél, de nem jött helyette kikelet, csak sápadt, beteges ébredezés, mint amikor a sok alvás után nem kipihenten, hanem csak még álmosabban, hasogató fejfájással ébred az ember.
És én ebbe lassan beleőrülök.
Ebbe a tavasztalan, feszült várakozásba, ebbe a holnap nélküli, kilátástalan vergődésbe.
Mintha hozzád el sem hatolt volna, hogy valami más. Mintha te észre sem vetted volna, hogy változunk, hogy változom... vagy mintha mindegy lett volna számodra...hiszen már kevés közöd volt a világhoz.
Réges-régen volt, amikor idejöttem, és ha körülnézek, mintha az akkori világ silány hasonmását látnám.
Emlékszem, az út fehér homokkal volt felszórva, és a homok ragyogott a telihold fényében. Gyönyörű ezüst szalagként kígyózott fel a hegyre, ámulat volt nézni és én is, mint eddig mindenki más is, beleborzongtam a látványba. És ez az út a kastélynál ért véget - a mi kastélyunknál. Az öreg, erődítményre emlékeztető várfal mögött a magasba törő tornyok, a várat körülvevő ezüstkék fenyves mesebirodalmat varázsolt elém, alattunk nagyokat horkantott a ló, az út széli fák behajló ágairól fehér és rózsaszín virágszirmok szitáltak ránk. Szebb éjszakát képzelni sem lehet. Még te is más voltál: szorosan tartottál a két karodban, leheleted a nyakamat melengette, és régi balladákat suttogtál a fülembe, amik mind szerelemről szóltak. A násznép valahol még lent a völgyben kanyargott, megrakott hintók, fujtató lovak kapaszkodtak fel az új otthon felé.
Csak mi ketten voltunk az éjszakában, hatalmas köpenyed betakart mindkettőnket, és néztük a kastélyt, a holdat, hallgattuk a madarak álmos pittyenését.

Egy ideig az adott erőt, ha erre az éjszakára gondoltam, egy darabig emiatt hittem, hogy van megváltás, de már nem tudok visszagondolni arra a pillanatra, amikor elvesztettem a hitem.
Talán nem is egyszerre történt. Inkább napról napra, hónapról hónapra koptak ki belőlem az álmok és adták át helyüket előbb józan belátásnak, majd mélységes csüggedésnek. Először csak a színek tűntek el, ahogy eltűnt az útról a csillámló fehér homok, mert elfújták a szemcséket a viharos őszi szelek.
Aztán a fények aludtak ki lassan, mintha valaki súlyos bársonyfüggönnyel választotta volna el az agyam egy kicsiny zugában kuporgó derűs gondolataimat.
A kastély öregedni kezdett körülöttünk. A falak repedéseibe egyre több moha telepedett, a hiányzó kövek helyére vékony gyökerekkel szívósan kapaszkodó páfrány. Az ablakok körül a játékos faragványok előbb megkoptak, aztán darabok váltak le belőlük és hangos koppanással értek a keményre fagyott talajra. Lemorzsolódott a bejáratot őrző kőoroszlánok orra, a szökőkút közepén álló kecses kis Ámor elveszítette az íját: romokban hevert a medence alján. A vizet belepte a sárga, majd egyre jobban barnuló avar, míg végül csak sűrű, zöld nyálka maradt a helyén.
Az út fölé hajló fák is egyre öregebbek és hajlottabbak lettek, már nem boltívet, hanem rémisztő, sötét barlangot formáztak a behajló ágak. Eltűntek a szolgák: aki nem menekült el, az a falu kicsi temetőjében nyugszik, szétporladt koporsó-maradványok között.
És egy napon, amikor a tükörbe néztem, rájöttem, hogy a kastéllyal együtt én is megöregedtem.
Igen, már jól emlékszem.
Az volt az a nap, amikor kitéptem magam a karjaid közül, és eszelősen rohantam ki a kertbe, bele a messzeségbe.
Gyulladt szemű boszorkány! Csontvázzá aszott testem nem engedelmeskedett akaratomnak, éreztem, ahogy fáradok, de tovább rohantam, földön túli erő vitt előre, túl a kerten, túl a parkon, el egészen a szakadékig.

Beleordítottam a mélységbe, hangom belemart a csöndbe, visszaverődött a sziklákról: a szakadék szembeordított velem, nem nyelte magába kínomat.
Bámultam lefelé, vadul ziháltam, és arra gondoltam, most kellene magam belevetni. Magam elé képzeltem, ahogy kitárt karokkal nekilendülök a mélységnek, és amikor a lábam elhagyja a sziklaperemet, ráfekszem a szélre. Egy pillanatnyi lebegés, aztán átfordulnék a tengelyemen, megfordulna a világ, a szél süvítene a fülem mellett és hirtelen nagyon közelről, nagyon élesen látnám a barna sziklát. Talán azt is érezném, ahogy a köveknek vágódom, és éles, hegyes tarajuk felhasítja a bőröm, hallanám saját csontom repedését és még az is lehet, hallanám a tompa puffanást, közvetlenül a halálom előtt, ahogy földet érek.
Annyira élesen, olyan valósághűen képzeltem el, hogy elrettentem magamtól. Borzongva húzódtam el a szakadék szélétől, hátráltam, míg bele nem ütköztem egy öreg, göcsörtös fatörzsbe. Átöleltem, nekinyomtam lázas homlokomat, és sokáig álltam így - míg rám nem köszöntött az este.
Sötét volt már, amikor hazaindultam, és titkon bántott a gondolat, hogy nem vágtattál utánam, hogy nem kerestek a szolgák szerte az erdőben, hogy nem kutatták a bokrokat és a vízmosások alját lobogó fáklyákkal.
És valóban nem: a kastély csendes volt és sötét, csak a könyvtár ablakából szűrődött ki halvány világosság - legalább ébren vártál, még ha nem is aggódtál.

Dühöm alig csillapult, fúriaként akartam berontani hozzád, ha sovány testem bírta volna az iramot, és ez csak még jobban feldühített... ám amikor beléptem a dohos szagú könyvtárba, megesett rajtad a szívem. Hogyan pattanhattál volna lóra és nyargalhattad volna be a vidéket, hiszen a karosszékből sem tudtál felkelni. Hajlott, keskeny hátad szinte belesüppedt a bőrrel bevont háttámlába, hajad kócos, ősz tincsei rásimultak a koponyádra, és valaha gyönyörű, vérrel telt ajkaid szikkadtan tapadtak fogaidra.
Észre kellett volna vennem, de csak magamra figyeltem, múló éveimre - észre kellett volna vennem, hogy velem együtt Te is megöregedtél.
Néztük egymást, két élő múmia, szemünkből vád vágott a másikra.
Talán először, mióta ide hoztál, talán először, mióta - millió meg egy évvel ezelőtt - megpillantottuk egymást.

Nagyon rég volt, talán nem is mi voltunk azok, akik azon a forró éjszakán a kertbe menekültünk a bálterem fullasztó levegője elől. Talán nem is te voltál, aki olyan szorosan öleltél, hogy elpattantak a kapcsok a ruhámon, talán nem is én voltam az, aki kibomló hajjal nevettem fel rád, lihegő, kivörösödött ajkakkal, és talán nem is mi táncoltunk a kiszűrődő zene dallamaira összefonódva, meztelen lábbal a szökőkút medencéjében. A ruhánk csuromvizes lett, a csillagok egészen közel húzódtak, hogy lássanak bennünket - és Te halhatatlanságot ígértél nekem.

Azt ígérted, élők maradunk, és ilyen szépek, ilyen fiatalok mindörökké - ha teljesítek egyetlen feltételt. Ott és akkor mindent megígértem - egy szerelmes lány mindent megígér, egy fiatal kislány nem tudja még, hogy túl sokat kérnek tőle - a lehetetlent.
És az oltár előtt, a liliomok bódító illatában megesküdtem, hogy soha, senkit nem fogok szeretni, és amíg csak Téged szeretlek, miénk az ifjúság és vele minden hatalom.

Csak azt nem tudtam, hogy az évek múlásával minden megkopik - még a legnagyobb szerelem is elmúlhat, ha nem őrzik gondosan - és honnan tudhattam volna, hogyan is kell őrizni valamit, amiről nem is sejtettem, hogy elveszhet!

Hát elveszett.
Elveszett egy hideg téli éjszakán, amikor egyedül feküdtem a párnák között, és nem tudtam, merre jársz. Elhalványult minden, amikor a napok egyformán teltek, amikor csak a nevedet karcolgathattam az ablakot bevonó párába, és a végtelen fehér tájon nem láttalak lobogó köpennyel vágtatni haza, hozzám.

És a tavasz első bálján megtörtem a varázst. Derekam egy idegen tenyerébe simult, és a vadrózsa-bokrok belekapaszkodtak kibomlott hajamba, megszaggatták ruhám csipkéit, az idegen pedig mohón vett karjaiba, és csak nevetett, amikor a fogadalmamról meséltem neki.

Napok múltán vettem észre az első ősz hajszálat, amikor a tükör előtt ültem és néztem, amit már régen meguntam - múlhatatlan szépségemet, szabályos arcomat, derékig érő, kékes fényű hajamat. És te is észrevetted. Észrevetted egy fáradt, kedvetlen, kötelező csók közben, és a pofonnál és felrepedt számnál is jobban fájt a szemedből ordító rémület.

Nem tudtuk helyrehozni. Egyszer próbáltam: a szemem sarkában halvány ráncokkal, vékonyodó ajkakkal, de még karcsún és kívánatos testtel kísértettelek meg és Te engedtél az érintésemnek. Vállaid már megereszkedtek, és a szád sarkába két mély árok vésődött, de még képes voltam azt hinni, hogy visszafordítható minden.
Reggel nem voltál mellettem, pedig jó lett volna a válladon ébredni és álmos szemmel nézni az arcod, amíg újra beléd nem szeretek.
De így is éreztem valami, amit már régóta nem: az ízedet, az illatodat, és ez mosolyt csalt a szemembe, és játszani támadt kedvem. A kertbe futottam és szolgákkal üzentem érted, és vártalak, és reménykedtem. Egyre inkább félve, egyre inkább elrettenve attól, amit tettem, a kertben álltam, és vártalak...

Hűvös volt. A tobzódó tavasz ellenére hideg volt a levegő és én fáztam.
Kőlépcső vezetett a magasba: ezeréves, millió láb koptatta szürke kőlépcső. Repedéseiben moha burjánzott, körötte, a hegyoldalon növő bokrok, növények ágai és indái már félig a birtokukba vették, rátekeredtek a fakorlát korhadozó oszlopaira.
A lépcső aljánál álltam, hűvös szellő cirógatta a karom, borzongtam tőle, de eszem ágában sem volt elhagyni a kertet.
Ez a kert csak az én birodalmam volt. Már az első napon felfedeztem, hogy az összehajló ágak valami titokzatosat rejtenek, hát kerestem az alkalmat, mikor szökhetek ide, mikor leshetek be a titokba. Az alkalom hamar eljött, és én rájöttem, hogy ez az egyetlen hely az egész óriási birtokon, ahol magam lehetek, ahol lélegezhetek, gondolkodhatok, élhetek.
Ha hátravetem a fejem, és felfelé nézek, nem látni mást, csak a burjánzó növényeket: eleven, zöld takarót, ami a hegyoldalt melengeti - és az én szívemet. Haragos és halványzöld levelek közül apró fehér virágok villantak elő, mint a gyöngyszemek, rózsaszín pillangóként tündöklő szirmok és napcseppekre emlékeztető virágkelyhek
Ha behunyom a szemem, érzem a sarjadó fű illatát, hallom az eldugott kis patak csobogását - olyan, minta nem múlt volna el sok-sok év.
Eleinte elhoztalak ide, és eldugott kőpadokon játszottunk egymással, szerelmesen, naivan, aztán elmaradtak a kerti séták.
Az után az éjszaka után próbáltam újraéleszteni a múltat, és talán Te tetted jól, hogy nem hagytad. Hogy meghúzódtál könyveid között, hogy többé nem értél hozzám -, hogy nem okoztál több fájdalmat magadnak.
De én meggyűlöltelek azért, mert hagytad elmúlni, ami még megmenthető lett volna - hogy nem próbáltad visszafordítani az idő kerekét. Gyűlöltem, hogy valaha megeskettél, és nem bocsátottam meg Neked, amiért saját szépségembe szerelmesen más karjába szédültem.

Többé nem léptem a kertünkbe, egészen mostanáig. Most is csak azért, hogy elbúcsúzzam Tőled...
Szürreális, szürke kép a virradat, idegen hangok kakofóniája.
Az öreg kőmedence alján száraz levél és döglött madarak tetemei. Valaha jéghideg vizű forrás fakadt benne, de aztán folyékony arany kezdett csordogálni a szikla repedéseiből. A kastély hajdani, idők előtti ura mohón ivott belőle - álláról még nehéz aranygyöngyök csepegtek, amikor szeme már valami egész mást látott, s nem a körülötte lévőket. Őrjöngeni kezdett, s a tébolyultat a toronyba zárták.
Azóta senki nem ivott a kútból, s a forrás - talán bánatában - elapadt.
A kút fölé kiszáradt fák hajtják szúrós, tüskös ágaikat, közéjük ördögszekérből rakott fészket a szél. Hangjuk is, akár az ördög hajtaná kocsiját: túlvilági hangon zörögnek.
A kert végében, túl a valaha-virágzó rózsaágyáson, kápolna gubbaszt. Falai fenyegetőn magasodnak a kert fölé. Hajdan fehér vakolatát penész - és salétrom-virágok borítják, rútságukkal áldozva az enyészetnek. A tető zsindelyeit letépte a vihar, és a kopasz gerendák között fekete gyász-hangon siránkozik a harang. Csak még egy perc, csak egyetlen-egy. Lehunyom a szemem, hogy lássalak - de nem az az arcod jelenik meg, akibe hajdan beleszerettem.
Sápadt, viaszszín arcodat látom, mozdulatlan a gyertyák hideg fényében, fehér párnán, fehér liliomoktól övezve.
Hát még ezt is elveszítettem - az arcod emlékét.
Mindjárt indul a menet, a kevés megmaradt szolga majd vállára emeli a fekete koporsót.

