Nagyon álmos voltam. Magzatként összegubózva feküdtem az ágyamban, a paplan csücskét az állam alá gyűrtem és ringattam magam, hogy elszálljon belőlem a feszültség.
   A képet néztem, a sziklákat, a vízesést.
   A képet... a sziklát... a vízesést...

   Szemem le-lecsukódott, aztán újra felpillantottam, hosszabb-rövidebb időre.
   A víz a medrében forrni kezdett, már nem én ringatóztam, hanem a kép mozgott, hullámzott a fekete fakeret, apró örvények fodrozódtak a patak felszínén, és én tudtam, hogy ha képes lennék ébren maradni, csoda várna rám.
   Ezzel a biztos tudattal szakadék-mély álomba zuhantam.

   Valami nem hagyott aludni. Egy légy szállt az arcomra, lábai tűrhetetlenül csiklandoztak. Felé legyeztem, hogy elhajtsam - felröppent, visszaszállt. Szemhéjamra, ajkamra telepedett, aztán a hajamba röppent és megcibált néhány szálat.
   Halkan kuncogott is hozzá, ami legyeknél elég szokatlan - hát kinyitottam a szemem.
   Aztán rögtön le is hunytam szorosan, mert a Nap egyenesen belétűzött.
   Fényes köröket, metálszín kusza vonalakat vizionáltam a szemhéjam mögött, és eltartott egy kis ideig, mire a kezemet az arcom elé emelve előleskeltem az ujjaim közül.
   Előbb a szavam állt el, aztán a lélegzetem.
  Ott feküdtem újra a patakparti sziklán, lábam, hálóingem csücske most is a vízbe lógott, arcomra hideg cseppeket permetezett a kékezüst zuhatag.
   És persze, a bosszantó legyek sem legyek voltak: a múltkorról ismerős, szivárványszín szárnyú tündérek citálták-rángatták hajamat - amíg kábán ébredeztem, ezernyi apró tincsbe fonták kócos hajszálaimat, dísznek vízcsepp-gyöngyöket fűztek rá.
   Felültem, és tovább bámészkodtam: újra rácsodálkoztam a magasról lezúduló, a Nap fényében ezerszínű vízesésre, a habfehér, jéghideg tajtékra az apró katlanban és a jáde-zöldre szelídült, kristálytiszta patakra, amit nedves-szürke, hatalmas sziklák öleltek át és terelgettek tova.
   A víz mélyén apró, vörösbarna kavicsok bujkáltak a feketéllő szikladarabok között, néhány hegyesebb taréjon felcsapott a víz és szembe fröcskölt, aztán csobogva tovairamlott.
   Órákig képes lettem volna a sziklán ücsörögni, de a tündérek végeztek a hajammal, és immár a vállamat, hátamat bökdösték, és szerteguruló gyöngy-hangjukon noszogattak, hogy rájuk figyeljek.
   Engedelmesen a kívánt irányba fordítottam a fejem. A parton, a sziklán túl bokrok és cserjék nőttek: ők őrizték a határát az erdőnek, ami mögöttük magasodott.
   Az egyik fácska tenyérnyi, halványzöld levelén hatalmas pillangó ült. Nagyobb, mint amit valaha láttam, és szebb, mint amit képzelni mertem.
   Láthatóan rám várt, és én nem mertem tovább váratni. Sziklákon ugrálva, bokáig vízben gázolva jutottam el hozzá és álltam meg előtte.
   Fényes-fekete, a fényben zölden fluoreszkáló teste volt, karcsú, arányos, halványarany sávokkal szelvényezett, csápjai pedig olyan hosszúak voltak, hogy majdnem túlnyúltak a szárnyvégein.
   Türelmesen, szárnyait hátrafeszítve várakozott és tűrte, hogy megcsodáljam: Csokoládébarna szárnyát fekete szegély keretezte, vékony, zöld erek hálózták át meg át, lüktettek, mintha ők adnának a szárnyaknak életet. Mintája pávaszemre emlékeztetett, a folt a narancs, az indigó és a napsárga milliárdnyi árnyalatát ötvözte magába.
   Ahogy egy pillanatra megrezzent, finom aranypor szitált a levélre, és amikor a két szárny széttárult, felragyogott a reggeli napsütésben, és elkápráztatta a körülötte lévőket.
   Gyönyörű vagy - mondtam neki halkan, és elétartottam ujjamat, ő pedig rászökkent, pici lábaival finoman érintve bőrömet.
   Néhány szárnyrezgés idejéig ottmaradt, aztán a levegőbe röppent és az erdő felé iramodott, csak tünékeny-finom érintése maradt a bőrömön. Mielőtt a fák közé veszett volna, még visszanézett, hogy követem-e.
    A tündérekre néztem, akik a víz fölött lebegő apró szivárványoknak látszottak, és integettek, hogy induljak.
