Ha igazán szeretsz valakit, ha felhőtlenül, hibáival, vétkeivel együtt elfogadod, akkor különleges képességre tehetsz szert: olyan szépnek láthatod, mint senki más. Vonásait, egy-egy fintorát, arcának finom részleteit, szája rándulását.        

            Ha szereted, szívesen nézed, bárhányszor újra meg újra, és mindig találsz valamit, amiben gyönyörködhetsz.

Egy-egy helyet százszor is bejárhatunk, és mindig találhatunk benne újat, valami mást.

Az emberek figyelmetlenek. Elsétálnak bármi mellett anélkül, hogy észlelnék, mennyire egyedi és csodálatos minden nap, minden pillanat.

Futunk, rohanunk, hogy mindent, minél többet megkapjunk, de minden kifolyik a kezünk közül, mint a pergő homok az órában, mert csak nézünk, de nem látunk.

Meg kell tanulni, hogyan is kell látni, hogyan kell felfedezni a nyilvánvalót, különben egyszerre azt vesszük észre, hogy minden üres, minden sivár köröttünk - holott belül vagyunk egészen kiüresedtek.

Ráérő óráimban nemrég látni tanultam - ugyanis nem volt más dolgom. Látni, meg érezni, meg hallani.

Azért nem vagyok eminens diák - sokszor elfelejtem a leckét, és ilyenkor visszaolvadok a boldogtalan emberek pasztellkék tömegébe - komor napok, kedvetlen reggelek, nyúlós álmok, reszketeg magány az emberek hétköznapjai között.

És amikor már minden veszni látszik, amikor már a szökőkútban is kihűl a víz és a szürke betonról még a lámpafény sem csillan vissza, akkor valaki észrevétlenül állít kicsit az optikámon. Mindig. Visszaránt a semmiből.

A tegnapi napom volt ilyen semmibe vesző, értelmetlen, céltalan. Dühös voltam a világra - ez a legkönnyebb, nem magamat okolni, hanem minden mást. Dühös voltam, ideges, kapkodó - reszkettem mérgemben és még azt is elfelejtettem, ami miatt érdemes volt felkelni aznap reggel.

A benzinkútról csikorgó gumikkal fordultam ki és a sebességváltó majdnem kiszakadt a helyéből, valahányszor újabb fokozatba kapcsoltam, de szótlanul tűrte, hogy kitomboljam magam. Tövig nyomtam a gázt és a kocsi száguldott velem az úton, én meg semmit sem láttam, mert a Nap, mint valami jófajta, veretes aranytallér a kapzsit, teljesen elvakított. Zene dübörgött a hangszórókból, felismerhetetlen, megismerni sem akart, nyakszirtet karistoló, az újabbnál is újabb hullámos mjúzik, koponyám falának belső felén dobolva fájdalmasan.

 A fals kopácsolás valahol a Tisza-hídnál váltott át dallamba. Kezem ellazult a kormányon, hátam nekisimult végre az ülés hátának, és a bronzszínű víz felett már könnyedén suhantam át.

Valaki megérintette az arcomat a leheletével - ha nem a folyó egyik tündére, akkor az őrangyalom lehetett, és én hajlandónak mutatkoztam arra, hogy kinyissam egy kicsit a harmadik szemem.

Ne olvass ennyire kételkedve, Kedves Olvasó, Neked is van ilyen. Arra való, hogy LÁSS vele.

Én láttam.

Újszegeden parkoltam le, egyetlen, minden praktikumot nélkülöző okkal: át akartam sétálni a Belváros öreg hídján.

Hajdan százszor is megtettem ezt, és mindig élményszámba ment.

Télen a puha, fehér hótakaró miatt, kora tavasszal a szemembe vágó, arcot melengető napfénynek köszönhetően. A folyó felett szállongó, füstszagú pára, az ártérről áradó nedves földszag mindig jókedvre derített, nyáron pedig a betonból előrezgő forróság és a párolgó vízszag töltött el jókedvű bizakodással, azt sugallva, hogy van élet a halál előtt.

Most is nekiindultam a hídnak, sejtvén, hogy az őszi látkép is biztos nagyon szép lesz.

A nagyon szép az a jelző, amit azok a szegény, szerencsétlen sorsú emberek használnak, akik még nem jártak a Tisza felett őszi alkonyatban, mint amilyen én is voltam alig pár pillanattal előbb.

