Óvatosan nyújtózott a nagykabát rejtekében, ahogy végigment az úton, el a kirakatok mellett, el az emberek mellett, a parkoló autók és a kopott, hámló vakulatú bérházak kettős fedezékében.

Napok óta fáradt volt, tagjai elgémberedtek, és mint a gyerekek, 10-12 órákat aludt ájult-mélyen, álomtalanul.

Aznap reggel is alig tudott felébredni, pedig az ébresztőóra elég hangosan csipog, néhány perc múlva pedig a rádió is bekapcsolt, és a zene szétterjedt a lakásban, beszivárgott a puha, bolyhosra használt, fakó szagú és dohos színű paplan alá is. Magához ölelte a gombócra gyűrt párnát, de a zenefoszlányok nem hagyták aludni. Aztán eszébe jutott, hogy dolgozni kell menni, hogy újabb hétköznap áll előtte, és szedelőzködni kezdett.

A lakásban hideg volt, az ablakok nem zártak jól, rég kimállott a szigetelés a keretükből, és a hideg otthonosan járt be rajtuk. A fűtést éjszakára mindig levette, hogy spóroljon, meg azért is, mert nem szeretett melegben aludni, összeizzadni a vékony műszálas pólóval, amivel aztán átvették egymás használt, csípős szagát.

Az ilyen nyálkás ízű, ragacsosan ébredező reggeleken aztán csak lógatta a lábát a rongyszőnyeg felett, kávéért sóhajtozott, leheletnyi melegért.

Átgondolta a napot, fogódzót keresett, amivel kibírhatja a jelent, újabb izgalmas történést, amivel elvacakol magában a következő izgalmas történésig. Jó ideje már, hogy a jövőért élt, makacsul hajszolta a másnapot, a jövő hetet, a következő hónapot, és amikor elérte, pillanatok alatt - mint afféle vámpír - kiszipolyozta az alkalomból az összes izgalmat. Néhány csepp adrenalinért, szerotoninért mindent feláldozott, de elsősorban a mát. Képtelen volt élni a jelenben, élvezni a mostot, a vant. Így hát gyakorta kapta magát azon, hogy az oly nagyon várt dolgok elenyésztek, köddé váltak a kezében, halvány emléket sem mindig hagyva maguk után.

- Egy pillangót is összemorzsolnék a hímporáért, ahelyett, hogy a színeiben gyönyörködnék - mondta magáról.

Ez a reggel is ilyen volt, ilyen semmire sem jó, nem feszült benne a várakozás izgalma, csak a nyirkos, fájó kívánság: aludni.

- Orvoshoz kéne mennem - gondolta az ágy szélén ülve, és ezt gondolta a füstös, kormos utcákon is, amíg végiggyalogolt az elhullajtott szeméten, reflexszerűen, ám nem mindig sikeresen kerülgetve a kutyaszart, a fagyban megdermedt hányástócsát, a kapualjból kilógó kezet, ami jó esetben egy hajléktalanhoz tartozott, rosszabb esetben már senkihez és semmihez, maximum egy darab fagyott hústömeghez, akit később olcsó, fekete műanyag zsákban visznek majd el az erre szakosodott humán keselyűk.

- Orvoshoz kéne mennem - és ízlelgette az újabb izgalommorzsát, próbálta maga elé kitűzni célként a nem túl távoli, de azért nem is túl közeli jövőben, hogy valamivel újra színesítse a szürke nap-nap-után érzést.

Újra megmozgatta tagjait a vastag szövésű kabát alatt, próbálta előregörnyeszteni, majd megfeszíteni a vállait, a lapockáját. Napok óta fájt a gerince mentén az összes izom, úgy érezte, mintha valaki ókori kínzómódszerekkel megfeszítené. Keresztet vizionált a hátára, keserű nyállal fémjelzett álmaiban érezte a kötelet a csuklóján, a bokáján.

De leginkább azt a sajgó fájdalmat utálta, ami a két lapockája mellett jelentkezett néhány napja. Napról napra rosszabb lett, mintha egy-egy ököl fúrta volna be magát a csont mellé, az összegörcsösült izmok közé, és ott forgatná kéjesen hegyes bütykeit.

Büdös, gusztustalan novemberi szél sodorta felé a közeli szeméttelep szagát, amely az ősz végén is meleg nyári frissességgel rohadt.