Bárcsak álom lenne ez az egész - de félelmetesen valóságos. Valóságos volt az is, ahogy beleordítottál a mélységbe, hangod belemart a csöndbe, visszaverődött a sziklákról: a szakadék szembeordított veled, nem nyelte magába kínodat.
Bámultál lefelé, vadul ziháltál, és megtetted: belevetetted magad. Kitárt karokkal nekilendültél a mélységnek, és amikor a lábad elhagyta a sziklaperemet, ráfeküdtél a szélre. Egy pillanatnyi lebegés, aztán tested átfordult a tengelyén, megfordult a világ, a szél süvített a füled mellett és hirtelen nagyon közelről, nagyon élesen láthattad a barna sziklát. Talán azt is érezted még, ahogy a köveknek vágódsz, és éles, hegyes tarajuk felhasítja a bőröd, talán még hallottad saját csontod repedését, én pedig hallottam a tompa puffanást, ahogy földet értél.
Élesen láttam, hiszen ott voltam, és elrettentem magamtól, amiért nem tartottalak vissza. Borzongva húzódtam el a szakadék szélétől, hátráltam, míg bele nem ütköztem egy öreg, göcsörtös fatörzsbe. Átöleltem, nekinyomtam lázas homlokomat, és sokáig álltam így - míg rám nem köszöntött az este.
Sötét volt már, amikor hazaindultam, miközben, szolgák kerestek szerte az erdőben, átkutatták a bokrokat és a vízmosások alját lobogó fáklyáikkal.

A kastély azóta csöndes és sötét, a könyvtár ablakából sem szűrődik ki halvány világosság.
Nem vár rám senki.
Elveszett, egyetlen izgató, pezsgő óráért elveszett minden... élet és halál.
Képtelen vagyok megtenni, amit Te tudtál - ide vagyok hát kárhoztatva egy omladozó, öreg kastély és egy rothadó kert élő kísértetének.
Nincs megbocsátás.

Ha tehettem volna, ha lett volna választásom, örökre ott maradok a parton.
A sötétben, hogy többé ne lásson senki, bokáig a langyos, sárszagú vízben. Talán ha elég sokáig ott állok, a víz lassan elmossa azt a régóta idegen alakot, aki a testembe költözve él.
Azt hiszed, ha átölelve tartasz, nem ringatózom együtt a víz felszínén szétkent Holddal? Azt hiszed, ha beszélsz hozzám és én válaszolok, nem válok eggyé a folyó sötét mélyével?
Még most is hallom a saját hangom, ahogy könnyed válaszokat adok a kérdéseidre, nem is én, inkább az, akit Te teremtettél: egy karneváli jelmezbe bújt viaszbáb.
És a másik, a rágott körmű, kiálló csontú, kócos hajú szörnyszülött sírva kuporog, és hangtalanul ordít az üres, tündértelen hullámok közt,
Ha tehettem volna, ott maradok a vízben, hátha megszűnhetek létezni, de e helyett hagytam, hogy sétálni vigyél - nem féltem, pedig kellett volna.
Azt hiszed, a fülledt, meleg utcákat járva valaki másra gondolok? Azt hiszed, fontos még valaki más, aki lassan a gondolataim közül is kikopik?
Nem ismersz.
Ha ismernél, vállamnál fogva ráznál, hogy fáradt, tébolyodott magányomból kikaparj. Ha ismernél, látnád a szemem mélyén a kísérteteket. Ha ismernél, tudnád, hogy a házak sötét zugaiban elvetélt álmaim kuporogtak, észrevennéd, hogy meséim hagymázas álmok.
Eltűnt az én városomból minden, amiért valaha visszavágytam, és én itt maradtam egyedül egy panelszoba fülledt forróságában, légszomjjal küszködve, halálra váltan, száraz torokkal nyeldekelve.

Nem! Kezdjük újra! Megijesztettelek? Bocsáss meg...
Várj, visszaveszem az álarcomat! Nézd, tollak, színes tollak lengedeznek rajta, és az apró csengettyűk hangja majd mosolyt varázsol az arcodra. Ne félj!
Gyere! Gyere velem! Kézen foglak és magammal viszlek, elviszlek sétálni az én világomba.
Azt szeretném, hogy lásd, amit én látok - hogy halld a meséket, amiket én hallok, éld át csak egy töredékét annak, amit én élek át a zsúfolt, kapkodó nappalokon és az álmatlan éjszakákon. Gyere, bámuljuk meg a szökőkutakat - persze, csak ha csend honol körülötte - ülj ide velem a szélére, a nedves, csúszós kövekre. Hallod a víz hangját? Olyan, mintha valakik nevetnének a vízfüggöny mögött - apró, testetlen, vidám kis kacagások.
Add a kezed, nyúljunk bele együtt - érzed a víz selymességét, ahogy átfut az ujjaid között? Néha meg kell simogatni a hullámok hátát, és akkor gyorsabban szaladnak, játszani hívnak - ha nagyon, nagyon csendben maradsz, tisztán hallod a hangjukat.
Gyere, menjünk tovább, ne kéresd magad! Annyi minden érdekesség vár még ránk! Például a kavics: a poros, sárga, mély kavicskupacok, amikbe belesüpped a lábunk - ha gyerek lennék, most leülnék a földre, és dúrni kezdeném a tíz ujjammal - így csak lépkedek benne, azt képzelem, mocsár, vagy azt, hogy cukrokból kirakott Sárgaköves Út - vagy azt, hogy legalább vezet valahová.
Vezet, persze, be a házak közé - nézd, mennyi minden elevenedik meg, hallgasd, ahogy halk sóhajtással születnek a mesék...
Keskeny, magas ablakok mögött, a kénsárga lámpafényben, öreg polcok dohos könyvei közt, poros gipszstukkók cirádái mögé bebújva...
Mese, ábránd, kosztümös film forgatókönyve bujkálnak a templomkert bokrai közt, képzelt alakok suhannak el egy nyitott ablakban, sosemvolt férfi karcsú ujjai markolják a vaskerítés fekete pálcáit, és hangodat elnyomja a harangok zúgása, a bronznyelvek mindent betöltő kongása... dehogynem hallod, hiszen még a madarak is elröppentek az ágakról...
Igen, figyelek Rád is - látom az erkélyeidet, és ha nem sietnél ennyire, felröppenhetnénk oda és gyorsan berendezhetnénk ködből szőtt álmokkal... így csak a falevelek mozgását leshetem ki egy pillanatra, a padlóra vetített árnyukat.
Várj, állj meg kicsit, megint rohansz! Vagy nem akarod nézni a hóesést? Figyeld csak, mekkora pelyhekben esik... kuporodj ide mellém, a fotelba és nézzük együtt egy kicsit, milyen lenne, ha tél lenne - narancs meg fahéj illatú, fehér téli este. Jó, lehet karácsony, ha Te azt szeretnéd, akkor segítek arrébb vonszolni a fotelt, hogy beférjen a fa az öblös ablakok elé...

Menjünk inkább tovább, ez az álom nem tetszik nekem - igen, túlságosan sóvárgok valami ilyesmi után, álmodjunk inkább valami mást!
Inkább mesélek Neked - nézd csak ezt a kaput! Az ilyen magas, keskeny, ósdi kapuk mögött igazi mesék születnek, gyere, nyissunk be - csak csendben, pszt, meg ne hallják - hogy-hogy kik?! Például a szürke padlókövek meg a hűvös, dohos falak. Ha meghallják, továbbadják a bútoroknak, és akkor elbújnak előlünk a meséink. Például a kék, foszlott fülű elefánt, rózsaszín tulipánokkal a hátán, a papírvirágok, akikre ha tüsszentőport fújsz, prüszkölni kezdenek és sárga kanárikká változva körberepülik a szobát.
Óvatosan! Ha a folyosó kifakult tapétavirágai észreveszik, hogy utánuk leskelünk, elárulnak a nappalinak, és az öreg holmik, furcsa kacatok mozdulatlanságba dermednek és azt játszák, hogy ők közönséges tárgyak: fotelek, kanapék, lámpák, régi órák, akik mást se csinálnak naphosszat, csak az időt mérik.
De a vitrin poros polcán reménykedőn csóválja farkát a porcelánkutya, és az üvegnippek ónix-szeme szigorúan inti rendre.

Látom, elfáradtál. Leüljünk pihenni? Nem késő van, induljunk inkább haza, látom az arcodon, hogy már mennél.
Furcsa - ha kilépünk az én birodalmamból a valódi városba, olyan üresnek tűnnek az utcák: üresek a kapualjak és üres az emberek tekintete.
Kiüresedem lassan én is, ahogy lassan visszatalálok a valóságba, a fáradtságtól és a mindennapi gondoktól megfeszülnek a nyakamban az izmok, fájni kezd a fejem.
Most újra én vagyok én és Te vagy te, két idegen, ahogy egymás lépteinek ütemére loholunk visszafelé a sétányon - belémszakad a szó, elveszítem a lelkem mélyén dajkált, hamis biztonságérzetemet.
Mesék nélkül csak hazudok magamnak, mesék nélkül félek, mert nagyon egyedül maradtam a senki földjén.

És még mindig szokatlan, hogy üvöltök, és Te nem hallod néma hangomat.

Villámok törték szilánkosra a mélylila színben úszó égboltot. A menydörgés végigrobajlott a tájon, összerezzent tőle élő és holt.
Leginkább mégis a holtak, hiszen élő ember már rég nem járt ezen a vidéken.
A magányban elveszítettem az időérzékemet - talán száz vagy kétszáz év is eltelt azóta, hogy utoljára léptek koppantak az utak szürke kövein - de az is lehet, csak néhány napja, csak néhány rémisztően hosszúnak tűnő napja, hogy a csend lakja a várost.
Az emlékeim kuszák, zavarosak. Egy odúban tértem magamhoz - egy szűk, sötét odúban, az erdő mélyén, egy tölgy korhadt, reszketeg törzsében. Alig tudtam mozdulni a szűk helyen, lábaim elzsibbadtak, a szárnyaimmal teljesen körbetekertem magam, úgy gunnyasztottam.
A szárnyaimmal - ott, a fa sötét odvában először természetesnek tűnt, aztán lassan magamhoz tértem - és ragacsos, sötét félelem kerített hatalmába.
Kerestem az AZELŐTT utolsó pillanatát - és halottakat láttam. Az utcákon, az árkokban, a boltozatos kapualjakban, mindenütt holtak feküdtek - riadtan dülledő szemükre, vicsorgó szájukra korom és pernye rakódott. A tetők felett fehér füst szállt, és tűz narancssárga fénye világított, mint ünnepekkor a fáklyák lángja. De akik azelőtt a tereken táncoltak, sültet faltak és bort vedeltek, sötét szobákban szerelmeskedtek, most visszavonhatatlanul halottak voltak - még az ismerősök arca is idegen.
Nem tudom már, hogyan kerültem oda, arra az éjszakára alig emlékszem, de azt tudom, kerestem valakit. A tetemek között kutattam, és fohászkodtam, hogy ne találjam.
Egyre beljebb jutottam a városban, a belső vár felé igyekeztem, ott hallottam meg a hangját. Csatazajban, kardok fémes csörgésén át hallottam vezényszavait, pattogó parancsait egyre rekedtebben, és hallottam sebesültek hangját, ahogy életükért könyörögnek - és az ellenség kegyetlen röhögését.
Nem mentem tovább - talán gyávaságból, mert féltem, veszni látom, talán önzésből, talán önáltatásból.
Térdre rogytam egy ház sarkánál, és imádkozni kezdtem. Szólítottam minden istent, akikről valaha hallottam, akiknek templomát, szentélyét valaha is láttam, vagy áldozatot mutattam be bennük. 
Aztán szólítottam azokat, akikről az emberi emlékezetnek már meg kellett volna feledkeznie, akikről még suttogva sem beszélhetett senki - akik áldozatra várva senyvedtek a halhatatlanság börtönében.
Soha nem ismert imák idegen szavai tolultak a számra - az Ő életét kértem, cserébe BÁRMIÉRT - ostobán, elvakultan, naivan. Tényleg hittem, hogy nem fizettetik meg velem az árát.
Nem tudom, melyik volt. Nem tudom, melyiknek állt hatalmában az ajkamra adni az átkozott szavakat, nem tudom, ki nyúlt át évezredek sötétségén, hogy általam új életre keljen.
Amikor kinyitottam a szemem, magam alatt füstölgő romokat láttam, üszkös gerendákat, ahogy vádlón felém mutatnak, és a holdfényben alabástrom-színnel ragyogó, keselyűk csupaszította csontokat.
Magam alatt... alattam terült el a város - vagyis ami megmaradt belőle.
Élesen vijjogva lendültem neki a levegőnek, kihunyó öntudattal keresve menedéket - és ébredtem a fa odvában.
Miután kikászálódtam az üregből, nem tudtam, az erdő melyik részén lehetek. A hold világított felettem, a fényénél kerestem az utat, míg rá nem jöttem, hogy ha szárnyaim vannak, repülhetek is.
A magasból aztán ráleltem a romokra.

Ha valaki életben maradt is a mészárlás után, már rég elmenekülhetett. Nem volt már senki, aki feltámaszthatta volna a halott várost, de lehet, amúgy is képtelenség lett volna. Alig maradt épen 1-2 fal, s azokból is üres ablakszemek meredtek rám.
Csak a belső vár néhány tornya maradt állva, sértetlenül - s benne az én szobám. Ki tudja, ezt miért nem fosztották ki, miért nem hordták széjjel - minden a helyén volt, úgy állt, ahogy akkor éjjel hagytam, mikor a keresésére indultam.
Az ágy függönyei leeresztve, a párnák még őrizték a fejünk nyomát. Az asztalon két üvegpohár, alján a bor megecetesedett, a tálról lecsüngő rubin szemű szőlők mazsolává száradtak.
A fésülködőasztalomon pedig még ott a tégely az illatos olajjal, tenyeremben pedig az érintés emléke, ahogy a gyertyák félhomályában válladra simítom az olajat - vajon élsz-e még?!
Az aggodalom visszatérített a jelenbe - tudatosult bennem a hiányod, a város romjait behálózó csend, a magány - és saját létezésem.
Felmerült bennem a kérdés, vajon kivé, vagy mivé is lettem? A tükörtől reméltem a választ - a tükör volt az első, ami áldozatául esett csalódott, keserű haragomnak.
Valamikor az átalakulás folyamán lefoszlott testemről a ruha - puha, halvány bőröm helyén most száraz, pikkelyes burok feszült. Végtagjaimról mintha leszáradt volna a hús, a rátapadó hártyán áttűntek sárgás csontjaim.
És az arcom! Nem voltak már telt, lágy ajkaim, remegő orrcimpáim, kerek állam - horgas csőröm nőtt helyükre, kemény, sárgás csőr, szemeim színe felhígult, vizenyőskék kocsonya mélyén lüktetett piros pupillám. Tar koponyámra rászikkadt a bőr, ráncos, forradásos, torz vízfej ült ívbe hajló nyakamon.
De a legundorítóbbak a szárnyaim voltak: két óriási bőrlebernyeg feszült meg a hátamon, betakarva szinte az egész szobát. A beóvatoskodó hajnali fény átvilágította a vékony erekkel sűrűn behálózott szárnyakat.
A végén lévő görbe szarukarmok beleakadtak a szoba selyemkárpitjaiba - végighasították a függönyöket, a baldachint, ahogy esetlenül hadonásztam velük - és a tükör mintha nevetne rajtam, hűen mutatta minden mozdulatomat.
Mint ahogy az utolsó pillanatig hűen tükrözte a felé repülő nehéz serleget is. Aztán szilánkokra tört.

