Ez a levél, amit most a kezedben tartasz, Kedves Olvasó, csontszínű borítékban érkezett. A csontszínű borítékban fehér lapok, számodra még idegen kézírással teleírva. A fekete tinta, amit írója használ, enyhén morbidnak hat ugyan, de hatásossá teszi a levelet. Lendületesen jobbra dőlő betűk, mindennemű logikát nélkülöző kacskaringók, néhol kusza vonalak. Itt-ott megtorpant az író tolla, néhol mélyebben szántotta a papírt, ahol az indulatok a tollára nehezedtek, más helyeken pedig oly sebesen szaladt, hogy a betűk elvesztették valódi alakjukat, és ősi népek hieroglifáira emlékeztetve rejtik az olvashatatlan szavak titkait.

Most inkább monológot olvasol, mint úti beszámolót, Kedves Olvasóm, de ez ne tántorítson vissza. Hunyd le a szemed, és képzeld magad elé a forró nyarak és a gőzölgő beton illatát egy pályaudvaron, vagy emlékezz egy nyári eső tiszta, zöld illatára...

"Az alkony lassan ereszkedett alá, észrevétlenül váltogatva a színeit: az imént még haloványsárgás Város most átöltözött, lila és narancssárga sávok csíkozták az eget, a hegyoldal nappali fényben oly mélán szürke, kopott panelházai ünneplősen feszítettek a mindennapi csodában. Ilyenkor nem látszott a falakra tapadt sűrű füst és korom, ilyenkor nem a közelmúlt kínlódásait őrző koszos bányászváros volt, hanem dicsekvő, pompázatos szerető, aki ha leszáll az este, még mindig képes valahavolt szépségében pompázni.

Az ablakban ültem, magasan az emberek felett, forró levegőt szívtam magamba, és az állomás gyerekkort idéző finom szagát.

Rég nem voltam itt, holott gyakran jártam a Városban. Mindösszes érzékeimmel azonban rengeteg ideje nem vettem róla tudomást: mintha bekötött szemmel néztem volna a tájat és bedugaszolt füllel akartam volna hallani a muzsikát.

De most! Változásról változásra súrlódtam, tépettem és formálódtam, míg mai önmagam lehettem.

Tökéletesen alkalmas volt tehát a hely és az idő a számvetésre, az emlékezésre, és én az ablak széléhez simulva át is adtam magam a köröttem örvénylő érzéseknek.

Különös módon az elmúlt 5 évből vajmi kevés hangulat talált rám: egy-egy kósza pillanat, amit be se tudtam azonosítani. De a régi idők! Amikor még fiatal voltam és azt vártam, valami talán másképp lesz, a Hold talán átbukfencezik a Nap felett, amikor még elhittem, hogy a Föld másik oldalán fejjel lefelé járnak az emberek!

Az ablakban ülve sirattam azokat az éveket, és legalább olyan hevesen kívántam vissza őket, mint amilyen hevesen akkor akartam, hogy véget érjenek, és én felnőhessek végre.

Felnőttkorom teljes tudatában, a régi idők gyászában bámultam a közben leszállt éjszakába, beszívtam mélyen a meleg estét, a könnyeim elhomályosították a látásomat.

De a szentJános-bogarakat azért észrevettem, ahogy a sokadik emelet magasságában, éppen előttem, a szomszéd szobából szűrődő lámpafényben bolond kis táncukat járták.

Aztán valami lágyan felberregett, és szárnyait rezegtetve megjelent közöttük valami - vagy valaki? Alig volt nagyobb egy kolibrinél, szoknyácskája volt és kecsesen összezárt lábai. Áttetsző, fátyolszerű szárnyait mozgatva táncolni kezdett ő is a bogarak körtáncában, majd rám nézett - de az arcát nem láthattam, mert halvány fény burkolta sejtelembe az egész alakot.

Tündér - ujjongtam magamban - tündér!

Megszólítottam - erre felnevetett, de kacagásának gyöngyeit alig hallottam, csak láttam, ahogy fénylőn szétgurulnak a levegőben - aztán búcsú nélkül, halk szárnyberregéssel, ahogy érkezett, úgy távozott.

Lefeküdtem aludni. Sokáig, hosszan, álomtalanul aludtam - oly hosszú ideje először, mint oly régóta már nem.

Másnap nekiindultam a Városnak, nem törődve azzal, hogy föléje felhők szálltak, és a hegyes templomtornyok gonoszul kilyuggatták az aljukat.

Hegynek felfelé sétáltam, az esőcseppek arcomba tóduló hajszálaimon és szempilláimon hintáztak, és onnan csorogtak végig a járomcsontom ívén az államig, ahonnan különálló vízesésként zuhantak alá, akár az öngyilkosság gyönyörét hirdető tébolyult apostolok.

A ruhám átázott: a póló a mellemre tapadt, a mellettem elsuhanó autósok sarat és koszos vizet fröcskölve utánam dudáltak, és perverz módon élveztem, hogy reszketek, hogy átázott nadrágom varratai sebesre dörzsölik a combom.

A túloldalon bekerített park üreslett: átsétáltam a lassan elnéptelenedő úton és a fák alatt állva hallgattam a vízcseppek többszólamú kopogását, az eső utat talált az ágak között és a nyakamba csöpögött.

Meguntam a tétlen várakozást: a téglafalra könyökölve hagytam, hadd ázzak, miközben a kihalt utcákat bámulom kitágult pupillákkal és remegő orrcimpákkal: ez a város szinte felizgatott, úgy éreztem, teljesen az enyém, mert csak én látom a szépségeit, a csodáit. Éreztem a türelmetlenséget az izmaimban: rohantam volna, hogy felfedezzem, a magamévá tegyem, míg egy belső hang folyamatosan azt suttogat. "Nyugalom, lesz rá elég időd..."