Újabban érzékeny volt a szagokra, mintha várandós volna, de mivel ez teljes képtelenség volt, nem is aggódott miatta túlságosan. Homályos emlékei szerint egy Mária nevű nőnek sikerült utoljára szűzen megfogannia, de már fakószőke kölyökkorában sem hitte el a nagyanyjának ezt a karácsony esti rémmesét. Talán túl későn próbálta az öreglány gyerekeknek való történetekkel visszavezetni az emberi életbe, talán mindig is koravén volt, mindenesetre 10 éves korára a nagyanyjánál is többet tudott a fogantatásról és annak technikai részleteiről, hála a jó édes anyjának, és így a Szűzanya meséjét már nem tudta magáévá tenni.

Az sem izgatta föl, hogy alig iskolázott, de mélyen vallásos, fogatlan nagyanyja igyekezett szelíd párhuzamokat vonni a szentek élete és az ő lehetőségei között - nem érzett késztetést biológiai képtelenségekkel a Guinnessbe kerülni.

Egyáltalán, ritkán érzett valami iránt akkora vágyat, hogy megdolgozzon érte - fizikailag talán néha igen, de lelkileg sohasem.

- Cinikus vagy - mondták róla az ismerősök, mert barátokat talán nem is tarthatott számon, - bolond vagyok – mondta ő magáról, és hinni kezdett benne, mert túl gyakran mondogatta, és amit túl gyakran mondogatunk magunknak, azt bizony előbb-utóbb el is hisszük.

A szeméttelep szaga egyre fojtogatóbbá vált, napok óta rothadó hús bűzét, temetők ezeréves szagát sodorta felé a mind hidegebbé, erőszakosabbá váló szél. Monoton hangon nyikorogtak az üresen árválkodó zászlórudak a kapuk felett, egyhangúan kopogott a félretaposott cipő sarka a bitumenen, és valahonnan fagyott homok- és sóderdarabokat hozott magával és vágta az arcába a lassan sivatagi számummá fajuló, viharos erejű szél.

Félig vakon, a bűztől öklendezve fordult egy sikátorba, de ott sem volt jobb a helyzet, elindult hát, a monoton zajoktól félig transzba esve, a város széle felé. Nem volt értelme, hiszen tudta, tudhatta volna, hogy kint még kevesebb védelmet talál, de ment, mert arra vitte valami, mert már nem az övé volt az irányítás, mert valami erősebb volt nála.

A városból kiérve megszűntek a zajok, és mélységes csend vette körül, lilára fagyott kezeivel megfoghatta volna maga körül, és csend-várat építhetett volna belőle - ha hitt volna a mesékben, ha képes lett volna hinni bármiben, benned, bennem, önmagában, az istenben vagy a világban.

Idegen tájra érkezett - idegen volt körülötte a föld, a gusztustalan, tompa szürkéssárga homokkal és a szürke kövekkel, idegen volt a szakadék, amelynek a szélére sodródott valahogyan, aztán állt, belebámulva a mélységbe, az alatta heverő éles, kopár sziklákra, a szennyes hullámokat a partra okádó, sziklákat nyalogató tengerre.

Éppen bevallotta magának, hogy eltévedt, éppen megfogalmazódott benne a tény, hogy menthetetlenül elkésett a munkájából, és a használt ruhákat (vagy elhasznált életeket?!) árusító kopott-koszos üzlet ma nélküle fog kinyitni - éppen visszatért a való világba a város melletti kopár fennsíkon, ahol tavasszal majd szabadidőközpontot létesítenek gazdag és utálatos emberek számára - éppen felfogta a valóságot, amikor soha nem érzett fájdalom vágott a hátába. Ez a fájdalom kékeslila színű volt, ezüstös volt a széle és ez az ezüstös szegély sebesen vibrált - mintha késsel két vékony csíkot hasítottak volna a bőrébe! - de vér nem indult még belőle. Riadtan, a fájdalomtól üvöltve, taknyát-nyálát egybefolyatva zokogott, tépte magáról a kabátot, a pulóvert, hogy megfoghassa, betapaszthassa a hátán a sebeket. Amikor a szabad levegő a nyers húsba hatolt, két vékony, feketés vércsík indult el lefelé a hátán: lassan folyt, sűrűn, mintha már nem is élő szervezetből folyna az értékes anyag: olajszerűen kúszott végig a gerincmenti két árokban, csiganyál-szerű nyomot hagyva. Aztán apró gyöngycseppekként szétfröccsent, a két hajszálvékony rés körül félrehúzódott a bőr és két véres tollpamacs bukkant elő a sovány, kiálló csontú alak ívesen megfeszülő hátizmai közül. A tollcsomók maguknak helyet követelve szakították szét a húst, a szöveteket, és irtózatos fájdalom árán előbukkant két szárny.