Azóta nem hagytam el a szobát. A falból előmerészkedő patkányokon élek - rágós húsuk elegendő táplálék, hogy életben maradjak, bár már nem tudom, mire várok.
Egy tágas, valaha párnákkal bélelt ablakfülkében kuporgok, homlokomat a mocskos üvegre hajtom, és lesem a halott tájat, a lassan földbe süppedő falakat, a füvet, amint harsányan zöldell valahavolt emberek csontjain.
Vagy mint most - lesem a vihart. A villámok mágikus mintáját, a felhők fodrozódását, a szél nyomában kavargó hullott faleveleket.
És amikor elered az eső, és cseppjei végiggördülnek az ablakaimon, azt képzelem, hogy én sírok. Hogy képes vagyok még sírni, s egy bosszúálló isten tömlöcéből lesz szabadulás.

Nem az első éjszaka volt, ami így telt, de eldöntötte: az utolsó.
Bár az is lehet, nem ő döntött, hanem a valaki ott legbelül, valaki, aki nem gondolkozott, csak érzett.
Egy gép, ami mentette az ő semmit sem érő irháját. Egy ösztönlény.
Hisz ösztönéletet élt eddig: túlélt mindent, mindenáron, különösebb cél nélkül.
Most talán másképp lesz. Most talán sikerül elmennie innen. Most talán másképp lesz, mint eddig. Talán...

Évek óta jelekből olvasott: ha a holdnak ilyen elmosódott udvara volt, ha az öreg, rozsdás mutatójú óra kattogása ilyen hangosan vágott bele a csendbe, ha a kutya ilyen idegtépő kaffogással ugrált és rángatta a láncot, akkor már tudta. Ilyenkor próbált gyorsabban dolgozni, hamar megteríteni, hogy mire hazaér, csak a vacsorát kelljen elébe tenni. Ilyenkor a szokottnál jobban reszketett a keze, szétszórta a sót, leverte a poharat (jó vastag fala volt, nem tört el, csak megrepedt), és ilyenkor nem főtt meg a krumpli, rágós maradt a hús.
A gyerekeket ágyba zavarta, mosakodás nélkül, és üvöltött, hogy aludjanak, azok meg azért se. Ordítva ugráltak az ágyon, verekedtek, a legkisebb bőgött, amíg ki nem osztott nekik pár pofont.
Akkor elcsendesedtek, megérezték, hogy baj lesz, ő meg leoltotta a villanyt, az ablak mellé ült és várt.
Nézte az udvart, a régi cefrés hordók elmosódott árnyékát, törött műanyag motort az udvaron, egy régen rozsdásodó babakocsi-csontváz lassan forgó kerekét, szélcibálta nylonzacskót, ami az udvart szegélyező bokrok egyikén rángatózott idegbajosan.
A kutya hangját figyelte, tudta, ha szűkölni kezd, már a szomszéd kertek alatt jár...
Alágyújtott a lábasnak, de a gázláng elaludt. Először, másodszor, harmadszor is.
Nagyot lélegzett. Próbált megnyugodni, hogy legalább a gyufát ne szórja széjjel.
Már hallotta, hogy a kutyával veszekszik, tompa puffanás, gyűlölködő vonítás - belerúgott, persze, ezt nem hagyná ki, a nyomorult kis fekete korcs meg holnap majd nem tud kijönni az óljából, úgy kell a vizet betenni neki, hogy szomjan ne pusztuljon a lázas, száraz orrú kiskutya.
Ha néha felmerült benne, hogy el is menjen, visszatartotta a házában szűkölő kutya képe, a gyerekek koszos kis arca, amin fekete árkokat vájtak a lecsorduló könnyek.
Itt tartotta az is, hogy tudta, amaz másnap viaszsárga arccal fetreng majd a kövön, a horpadt bádogvödör mellett, a vödröt takaró függönyt meg magára rántja karom-szerű, görcsösen kapaszkodó ujjaival, beletekergőzik, abba törli az okádék-tajtékos száját, és úgy leskel föl rá a vizenyős-zöld szemeivel, segítségkérőn.
Nem is ezt utálta, nem is az őrjöngő, ordítozó, verésektől tarka éjszakát, hanem a másnap estét.
Amikor meg kellett bocsátania, bemenni vele a falu széli kocsmába, nevetni a viccein, hagyni, hogy ölelgesse, büdös, nyálas szájával belecsókoljon a nyakába és meginni egy féldeci konyakot.
Sose mondta, hogy utálja a konyakot.
Akkor is megitta, amikor egyszer szájon verte a tányérral. Sótlan volt a leves, hát fölkapta a barna cseréptányért, és annak vastag feneke nekicsapódott a szájának.
Az ajka felrepedt, az egyik foga kiesett, a másiknak csak a fele törött le.
Nem ment orvoshoz, a kocsmában kellett másnap bizonygatni, hogy nem haragszik, és meginni azt a rohadt konyakot, pedig irgalmatlanul csípte a száját meg a foga helyét, de nem szólt, a vért is lenyelte a konyak után.
Ennek a verésnek szerencsére nem maradt nyoma az arcán, de azóta legalább a fejét nem veri.

Az emlékektől iszonyodva, szaporán verdeső szívvel hajolt a lábas fölé. Talán most majd másképp lesz...
Az ajtó kivágódott, nekicsattant a mögötte álló vasállványnak meg a rajta álló bádoglavórnak.
Nem mert odanézni, mereven bámulta a krumplileves felszínét, szuggerálta, hogy kezdjen el forrni.
A gyerekek biztos felébredtek, de volt már annyi eszük, hogy ne is nyikkanjanak.
-        Hazajöttem, nem kéne köszönni?!
-        Ne kiabálj, alszanak a gyerekek! - higgadtan próbált szólni, de reszketett a hangja.
-        Mit ugatsz! - elkapta a karját, maga felé penderítette.
Visszafordult. - Mindjárt forr a leves, kész a vacsora.
Amaz átölelte, egész testével nekitapadt hátulról, viccesnek szánt mozdulatokkal dörgölőzött hozzá. Alacsonyabb volt nála, alig ért a válláig, de erős volt, széles vállú, szorosan fogta az ő keskeny csípőjét.
-        Ne! - szólt rá.
-        Mit ne! - hördült rá a válasz - csak játszottam veled, mit vinnyogsz, te kurva! - a mellébe markolt, erre eltaszította. Részeg volt, nem tudta megtartani az egyensúlyát, nekiesett a fotelnak, az arrébb gurult, valami csattant meg zörgött, valami csörömpölt a sötétben.
Aztán csend lett.
A gyerekek hangosan vették a levegőt, de nem mertek szólni.
-        Hallod? - nyikkant, de nem kapott választ. A félhomályban megkereste a lezuhant testet, mellétérdelt, az arcát tapogatta, a szúrós, nyáltajtékos szakállát.
-        Hallod?!
-        Hülye kurva! Rohadt gyilkos! Megölnéd a gyerekeid apját! Te...! - goromba ujjak kapták el és szorították a földre. A vaskos kis ember fölékerült, ránehezedett, mosdatlan, állott szesz-szagától öklendezni kellett.
Arra gondolt, ha nem ellenkezik, megússza pár pofonnal, de amikor megérezte a hegyes körmű kezeket az blúza alatt a mellén, sikoltozva kezdett védekezni: az ingét tépte, a szakállába markolt, a csípőjét forgatta, hogy levesse magáról, az arcába tévedő kézbe harapott.
És közben csend volt, dermesztő, rémült csend, csak egy-egy csattanás, dobbanás, elfojtott nyögés hasított bele a némaságba.
Addig küzdött, míg sikerült félig kibújnia a nagy, nehéz test alól. Fellendítette a térdét és találomra belerúgott. Érezte, hogy valami lágy rész ért a dereka körül - amaz felhördült, nyögött egyet és hatalmas puffanással arccal a padlóra zuhant és ott maradt.
Zihálva egyenesedett fel mellőle, hallotta, hogy a gyerekek sírnak, a kicsi egyre őt hívja.
-        Hallgassatok! - üvöltött rájuk - ne mozduljatok innen!
Az ajtó felé indult, és megfordult a fejében, hogy orvost kéne hívni. A falu messze van, és a szomszéd tanyára nem engedik be, annyira utálják, de talán az erdészháznál van valaki, onnan tud telefonálni.
De abban a pillanatban a padlón fekvő tömeg megmozdult, hangos káromkodásokkal próbált felkelni, miközben öklendezett.
-        Állj meg, te ringyó, most elkaplak és kiszorítom belőled szuszt, rohadt gyilkos!
Megrémült. Ezt most nem ússza meg. Nem várta meg, hogy amaz fel tud-e kelni, kiugrott az ajtón, és belevetette magát az éjszakába. Hallotta, hogy utána indul, füle mellett szidalmak özöne fütyült el, ő meg rohant eszeveszetten, ki a homokos útra, ami a tanyához vezetett, el a szőlős kiskertek mellett. Hátra se nézett, követi-e, pedig az nem követte: az ajtófélfába kapaszkodva hányt a küszöbre, összegörnyedve, sípoló hangon.
Ő csak futott, hosszúkat lépve, fekete haja kibomlott, az arcába csapódott, és az oldala máris szúrni kezdett, a szakadt műanyag papucs klaffogott a lábán, a kerteket őrző kutyák meg tajtékozva ugrottak neki a kerítéseknek.
Nem tudta, meddig futott, nem látott semmit, csak az út halványabb sávját a lábai előtt, meg az azt szegélyező bokrok sötét tömegét. Elmaradtak a kertek, a szomszéd tanyák, de nem mert megállni.
Eszébe jutottak a gyerekek - azokat majd reggel elhozatja valakivel, azokat úgyse bántja nagyon az apjuk, utána meg ellesznek valahol, amíg az a nő nem segít valami helyet találni mindannyiuknak, messze innen, bent a városban, ahogy ígérte.
Már-már lassított volna, amikor meglátta a távolban az erdészház udvari lámpájának fényét - ez azt jelentette, hogy most vannak ott valakik - gyorsított hát, nem látott és nem hallott megkönnyebbülésében.
A bokrok mögül, egy kis keresztútról ekkor fordult ki hatalmas sebességgel egy fekete terepjáró - kipördülő kerekei óriási porfelhőt csaptak, a felpörgetett motor sivalkodott. Nem is hallatszott a puffanás, csak a becsapódást érezték meg a kocsi utasai.
-        Állj meg! - ordította valamelyik, a kocsi megtorpant, a motor lefulladt.
Mély, feszült, pánikszerű csend ült az éjszakai tájra, az autóban senki nem mozdult.
-        Csak egy őz volt - próbálta az erdész a hátsó ülésről megnyugtatni az elől ülő két férfit. A sofőr végül mégis kiszállt.
Félrészegen, a karosszériába kapaszkodva támolygott előre, aztán csak suttogni tudott.
-        Gyertek elő! Baj van! - a hangját bizonyára nem hallották, csak az arcáról olvashattak, mindenesetre előkászálódtak a kocsiból.
A két hideg fényű fényszóró csóvája megvilágította az úton heverő testet.
Magas, vékony asszony volt, kibomlott fekete hajjal, rongyos, virágos ruhában. Nem mozdult.
Az erdész lehajolt és maga felé fordította.
Belenézett az üveges szemekbe és elkáromkodta magát.
Aztán telefonálni kezdtek, és a kivilágítatlan, homokos tanyai utakat nemsokára kék villogó fények világították be.
A nő még mindig az úton feküdt, kicsavarodott testtel, szája sarkán vékony vérpatakkal, visszavonhatatlanul halottan.
A három férfi a terepjáró körül keringett ijedten, nem mertek a halottra nézni.

-        Három tanyával arrébbról való, egy iszákos csavargó az élettársa. Három gyereke - volt. - az erdész nagyot nyelt - Valamikor szép nő volt, egy iskolába jártunk.
A rendőrök mértek, jegyzeteltek, a mentős papírokat töltött ki, amíg a halottaskocsi érkezésére vártak.

A terepjárót vezető férfi már a földön ült, arcát a kezébe hajtva szűkölt. Aztán megfordult, és a halott nő felé köpött.
-        Egy hülye tanyasi ribanc miatt ugrik a jogsim! Hát mi a francért nem bírt ez ilyenkor a vackán maradni?!