   A bokrok maguktól széthajtották ágaikat, hogy utat nyissanak, aztán hangtalanul bezárultak mögöttem, százféle levelükből élő falat alkotva a Titkok Erdeje körül.
   Puha avar zörgött a lábam alatt, vörös, bordó és halványbarna levelekkel borítva a talajt; savanykás, ismerős szaga az orromba szivárgott, körülölelt és megnyugtatott. Pillangóm előttem röpködött, a fák karcsú, szürkén erezett törzsei között vezetett.
   Szerettem volna mindent látni, mindenhová nézni, nyakamat tekergetve bámultam hát a szélrózsa minden irányába. A lombok az égbe vesztek, a magasban kitárták karjaikat és a tündöklő napsütésben narancsos szegélyt kaptak az ágak. A leveleken átsütött a Nap, smaragdszínbe borította a levegőt, amit belélegeztem. A levelek között néhol rést támasztott az alig érezhető, fűszeres illatú szellő, és a réseken akadálytalanul tűzött be a világos mézre emlékeztető, fehérarany napsugár. Pászmájában aprócska rovarok, fátyolszárnyú bogarak röpködtek, táncoltak, örültek az életnek, és velük együtt örültem én is, hogy élhetek, lélegezhetek és - igen -, hogy álmodhatok.
   A fák egyre terebélyesebbé váltak, néhol törzsük elválaszthatatlanul összefonódott egymással, és bonyolult alakzatokba tekeredett. Egy-két, a vénségesnél vénségesebb faóriás már megszenvedte a változó idők rohamát: testükön félig begyógyult sebhelyként virítottak villámcsapások, orkán erejű szelek goromba nyomai, de az erdő - részvétteljes vigasztalásként - igyekezett elfedni őket: haragos-zöld, csontszín-erezetű borostyán, trópus-szín páfrányok, sötét bogyókat érlelgető vadszőlő és dühvörös virágú folyondár dédelgette sérüléseiket. Illat- és színorgia, kacsok, indák, ágak és bogak hívogattak, csimpaszkodtak belém, itt-ott beszökő napsugár simogatta az arcomat.
   A pillangó egy bokor lehajló ágára ereszkedett, s várta, hogy kigyönyörködjem magam. Türelmesen, szárnyait hátrafeszítve várt, amíg mindent szemügyre vettem: sárga bogyók közepén a fekete pöttyet, hatalmas, fehér kelyhű virág öblében a részegülten hempergőző dongót, a piciny, halványkék szirmokat nevelgető virágocskát az avar között, ismeretlen madár türkizkék tollait, sárgán ragyogó szemét.
   Végül a lepke megelégelte a várakozást, és hajszálaimba csimpaszkodott, hogy magával vigyen tovább.
   Nem tudtam, milyen messzire megyünk, már épp kérni akartam, hogy várjon, hadd pihenjek, amikor a fák ritkulni kezdtek, és két szürke törzs között egy tisztásra láttam.
   A pille intett, és én megálltam; de megálltam volna intés nélkül is, hiszen a letaposott füvű tisztáson két óriási sárkány állt egymással szemközt.
   Egyfejű, hatalmas testű, csodaszép sárkányok voltak, egyik lélegzetelállítóbb, mint a másik. Talán egymás részei, talán egymás ellenségei, mindenesetre két pólus: az egyik fehér, a másik fekete.
   A fekete sárkány állott tőlem távolabb, két oszlopszerű lábon támaszkodva. Felette rengeteg test: izmos combok, hatalmas has, majd felfelé széles, izmos mellkas, amelyből két igencsak izmos, de rövid kar nyúlt ki; aztán a hosszú, karcsú nyak, amely rettenetes fejet tartott. Állkapcsával akár társát is kettéroppanthatta volna, és ezt a benyomást csak megerősítették a hosszú, fehér agyarai: pofáját hatalmasra tátva ordított, orrlikaiból forró gőz, torkából narancsszikrás lángcsóva tört elő. Ordított, hogy beleremegett a teste és beleremegett az erdő is, mögöttem elhallgatott a lágy neszezés, a békés motoszkálás. Szárnyait szétterjesztve, izmait megfeszítve tartott erődemonstrációt, a nap sugarai fényes-feketére festették a pikkelyeit, szeme vörösen izzott a rézsút belésütő fényben. Óriás szárnyait lebegtetve hatalmas szélvihart kavart és elsötétítette a Napot.
   Pillangóm egy levél mögé bújva leste őket, szárnyait leeresztve, csápjait előremeresztve reszketett a feszültségtől, ő nem a fekete sárkányt nézte, hanem a fehéret.