Ez a két szárny reszketett, tétován lendült volna, de megmozdulni is alig volt képes s az összekuszálódott, még nyálkás fehér tollakon vérgömböcskék ültek.

Megpróbálta megrázni őket, majd erejét összeszedve, újdonat hatalmát élvezve hatalmas erővel szétcsapta a már hozzá tartozó, új végtagokat.

És azok a fehér, habkönnyűnek tetsző szárnyak kitárultak, kitárulkoztak a világnak, a puha fehérséget beszennyező vér szertefröccsent, és az addig térdre roskadtan szenvedő sovány test lassan, megfeszülő inakkal-izmokkal felállt a szakadék szélén. A hűvös szél és az őszben leszálló köd végigsuhant a tollak között, megemelve, cirógatva őket, és ő több mint két méter fesztávú szárnyaival büszkén, gyönyörűséggel eltelvén állt a mélység felett.

Már hajlamos lett volna elfelejteni a fájdalmat és pusztán élvezni saját létezését, amikor az korbácsként újra végigvágott rajta. Szinte hídba ívelt, ahogy csontjai, izületei átrendeződtek. Csigolyái roppanva húzódtak szét a görcsből, amibe a szakadatlan hátfájás kényszerítette őket, és a test megnőtt, legalább fél méterrel magasabbá vált. A bordák széthúzódtak, hogy helyet adjanak az újult erővel lüktető szívnek, a koszlott, összetöppedt tüdő megújuló hörgőcskéinek, a hasfal szinte bordázottnak tetszett a fejlődő izmoktól, a karokon és a lábakon kidagadtak az erek.

Az átformálódó test vércsesikollyal szenvedte meg a részek munkáját, artikulátlanul ordítva próbált ellenállni a fájdalomnak. Karjai a keresztre feszítettek ősi mozdulatával vágódtak hátra, ujjai összenyomorodtak, majd megnyúltak az ujjpercek is, a tövig rágott, szakadozott ágyú körmök fényes, üvegszerűen áttetsző, enyhén hajlott karmokká nőttek.

Az átváltozás, úgy tűnt, befejeződött. A valaha ember, mostanra új lénnyé alakult valami zihálva próbált levegőhöz jutni, értetlenül, de növekvő büszkeséggel szemlélte új formáját, tejfehér, hibátlan bőrét, amin a kékes erek lüktetve ütöttek át, önnön hatalmasságát, erejét szépségét csodálta.

Haja, mely a sárgának ember által eddig még nem látott, rút árnyalatában tündökölt, s mindig is ritka volt, mint a tollát váltó madárfióka pihéi, fejbőre pedig pállott, mint a tollak alatt az imént említett madár, és időnként fehéres szövetdarabkák hámlottak le róla, szóvel ez a hajzat most megnőtt, bedúsult, erősen kapaszkodott a vérrel telített rózsaszín fejbőrbe, színe az aranyló szaharai homokhoz vált hasonlatossá, és puhán körülölelte a fejét, eltakarta a pici, finom vonalvezetésű fülkagylót.

Aztán megfeszült a nyaka, a láthatatlan erőtől kényszerítve feje hátracsuklott, bőre az izmokra tapadt, a nyaki erekben száguldott a vér és a finom csontú koponyát majd szétvetette a fájdalom, agyában millió meg egy kép száguldott, újabb és újabb információ cikázott át az idegsejtek között, de a hangszálak már alig engedelmeskedtek, csak hihetetlenül magas frekvenciájú nyüszítést voltak képesek kipréselni.

A leírhatatlan fájdalomtól szeme enyhén kifordult az üregéből, orrcimpái egymáshoz lapultak, ahogy sziszegve próbált rajtuk egy kis oxigént beszívni, szája sarkán két habos nyálpatak indult el.

Aztán a vízszerű-kék szem visszahúzódott az üregébe, arany karimát kapott a pupilla, majd a szemhéjak fájdalmasan rácsukódtak, és amikor lassan felnyíltak, a két szemüreget teljesen kitöltötte valamilyen ezüstösen fénylő, türkiz-szín matéria.

A fájdalom lassan múlt a fejében, és ahogy a vér zakatolása halkult, úgy erősödött fülében egy addig ismeretlen zene.