Mintha követnék - napok óta így érezte. Nem tudta meghatározni, miért érzi így, hisz semmi látható jelét nem tapasztalta eddig.
Mégis, az üres kapualjak ráásítottak, a fülébe ordított a belőlük áradó süket csend, hogy szív - és lábdobogva kellett tovaloholni.
Néha váratlanul elfogyott a levegője, mintha valaki a mellére telepedett volna.
Hideg ujjak szántottak végig a haján, amikor végigsietett az ismerős sikátorok nyirkos kövei közt, és a sikamlós falak összeszorultak körötte.
A bár vendégei már nem dugtak bankót a szoknyája korca alá, inkább gyors kézlegyintéssel továbbhessegették az asztaluktól - pedig szépsége nem kopott, sőt, napok óta - a pánikrohamok ellenére - tündökölni látszott.
Tegnap óta a félelem állandó társául szegődött. Eddig voltak hosszabb-rövidebb időszakok, akár hosszú órák is, amikor fellélegezhetett a megnevezhetetlen rettegés alól, eszébe sem jutott félni, de tegnap óta valaki láthatatlanul a nyomába szegődött: amikor belépett a lakásba, a kutya halkan szűkölve a kanapé mögé húzódott.
Bárki is követte, nem volt teste - nem volt semmiféle fizikai megnyilvánulása. De létezett, és piszkosszürke aurája szorosan hozzátapadt az övéhez.
Tegnap óta egy testetlen entitás követte: összeszorult torkán át nem jutott be a levegő a tüdejébe és folyamatosan hányingere volt.
Hajnalban arra riadt ordító, értelmetlen álmából, hogy testét a hideg ellenére nyirkos veríték lepi, hónaljának és térdhajlatának finom bőre összetapadt a ragacsos izzadtságtól.
A kutya a küszöbön állt és harsányan csaholt, szőre felmeredt a hátán, mellső lábai többnyire a levegőben kapálóztak, de a szobába belépni nem mert.
Három körül járhatott az idő, és az alvástól bedagadt aggyal és tompult szemeivel alig talált vissza a valóságba. Zöldessárga sikolyok villóztak körülötte, összeszikráztak a kutya vörös csaholásával és fájdalmas feszültséget keltettek a fejében.
Kábán tapogatózott el a fürdőszobáig és magára nyitotta a hideg zuhanyt. Az éles cseppek szurkálták a bőrét, de nem kívánta a meleget.
Aztán köhögni kezdett, fájdalmasan szakadt ki belőle a hang, végül a rekeszizmai is összeszorultak. Erejét vesztve esett neki a bordó csempének, szemét összeszorítva próbált egyenletesen légcserélni, hogy múljon a fájdalom, így vakon tapogatózott a csap felé, hogy elzárja a vizet. Elsőre rossz csapot tekert meg: a forró víz korbácsként vágott végig rajta.
Hagyta, hadd folyjon a víz, arcába csorgó hajjal, összegörnyedve vánszorgott el a vécéig. Rároskadt, két kezébe temette homlokát, hogy leküzdje a szédülést és a hullámokban rátörő hányingert. A fekete-fehér kockák táncolni kezdtek a szeme előtt, a fugák lila spirálba tekeredtek, ő pedig rongycsomóként csúszott le a vécéről és hangos puffanással terült el a kövön.
Moccanni sem bírt, de tudata még dolgozott: a kövek márványmintáit nézte egészen közelről és kísérteties arcokat vélt bennük felfedezni, fülében vízesésként morajlott és csattogott a zuhanyból ömlő víz.
Eszméletének utolsó csápjaival felfogta még, hogy szája sarkán csorog a keserű nyál.

Aztán szemet bántó, rikító színű

                                             sötétség

                                                            fogta

                                                                       körül.

Arra ébredt, hogy egy nagyobb lélegzetvétellel vegyszer ízű víz jutott a tüdejébe. Pánikszerűen felugrott s fél térdre ereszkedve kiöklendezte magából a vizet, azután kábultan körülnézett a teremnyi fürdőszobában: a pepita kövek lengtek-ringatóztak a bokáig érő, folyamatosan mozgó víztükör alatt, mert a zuhanyrózsából még mindig ömlött az - immár hideg - víz.
A színes pillangókat ábrázoló, padlótól mennyezetig érő ólomkristály ablakon ezerszínű napsugár tört át és a pillangók széttárt szárnyú képmásai násztáncot jártak a víz felszínén.
A látványba feledkezve egy darabig még ücsörgött a hideg vízben, aztán felkelt, csatakos haját hátrasimította és prózai tárgyilagossággal elzárta a csapokat.
A helyiség közepére telepített lefolyó szörcsögve itta be a kiáradt vizet, a vécé hangosan kotyogott és a város tompa, füstszagú moraja felszűrődött a 33. emeletre.
A kutya hűségesen várta a küszöbön, két lábra emelkedve kapálózott a térde magasságában, hegyes kis fülei reszkettek az éhségtől, az izgatottságtól és a simogatásért esdeklő türelmetlenségtől.
Nem volt most vele senki, a kutyát nem számítva egyedül volt a lakásban - ezt kiélvezendő puha köntösbe bújt, hogy átázott bőre megszáradjon, vizes haját hátragumizta és a kései óra ellenére - a digitális óra vörös számai 11-et villództak - reggelizni készült.
De ez a nap sem lehetett tökéletes: a narancslé újra felkeltette elfeledettnek hitt hányingerét, a pirítós morzsái karistolták a nyelőcsövét, a dzsemnek pedig rothadó gyümölcsszaga volt.
Mielőtt munkába indult volna, még fogat mosott, de a fogkrém fehér habja sem javított a helyzetén: percekig öklendezett a mosdókagyló felett, aztán még sokáig öblögette hideg vízzel a száját.
Késve indult el - a busz már rég elment, így gyalog vágott neki az utcák hideg zajának. Éhes volt és rettenetesen szomjas: ahogy elloholt egy éppen kinyitni készülő bár mellett, megcsapta a bentről áradó söntésszag. Szomjúsága fokozódott, megkívánt egy nagy pohár hideg, habos barna sört, de ellenállt a kísértésnek, noha a szája keserűségéhez képest a sör is mézízű lett volna.
Reflexszerűen kerülgette a szembejövő emberáradat arctalan egyedeit, rutinosan tért ki az őt megtéríteni, megverni, megérinteni, megszerezni akaró ismeretlenek elől, a fejük felett a távolba bámulva a jelzőlámpát figyelte, és meggyorsította lépteit, amikor az zöldre váltott. Valaki elélépett; egy szutykos, áporodott szagot árasztó hajléktalan nyújtotta elé kosztól kérges tenyerét, és némán várakozott, de nem állt el az útból, amíg kabátja zsebéből elő nem kotort egy kis aprót. A pénz csörrent, a hosszú, fekete keretes körmű ujjak rázáródtak az érmékre és a koldus visszaolvadt az arctalan masszába.
Néhány pillanatig tartott talán csak a közjáték, de elég volt ahhoz, hogy a zöldet lekésse. Megadóan állt meg a járda szélén, a lámpát figyelte és szuggerálta, hogy minél előbb váltson zöldre, így csak a szeme sarkából észlelte, hogy mellé léptek. A nap eltűnt a felhőkarcolók tornyai mögött és az utcát szürke téli árnyak vonták be.
Fekete kabát állt mellette és fekete kapucni, mozdulatlanul, mintha odakövült volna és a borzongató szélben nem lebbent meg sem a kabát szárnya, sem a kapucni mélyen az arcba lógó szegélye. Enyhe penészszag áradt felé, mert az alak túl közel volt és ő helytelenítőn felé fordult, hogy távolabb kényszerítse.
A csuklya felé fordult, és alóla fekete üresség bámult az arcába, a penészszag elviselhetetlenné vált és halk, csak a tudatában hallható sziszegéssel érthetetlen hangfoszlányok borzongatták a tarkóján lengedező hajszálakat.
Akkor a fekete köpeny megmozdult, mintha feléje hajolt volna, majd egy határozott lépéssel az úttestre lépett és eltűnt egy arra száguldó busz első lökhárítója alatt.
Sikoltott és a lehanyatló test után kapott, de erős kezek visszarántották. Autók és buszok rohantak el mellette fenyegetően tülkölve és a rá szegeződő szemek megvető tekintete elárulta, hogy a penészszagú alak csak képzeletének torzszülöttje volt.
A kocsik megtorpantak a piros lámpánál, a gyalogátkelőhely lámpája zöldre váltott, és ahogy elindult a zebrán, a túloldalon megpillantotta a fekete kísértetet, épen és sértetlenül. A köpeny ujja megemelkedett, de mintha nem lett volna benne kéz, csak egy halvány árny intett felé, egyszerre csalogatva és kényszerítve, hogy közeledjen
A fekete semmi vonzotta a tekintetét, mélyen beszívta a szagot, ami rothadó testekkel kibélelt sírgödrökre emlékeztette, és egy pillanatra megszűnt a forgalom zaja az idegeket tépő, szisszenő morajlásban.
Látott mélységeket és látott magasságot, látott eget, látta a Napot szemet vakító, eszelős ragyogással izzani, látott hegymagas hullámokat epeszínű habjaival ócska lélekvesztőket elnyelni, látott havas csúcsokat szürke és ekrüszínű felhőkbe veszni.
A penészen túl füstöt, pernyét, túlérett gyümölcsök enyhén rothadó bűzét érezte, az égő őszi avar savanykás szagát, laboratóriumok gyógyszerillatát, beteg testek nehéz kipárolgását és a bordélyházak keserű, ámbraszerű szaghullámait.
Hallotta víz moraját és szél süvítését, tűz pattogását, halkan pendülő húrokat, göröngyök dobbanását koporsókon és láncok csörrenését szikkadt húsú testeken. Valahol egy asszony sóhajtozott a kéjtől eszét vesztve, valaki pedig fájdalomtól szenvedőn nyöszörgött és soha nem hallott nyelven kegyelemért kiáltozott. Egy kutya felvonított a nem valós létezésben és számtalan nyelven, számtalan dallamban számtalan torok imádkozott.
Tudni akart, kérdezni szeretett volna, de szájába émelyítően édes pempő folyt és dagadt kásává a nyelvén, hogy nem győzte nyelni és a színtelen, habos nyál majdnem kibuggyant a szája sarkán.
Álomszerű kábulatban követte a lényt, akiről már tudta, hogy ő kísértette napok óta, de most nem nehezedett elviselhetetlen teherként a tudatára a jelenléte, inkább megnyugtatta, érzékei eltompultak, és ezen a tompaságon át fogadták be a lilán villódzó információkat. Felszabadult, kielégült az ismeretlen mellett és megadóan követte át a tömegen.
Nem tudta, merre haladnak, nem tudta, miért tart vele, de rájött, hogy ezt a pillanatot várta azóta, hogy először megérezte a jelenlétét.
Az ismerős házak közül ismeretlen kertvárosi utcákba jutottak, klónozott kis házacskák mellett vitt az útjuk, és habár időérzékét elvesztette, a lábaiban lüktető éles fájdalom mérte a kilométereket.
A fájdalom felrázta a kábulatból, és érdekelni kezdte, hol is van és hová is tartnak.
Hová viszel? - szegezte a kérdést az előtte vonuló piszkosszürke hátnak, de nem kapott választ.