   A fehér jóval kisebb volt; kisebb és kecsesebb. Izmai sem voltak akkorák, háta íve finomabb volt, lábai kevésbé vaskosak, állkapcsa vékonyabb.
   Szeme jégkéken világított, és nem üvöltött, nyugodtan várt. Amikor a másik elhallgatott, néma maradt, csak szárnyait csapta szét a levegőbe. Azok a hófehér bőrvitorlák nem vették el a fényt előlünk, hanem átengedték, megszűrték, és opálos derengésbe burkolták az erdőt. A napfényben a fehér sárkány pikkelyei izzani tetszettek: nem-evilági, kékes-arany ragyogással, vékony bőre alatt lüktettek a liláskék erek.
   Aztán harcolni kezdtek: a fekete lassan indult, eltiporni akarván a kisebbet, a fehér sárkány pedig csak állt rendületlenül, várt, szárnyai mozdulatlanul feszültek a fénynek.
   Kék szeme a közeledő vörös szempárba fúródott, a mélyére hatolt, szuggerálta a másikat, és annak fenyegető rohama valóban elbizonytalanodni látszott.
   Majd tétován megállt.
   Szárnyait leeresztette.
   Reszkető pillangóm elernyedt, megkönnyebbült.
   És hatalmasat sikoltott, amikor a szénfekete tömeg előrelendült, és egy szárnycsapással leterítette a fehéret.
   A fekete a sikoly irányába kapta a fejét, dühödten hördült egyet, az orrából pöfögő forró gőz meglegyintette az arcom. A pillangó felé indult, ujjait felé nyújtotta és már-már el is érte, amikor a fehér sárkány rávetette magát és maga felé rántotta.
   Valódi élet-halál harc kezdődött, tépték, harapták egymást, a fekete testből előtörő karmazsinvörös vér bepettyezte az erdőszéli fák, bokrok levelét, és melléjük jégkék, sűrű cseppek hulltak, aztán egymásba folytak, de el nem keveredtek: tarka foltokként dermedeztek, hűltek, és úgy hűlt meg bennem is a lélek, a morgások, hörgések, ordítások kereszttüzében.
   A pillangó a levél fölött lebegett, sűrű szárnycsapásaival aranyport szitált szerteszét. Néha nekilendült, hogy a küzdő felek közé vesse magát, aztán visszariadt, tétován repkedve, tépelődve, aggódva.
   A küzdelem fokozódott, a két sárkány egymást marcangolta, és a vörös és kék keveredő vértengerben a fehér sárkány került felülre. Karmaival a szürkés bőrű, pikkelyek nélkül védtelen nyakat szaggatta, fogait vicsorította, habos tajték fröcskölt a szájából. És végső csapásra készült: mancsát magasba emelve próbált halálos ütést mérni, amikor az alul fekvő, erőtlennek látszó fekete pofáját kitátotta és lángot okádott ellenfele szeme közé.
   Égő szaru csípős szaga töltötte be a tisztást, szürke füst terült a küzdőkre, és a fehér test hátratántorodott, elengedte a másikat.
   Az pedig végső erejét összeszedve felpattant, és nekilódult... és a pillangó nem bírta tovább. Közéjük röppent, szárnyait harciasan kifeszítette, törékeny testét a fehér sárkány védelmére áldozta volna.
   A fekete megdermedt, mozdulatai megtörtek, karja lehanyatlott; vörös szemei a kitárt szárnyú, szépséges pillangó csöppnyi arcát vizsgálták.
   Majd arcát az égnek tartva üvöltött egyet: fájót, haragost, csalódottat.
   Ütni készült, vaskos markában összemorzsolni az aranybarnán csillogó lepkét.
   De végül másként döntött.
   Hátrált néhány lépést, aztán tépett, vérző szárnyait a levegőnek feszítette, és a távolban ködlő hegyek felé vette az irányt. Feketén csillogó alakja még sokáig látszott a horizonton, de a pille már nem vett róla tudomást, figyelmét a vérző, roskadozó, fehér testű sárkánynak szentelte: apró csápjait a megperzselt archoz dörzsölte, pici lábaival a felé nyújtott óriási ujjra fonta, akár korábban az enyémre.
   A sárkány másik mancsával végigsimította a törékeny teste: érintése szívfájdítóan gyöngéd volt, becéző és hálálkodó egyszerre.
   Aztán a pillangó egyik pillanatról a másikra megdermedt, szárnyai megfeszültek, és apró sóhajtás kíséretében a földre zuhant. Mozdulatlan teste a színesen kavargó vértócsába hullt, és a sárkány nem nyúlt utána.
   Én mozdultam volna, de egy morranással megállított.
   Gyűlöltem, amiért végig tudja nézni a szépség halálát.