Hazatértem ugyan ide, de az elégedettség érzése helyett fájó vágyakozás töltött el. Markomat hiába szorítottam össze, az emlékezés hímpora kicsorgott belőle, és én üres kézzel, üres szívvel álltam a hideg, szakadó esőben.

De két nap sem egyforma, hidd el, Kedves Olvasóm: másnap újra kisütött a Nap, és én újult kedvvel vágtam neki a Városnak, hogy felfedezzem - most először csakis magamnak, doboló gondolataim közt némán sétálva.

Ősi, megszokott útvonalon indultam el, tudván, hogy nekem úgysem létezik másik út: felfelé a hegynek, a hegytető felé tartó utcákon, de csak egy ideig, csak addig, míg el nem érem a szerzetes ódon bronzszobrát. Ott az alatta lévő medencébe csordogáló vízbe mártom a kezem, és hagyom, hogy átjárjon az ismerős boldogság, aztán a vén hársakkal szegélyezett kacskaringós úton elindulok célom, a négytornyú székesegyház felé. Hátraszegett fejjel csodálom, előttem, mellettem, körülöttem régi korok valaha élt szereplői, rég elporladt szekérkerekek nyikorgása, és a harangok mély hangja, amelyek visszavezetnek a valóságba. A négy tornyot bámulom, és apám hangja szól át gyerekkoromból: "Tudod-e, kiknek a szobrai állnak ott a kapu felett? Nem tudod? Hát számold meg, hányan vannak!" Együtt számoltunk, és a mai napig tudom, hogy ők az apostolok, és pont tizenketten vannak, és nyújtom a kezem apámnak, hogy felmenjünk azokon a nagyon széles lépcsőkön, be a templom sötét hajójába.

De a kezem levegőt markol, és ezen a hosszúra nyúlt hétvégén már nem először futja el könny a szemem, és sértődötten fordítok hátat a katedrálisnak.

Ám rossz utat választok, mert lefelé indulok, egy szűk, középkori sikátorra emlékeztető utcán, ahol két vaskerítés őriz ezer meg egy lakatot, és a felismerés döbbenetével állok előttük: valahol a sok között ott van egy, ami oly sokáig hozzám tartozott, és vele együtt hozzám tartozott valaki, akire ezen az utazáson nem is akartam emlékezni. Nézem a sok lakatot, szánom azokat, akik talán ugyanolyan csalódott dühvel gondolnak a be nem teljesült babonára, aztán keserű szájízzel sarkon fordulok, és a veszteségek növekvő lajstromával újra elindulok, a hegynek föl.

Visszasétálok a fák alá, a hatalmas szökőkutat csodálom, a vizébe mártom a kezem, és lassan megnyugszom. Sokáig ott maradok galambokat, nyüzsgő kisgyerekeket figyelni, és a nap lassan delelőre jár. Rászánom magam a további útra, hisz végig kell még mennem az utcán, ahol több száz éves házak állnak mély, tátongó kapualjakkal és a kapukon akkora kilinccsel, hogy egy ember lenyomni sem tudná - nem is csodálom, hogy nem csukják be soha...

Egy fáktól árnyékolt, nyitott ablakon huzattól kergetett függöny dugja ki a szárnyait, nyomában zongora hangjai futnak, mintha attól félnének, a függöny világgá repül a szél hátán. Itt az utca, amin végig kell sétálni, a múzeumok, amiknek macskakővel kirakott udvaraira vetni kell egy pillantást - itt embereket kell kikerülni, most nem érek rá saját szellemeimmel foglalkozni, de csak egy pillanat az egész, és tudatom máris ígéretesen hasadozik tovább.

Elérem az omladozó fallal körülvett kis udvart, megérintem a vaskapu hajdani létét bizonygató sarokvasakat, ahogy belépek a fák alatti boltozatos félhomályba.

Még nedves a föld a tegnapi esőtől, öreg szagot lehel a talaj, a bokrok töve és a korhadozó, nyirkos támlájú pad is, amire fél fenékkel leereszkedem.

Napom jó részét már itt töltöm, öreg tölgy törzsének vetve a hátam, nekitámasztva a fejem.

Vajon fáradt agyam képzeleg, vagy tényleg hallom a fa meséjét?

Inkább az utóbbi, mert az ilyen öreg fák biztosan tudnak mesélni, csak már túl öregek, ezért nagyon halk és rekedtes a hangjuk. Ha lefesteném a hangját, pont olyan lenne, mint a kérge: szürkésbarna, vastag, repedezett.

Kis híján álomba ringat, de végül nem hagyom. Megsimítom az oldalát és lecsüngő ágát, aztán tovább indulok, mert végig akarom még simítani a fehér kövekből épült várfalat, és látni akarom még a Várost, mielőtt újra lemenni készülne a Nap.

A végső állomás a Kálvária: hányszor néztem a hatalmas kovácsoltvas kaput és a mögötte elterülő, füves domboldalt!

Hányszor, de hányszor vágytam bemenni és végignézni a kálvária jeleneteit a kis, fehérre meszelt szentélyekben?

A kapu - most is, mint mindig - zárva van.

A kapu elé állok, két karomat kitárom, ujjaimmal a rácsokba kapaszkodom. Fejem finoman koppan a vason.

Itt állnék szívesen, modern kori kereszthalált halva, a Várost bámulva, akár az idők végezetéig.

Talán itt is fogok állni, soká, nagyon soká, akkor is, amikor a busz már régen a hatos úton zötyög velem egy távoli, idegen helyre - haza."