Nem tudta megállapítani, hangszer szól-e, vagy valaki, valakik dúdolnak, hogy hárfa húrjai pendülnek, vagy valaki befogadhatatlan-magasan énekel, de azt hallotta, hogy a dallam idegen hangközökre és akkordokra épült, és néha hátgerinc-karmolóan disszonáns hangok zavarták meg a harmóniát.

Az égen alacsonyan kullogó őszi Nap elé porból, füstből, koromból és szmogból összeállt felhő húzódott, és a szennyen át viola fény tűzött át, homályba burkolva és ezüstös kontúrokkal kiemelve az újszülött lényt: a magas, izmos alakot, a szétterjesztett szárnyakat és a feje körül glóriaként hullázó hajtömeget.

A bársonyoslila fényből hidegen világított ki a két türkiz kő, megdermesztve maga körül mindent.

A levegő, úgy tűnt, megállott körülötte, a test méltóságteljesen feszült meg, halvény bőrén átütött a fény és a folyékony ezüstből szőtt izmok az árnyak játékában remegni látszottak.

Aztán a mocsokból szőtt függöny lassan oszlani kezdett a Nap elől, és a fakuló lila hányásszínű sárgaságba változott.

A szakadék szélén álló alak megkönnyebbülten, a fájdalomtól megszabadulva mosolyra húzta élettel telítődő, cserepesre száradt száját.

Ragyogó fehérségű szemfogai hang nélkül nyúltak meg, ráfeszülve alsó ajkaira, felhasítva azt, hogy két gömbölyű vércsepp rögtön ki is bukkant az apró sebekből.

Összeszikkadt, tapló szárazságú nyelve önkéntelenül nyúlt ki és nyalogatta le szomjasan saját szervezetének fémes ízű nedvét.

Az angyali szférák zenéjébe egyre több hamis hang vegyült, gerincárkában az apró szőrszálak egyre többet meredtek föl védekezőn, libabőrösre húzva a selymes, fehér bőrt.

A levegő enyhült körülötte, haja tövéről, orra mellől közönséges izzadtságcseppek indultak útnak, csorogtak le ajkaira és az egyre szomjasabb szervezet parancsára a szárított húsra emlékeztető nyelv mohón nyaldosta a sós patakocskákat.

A meleg ijesztő mértékben nőtt, a fals hangok betöltötték a gondolatait, a légcsöve fájt, ahogy a forró levegő a tüdejébe tódult, és száraz torokkal próbált egy kevés nyálat nyeldekelni, kínzó szomjúságát enyhítendő.

Aztán az orrába csípős szag kúszott, az égő fehérje elviselhetetlen bűze, ahogy a növekvő forróságban szárnyai hegye összepöndörödött.

Verdesni kezdett az ő frissen, nagy kínok árán szülte habfehér tollaival, hogy eloltsa őket, de épp az ellenkezőjét érte el: a levegővel felkorbácsolt parázs zöldes szikrájú lánggá vált, és mohón belemart a puha szárnyakba. Nem adta fel, egyre őrültebb iramban verdesett, vállai, hátizmai elfáradtak az erőfeszítéstől, de a lángok nem csitultak, hanem átterjedtek a hajára, megpörkölték a szemöldökét és forró nyelveikkel perverzül nyaldosták a fehér arcbőrt, de ragacsos nyálka helyett fájdalmasan lüktető égési sebeket, sötét árkokat hagytak maguk után.

A türkizkéken ragyogó szem, amely a szempillák mögül eddig erőszakosan, legyőzhetetlenül ragyogott elő, megadta magát a tűznek, és fájdalmas szisszenéssel, ólomszínűvé olvadva csordult ki üregéből, forrasztópákaként végigégetve a már amúgy is sebhelyes, elcsúfított arcot.

A hőség egy pillanatra mindent elborított, a füst és a lángok maguk alá temették az imént még teljes szépségében, diadalmasan tündöklő alakot.

A valaha-volt hattyúszín tollak félelmetesen ropogva égtek, és amikor a tűz végül belemart a szárnyak tövébe, ahol az élő hús kezdődött, a lángokból mindent megrendítő, fájdalmas-kék visítás hallatszott, majd kínlódó hörgésbe fulladt, ahogy a tűznyelvek végigcsaptak a hangszálakon.

