Néha nem is kell messzire menni - néha utazni sem kell, lelkünk úgyis megteszi - mellettünk lépdel, de ő mást lát a mi szemünkkel, a mi agyunkkal - furcsa tudathasadás.
Néha még az is előfordulhat, hogy találkozom a saját kísértetemmel, ahogy zavarodottan bolyong, önmagát keresve.
Miután Tőled elbúcsúztam, sarkon fordulok és lassú, fáradt léptekkel útnak indulok. Gondolataim nem követik lépteim ütemét, hanem sebesen előreszáguldanak, gondolatfutamok, elmosódott képsorok, sortöredékek kergetik egymást, akárha olvadáskor zajlana a jég.
Vajon valóban olvad már?!
Sötét van, a járda csillogó ólomszínű az esőtől, októberben természetellenes a meleg, lekívánkozik rólam a kabát, de belül borzongok, fázom, nincs kedvem megválni a téli szőrmétől.
A szobor is ólomszínű, ami a Dóm mellett a fényeszöld pázsiton kuporog, ázott, elhajított, megtépázott koszorúk hevernek körötte.
Nem is láttam még a szobrot - hiába, ritkán járok manapság erre, holott valaha mindennapos voltam a Könyvtár környékén, lelkes magyar szakos hallgató, világmegváltó tervekkel.
Felnézek a kivilágított templomfalakra, a halványrőt és csipkefehér színek sejtelmes pompájára - mögöttem hallom a kanyarodó kocsi piros zaját, aztán ahogy a szívem belesajdul a város és az Te hiányodba, a harangok is kondulnak egyet - mélabúsan rábólintanak szomorúságomra, hogy "így van ez jól, lányom", aztán kegyetlenül gúnyolódva megszólal az óramű, "Szeged híres város..." . Vele dúdolom-motyogom, bár a második sor már nem jut eszembe, aztán csosszanok tova, lépteim nyomán a nadrágom szára maszatolja a sarat.
Fényesen ragyognak a tér kockakövei, irigykedve nézem a nyugodtan beszélgető, ácsorgó embereket - persze, nekik nem indul a buszuk, nekik nem kell sietni, ők maradhatnak - úgy idekívánkozik a szívem, hogy még annak is jelentősége van, amikor átmegyek a kapu alatt.
A Vértanúk terén nem csobog a szökőkút, üresen, hideg-kéken hallgatnak a víz lépcsői a sötét fák árnyékában. Nem lakik most benne angyal, nem tudom belenyújtani a kezem, hogy vörösre süsse a jéghideg víz, és persze Te sem vagy már itt, hogy profán tréfával elüsd növekvő rossz érzésemet.
Magamba feledkezve révedek át a téren, a repedezett betonon és a kopott lépcsők tégláin.
A virágágyás szélén egyetemista ücsörög (úgy jelzik ők is az ősz beköszöntét, mint a rozsdáshangú varjak), fekete-fehér pulóvere vonzza a szemet, de összefolyik, szürke pacává mosódik az alak, ahogy elhaladok mellette, álmos szemeim résén áthunyorogva.
"Budavár, királyok koronája..." - lüktet át a gondolataimon a verssor, abszolút ide nem illőn, halál idegesítőn, de nem megy ki a fejemből. A piros lámpánál megtorpanok, billegek a sarkaimon, koszospiros és fényeskék autók robognak át a kereszteződésen, és én irigylem a benne ülőket, mert van hová hazamenniük. Anno nekem is volt, ültem a fekete autóban, család felé tartottam (reméltem, hogy az enyémek is), hazafelé tartottam - volt hol lakjak, most is van, persze, nem azért, de csak a fejembe tolakszik a csúnya gondolat, hogy mivel is vagyok én különb egy hajléktalannál - hát hol van nekem már otthonom?!
Igaz, van hol lakjak, van albérletem, de idegen-szagú kékek a falak és a benne felhalmozott kacatok a tulajdonomat képezik ugyan, mégse tartoznak hozzám.
Haza se mehetek, mert AZ a haza ma már: anyáméknál; sötét kis szoba, elkoszlott kis lyuk régi, használhatatlan bóvlikkal, ahová ha belépek, elhagyott-sértődötten pillant rám a gyerekkorom, és már nem érzek késztetést arra, hogy a tárgyak után nyúljak - idegenek lettek, és idegen vagyok én is magamnak.