A házak teteje felett feltűnt egy torony, csúcsán egy kereszttel, aztán ahogy az út kanyarodott, az utca végén előbukkant egy kicsi, falvakhoz méretezett templom.
Halványszürke falain feketés penészfoltok ütköztek ki, valaha-fehér díszstukkói koszlottak voltak és galambürülék lepte be őket.
A sötétszürke tető itt-ott lyukas volt, a hiányzó cserépdarabok körül megbarnult a vízzel átitatott pala.
Csak a kereszt világított ezüstös fénnyel a borús téli délutánba, és a lakat, amit vadonatújan díszlett a régi, de masszív fakapun.
A kapu mellett két oldalt tuják álltak valaha, most már csak a kiszáradt csonkok meredtek elő a betonkaspókból.
A falat néhány helyen firkák és obszcén ábrázolások borították, a kapu fölötti rozetta színes üvegeire csak az ólomkeretből meredező szutyokbarna cserepek emlékeztettek vádlón.
A templom zárva volt.
A templom halott volt és halott volt körülötte a park és halottak voltak a park fái is: visszavonhatatlanul, tavasztalanul halottak.
Egyetlen fa volt, ami szembeszegült a fizika és a biológia meg nem változtatható törvényeivel: nem törődve a téllel és a kihalt parkkal tobzódón gyönyörű, halványrózsaszín virágokat hozott a világra és a hidegben elszürkült ágain megannyi apró madárként lebbentek az apró szirmok. A fa minden életerejét összeszedve melengette virágait és ágait fenséges-büszkén tárta a hullámzó-sárga, sugártalan napkorong elé.
A fekete alak megállt a templom ajtaja előtt és az őt eddig követő lány felé fordult némán, az pedig elszakadva a virágzó fa látványától ismét visszatalált a fájó jelenbe.
Döbbenten állapította meg, hogy egy testetlen fekete köpenyt követett idáig, és az eddig oly félelmetesnek talált láthatatlan üldöző most előtte áll - ő pedig szemben áll vele a város egy kipusztult, ismeretlen parkjában.
Tudni akarom, ki vagy! - szólította fel az ürességet és a penészszag erre minden eddiginél fojtogatóbban kezdett feléje áramlani.
A hang, ami rezgés nélkül kisüvített az arctalan feketeségből, a gerincárkát karistolta, dobhártyája pattogni kezdett, de választ nem kapott.
Megfogalmazódott benne a vágy, hogy elfusson, de ugyanakkor látni is kívánta azt, aki idáig csalogatta. Nem hitt abban, hogy teljesen hétköznapi, aberrált rajongója akadt, aki extrém helyeken szeret randevúzni, bár cinikus gondolatai közt ez a lehetőség is felötlött. De lényének az a része, amely hitt a nem létezőben, amely már akkor elhitte, hogy valaki követi, amikor még nem is látta, lényének ez a része tudni akarta a titkok nyitját.
Mintegy válaszul a gondolataira a templomajtót őrző lakat pántja halk pattanással kettévált, a zár leesett, a nehéz, vassal megerősített fakapuk feltárultak és a templom eddig mozdulatlan levegője orkánként süvített ki a szabadba. Belsejéből ugyanolyan penészszag áradt, mint a csuklya alól, csak sokkal intenzívebben.
Félelem nélkül lépett be a templom ajtón, mint mindig gyermekkora óta, mert tudta, hogy ott lakik az Isten, akiben mélyen, feltétel nélkül hitt, és akiben mélyen, feltétel nélkül bízott.
Egyenes háttal, felvetett fejjel lépkedett, szeme máris az ismerős tárgyakat kereste, pedig még meg sem szokta a sötétséget.
Ujjai megszokott mozdulattal nyúltak a faragott, nehéz szenteltvíz-tartóba, de csak a száraz, az időtől immár porózus követ tapinthatták.
A háta mögül áradó fényben elősejlettek az oltárkép aranyozásai, az oltár rongyos, szürkére fakult csipketerítője, a könyv után sikoltó, üres pulpitus és az oltáriszentség kacskaringós faragványai mind lassan, részletről részletre bomlottak ki előtte a sötétségből.
Ugyanez a fény őt árnyékba burkolta: csak a testét körülhullámzó, bokáig érő nyitott kabát körvonalai látszottak és az arca körül szálldosó, a csatból régen kiszabadult tincsei, amelyek ebben a megvilágításban fehérszőke fátyolként örvénylettek.
A decemberi nap újult erőre kapott és bevilágított a meglepő módon még épen maradt ólomüvegeken: hatalmas, égszínkék sárkány küzdött a vörös és zöld színekben pompázó Szent Györggyel, bíborban és violában tündököltek a szentek ruhái, a glóriák valódi aranyként ragyogtak fel, és a fény- és színorgiában szerényen álldogált és őrizte a templom szívét Szent József és Szent János kopott, poros, töredezett szobra.
A templom kicsi volt és csak egy hajóból állt, az ezer láb koptatta vörös szőnyeg két oldalán üresen árválkodtak az ima után sóvárgó padok és térdeplők.
Megállt az oltár lépcsője előtt. Határozottan, hátrafeszített vállakkal állt és várt. Gondolatai követeltek, akartak, kényszerítettek, kényszerítették azt a valakit, aki állítólag őrá várt, hogy lépjen végre elő.
Senki sem reagált a felhívásra.
Akkor úgy döntött, elég a miszticizmusból. Ha valaki van itt bent, bizonyára csak az emberi szóra hallgat.
Gyere elő! - hangja hangosabb volt, mint szerette volna, de nem bánta. Mély, karcos altja végigdübörgött a templomon, aztán elhalt a szentek süket kőfülében.
Valami moccant, koppant, valami végiggurult a köveken.
Gyere elő! - már ideges volt, hangja a félelemtől hisztérikus felhangot kapott, amitől a mondat vége magasba ívelő, megbicsakló sikoltásba ment át.
Gyere elő! - már sikoltott, sarkain megpördülve nézett körbe, kabátja szárnyai lebegtek teste körül, légvételei hangosak voltak, visszhangoztak a fejében.
Az oltár mögül felemelkedett valami.
Csalódottan állapította meg, hogy ugyanaz a penészes köpeny, aki idáig csalta.
Vagy mégsem. Hátrálni kezdett, a köpeny nőtt, magasnak tűnt, nagyobbnak, félelmetesebbnek, mint eddig, mert ebben most VOLT valaki, noha semmit nem lehetett kivenni belőle. De mintha meghatározhatatlan fényű szemek csillogtak volna a mélyén, a kapucniban sűrűsödő sötétség valamilyen fizikailag észlelhető anyagot sejtetett.
Ki vagy? - hangja megrepesztette a csöndet.
Mit szeretnél, ki legyek? - a köpeny öblében rejtező valaki nem beszélt, csak gondolt, és a gondolatai cikázó fájdalomként járták át az agyát, és érthetetlen módon szorult össze a nyaki verőere, hogy nem kapott levegőt, csak a vér dübörgését hallotta. Még így is érzékelte a kérdésben rejlő gúnyt és az alig titkolt dühöt.
Nem tudom. - nem kapott levegőt, nem tudott gondolkozni, csak a két szó keringett a gondolataiban: nemtudomnemtudomnemtudomnemtudom........
Mit szeretnél, ki legyek?! Annyi nevet, arcot, személyiséget ragasztottak már rám - TE mit akarsz?!
Elgyöngült, vállai megroskadtak. Lehajtott fejjel hallgatta a hangot, érthetetlen bűntudat kezdte marcangolni.
A köpeny mélyén rejtező bárki pedig halkan sziszegő, rekedt, monoton hangon beszélni kezdett - mintha imádságot recitált volna.
Valaha én voltam a legszebb. Szebb, mint bárki más - én testesítettem meg a Szépséget.
Az én szépségem megfoghatatlan volt - megfoghatatlan és felülmúlhatatlan.
Én voltam a fény hordozója...!
És elvette!
Elvett tőlem MINDENT!
Mert irigy volt rám - irigy volt a szépségemre, Ő is, és a többiek is.
Letaszított!
Letaszított, én pedig zuhantam!
Tudod, milyen a zuhanás?!
Hangsúlytalan monológja hisztérikus ordításba csapott át, a templomot betöltötte a hang, visszaverődött a falakról és megremegtette az ablakokat a keretükben. A torony szúette gerendáin fészkelő galambok rémülten rebbentek a levegőbe, dübörgő szárnycsapásaik nyomán tollpihék kavarogtak a levegőben. Percekig tartott, míg elült a por és a zaj.
A hang ekkor halkan, maga elé suttogva folytatta:
A zuhanás olyan, hogy zúg körötted a lég - először azt hiszed, felfekhetsz a levegőre, olyan sűrű, azt hiszed, a felhők majd megtartanak, de aztán egyszerre felgyorsul minden! A szél a szárnyadba kap, és lágy simítás helyett kitépi a tollaidat. A dobhártyád beszakad a nyomástól, zúgni kezd a fejed, és az arcodra visszafröccsen a füledből kicsorgó vér.
Úgy érzed, mintha éles karmok akarnák kivájni a szemgolyóid, mert kigúvadnak az üregükből, és a kapkodó rémülettől csak pillanatok múlva veszed észre, hogy a bőröd felhólyagosodott a levegő súrlódásának forróságától.
Én átéltem - a köpenyből kiszűrődő hang eszelős, suttogó ordításba csapott át - és túléltem, mert az örök életet meghagyta nekem! De a szárnyam, a ragyogó, selymes hajam, a szépségem...!!!!!!!!!
Sajnálom! - őszintén gondolta.
De a csuklya alatt megbúvó lényt nem foglalkoztatta az ő részvéte - talán nem is hallotta. Folytatta, amit elkezdett.
Te mit tennél, ha oszló hullák között érnél földet, akik rothadó kezeikkel feléd nyúlkálnak, érinteni vágyván?
Te mit tennél, ha elveszítenél MINDENT?!
Hangja tehetetlenül elhalt, a templom oszlopai közé csend telepedett.
A szépség nem minden. Ha belül, a lelked mélyén szép maradtál volna, nem félnének tőled, nem átkoznának...
Azt hiszed? - sikolyától újra megremegtek a falak.
Hát lássuk, tudsz-e szeretni, csodálni ENGEM?! Lássuk, akarod-e tudni, milyen vagyok BELÜLRŐL, a lelkem mélyén?! Nézd, mivé lettem!!!!!!!!

A köpeny lágy suhogással a földre hullt. A penészes rongycsomón apró, gyermeknek látszó torz jószág kuporgott. Múmiává aszott, sötétre égett testét ellepte a penész, feje tetején néhány feketére perzselődött hajtincs lebegett, füléből és orrából csak a csonk maradt.
Görbe hátából kigömbölyödtek a csigolyák, lapockái közt pedig fekete torzók remegtek valaha-volt szárnyai mementójaként.
Csak a szeme élt: ragyogó sárgán világított a félhomályban.

Rettegőn bámulta azt, aki valaha a legszebb volt az angyalok között: a Fény hordozóját.
Az pedig egészen kicsire kuporodott össze a földön, sárgult karmú pókláb-ujjaival takargatni próbálta rútságát és zokogni kezdett.
Hát érdekel vajon, milyen e lelkem legmélye? Tudnál szeretni egy rémséget?! Íme, én vagyok a gonosz - a bűnbak, akire minden rosszat rá lehet kenni - a háborút, az éhséget, a nyomorúságot, a fájdalmat - Ő megteheti, hiszen Ő a leghatalmasabb, Ő a... - szavai zavaros motyogásba fulltak.

Az ölébe vette a letaszítottat, és karjaiban ringatta, mint egy gyermeket.
Mit akarsz tőlem? Miért hoztál ide? Miért éppen engem?
Mert féltem egyedül. És mert a szemed... a szemed éppen olyan, amilyen az enyém volt valaha. És mert azt reméltem, hogy Te vagy az, aki majd megért engem - aki megvált a szenvedéseimtől. Hogy új világot teremthetünk, ahol NINCS gonosz...
A templom halvány fényei közt megsűrűsödtek az árnyak, ahogy közeledett az este.
A sötétségben már csak a térdeplő nő körvonalai látszottak, ahogy ringatta a formátlan testet. Karjai közül sárga szempár fénye csillant elő, és vicsorgó, diadalittas mosoly.

És kilenc hónap múlva felsírt egy gyermek, és az anyja megszenvedte a létezését. Valaki azt mondta: pokollá tette az életét.
Egy haldokló áldozata azt mondta: ő maga az ördög.

„Kellesz te még, vijjogni, mint a vércse,
nem kérdezni, szabad-e, nem szabad,
sosem kimélni a könnyet se, vért se,
a semmibe rikoltani szavad,

nem hallanak tán, ám ne menj azért se,
számodra itt még munka is akad,
mindig kell valaki, aki megértse
az utcalányt s a tébolyultakat."
                                     /Kosztolányi Dezső/

Egész nap Te jársz a fejemben, annyira különös, ritkán történik meg, hogy ennyire erősen gondoljak Rád, hogy ennyire benne legyél mindenben. Egész nap Téged figyeltelek, akármerre jártam, vajon feltűnsz-e valahol, hogy egy pillantást vethessek Rád, hogy összetalálkozzon a tekintetünk, még az sem számított igazán (talán azért, mert nem is tudtam józanul gondolkodni), hogy kivel leszel.
Sétáltam végig Szeged belvárosán, és azt gondoltam, ugyanazt a levegőt szívom, amit Te, a lépteid nyomán járok, és szerettem volna belelátni a fejedbe és tudni: részese vagyok a gondolataidnak.
Ott jártam, ahol tavaly még Veled, szinte lépésről lépésre, láttam magunkat felbukkanni a fák alatt még akkor, amikor csak egymás mellett lépegettünk elfogódott-halkan.
Aztán később azokon az utakon jártam, ahol egyedül szoktam sétálni, és lépteim a neved ütemére koppantak. Szeretem azt a környéket, a szocreál házakat és a kék vasrácsot, a hangulatuk Veled köt össze, és nem volt kedvem kimenni a hangos, kivilágított körútra, inkább a régi bérházak tövében osontam csendesen, mint a kóbor macskák, és nagyokat szusszanva szívtam be a lágyan szitáló virágport, a hársfák édes illatát.
Szívesen sétáltam volna tovább, kóboroltam volna sötét utcákon, fák lehajló ágai alatt a gondolataimba merülve, de ahhoz a védelmet jelentő farmer meg trikó kellett volna, és nem a virágos, lenge nyári ruha.
Néhány napja megjelent az életem képernyőjén egy VÉGE főcím, valami lezárult, és egy csomó, addig idegeket őrlő, zsolozsmázó gondolat eltűnt belőlem, most szinte üvölt a jóleső némaság a fejemben, és végre van időm Rád gondolni.
Persze, régen is találkoztunk, és ez nem mindig jó, mert van időm gondolkodni, végiggondolni a rosszat, az árnyoldalt is, és hiába teltek el hetek és ringattam magam abba megnyugtató, de főleg: egyszerűbb hitbe, hogy minden rendben köztünk, most megint tudathasadt énemnek MÁSIKja van kívül.
Mert két énem van, bár ez nem valódi tudathasadás, hiszen tudnak, tudunk egymásról - mindkettő én vagyok.
Elfáradtam, és amikor fáradt vagyok, minden más, átalakulnak bennem a dolgok és kicsit átalakulok én is. Próbálkoztam sírni, hisztérikus síráskezdemények meg sós könnyek készülődtek előtörni, aztán pörgött tovább a karusszel, és nem volt időm még kimerülni sem.
Most sétálok a hársfák alatt, az éjszaka meglepően hűvös, párás a levegő a Tisza vizétől, de nem kellemetlen, és én Rád gondolok, meg arra, milyen jó lenne, ha itt lennél velem és együtt andalognánk. Meg az is eszembe jut, hogy Te ezt biztos nem élveznéd, mert ugyanígy magamba fordulnék, és Te kizárva éreznéd magad. Ilyenkor szeretném a fejedhez hajtani a fejem, hogy halld a gondolataimat, és félek is, mert ha hallanád, talán rájönnél, amivel én gyakran szembesülök: hogy milyen kevés közös dolog van, ami összeköthetne bennünket, és ettől elveszítem a hitemet.
Ilyenkor kerekedik felül a fáradt, konok, makacs énem, aki már cinizmusát is régen elveszítette, és oldódó irónia helyett fájó, maró, keserű gúny csap ki belőle, mint sárkány szájából a láng. Ő folyton azt hajtogatja, hogy nem, nincs köztünk semmi, ami megérné a fáradtságot, hogy becsapottnak, kiszolgáltatottnak kell éreznem magam, hogy áltatom magam, és hogy fájni fog a vége.
A másik énem, a puha bundájú, dörgölődző, elveszett macska lelkem legbelső sarkában kucorog, körmeivel talán dagasztja is a párnát, amin ül, és nyafog. Tagadja, amit amaz mond, hisztis kisgyerek módjára védi saját (elképzelt?) igazát, és próbál érveket felsorakoztatni, ami meggyőzi a másikat (és talán önmagát is) arról, hogy összetartozunk, hogy a vékony kis fonál, ami belőlem indul el, és benned végződik, hogy az a láthatatlan szálacska elég erős, hogy kibírja a másik gonoszságait, a világ ordító hangját, a bizonytalankodást.
Lépteim alatt kígyózik az aszfalt, néha belém dübörög egy-egy autó üvöltő basszusa, és én számot vetek az álmaimmal.
Egy ablakból esti fény izzik ki, a hanyagul behúzott, vörös függöny széleinél belátni a szobába, megpillantom egy képnek a sarkát, és szeretnék én is egy szobát rögtön. Egy olyat, aminek a képeit én akasztottam a falra, olyat, aminek a függönye mögül a mi esténk egy darabkája szűrődik ki.
Egy padon egy férfi és egy nő ül, halkan beszélgetnek, cigarettájuk vége felparázslik az éjszakában, és közelebb érve, az utcai lámpa gyenge fényénél látom, hogy nem fiatalok: az asszony bőre ráncos, a férfi sovány válla hajlott. Fejüket lágyan összehajtva suttognak, és arra gondolok, ha mellettem is ülne valaki néha egy padon, talán nem félnék az öregedéstől. Ha nem magamért élnék, talán nem futna el úgy mellettem az élet, ahogy a száraz homok pereg ki a gyerek ujjai között.
Emlékszem nagyon régi, nyári esti sétákra, amikor minden rossz ellenére hittem, hogy van valami azon túl is, hogy „valahogy majd csak lesz."
Most ez az érzés nem kísér végig a sétáimon, pedig nem öregedtem olyan sokat, hogy ne legyen jövőm, csak épp már nincsenek illúzióim.