A levegő megmozdult, a város távolban meredező falai felől a hűs, de dögszagú szél néhány heves lökéssel szürkésbarna esőfelhőt tuszkolt a Nap elé és a belőle fakadó, kelletlenül csöpögő szennyes csapadék eloltotta a már amúgy is erejét és táplálékát vesztett tüzet. Vinnyogva vöröslött és sárgállott még kicsit, a zöldes szikrák még egyszer az ég felé csaptak, mintha a két őselem, a tűz és a víz vívott volna egy újabb csatát az ősidők óta tartó harcban, majd elhamvadtak a lángok, elállt az eső, és az átlátszatlan tócsákban ott feküdt, ami a szárnyas teremtményből megmaradt.

A hús, az izmok a csontokra tapadtak, rájuk pedig a nemrég még vérrel és nedvességgel teli fehér bőr szikkadt, ráncosra és sötétre égve. A hosszú, üvegszín körmök borostyánszínűre barnult karmokként meredeztek az összeroncsolódott kezek végén, a tűzhalál kínjában a földet túrták, néhány visszahajlott vagy letörött, ahogy nagyobb kavicsot, szikladarabot ért.

A tündöklő arc helyén véres, összegégett massza csúfoskodott, az orr hegyesre aszalódott, az aranyló hajból megmaradt fekete koszcsomó a szikkadt koponyára tapadt, csak fent, a forgónál állt el meredten, elszenesedett pókfonálra emlékeztetve.

A szárnyak csonkig égtek, a tollak vége még enyhén parázslott, az égett szaru összetéveszthetetlen és soha nem feledhető szaga a roskadt testből szállongó feketés lila füsttel összekeveredve halotti táncot járt a tetem felett, végképp megcsúfolva mindent, ami valaha szép volt, ami valaha múló diadalt arathatott.

A nemrég még győztesen ragyogó türkiz szemek helyén rózsaszínes, nyákos pép villant elő, könnycseppként végiggördülve az arcon...

És a halott test mélyén, a zsigerekben, az agy utolsó kicsi neuronjai által közvetítve még mindig szólt a zene, disszonáns hangokkal, falsul, ismét egyre erősödve.

A száraz, töredezett, halott kezek ismét a homokba vájtak, a szárnyak csonkjai tehetetlenül megrebbentek, a résnyire nyitott szájból hangfoszlányok gurultak elő és vesztek bele a térbe.

De ahogy a megmerevedett állkapocs lassan megmozdult, a tudattalan ösztönével fájdalmas ordításra nyílva, előbukkant az egyetlen, ami ép maradt a szörnyű pusztítás után: a ragyogó, fehér fogsor és a két hosszú, szomjasan előremeredő szemfog.

A szénné égett test az idegtépő hangok hatására hemperegni kezdett a vértől és esőtől iszamós talajon, csonkká pörkölődött fülét dörgölte a sárba, fejét verte a földbe és a halálra kínzott állatok vinnyogásával esdekelt könyörületért, miközben szárazra sült húsa apró darabokban pergett le róla.

Aztán egy pillanatra elcsendesült, vak arcával a semmibe figyelt, mert a zene elcsendesült, de csak azért, hogy újult erővel, fájón lecsaphasson, és a fekete roncsból elkeseredett, vad indulatokkal terhes hörgés szakadt ki.

Maradék erejével kapaszkodni kezdett a földbe, erőlködve vonszolta magát előre, ujjai között pergett a homok, és vakon tapogatott maga elé, hogy jó irányba halad-e.

Aztán keze a semmibe markolt, amikor elérte a szakadék peremét. Egy pillanatra leejtette a fejét a földre, egyetlen pillanatra átadta magát a halál okozta zsibbasztó fáradtságnak, de a benne viharzó, újra és újra megújuló fájdalomtól ingerelve összeszedte magát, és levetette magát a mélybe.

Zuhanás közben érezte a mellette elsüvítő hideg levegőt, de összeégett bőrét már nem hűsítette, hanem támadó vadállatként mart a lüktető sebekbe, füle zúgott a sebes légáramlattól, de a zene vadul, kényszeresen bömbölt benne, és már csak reménykedni tudott, hogy valamelyik szikla, aminek éles tarajára majd rázuhan, megváltja végre az esztelen kínlódástól.

De a megváltást nem érhette el, mert a szikla helyett a kövek közötti nedves homokra esett, súlytalan teste alig puffant, és agyába az őrjítő hangokon át is behatolt a sirályok rikoltása.