Álldogálok hát az út szélén, a Hősök kapuját bámulva, várom, hogy zöldre váltson a lámpa, a velem szemben várakozó kisgyerek (főiskolás a lelkem) pedig rutinosan elindul, és ekkor jut eszembe, hogy nem is olyan rég még én is vakon tudtam a lámpák menetrendjét, s ugyanezzel a fölényes félmosollyal - a beavatottak mosolyával - keltem át én is a piroson, ifjonti rohanásban képtelenül kivárni még 2 másodpercet - szóval vonulok tovább, valahol a semmi felé félúton - illetve, de, eszembe jut úti célom: a pályaudvar felé tartok, mert indul a buszom, fáj a fejem, rajzanak a gondolatok, csillognak az utcai fények, halkan felémvágnak a kirakatok.
"Budavár, királyok koronája..."
Vonszolom magam után a nadrágon sáros, leomló szárát, diktafon után sírdogálok, papír, toll kellene, aztán belegondolok a helyzetbe, és megrémülök:
Hová lesznek a kigondolt, de ki nem mondott, le nem írt szavak?
Nem szállhatnak el, nem válhatnak semmivé, hát biztos vannak valahol, kitaszítottan, magányosan, mellőzötten - sajnálom szegény szavakat, le kellene írni őket, hogy ők is létezhessenek...
De vajon akarják-e? És ha igen, mire mennek vele? Abban sem vagyok biztos, hogy én írom le őket, mert mi van, ha fordítva, ha ők írnak le engem?!
Otthon van jó néhány kifejezésem, töredékjegyzetem, látens szögekre akasztva - nekik se lehet túl jó, pergamenszagúra poshadni egy nem létező, poros sarokban, tudni, hogy valószínűleg soha nem használják már fel őket, hát csak vannak, céltalanul, elfeledve, mert valaki (én) leírta őket...
"Budavár, királyok koronája..."
A szavak sorsán szörnyülködve igyekszem előre célom felé, amikor emberek létezése rezzent fel módosult tudatállapotomból, zavaros arccal nézek körül, a kollégiumnál batyorgok épp, ifjú leányok és fiúk serege tölti a pillanatokat előtte, futólag megbámulnak, de szerencsére nem látják a bennem kavargó, parttalan gondolatokat, szerencsére, mert nem is értenék, de lehet, így is flúgosnak gondolnak, mert elmeállapotom általában kiül az arcomra és villogó neonreklámként vágja mindenki arcába sárkány-énem farsang-színes érzelmi állapotát.
De ha nem is látják, mit láthatnak vajon belőlem?
"Budavár, királyok koronája..."
Tavaly ősszel ugyanitt vonultam, emlékszem, fiatalon, szerválszerűen, kihúzott derékkal, mindentudón, a világot legyőzni vágyón az ellenkező irányba, be a Dugó téri kávézóba, tudtam, hogy mindenki engem néz és elámul szépségem láttán, most öregesen totyogok visszafelé (a többi millió oda-vissza lépést elnyelte az idő), és divatos cuccaimban, csinoska sminkemmel leginkább hülyének érzem magam, és elképzelem, mit gondolnak a fiatalok a hústalan pofacsontomra száradó, vásárira mázolt bőrömre pillantván - ugyanazt, amit én hajdanán, hogy nem szeretnék ilyen öreg lenni?!
"Budavár, királyok koronája..."
Tovább, tovább, mindig tovább, azt ígértem Neked, hogy milyen jót sétálok majd a megállóig, mennyire szeretem ezt a környéket és hogy semmi baj nem lesz, ha nem Te kísérsz a buszhoz, erre tessék, azt sem tudom, hol járok, vagy Te hol jársz, szemeim leragadnak a kóros, mindenhová velem tartó fáradtságtól, és mennyivel jobb lenne a Te kabátod melegébe bevackolni most, mint egy elveszett egér, és ott szuszogni meleg párát...
No, de ez csupán álom, hát továbbtépek lassított felvételként a buszom irányába, a sarkon elbizonytalanodom, hogy minden úgy van-e, mint régen volt (fél éve még például, vagy 3 hónapja), de a nyakamat hiába nyújtogatom, mint egy gerincbántalmaktól szenvedő zsiráf, kénytelen vagyok rájönni, hogy itt már egy régi csoporttársat sem találok, mert bizony innen én már rég kinőttem.
"Budavár, királyok koronája..."
Leülök egy kicsit a padra, szemlélődni próbálok, de fájdalmasan üres minden a zsúfoltság ellenére, nincs, amin megakadjon a szemem, feltúrom a táskám egy nyomorult tollért meg egy darab fecniért, hogy újabb szavakat juttassak árvaságra, de nem járok sikerrel.
A járdán magányos alak rója az utat fel-le, monoton zarándoklatként, és felismerem: tanárom volt, nem is olyan rég, alig 10 éve, és nem szerettük, pedig nem is ismertük, csak nem szerettük, mert más volt, mint bárki, akárki, mint mi.