Kicsit sajog a lapockám, érzem, hogy görbén tartom a hátam a csinos, fodros ruhácskámban, és tudatosodik bennem, mennyire fáradt vagyok. Nagyon régóta nem volt alkalmam pihenni, és most, amikor hónapok óta először ráérek, rá kell döbbennem, hogy mindenek ellenére ugyanúgy - vagy talán még jobban - szeretem az életet, annak minden formáját.
Te valóságosabb vagy, mint volt valaha egy másik, Te többet számítasz egy-egy sétán, mint a másik valaha is számított. De épp ezért jobban is érzem, ha kirekesztlek magamból, és bűntudatom van, miközben habzsolom a sok tünékeny pillanatot.
De olykor muszáj megállnom, és némán, magamba zárkózva csodálni a sápadt-arany naplementét a Tisza fölött, a nedves parti homok simaságát, egy lila kerti petúnia gyerekkor-illatát.
Néha muszáj (és egy ideje hiányzott, mert a rohanások közt nem volt időm) hallgatni az éjszakai város zaját, megmarkolni egy fa kérgét, beszívni a virágok illatát, szétmorzsolni egy levelet az ujjaim közt, hogy érezzem kesernyés-zöld szagát, tapintását.
Ha időnként rajtakapsz, hogy elnyílt ajkakkal, meredten bámulok a semmibe, tudnod kell: olyankor nem haragszom, nem gondolok furcsa dolgokra. Csupán leköti figyelmem a tapéta rajzolata, egy árny a mennyezeten vagy a függöny szokatlan redőzete - meséket képzelek bele, ahogy a kisgyerek képzel elefántot a felhőbe vagy arcot a holdnak (egyébként van neki).
És ugyanilyen bágyadt szenvedéllyel vagyok képes órákon át nézni egy kagyló vagy egy csigaház rajzolatát, a tenger fodrozódását. De a tőled kapott gyönyörű rózsaszín liliomom elhervadt úgy, hogy nem volt időm leülni mellé és végignézni szirmainak bonyolult mintázatát.
Ha lesz valaha gyerekem, ugyanígy fogok gyönyörködni arcának ráncocskáiban, kicsi testének öntudatlan mozdulataiban, és keresem majd a titkokat, amiket odaátról hozott, amiket ő még tudhat. És talán titokban meg fogom néha lesni a kamasz fiam arcát is, hogy belássak a homloka mögé - úgy, ahogy most a Te arcodat vizsgálom, amikor nem veszed észre, és kereslek Téged a vonásaid mögött, és szövök millió meg egy mesét, varázslatot.

Nekem kell, hogy sétálhassak, és hársfavirágot lélegezhessek, kell állnom a folyó mellett, és kell érezzem szökőkutak langyos permetcseppjeit a kezemen, hogy tudatosuljon bennem, hogy élek. Kell hozzá a tavasz és a nyár hangja, illata, a telek tea-aromája és a tűz meleg világossága, macska dorombolása, kutya nedves orra.
Kellenek megérinthető, élő csodák, és kellesz Te, hogy karodba bújva érezhessem az illatod, és hogy néha jó szorosan megfoghassalak. Hogy tudjam, nem csak álmaim része vagy, hanem hús-vér ember.
És ilyenkor talán egy kicsit boldog tudok lenni.
Bárhogy is tagadja az én undok, megkeseredett, megfáradt énem.

A nyitott ablakon át hideg szél suhan be a szobába. Táncra készteti a függönyt, megrázza a liliomok fakuló szirmait, és az asztal fényes lapjára sárga virágpor szitál. A széken heverő lapokba markol, aztán szórni kezdi szerteszét a szobában - mint ahogy én szórtam néhány órája magam köré gyűlölködve, rikácsolva.
De a szél otthagyja, (fehér tollfoszlányokként terítik be a padlót), míg én, dühöm múltával térden csúszkálva szedtem össze, zokogva, görcsösen összeránduló ujjaimmal salátává gyűrve a papírt.
Vihar készülődik, a szél meg-megújuló rohammal birtokba veszi a szobát, a körös-körül égő, hatalmas fehér gyertyák lángja idegesen lobog, a szobában felkelnek és lekushadnak az árnyak, szörnyek születnek és pusztulnak el a sötét sarkokban, és a gyertyák kanóca narancsos színnel felizzik néha, mintha fenyegetne.
A házak közötti keskeny sikátorban most senki nem jár: kóborló macskák százai rettegnek a kapualjakban, lehullott levelek és szétszórt szemét zörög a szürke macskaköveken, felettük pedig kínlódó vonyítással siránkozik a szél.
Ijesztő éjszaka, rémülettel tölt el.
Valami nyikorog: talán egy nyitva hagyott ajtó szárnya a rozsdás zsanérokon, talán egy ócska utcai lámpa, de akár kordék rég szétporladt kereke is lehet - halottakat szállítottak vele, és némely éjszakákon itt kísértenek az ablakom alatt - a homlokom mögött.
Előttem az asztalon papír: sárgás színű, vastag, merített, rajta fekete tinta - ha messziről nézem, absztrakt minta, ha közelebb hajolok, betűkké alakul, a betűk pedig szavakká állnak össze. Jelek, fekete jelek a sárgásfehér papíron, feketén izzó jelek bennem - gondolattöredékek, kusza, zűrzavaros érzések.
Újraolvasom - hatásvadász.
Színjáték, erőltetett tragédia, ami a napfényben majd tragikomédiába csap át, szánalmas közléskísérlet, újabb zsákutca.
Hisztérikus mozdulattal összegyűröm, aztán csak nézem a tompa fényben a kezem. Lágy, fehérbőrű kéz, hosszú, vékony ujjak, megrándulnak, reszketnek - mint amikor a pók szövi a hálóját, úgy mozognak az ujjaim- rovarszerű, szépségében, simaságában taszító.
Kinyitom a kezem, feszesre tárom, és nézem tovább: a fényes, vörös lakkozás hibátlan, elegáns, de a reszkető, bizonytalan kézen inkább szánalmas. Jobb kéz - miért jobb? Nekem nem jó, képtelen vagyok jóra használni - ha jobb lenne, tudna írni, nem ostoba, zavaros sorokat firkálna a papírra.
Újabb szélroham - beletép a gyertyáim tüzébe, hatalmassá dagadó lángjuk visszaszikrázik gyűrűm hófehér kövéről, aztán elhamvad a láng, a fekete kanócokból csak fehér füst száll fel és rajzol kecses mintát az árnyfekete falra.

A szék lába csikorog, ahogy hátratolom (szürkés karcnyom marad majd utána a padlón), felállok és nézem az asztalon heverő, gombóccá gyűrt papírt.
Bárha le tudnám írni azt, amit gondolok - egyszerűen, érthetően, de nem megy. Hetet-havat összehordok, hivatkozom emlékekre, ígéretekre, és tudom, leírtam azt is, hogy "azt hittem" - néha komolyan megsajnálom azt a nőt, aki én vagyok. Hogy ennyire nevetséges.

A szél már őrjöng, zokognak a falak, csörömpölnek a tetőről lesodort cserepek - a függöny beront a szoba közepére, rátámad a bútorokra, és visszavonulóban magával rántja a vázát a politúros asztalkáról.
Víz és fehér liliom borítja a sötét padlót, nemcsak a látvány, de az illat is temetésre emlékeztet.
Becsukom az ablakokat, ráhajtom a zárat, közben cipőm szétmaszatolja a fehér szirmokat, de nem bánom, nem bánok semmit, nem bánom az elpusztult fekete szavakat sem. Köpenyt terítek a vállamra, és útnak indulok a viharban.
Tompán koppan a zár nyelve a tokban, tompán koppannak lépteim a keskeny, kanyargós lépcsőfokokon, tompa hangot hallat a salétromos falakról lehulló, penész szagú vakolat. Sötét van a lépcsőházban, sötét szűrődik ki az ajtók mögül, csak a kapu kitört üvegű ablakán szivárog be fény, és egyedül a lépcsőkorlát vasvirágait hajlandó megvilágítani.
A kapunál borzas szőrű, nyamvadt kis macska reszket, sárga szeme utálattal villog rám, és még jobban a sarokba húzódik a kinti ítéletidő elől.
Ítéletidő - ez a legjobb szó a mostani viharra - beteges képzeletem máris elémvetíti egy akasztófán himbálózó lator nyomorult testét, vesztőhelyek sűrű hullabűzét képzelem hozzá - ostoba! szidom magam, míg a kapu nehéz kilincsével bajlódom - alig tudom kinyitni a szárnyat résnyire, éppen hogy kiférek rajta - aztán a huzat teljes erőből becsapja, s én a kilincsbe kapaszkodva repülök ki az utcára.

Néptelen az utca - hámló vakolatú, ódon házak borulnak a macskakövek fölé mindkét oldalról, téglapor szitál a fejemre a düledező, életveszélyes erkélyekről, meg szélszaggatta muskátlifejek.
Rohanok, végig az utcán, faltól falig tántorogva a szélben, köpenyemet a fejemre húzva, utcácskákból ki, utcácskákba be, bűzös átjárókon, kapualjakon keresztül, ki egy öreg, réges-rég elfeledett, elhagyatott térre.

A tér is szűk, alig néhány lépés minden irányba. Ódon házak veszik körül, a legtöbbjében nem lakik senki, csak a kísértetek.
Persze, nem is csodálom, hisz ki az ördög költözne ide - sárkányt mintáznak az esőcsatornák, nagy, tátott pofájú, vad sárkányokat, akik esővizet okádnak az utcakőre, rikoltó medúzafő kopogtató őrzi a hatalmas kapukat, és sárkánykígyókkal hadakozó, haláltusájukat vívó férfiak tartják görbe hátukon a leszakadni készülő erkélyeket. A föléjük nyúló pergolán elszáradt kúszónövények barna tetemei rothadnak, az üvegtelen ablakok régi csörömpöléseket sikoltanak.
Kút áll a tér középpontjában, vörös márványból faragott, öblös kút, de már nem folyik belőle víz. Csúf vigyorú, dülledt szemű koboldok csoportja kuporog a medence közepén, hosszú, kinyújtott nyelvükről csorgott hajdan a forrás vize.
Aztán egy viharba hajló, üvegzöld fényű napon a csordogáló forrás egyszerre rózsaszínre váltott, majd sötétvörösre, s az emberek, akik erre jártak, rémülten látták, hogy a kútból víz helyett vér folyik - legalábbis így szól a történet.
A vér a sárkány vére volt, aki a város feletti hegy kastélyában élt... - így tartja a mese, így szól a sok régi históriás ének. Szívesen elhiszem a meséket, mindent inkább, mint a valóságot. Ebben a városban minden sarkon Mese terem - ez a nekem való hely, mert a valóságot képtelen vagyok felfogni, képtelen vagyok együtt sodródni a jelennel.
Szomorú felfedezés, hogy Te is a valóhoz tartozol, és nem az álmaimhoz. Ettől hirtelen oly távoli lettél, olyan megfoghatatlan, és ettől én annyira elveszett...
Óraszámra ültem a szobám sárgás fényű homályában, és kerestelek Téged. A szoba fala álomképekkel van tapétázva, és szinte minden képen megjelensz Te is - ha nem vagy velem, akkor is feléd szállnak a gondolataim, akkor is Hozzád beszélek, akkor is Veled vitatkozom.
Ha velem vagy, nincs múlt, nincs jövő, nincs félelem, nincs gonoszság, nincs magány - ebben akarok hinni, ahogy ott ülök a kopott karfájú, öblös fotelban, és Rád gondolok.
Szeretném egyszer megfogni azt a pillanatot, amikor mi ketten teljesen egyek vagyunk, de képtelenség. Millió szállal kötődünk egymáshoz, tudom, de érezni néha mégsem érzem.
Ténfergek az üvöltő szélben, tenyerem ráfeszül a vízköpők torz vállára, kőbe vésett, tébolyodott szemüket faggatom, de ők sem találnak most Téged - elszakadtak a szálak, az apró kis idegek, amik a gondolatainkat, a rezdüléseinket kötötték össze.

Vékony a köpeny, átfúj rajta a szél, reszketni kezdek, egész testem remeg, nem találom a közös gondolatokat, félek, mert elveszítettelek, félek, mert tudom, hogy ha már Te sem vagy, végleg megőrülök - beteljesítem a jóslatot, ami pletyka képében szállong a városban, uszályként követ: hogy őrült vagyok, tébolyodott mesemondó.

A szél őrjöngése egy pillanatra alábbhagy, és a lakatlan házak egyikéből macskák tomboló, zokogó kisgyerekre emlékeztető hangja robban ki, valahol becsapódik egy ajtó, valahonnét részeg nevetés hömpölyög a térre.
Nem tudom, melyik ijeszt meg leginkább, de futni kezdek előlük, ismeretlen vagy fel nem ismert utcák során, fényesen kivilágított paloták, félhomályos mulatók előtt, lépcsősorokon le, virágágyásokon át, a végtelenbe.

A végtelennek ebben a városban a tenger szab határt, komor, fenyegető feketeség, habos, fehér tajtékkal, mély morajlással.
Különös a ma éjjeli vihar: a fekete eget lilás szegélyű felhők borítják, sem villám nem hasítja ketté, sem eső nem enyhíti a fullasztó, baljóslatú éjszakát.
A hold néha-néha előtűnik, amikor a szél elhajtja előle a felhők vastag takaróját, ilyenkor jeges, kék szikrázással néz szét a tájon, keskeny sarlója láttán borzongani kezd nyakszirtem táján a bőr.
A víz zúgása betölti a partot, bizsergeti a dobhártyám, a hullámokkal árad felém egyre hangosabban: dagály van.
A tenger fekete, lepedékes nyelve kéjesen nyalogatja a topázként ragyogó homokot, a tajtékok hátán rémisztő lidércek lovagolnak, csontvázkezüket felém nyújtják, hívnak, csalogatnak, hogy tartsak velük - görcsbe rándul a vállam, ahogy heves mozdulattal elhúzódom tőlük. A tenger még egyszer utánam fut, a bokám után kap, és megmarkolja - a hideg víz ronggyá áztatja vékony kis cipőmet.
Riadt sikkantásomat elnyeli a part menti sziklák közül előrobbanó mennydörgés, fehéren cikázó villámok vérző sebeket ütnek a dagadt felhők hájas hasán, nyomukban szakadni kezd az eső.
Mintegy varázsütésre elmúlik belőlem görcs, fájdalom, szorongás, saskarommá görbült ujjaim kiegyenesednek, végre-valahára.
Zúg, morajlik, ordít a tenger, és vele ordít az éjszaka, dühös esőkönnyeket sírnak a felhők, de én nevetni kezdek, előbb hisztérikusan, aztán feloldódva a tombolásban. Szétázott cipőimet elrúgom, karjaimat kitárom (a köpeny denevérszárnnyá feszül), és táncolni kezdek, forogni saját tengelyem körül, meztelen sarkam szerteköpüli a hideg homokot, fejemben hegedűk és zongorák szaggatott dallamai csatlakoznak a külső világ kakofonikus hangversenyéhez.
Addig forgok, pörgök, míg el nem szédülök annyira, hogy tántorogva leroskadjak a fövenyre. Jó itt lent, a homok hideg, pici szemcséi körülölelnek, az eső lehűti lázas testem, kibomlott hajam vizes tincsei polipkar-szerűen lengedeznek.