A hídra kövülten, torkom szakadtából hallgattam, és rebbenő pillákkal ittam a látványt, beleveszve egészen, és csak percekkel később tudatosítva magamban, hogy a híd közepén állok.

Alattam valami folyt, ami nem hasonlított az általam ismert vizekre. Nem, mert rózsaszín volt, igazi halvány, szelíd rózsaszirom-színű, és apró, egészen pici és egészen áttetsző szivárványok ringatóztak rajta.

Az ég szürke volt, a szürkének abból az árnyalatából, ami aranyport szitál, ezerszínűen ragyog, és a partról belényúló mohaszínű fák erdeje csontsápadtan piruló aranyszegélyt kapott, ahogy összeölelkeztek.

A part halvány barna homokja kései, zöldellő fűcsomókkal kérkedett és féltő gonddal terelgette maga mellett a vizet, míg a szembeni betonlépcsők bele-belemartak a hullámokba, hogy ragyogásukból nekik is jusson.

Még most sem hiszem el, hogy igaz volt, hogy valóban létezik az, amit a gimnazista korunkban oly csúfondárosan, lenézőn kinevetett költők megverseltek. Azokon a napjaimon, amikor a levegővétel is felesleges teher, ideiglenesen megvakulok, és nem tudom magam elé idézni a világ színeit - fáradtan, lemondón csukódik be a harmadik szem a homlokom közepén.

Most is, mégiscsak visszaváltoztam hétköznapi emberré, és fajom korlátoltságát meg nem hazudtolva tovacsörtettem az alkony-színű folyó felett, dolgom iránt.

Végül is, napi egy csoda bőven elég, nem?!

A könyvtárban az olvasni tudók fensőbbséges arcával lavíroztam a polcok között (ez az arc a ruhatárban bérelhető, olvasójegy ellenében bárkinek adnak, és a kaput szigorúan őrző kétfejű sárkány, mindkét fején egy-egy ilyen arccal, kitűzőjén a "ruhatáros" felirattal szigorúan ellenőrzi, nem csúszott-e félre a tiéd), szóval megalomániás csatahajóként intéztem kulturális körutamat, amikor a lépcsőn immár lefelé tartva pillantásra méltattam a kipakolt festményt.

Aztán lehullott az álarc, mindösszes szemem a képre merevedett, és egyszerre voltam kint és bent, egyszerre hívtam mindenkit és taszítottam el őket magamban, mert a képben benne volt minden, ami valaha létezett bennem.

Benne voltam sok-sok évvel fiatalabban, ahogy ugyanígy álltam ez előtt a kép előtt, alig értve a rajta tobzódó megannyi ábrát és jelet, benne voltak a félelmeim is, de sokkal inkább a reményeim, benne voltak az álmaim - és igen, benne volt a Történet, ami ki nem mondott, le nem írt szavakként kísért az óta is mászkos éjszakák féléber álmaiban.

Benne voltak a színek, az árnyalatok, a vonalak, amik körberajzolnak engem az idő óta is - ha az embert az átélt élmények határozzák meg, akkor ez a festmény vázolta fel a mostani csont- és szövetváz levegőért kapkodó gondolatait.

Kaptam, visszakaptam oly sok évet magamból - mindig elhagyok apró, jelentéktelennek vélt, valójában mégis fontos dolgokat - így szoktam elhagyni magamból is darabokat.

Továbbmentem, gépiesen nyúlva kabát, táska után, és továbbmentem az utcán is, nem érzékelve másokat és a jelent.

Önmagam kísértete megint mellém szegődött, ezekre az utcákra kárhoztatva, örökös, boldogító bolyongásra, mert csak itt voltam egész.

Akárhová jutok, magamnál mindig vendégségben lakom - ide HAZA jövök.

A sétálóutca forgatagában már mosolyogtam, és mosolygott az utca, és meleg fényű, szögletes pofájukkal rám vigyorogtak a kirakatok. Átadtam magam az élményeknek és a várakozásnak - Miattad Szeged egy ideje várakozással tölt el, mint gyereket a játékbolt kirakata karácsonytájt.

A találkozásig még várni kellett, és hogy teljen az idő, Meseországnál is izgalmasabb Birodalomba tapogatóztam el - tudom jól, hogy üzlet, tudom, hogy hamisan kacsingató, pókhasú pénz és dagadt, nem létező értékeket füllentő áru cserél itt gazdát, de kölyökkorom óta nem tudom kivonni magam a "sárkányos bolt" bűvköréből.