Művész volt az istenadta, egyszer láttuk egy képét az Őszi Tárlaton és röhögtünk, hogy milyen béna, egy csúnya figurát festett, akinek lila volt a haja, és most belémhasít, hogy talán alkonyat volt, és a sárgás háttérrel keveredő lila a napnyugtára utalt, aztán párhuzamot vonok, és rájövök, hogy mi se voltunk kevésbé kegyetlenek, mint a mostani gyerekek, akik tanácstalanul nézik extázisomat, miközben az avantgárd szépségeit ecsetelem és érthetetlen képeket hordozok körbe, unatkozó, pattanásos arcok elé dugva azokat.
Vajon ki lehet ez a nő, akiről semmit se tudtunk, de rendületlenül utáltuk és csúfoltuk? Mit fest és miért, és vajon ő is azért járkál most fel-alá elgondolkodva, mert festeni szeretne, mert meglátta Szeged fényeit és ihlete támadt, vagy már régen más foglalkoztatja; vajon őt is kiráncigálták-e az ő saját mesevilágából, és a Valóság ronda, szőrös indái őt is fojtogatják?
Soha nem tudom meg, mert gyáva vagyok ahhoz, hogy odalépjek és megkérdezzem, udvarias is vagyok, nem zavarom meg, és... talán még mindig nem vagyok rá elég kíváncsi.
A busz bekanyarodik és megáll a betonszegély mellett, mi pedig, Vásárhelyre tartó, egymásnak félismerős arcú idegenek, engedelmes birkanyájként sorakozunk az ajtóhoz, talán még diszkréten bégetünk is...
"Budavár, királyok koronája..."
A melegben elszenderednék, bevackolok kabátom melegébe, most ünneplem magam és saját nagyszerűségem, hogy ilyen klassz felsőruházati termékkel hozott össze a jó sorsom, elrendezkedek, de pihenni már nem sikerül, mert káráló fejhang sivít a busz morajló csendjébe: "Zsoltikám, menjél a pályaudvarra, drágám, nézzed meg a vonatokat, mikor megy Orosházára, ne gyere te busszal Vásárhelyre..."
Zsoltikám merev-részegen hajladozik a becsukódni kívánó buszajtóban, fejhangon visító kobold-bácsi mutogat neki, ingyencirkusz, unom, utálom, szégyellem helyette is, azok helyett is, akik vigyorogva szemlélődnek, nyaknyújtogatva tekintenek elő két ülés közül, aztán Zsoltikám odébb dől, a busz morogva, mint egy fáradt sárkány, elindul, és noha máskor az ablakhoz tapadva szemlélem a kivilágított utcákat, az ismerős épületeket, a mozdulatlan kirakatokat és a járdákat elözönlő embereket, most lecsukódik a szemem, és alig emlékszem arra, hogyan szeltem át a várost.
Vásárhelyen nyitom ki a szemem, éber szendergésemnek véget vetve, majdnem leszállok ott, ahol mindig, de már nem, mert nem is ott lakom, hanem máshol, és egyáltalán, kicsit sem tölt el ujjongással a gondolat, hogy hazamehetek.
Félálomban, bódultan lépdelve-csoszogva teszem meg az utat a panelig, amibe magamat zártam, Budavár, királyok koronája, és félálomban, bódultan mászok fel az emeletre.
Félálomban, bódultan dőlök az ágyba, és nem gondolok a másnapra, mert nem tetszenek az üres, lomha napok, amiket saját magammal tölthetek.
A Dóm tér fényes kockaköveire gondolok, az utcákra, amiken végiglépkedtünk, ebből következik, hogy Rád is gondolok, pedig azt nem akarom, a kivilágított üvegkalitkára, a benne rejtőző-feltárulkozó világra, és a padra az üvegfalak áttetsző árnyékában.
A Tiszára gondolok meg a sétányra, a kalapos lányra, aki bronzba öntve ül a padon elgondolkozva, mellételepednék, az utcákra gondolok, amiken Veled sétáltam ma...
"Budavár, királyok koronája..."
Reggel kábán nézek magam elé, aztán kivonulok a konyhába, és amíg az utálatos, kék műbőrrel bevont konyhaszéken ücsörögve kortyolom a kávét, arra gondolok, mennyire szeretnék megint Szegeden lakni...
Alapvetően butaság azt hinnem, hogy jó lenne újra ott élnem, pusztán azért, mert ott hagynának is élni, de legalább létezni, mert ott nem szorulna rám ósdi városfal nosztalgikusan fojtogató öleléssel, és nem figyelne a Nagy Testvér ezerszemű ezer arca...
Alapvetően butaság hinnem bármiben is...
De legalább ebben az egyben higgyek.
Másban úgysem érdemes.
"Budavár, királyok koronája..."