Ki tudja, mennyi idő telik el...

Nyakamon még dobol az ér, de gondolataim lassan kitisztulnak. Körülnézek: még mindig esik az eső, a vízcseppek a környező sziklák hátán porrá zúzódnak, de a lila villámokkal terhes vihar már távolodóban van.
Tíz ujjammal hátrasimítom vizes hajam, a cipőmet keresem, de sok hasznát már nem veszem, hát csak a kezemben lóbálom, amíg átkapaszkodom a köveken.
A tengerparti sétány most kihalt, a kovácsoltvas padokról buborékozva pattan vissza az eső, a gázlámpák gőze narancsos udvart fest a pocsolyák köré.
Mámoros, furcsa mosollyal imbolygok át a parkon, meztelen lábam alatt vizes a kő, vizes a pázsit, a virágzó gyümölcsfák ágai majdnem földig hajolnak, vállamra borulva virágszirom-könnyeket sírnak.
A párás csöndben hallani a város éjjeli, titkos moraját: régi meséket ásító házak recsegését, szobrok zajos dermedtségét, bronzlovak érces nyerítését. A nedves éjszakában ilyenkor életre kelnek a bronzangyalok és lelépnek talapzatukról, hogy az emberek fénylő drágakővé vált könnycseppjeivel etethessék a várost alapító Herceg kőből faragott, szárnyas paripáját, hogy meglovagolhassák a patak hídját őrző márványoroszlánokat.
Meséimbe veszve bolyongok a városban, csuromvizesen, mezítláb, ujjaim újra görcsbe húzódnak, meg-megrezzennek, tollért sóvárognak. Körülöttem az éjszakában lángoló hieroglifák rajzolódnak ki, mögöttük látlak Téged, történeteket zsongó agyamból ezer meg egy szál indul újra feléd...

Utcák, terek, sikátorok kövein izzanak lépteim, leheletem ezüstös páraként kavarog, a hajamból csorgó víz robajló zuhataggá válik.

Bolyongok a városban, harangok csengése, angyalok kórusa, démonok nevetése kísér, s amerre járok, megmoccannak a függönyök, résnyire nyílnak a zsaluk, és a város szürke lakossága, ezer szeme nyomon követi, merre járok... merre jár a tébolyodott mesemondó.

„Crawling in my skin
these wounds they will not heal
fear is how I fall
confusing what is real..."

                              /Linkin Park/

                                                  A gyertyák lobogó lángjába meredek, de nem látok semmit: sem az izzó kanócot, sem a lángok sárga táncát.
Körvonaltalan, kékes ködben úszó napok suhannak tova, egyik a másik után - szinte érzem a szelüket, ahogy meglebbentik kusza tincseimet. Máskor úgy tűnik, megáll az idő - jégbe dermed minden szó, minden mozdulat.
Lelassul, felpörög, újra lelassul körülöttem minden - szédülök, és lassan végleg elveszítem a kapcsolatot a külvilággal.
Zavaros, szétfolyó világ - már nem tudom, mi a való.
Már a Te arcodat sem látom. Máskor a víz tükrébe nézve, virágok kelyhébe bámulva is Téged láttalak, most hiába kereslek, csak néha bukkansz fel gondolataim közt, magányos, poros kísértetként bolyongva.
Éjszakánként néha kitárom a korhadó ablaktáblákat és végigbámulok a tájon: az ezüst hold sugarai végigcsorognak a távoli fenyvesek égbe nyúló fáin, a szemközti hegyek kopasz szikláin, a torony alatt rohanó patak csipkés partján, és olyankor múló vágy fog el utánad. De alakod egyre halványul bennem, és már nem is tudom, félek-e vagy várom azt a pillanatot, amikor végképp emlékpárává foszlasz?!
Szabadulás lesz-e a pokolból, a börtönből, amibe magamat zártam, feloldozás, vagy épp ellenkezőleg - ha eltűnsz belőlem, talán végképp alámerülők a kavargó zajban.
...amikor már nem tudom magamban felidézni homlokod simaságát, vagy szád sarkának puhaságát, majd akkor hagyhatom el ezt a tornyot - így vagy úgy -, de akarni fogom-e egyáltalán, vagy eggyé válok a lassan folydogáló fehér viasszal, a porlepte, szürke pókhálókkal?

Az első hetek... az első hetek még üvöltő, nyáladzó zokogással teltek, sebesre vertem az öklöm a vaspántos ajtó kemény deszkáin, véresre haraptam a nyelvem, míg nevedet ordítottam a kihalt tájba.
Tépett fátylam foszlányai őrült szárnyként lobogtak az arcom körül, halvány magnólia-illat áradt valaha-volt ruhám szépséges fehér redőiből, szívem még a nászinduló ritmusára dobbant, de fülemben már ezer rémült torok őrjöngése visszhangzott - és még láttam magunkat, ahogy a hatalmas terem közepén önfeledten keringünk, a ránk emelt serlegek ezüst falán visszatükröződünk - torz szörny násztánca...
Elvakult szerelmem nem látta a karmaidat, sárgába forduló szemeid, képtelen voltam hinni a torkod mélyéből előtörő üvöltésnek, hagytam, hogy magaddal ragadj, vágtasson velünk a ló birodalmakon át...
A vasalt ajtó dörrenése, a kulcs csikorgása, a dohos hideg térített észhez, de még mindig nem Te, csak a fogság gondolata töltött el rettegéssel.
Sikoltoztam, amikor a falak repedéseiből száz meg száz pincebogár özönlött elő - hullámzott tőlük a koszos kőpadló, a bogarak rejtélyes arabeszkekké rendeződtek és ringatóztak, mintha különös szertartás részesei lennének.
Az ocsmány, szürke dögök táncuk végeztén felém indultak, mászni kezdtek felfelé a lábszáramon, piciny lábaik sokasága irtózó borzongást keltett, ők meg csak másztak tovább, végig a testemen, fel a hasamon, a két mellem dombján, és hiába toporzékoltam sikoltozva, hiába söpörtem le őket magamról, helyükbe újabb bogarak özönlöttek. Ellepték a nyakam, belemásztak a fülembe, és megrohanták az arcomat. Belémszakadt a tagolatlan üvöltés, inkább nem moccantam, lehunyt szemekkel, szorosra zárt ajkakkal, szobor-mereven álltam. Éreztem, ahogy lábaik kotorásznak a fejbőrömön, csípős szagú nyálkájukkal tincsekbe tapasztják a hajam, megpróbálnak a szempilláim alá furakodni, hogy ihassanak a szemem sarkában összegyűlt, sós könnyből.
Nem tudom, meddig álltam úgy, mozdulatlanul, visszahúzódva agyam legbelső, puha mélységeibe. Rád gondoltam, utolsó érintéseidre, forró ajkad hűlő nyomára a testemen, suttogó szavaid visszhangjára a fülemben.
...amikor felnyitottam a szemem, már éjszaka volt: a toronyszoba sarkaiból félelmetes árnyak kúsztak felém, és velük együtt új rémségek: kövér, szürke patkányok.
Csupasz farkuk kígyózó érintése újabb iszonyat: ájulásba menekültem előlük.
Még mindig sötét volt, amikor magamhoz tértem. Egyedül voltam a szobában, csak néhány rovar nyalogatta alvadó véremet a patkányok harapta sebekben.
Az első éjszaka volt, amikor elátkoztalak.

...és elátkoztalak még számtalanszor, amikor lilás villámok repesztették meg a fényesszürke eget körülöttem, amikor az ég dörgése elnyelte zokogásom hangját, amikor a szél kínlódó gyermekként sírt és vonyított és a bezárt ablaktáblákat tépdeste.
És amikor álmomban érted nyúlva ujjaim a penészes falba ütköztek.

De még nálad is jobban gyűlöltem magamat azokon a reggeleken, amelyek az újra Veled töltött éjszakákat követték.

Az első éjszaka... emlékszem jól: halk koppanások az ajtón, akkor is, és azóta is mindig jelezték, ha elérkezett a nagy nap, a Te napod, mikor velem kívánod tölteni az éjszakát.
Kifejezéstelen arcú, kövér asszony érkezett, görnyedt hátú rémségek cipelték utána a dézsát - mind a Te alattvalóid, ocsmány országod teremtményei. Nem szólt egyik sem, a szolgák némán hátráltak ki az ajtón, döglégy-zöld, dülledt szemük mohón tapadt rám. Az asszony is néma maradt, amikor magunkra maradtunk, csak félszavakat vakkantott utasításként és a dézsába parancsolt. A forró vízben vörösre dörzsölte a testem, töredezett körmű, hurkás ujjaival megmosdatott, hiába próbáltam ellökni a kezét, majd gépies mozdulatokkal kesernyés illatú fűszeres olajat masszírozott a bőrömbe, a hajlataimba. Hullabűzétől émelyegni kezdtem, lélektelen érintésétől irtóztam, akár a patkányok csupasz farkától.
Ő pedig tovább matatott rajtam: tornyos kontyba kényszerítette bogárnyálkától recsegő hajam, megkövült vércseppeket tűzött a tincsek közé, végezetül rám adta ajándékod: egy széles abroncsú, nehéz, sötétvörös ruhát.
Nem válaszolt egyetlen kérdésemre sem, csak karon ragadott és vonszolt maga után, hallgatásba burkolózva trappolt lefelé a szűk, piszkos csigalépcsőn, és magyarázat nélkül hagyott ott egy szobában, bezárva mögöttem az ajtót.
A teremnyi szobát óriási viasztömbök lobogó lángja vonta sárga félhomályba, fekete árnyalatot kölcsönzött ruhám vörös selymének, halotti maszkká sápasztotta arcomat. Élettelen szoba volt, hideg, kongó ürességű, míg be nem léptél. Veled megtelt a terem, szemem kitágult íriszén visszatükröződtél, szemrehányásaim, átkaim megakadtak a torkomon.
A valóság és az őrület határán Beléd kapaszkodtam. Képes voltam meggyőzni magam, hogy ha mások csúfnak látnak is, nem szabad hinnem nekik.
Én szépnek láttalak, szépnek és szánandónak, akinek gyűlöletes létét én vagyok hívatva enyhíteni, én vagyok számodra a kárpótlás, a menedék, az Egy, az Igaz, és szenvedtem a Te fájdalmaid miatt.
Elfelejtettem haragudni Rád, amíg egymás ajkáról ittuk a mézbort, amíg rebbenő ujjakkal simogattuk egymást, és sokáig ezeknek az éjszakáknak az ígérete akadályozta meg, hogy meggyűlöljelek.

De találkozásaink megritkultak, a Hold egyre többször fogyott el és telt meg újra, mire megint értem küldtél. Egyre többször figyeltem lázasan, megfeszített érzékekkel, mikor hallom a halk koppantásokat az ajtón, és egyre többször feküdtem le összeszorult szívvel, magányosan.
Vércsepp-színű, csodás ruhám kifakult és cafatokká szakadt, testemen sárga hegekké gyógyultak a patkányharapások, ajkam elfeledte szád ízét, Te meg nem jöttél, hiába vártalak.
Soká, nagyon soká láttalak ismét: vizslató szemekkel néztelek, kerestem átkos nappalaid, szörnyű szenvedéseid nyomát, de mást találtam. Közöttünk üvegből és ködből szőtt testű, ismeretlen alak állt. A nélkülem töltött, elnyúló nappalok nem rémséges testben való kínlódásokról szóltak, sokkal inkább Valaki Másról, és annak a másiknak a tükörképe jelent meg sötétülő szembogaramban, amikor kutatón a szemedbe fúrtam a tekintetem.
Azon az éjszakán jéggé fagytam karjaidban, s vállad felett a mennyezet árnyait, repedéseit bámultam, amik az Ő alakjává álltak össze ritmikus mozgásunk hullámzásában. Ujjaim gépiesen simogatták a tarkódat, féltékenységtől elboruló elmém zavaros meséket szőtt a szeretkezés lagymatag ködébe.

Reggel cserepes ajkú, égő szemű lidérc bámult rám a sarokban álló tükörből. Kékes bőrén átütöttek az erek, haja fénytelen, kócos tömeg.
Magamra ismertem.
Sikolyomat visszaverték a környező hegyek, a tükör darabokra tört, de az öreg, faragott keret egyben tartotta a csillogó szilánkokat.
Újra belenéztem, és ahány cserép, annyi arcot láttam - s annyi darabra hullott szét a lelkem.
Éreztem, hogy könnyek folynak a szememből - kezembe temettem az arcom, s rajta maradt véres ujjaim nyoma: a tükör szilánkjai összeszabdalták a tenyerem.
Zokogásom elnyelte az előözönlő patkányok vinnyogását.

A gyertyák lobogó lángjába meredek, de nem látok semmit: sem az izzó kanócot, sem a lángok sárga táncát.
Körvonaltalan, kékes ködben úszó napok suhannak tova, egyik a másik után - szinte érzem a szelüket, ahogy meglebbentik kusza tincseimet. Máskor úgy tűnik, megáll az idő - jégbe dermed minden szó, minden mozdulat.
Lelassul, felpörög, újra lelassul körülöttem minden - szédülök, és lassan végleg elveszítem a kapcsolatot a külvilággal.
Zavaros, szétfolyó világ - már nem tudom, mi a való.
Már a Te arcodat sem látom. Hajdan a víz tükrébe nézve, virágok kelyhébe bámulva is Téged láttalak, most hiába kereslek, csak néha bukkansz fel gondolataim közt, magányos, poros kísértetként bolyongva.
Éjszakánként néha kitárom a korhadó ablaktáblákat és végigbámulok a tájon, de valójában nem látok semmit.
A világ darabokra hullik, a falak körém záródnak, fojtogatnak, és a mélybe meredve úgy érzem, hogy zuhanok.
Elmosódik körülöttem a tér és az idő, nincs már itt és most, nincs más, csak a felszín alatt lüktető nyugtalanság, a megnevezhetetlen rémület és sötét, iszapszerű reménytelenség.
Patkányrágta sebeim már be sem gyógyulnak, húsomból élő és túlvilági szörnyek lakomáznak.
Néha újra látom magam előtt a rég eltűnt nászmenetet, ahogy elvonult a torony alatt, látom melletted ülő ifjú feleséged, aki feloldotta az átkot, nézem visszanyert szépséged, távolodó alakod, és utánad nyúlok.
Karmos mancsom csak a levegőt markolja.
Látomás vagy, őrült agyam szánalmas víziója csupán.