   De én is néztem.

   Néztem addig, amíg belefájdultak könnyben úszó szemeim, és összefolyt előttük a kétszínű vér: a lila cseppek pedig örvényleni kezdtek, a magasba emelték a halott pillangó testét, körülfolyták, lila derengésbe vonták.
   Végül vakító-lila fény ömlött el a tisztáson: átitatta a fehér sárkány fluoreszkálóan lüktető testét, és megmártóztak benne a közelben lévő fák és bokrok is, megmártóztam a fényben én is.
   Ahogy felvillant, úgy tűnt el a ragyogás, a két sárkányból kiömlő vértócsa helyén egy nő térdelt, roskadt vállakkal, lehajtott fejjel.
   Csokoládébarna, aranyosan csillogó bőrű, nádszálkarcsú nő, fényes, csigákba göndörödő rövid fekete hajjal, hegyes, finom vonalú, apró fülkagylókkal. Térdelt a letaposott, megszaggatott füvön, és fájdalmasan lélegzett; bőre meg-megborzongott az enyhe szélben. Aztán szemét a sárkányra emelte, és nézték egymást hosszan, sokáig, némán.
   Egy fatörzs mögé húzódtam a szégyenemmel, hogy kilestem valamit, ami csak a kettejüké, de képtelen voltam teljesen elszakadni tőlük: a valódi szépségű, pillangóból született kecses fekete nőtől és az ő törékenysége mellett robusztusnak látszó, hófehéren ragyogó, méltósággal teli sárkánytól.
   Hatalmas mancsaival szelíden nyúlt a lányhoz és emelte fel a földről, a nő pedig felém fordította hihetetlen szépségű arcát, és én belenéztem a kicsiny arcban óriásinak tűnő, aranyszegélyes, smaragdzöld szemekbe, amit a benne reszkető könnyek még hatalmasabbá tágítottak. Engem nézett, elbocsátón, búcsúzón, aztán újra a sárkány felé fordult és összeölelkeztek: a levegő reszketett körülöttük.
   Halk surrogással, ki tudja, honnan, előkerültek a vízesés tündérkéi: ezüstös vízcseppekkel díszített, pókfonálból készült köpenyt hoztak és a még mindig remegő lány vállára borították.
   A pókok szőtte köntös gyöngyház ragyogása egyesítette a lányt és a sárkányt; a tündék pedig a vállamra szálltak, és pici csengettyűre emlékeztető hangjukon fecsegve kalauzoltak vissza a vízesés felé: át az erdőn, a mézszín ragyogáson, a küzdelem után feléledő hangok szövevényén.
   A zsongás, kotorászás elszédített, az élesen ragyogó fény elhomályosította a látásom, és elnehezedő lábaim nem vittek tovább.
   Hiába cincogtak a tündéreim, egy fa tövébe roskadtam, fejemet a törzséhez támasztottam, szememet lehunytam.
   Még néhány tűnő pillanat erejéig éreztem a tündék búcsú-érintését, röpke simításaikat az arcomon, aztán átadtam magam a bódulatnak.

   Az ágyamban ébredtem, mint rendesen. Alig emlékeztem valamire, csupán fekete-fehér kavargásra és a félelem ízére.
   Nyomottan indult a napom, de a parkon átvágva a levelek között átszűrődő fény mosolyt csalt az arcomra, a sétány szélén növő apró, halványkék virágok szirmai titkokat rejtettek.
   A zsúfolt buszon egy nő nézett rám: a tömegből felém villant smaragdzöld tekintete, olajos fényű fekete haja.
   De csak egy pillanatig tartott: soha többé nem láttam, hiába kerestem az emberek közt.
   De eszembe jutott az álmom, ami talán jobban valóság volt, mint a nyomott kedélyű, mézgás reggel, és eszembe jutott a pillangó és a sárkány, az egymást ölelő, halálból támadt szerelem. 

    Elalvás előtt mindig a Képet nézem, de a fekete fakeret mozdulatlanul őrzi az Álmok Kapuját.

    Csak a patak vize fodrozódik néha..