Vágytál már arra, hogy egyszerre csak felkelj és mindent, de tényleg mindent magad mögött hagyj?

Vágytál már arra, hogy elindulj a világba és végigélj millió meg egy életet?

Vagy vágytál már arra legalább, hogy kilenc életed legyen, mint a macskának?

És tudatosult már Benned, hogy ha így, csapot-papot otthagyva elmenekülsz a múlt kísértetei elől, az új helyeken se lesz jobb vagy más?

Csalódás lesz a vége, hidd el.

Mert egy valakit nem hagyhatsz magad mögött, egy valakitől százas, hogy nem szabadulhatsz, és ez TE vagy.

Bizony-bizony, önmagad, a Te legbelső lényed...

Nekem volt már futhatnékom, nem is egyszer.

Futottam is, bár nem túl messze, mert gyáva voltam és hamar megálltam, mert saját magam - mint önnön koloncom - mindenhová velem tartott.

Ma már nem futok. Felesleges. Kibékültem önmagammal.

Utazni - úgy döntöttem - mégis fogok. Valódi és holdbéli tájakat járok be - ha másképp nem, hát képzeletben.

És mivel kedves, rendes, kötelességtudó utazó vagyok, néha majd írok Neked leveleket.

Attól függően, ki vagyok, és merre járok, annyiféle tündér kis episztolát.

Romantikust is, de magamat ismerve többnyire keserű-gunyoros-cinikust.

Hiszen tudod Te is, tudom én is: kaleidoszkópok vagyunk. Minden pillanatban más és más színes üvegcserép.

Ennyi. Nem más.

Csak az egész világ.

Ez tündöklik mindenkiben.

Csak van, aki leoltotta a villanyt.