Ha már varázslat, legyen teljes, és elmerültem egy fél órára - vagy hét nap, hét éjszakára?! - a fából faragott tűzokádók, színejátszó unikornis, marsbéli kőzetekből faragott ezmegaz és tündehangon pöntyögő csengettyűk közé. Füstölőpálcikák illata zsongított, és a zsongásban elhittem, hogy a "Sun" napillattal szállongja majd be a szobám, hogy a "Moon" valódi, Holdról származó csillámmal dús.

Az ezüst ékszerek maják és inkák kincseiből valók, titokzatos, veszélyekkel teli úton jutva idáig, és a mécsesek lángja soha ki nem hamvad.

A fekete és arany Hórusz, Ré szeme és Ízisz képe utazni hívtak, és én eget-földet bejártam, mire kikeveredtem az ajtón, amit az ezeréves, bölcs, piercingekkel gazdagon megrakott varázsló őrzött csilingelő ezüstkasszája mögött.

Pompásan díszes pillangók műszálas szárnya intett búcsút láthatatlan köpenyem láthatatlan sarkának.

Míg az Óperencián túlnan jártam, odakint befeketedett: a sötétség koboldjai előbújtak a pókhálós sarkokból, és rongyos köpenyüket szétteregették az utcán - így lett az Este.

Illatokkal megrakodva imbolyogtam át a téren, mint fénytől kába szender a lámpa körül, és kezdtem átfázni - nem kicsit.

Szegeden lenni, Szegeden járni rituálé. Mint amikor régen látott, féltett kedvest ölel az ember, és végigsimogatja, ép-e minden porcikája - így barangolom én be Szeged utcáit, az engem hűtlenül elfeledett, mégis oly fontosnak érzett helyeket.

Melegre vágyván teázóba húzódtam be, és a forró, bordó teaillat felmelegítette vacogó kis lelkemet.

Ragacsos méz és a szomszéd asztalon bágyadtan gubbasztó Buddha-szobor társaságában pihentem, a nem létező óra nem létező, ám annál cikornyásabb, kacifántos mutatója hol előreugrott egy percet, hol vissza hármat, de mire eljött az idő, amit Veled tölthettem, már pörgő karusszelként körbeforgott a nem létező, pókhálós, kacifántos számok fölött.

Undok, kegyetlen óra.

Ha varázsolni tudnék...

Ha varázsolni mernék...

Ha varázsolnék, azt varázsolnám, hogy minden így legyen, ahogy eddig volt.

Nem vennék el, és nem tennék hozzá.

Így is varázsoltunk, vajon észrevetted-e, vagy észrevette-e valaki, hogy amíg fázósan rugdaltuk a rőtvörös avart, a halavánnyá fakult, tenyérnyi leveleket, átúszott felettünk jó néhány cápa és a kékesszürke derengésben megannyi halraj?

Észrevette-e bárki, hogy míg a puha, fák terítette szőnyegen jártunk (Ősz király fogadtatására terítették le, hogy tudjon min végigvonulni), egy sárkány felperzselte köröttünk a búzamezőket, és egy vitéz szabólegény messziről követett csorbult élű, megpatinásodott ollójával?

És Te észrevetted-e, hogy az ősrégi úton szembejöttünk magunkkal, és megbámultuk összefonódott ujjainkat?

Én észrevettem a kocsim visszapillantójában a mögöttem gördülő autó két sárga fénycsóváját, és észrevettem az elém kanyarodó kocsi vörösen égő hátsó lámpáját, és követtem, mert nem volt más választásom (végtére is arra lakom), de nem is akartam mást választani, mint azt a két piros kis lámpát (pedig töprengtem egyéb színváltozatokon, teszem azt, a türkizkéken), és hazáig melengette a szívemet az a két, búcsúzú narancssárga kacsintás.

Aztán felmentem látogatóba saját magamhoz, megkérdeztem, nem zavarok-e, és bár nem feleltem magamnak, ott maradtam, akárha kelletlen vendég, akinek nincs más választása, mint fotel szélén kuporogva várni a vizit végét.

Most is itt ülök.

Várok.

Holdfény-színű múzeumokról és avarral borított Ligetről álmodom, az esti Tisza fekete hömpölyén átcikázó ezüstös csillogásról.

Honvágyó, édes-bús, ősz-színű álmokat.