                                              A gyertyák lobogó lángjába meredek, de nem látok semmit: sem az izzó kanócot, sem a lángok sárga táncát. Csak Téged látlak, távolodó, hazug, hűtlen Kedvesem.

Amióta az eszemet tudom, futok valami elől - mindig más az indok, az ürügy, miközben az évek múlásával bennem is egyre szilárdabb a felismerés, hogy önmagamat próbálom hátrahagyni.
Mindig másképp, mindig más úton - kacskaringók, vargabetűk fémjelzik tévelygéseimet. Keresek valamit, ami elméletileg bennem rejtőzne, mint kagylóban az igazgyöngy, de minél mélyebbre hatolok ösztöneim rejtélyes mélyébe, annál tisztábban látom, hogy gondolataim tekervényei közt nincs más, csak poros pókfonál.
A nők, ha újra vágynak, hajszínt váltanak, vagy szeretőt keresnek.
Én költözöm.
Egy darabig ment, hogy magamon viszem a házam, mint a csiga, de talán öregszem, talán haldoklom, valahogy meguntam a felesleges holmik (és önmagam) cipelését.
Felépítettem egy életet - vagy legalábbis annak színfalát: összehordtam mindent, ami régi, ami poros, ami ócska, és azok a holmik, amik engem kellett volna, hogy meghatározzanak, maguk alá temettek.
Bűnbakot kerestem, bűnbakot találtam, költöztem- vissza a napfény városába, ahol - úgy hittem - majd kihantolhatom a korábbi évek gondtalanságát, hátracsukló nyakú, önfeledt nevetését.
Nem találom.
Nem találom a régi önmagam, vagy ha találom, már nem ismerem fel, és képtelen vagyok újat építeni.
Torzó, megégett, megrágott, kiköpött csonk az, ami egy vadidegen panellakás kisszobájában lakik, és elveszetten bolyong kevésszámú, ide menekített és valaha fontosnak ítélt tárgyai közepette.
Néha tétován megérintek valamit... néha rácsodálkozom tárgyakra... idegenek. Oly nagyon idegenek, hogy nem is értem, miért hoztam őket magammal, mi keresnivalójuk itt, velem. A vörös-arany egyiptomi puff valaha szakrális tárgy volt, most arrébb taszítom, mert útban van. Az íbiszmadár egy polc sarkán porosodik, szeme nem rám, hanem a távolba mered. Mackók bolyhosodnak egy elfeledett sarokban, és alvás közben ellököm magamtól a plüss-szarvast, a valaha-dédelgetett hiánypótlót.
És ma reggel összehajtogattam és a fiók mélyére süllyesztettem égkék, valódi csillagokkal díszes, mirhaillatú ágytakarómat.
Változom - ezt érzem napok, hetek óta, szédülök attól, hogy nem a világ, hanem én alakulok át - tériszony a jövőtől, undor a jelentől.
Történetek kavarognak bennem, gyerekesek, ijesztőek, horrorisztikusak, betegek, vagy egész egyszerűen érdektelenek. Nincs kinek, és nincs miért leírjam őket - párává válnak, mint hajnalban a Tisza aranyszínű vize.

Fél lábbal itt, fél lábbal amott - nem találom a helyem, kezdek elveszni a történések között, a sodrás visz magával, de lehúz a számtalan örvény - csak idő kérdése, mikor veszek bele. Víztömeg nyomja a mellemet hetek óta, fulladással kísért életiszony, ziháló lélegzet, mellkasra szorított kéz.

Ennek a furcsa, meg sem fogalmazható helyzetnek mégis nevet akartam adni. Vagy legalább egy tömör definíciót, hogy valami konkrét dologba kapaszkodhassak.
A "rózsaszínű gyümöcszselé"  írja körül legjobban azt, ami bennem dúlt. Mintha rózsaszínű gyümölcszselében sétálnék, vagy... nem is... egy hatalmas szappanbuborékban: hangok, ízek, illatok alig-alig szűrődnek át, tompa, zúgó csend vesz körül - látok és látnak, de megfoghatatlan vagyok és megfoghatatlan a világ. (Egy régi érzésre emlékeztet, az idegösszeroppanással határos kitörési kényszerre.)

Vizsgálni próbálom magam, és figyelek a mai napig, mitől vagyok rendellenes, mitől más a létezésem, mint volt néhány napja, hónapja, éve...
Valaki a testembe költözött, és miközben beszipkázza emlékeimet, másképp látja a világot, és engem kitaszít eddigi valómból.

Körvonalaim szétfolynak, de legbelül, a gondolataimban őrült papok zsolozsmáznak, akiknek istenük Te vagy.
Rólad szólnak az imák és az átkok, Téged koszorúznak babérral és döfnek le szent tőrjeikkel, Neked mutatnak be áldozatot: engem áldoznak fel, nem is akárhogy: véres önmarcangolás minden tettem, minden pillanatom.

Hát ez elől menekülök.

Nem létezhetek kint, és nem létezhetek bent.

Körvonalaim elmosódnak, eggyé válnak a körülöttem lévő világgal, atomjaim orgonavirágba, rigóba, pattanó rügybe ágyazódnak - talán. Talán nem.

Hogy újjászülessek, meg kéne halnom, de ezeréves is elmúltam talán: nem vagyok már főnixmadár.
Ha most elégek, talán nem lesz belőlem más, mint két maréknyi hamu, amit aztán magával sodor a panelok közt röhögő szél.
Emlékszem még efféle túlélt élethelyzetekre: akkor dühös voltam, a düh erőt adott, s én feltámadhattam - hogy új testemben kicsinyesen gyűlölhessek tovább.
De most már csak fáradt vagyok: egy falról ösztönösen visszapattanó labda (katicabogár-pöttyes), ami ha kidurrant, kidobják, mint semmire-se-jó vacakot.

Az is lehet, ez már régen megtörtént, csak én nem veszem észre, hogy fénylő kincseim voltaképp rothadó dinnyehéjak.

Mint amikor gyónás után a hívők lelke megtisztul, és a megkönnyebbüléstől könnycseppek csorognak le az arcán, úgy jött megváltásként az eső.
Az ég egész délután szennyes-kék volt, a felhők közül zöldes árnyalattal szórta szét sugarait a nap, és mindent valami valószínűtlen sárgás-zöld árnyalatba borított.
Utána lilába hajlott, majd lilás-szürkébe, megélénkült a szél, és rohanni kezdett a panelházak közötti folyosókon.
Eleinte csak a szemetet kapta fel, papírdarabok, kényes táncú nylonzacskók röpködtek a levegőben, aztán rátalált a régről ottmaradt maradék avarra is. Amikor már ez sem volt elég, a virágzó fák fehér és rózsaszín szirmait kezdte tépdesni, mint megvadult szerető, és rügyező gallyacskákat tört magának vadóc játékához.
Mégsem lehetett haragudni a szélre, mert olyan ősi, olyan természetes volt, hogy az ember átadta magát a rohamának.
Kitárt karokkal próbáltam repülni, és élveztem, amikor egy-egy újabb széllökés elkapott és tovalendített. Másik utcába fordulva kis ideig széllel szemben törtem, de az is jó volt, erőmet próbálgatni valami emberfelettivel szemben.
Vékony pólóm, farmerom a testemre tapadt, karom lúdbőrözni kezdett, harcoltam a széllel, a feszültség nőttön-nőtt bennem, és ha körmeim akkor fémhez érnek, talán lilás szikracsóvát húzok magam után.
Beértem a lépcsőházba, magamra csuktam a súlyos fémkaput, aztán a félhomályban botorkálva másztam fel az emeletre, kerestem a kulcsot és estem be a lakásba. Nem gyújtottam villanyt, mert féltem, a hideg lámpafény kikergetné belőlem az érzéseket, hogy megint olyan lennék, mint egy kiürült gubó, amit a báb elhagyott.
A vihar még mindig csak készülődött kitörni, néha kékes fény törte meg a benti sötétséget, de még túl messze voltak a villámok. Tarkómon borzolódni kezdett a szőr, megint libabőrös lett a karom, és mintha ült volna valami a mellemen: saját létezésem rémisztő lidérce.
Hatalmas kortyokban próbáltam nyelni a levegőt, de nem jutott elég a tüdőmbe, mellkasom majd' szétpattant. Ablakot nyitottam, de a szél kitaszította a kezemből, a fehér függöny pedig szilaj lobogásba kezdett - úgy tűnt, mintha ők ketten vad szeretkezésbe fogtak volna.
Véget vetettem a násznak, és abban a pillanatban, ahogy az ablak becsukódott, hatalmas dördüléssel kitört a vihar. Óriási esőcseppek robbantak szét az üvegen, először csak néhány, mintha valaki csendben sírni kezdett volna, aztán rákezdte és szakadt, szakadt.
Varázsütésre múlt el mellkasomból a szorítás, újra kaptam levegőt, végre magamhoz tértem beteges kábultságomtól.
Vizet tettem fel forrni, teát főztem, és a szürke, esős félhomályban az ablakhoz ültem, és kifelé bámultam.
Bámultam a fákat, ahogy hajladoznak az enyhülő szélben, a smaragd leveleket, ahogy végigcsordul rajtuk a víz.
Bámultam a bögrémben gőzölgő, karmazsin-szín teát, beszívtam erős gyümölcsillatát, hűlő kezeimet melengettem vele. Hallgattam a kinti zajokat, és egy pillanatra (vagy talán kettőre is) tökéletesnek gondoltam az életemet.
Hiszen ennél többre nem is vágyhattam.
Mint amikor gyónás után a hívők lelke megtisztul, és a megkönnyebbüléstől könnycseppek csorognak le az arcán, úgy csorgott végig az ablakomon is az eső, és sírtam én is nem létező, néma könnyeket.
Kiittam a teát, és olvasni próbáltam, de nem értettem, miről is olvasok. Idegenek voltak a betűk: mit nekem halott szavak, hisz odakint zuhog az eső, távolról még idehallatszik a menydörgés, és varázslatos ritmust ad a délutánnak a kocsik kereke alatt surrogó víz.
Puha pléd alatt ringatóztam, a falra bámultam és semmit sem láttam, csak a bennem pergő filmet, és hallgattam a vihar muzsikáját.
Nem aludtam el, csak néhány pillanatra behúzódtam, egészen mélyen a kis csigaházam rejtekébe, és nem engedtem, hogy bármi is fájjon.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire visszatértem a kinti világba.
Az ablakra néztem, és láttam, hogy az eső elállt.
Már csak a lehulló cseppektől rezzent meg egy-egy levél, a borús szürkeséget halvány napsütés oldotta, és valahol a látóhatár mentén vörös csík ragyogott, előkészítve a naplementét.
Nem lehetett tovább bírni, mennem kellett, képtelenség volt, hogy bent maradjak a szobában - cipőt, pulóvert rántva száguldottam le a lépcsőkön, és futottam a fák alá.
A járdát levelek és virágszirmok borították, meg hatalmas tócsák, a beton bálnahát-fényesen feketéllett, a fűszálakon pedig milliárdnyi drágakőként csillogtak a vízcseppek.
A levegőben ezer illat keveredett: az ázott aszfalt, a nemrég nyírt fű, a virágzó fák olyan illatkavalkádot párállottak magukból, hogy döbbenten megálltam és azt sem bántam, hogy a fák ágairól a nyakamba csorog a víz.
Vajon miért építenek az emberek kőből templomot? Hát nem volna könnyebb itt, a fák alatt feloldozást találni? Varázsszóra, akárha zsoltár, madarak megkönnyebbült éneke csendült fel, ahogy hírül adták egymásnak, hogy elmúlt a vihar - zsongani kezdett az agyam, csupa fényes, vidám gondolat, erő és nyugalom, tetterő és lendület szálltak meg, és miközben örültem az életnek, lábaim átvették az irányítást az agyamtól, és a tó partjára vittek.
Ott is minden vizes volt: a padok, a fák, a fű, alig találtam egy tenyérnyi száraz helyet, ahová leülhettem.
A vizet néztem, az iszapbarna, felkavarodott, hínáros vizet, az alig ütköző nádszálakat, a dús bokrok tépázott kis sárga virágait. Bámultam a borzas tollakkal szárítkozó, sápogó kacsákat a kicsi sziget biztonságos partján, és derültem a tócsákkal teli járdán tipegő, nagyokat sóhajtó tacsikutyán, aki, lám, ilyen időben is sétálni jön a gazdival.
Értelmetlen és felesleges gondolatokat szórtam ki a fejemből, nem akartam töprengeni, csak átadni magam a vihar utáni tiszta világnak. Nézni a tavat, apró kortyokban nyelni a késő tavaszt.
Nem sokáig tehettem.
Előbb csak egy-két csepp hullott a vízbe, apró, fodrozódó örvényt keltve, aztán újra eleredt az eső: óriás cseppek potyogtak a tóba, összezúzva a nyugodt víztükröt, hatalmas buborékok csobbantak fel: mozgásba lendült a víz.
Csak egy pillanatig tétováztam, aztán felkeltem, és lassú léptekkel elindultam - az ellenkező irányba, mint amerre igazából kellett volna.
Az eső egyre ömlött, én meg zsebre dugott kézzel sétáltam. Csak addig volt kellemetlen, amíg az első néhány jéghideg csepp a gallérom alá pottyant, utána már megszoktam, és élveztem, ahogy végigfolyik rajtam a hűvös eső: a hajamon, a szemöldökömön hintáztak, az orrom vonalán a számba csorogtak, átnedvesítették a vékony pulóvert, végképp rám tapasztották a nadrágot.
Néhányan esernyővel a kezükben siettek el mellettem, és idegenkedve nézték esőáztatta alakomat és az arcomon játszó derűs, gondtalan mosolyt.
A megtisztulás utáni megkönnyebbülést.
Az örömét, hogy élhetek.