Aztán érezte, ahogy teste újra változni kezd, de ez az érzés már nem az elméjébe hasító fájdalom volt, hanem valami taszító halmazállapot-változás, molekulái mintha függetlenedtek volna egymástól, tagjai elfolyósodtak, képlékeny, ólomszínű masszává váltak, néha pedig a higanyhoz hasonlóan kis, sötét gömböcskékké formálódtak.

Teste már nem létezett, így képtelenségnek hatott, hogy tudata még igen, és érzékszervei is: habár látni nem látott, érezte a szennyes, kvarcszemektől éles tengerparti homok gyomrot felkavaró, érzékeket ingerlő, kesernyés halszagát, hallotta a fülében a rikoltó zenét s azon túl a tenger morajlását, a madarak halkuló vijjogását, érezte a földből áradó halotti hideget.

Aztán azt is érezte, ahogy a belőle maradt anyag cseppenként a földbe kúszik: nyálkás giliszták, izmos, szelvényezett testükkel erőszakosan tapadó kukacok, sebesen mozgó rovarok és férgek értek hozzá nem létező bőréhez, eliszonyítva tudatát, a talajnak pedig rétegenként változott a szaga, de már ezt sem bánta volna, ezt a fojtogató, iszonyú bűzorgiát, ha végre eggyé válhat a földdel és megszűnhetnének a kínjai, de az agy, a fizikailag megsemmisült értelem képtelen volt megszűnni.

Többé semmit sem látó szeme előtt a sötétség különböző fázisai peregtek le: látott szürkés- és barnásfeketéket, kékesfeketét és lilásfeketét, bíbor árnyalatokat magába szívó feketéket és látott fekete-feketét: a sötétség minden lehetséges variációja köszöntötte és kínozta.

Csak a zene, a fület sértő, disszonáns akkordok hallgattak volna el...

Aztán szénné égett, majd felolvadt, szétfolyósodott test újra összeállt, nyálkás, tehetetlen, ragacsos valamivé, de látni nem láthatta, csak érezhette tulajdon gusztustalanságát, megfoghatatlan halmazállapotú létezését - amely még valódi létezésnek sem volt mondható.

Nem látott, de érzett, a föld bensejéhez képest melegebb volt a közeg, ami most körülfogta, fémes, savanykás szagú valami, de mire megszokta volna, mire új alakjához idomulhatott volna gondolataiban, újabb fájdalom kapaszkodott belé, és valaha-volt végtagjai hajdani kínnal készültek a nem-létezőből kiszakadni.

Aztán az áldott sötétség helyett fehér fény villant fel, hidegen égette az újraképződött szaruhártyát, a gyilkos, kegyetlen zene halkult, helyette iszonyatos zaj töltötte be a fülét: fém csörrent fémhez, valaki őrültként felsikoltott, nem-evilági szenvedéssel, a levegő fájdalmasan zúgott a fülébe, mint a szikláról zuhantában, apró tűszúrásokra emlékeztetőn érte el a dobhártyát, de másként sem okozott gyönyört: ahogy sikoltásra tátotta a száját, tüdejének apró hörgői megteltek oxigénnel, bordái majd szétpattantak, és a rettentő fájdalmak hatására dühödten ordítani kezdett, rekedten próbálta átkozni az egész istenverte életét, de csak artikulátlan üvöltésre tellett, és savanyú, hányásízű nyál tolult a szájüregébe és folyt le az állán.

Szemét csípte a kesernyés szagú levegő, de könnyezni nem tudott, pedig az éles fény borotvaként vágott belé. Ezt a fényt néha halvány árny váltotta fel, érezte, hogy mozognak körülötte, a zene halkult, de hallása még nem tisztult ki teljesen.

Mindezek mellett tisztában volt saját ocsmányságával, nedvességtől felpuhult, ragacsos, szúrós szagú bőrével, tehetetlen teste ormótlanságával, egykor-volt szépsége emlékéhez mérten taszító volt elkorcsosult létezése.

Végül megemelkedett, és mintha úszott volna a levegőben, tartott valahová, de a várakozás érzése már nem volt benne, csak az undor, a fájdalom, az irtózat az újabb alakjától, a halál és a megnyugvás vágya.

Aztán, ahogy újabb üvöltésre nyitotta összeragadt, nyálas és váladékkal telített száját, valaki megszólalt fölötte, soha nem hallott - soha nem érzett hangon:

- Édes ksibabám...!

Nem lett vége - gondolta elkeseredetten.

Megint újrakezdődött.

Az örök körforgás.

Az átváltozás.

A metamorfózis.