Egyiptom. Mindig is szívem vágya volt, gyermekkorom óta: a piramisok földje. A fáraók földje, a múmiáké, a kincseké, a rabszolgáké.

A Titkok Földje.

A Varázslatok Földje.

Egyiptomot nem lehet csak nézni, nem lehet csak olvasni vagy tanulni róla. Egyiptomot érezni kell: beszívni a levegőjét, hallani a hangját, megízlelni, akár a csókot, megérinteni, akár egy szerető testét. Egyiptom nem nyújt egyszeri kielégülést: ha igazán, szívből átadtad magad mindannak, amit nyújtani tud, akkor nem éred már be ennyivel: egész életedben arra vágysz, hogy csak még egyszer visszajuthass oda... és még egyszer... és újra, és újra...

Látni kell mindent: régit és újat, szépet és csúfat, sivatagot és folyót és tengert, felhőkarcolót és piramist. A falvakat és a várost, autót és szamaras kordét, és az oázisban, a seszínű sivatag közepén a viruló életet: az ezerszínű virágokat nevelő leándert és a datolyapálmákat.

Tolakodni kell a bazárban, éjjel, amikor ott van talán egész Kairó; ékszert, szobrot, papiruszt, apró skorpiót bámulni, színektől káprázni. Ott a vörös valóban lángol, az aranyfüstön megcsúszik a lámpák fénye, és beleszédülsz a kékbe, mert a kéknek az az árnyalata máshol nem létezik, csakis Egyiptomban. Be kell szívni a vízipipák füstjét, az arab tea illatát, a hibiszkusz, az édeskömény és a menta aromáját, ahogy a sikátorokban száll, fűszeres húst, baklavát és százféle gyümölcsöt kell kóstolni.

Édes fügét rágni a Ramadan egész napos böjtje után, megkönnyebbülve hallani, hogy az imám Mahrebre szólít, aztán egyedül állni a milliós város elnéptelenedett utcáin. Áhítattal fejet hajtani a mecsetekben és a kopt templomokban egyaránt, megdöbbenni egy csador fölül feléd pillantó fekete szem mélységein...

Hűvös szobában ágyba bújni, arcomat a párnához simítani, és hajnalban a müezzin hangjára ébredni...

Egyiptomot nem lehet elmesélni. Egyiptomban ott kell lenni.

És ha ott voltál egyszer, utána vissza kell térni.

Újra meg újra.

Jössz velem?

Elmesélem, milyen volna...

A nyitott erkélyajtó négyszögéből a forró széllel aranyló por áramlik be. A hosszú, fehér függönyök szállnak, lebegnek a szélben, ahogy szállnak, lebegnek a hangok is, így félálomban. Körbefog a függönyök hullámzásának lágy nesze, a mennyezetről függő ventilátor lapátjainak lágy surrogása, a Te halk lélegzeteid a hátam mögött.

Ébredezem, és tudom minden porcikámmal, hogy itt vagy, alszol mögöttem mélyen, álomtalanul.

Felszáll az utca zaja, az autók dörmögése és a hangos kürtölés. Közöttük egy szamár ordít néha, és kísérője, a kenyeres elnyújtott hangon kántál: a kinti hangok csak felerősítik a szoba csendjét.

Ahogy a függöny lebeg, a délutáni nap festette minták úgy változnak a padló deszkáin: aranyos kaleidoszkóp, amelyben a sivatag szúrós homokja most érzéki táncát lejti.

Jó érzés nyújtózni a vékony lepedők között, jó érzés kifelé fülelni és a hangok kavalkádjából egy-két ismerős szót kiszűrni.

Már nem alszom vissza, de felkelni sincs kedvem, amíg Te ott alszol, inkább odabújok öntudatlan ölelést követelve, és az elmúlt napokra gondolok.

A tenyered száraz, forró szorítására, a repülőgép kerek ablakának fertőtlenítőszagára, ahogy szinte odalapultunk és néztük a tájat, a fekete éjszakát, benne a sok sárga és zöld fénypontot - a zöldek a mecsetek lámpái, és mennyi van belőlük!

A forró éjszaka illatát, ami szinte mellbe taszított, nem lehetett nem érezni - a levegőt, ami körülölel és elkábít, és álomszerű bódulatban látsz ezentúl mindent - még a taxik műszerfalán lebegő műszőrme rózsaszín bojtjait is.

Pörög az agyam, az ébredező agytekervények felelevenítik a múltat - az utazásokat - istenem, évek sem lennének elegek ahhoz, hogy mindenhová elvigyelek - oda, ahol már jártam, és oda, ahová vágyakozom.

Elvinnélek még Alexandriába, hogy láthasd a könyvtárat, az erőd vanília-színét, ahogy hullámzik a forróságban, és lábát a tenger csapkodja - tudtad, hogy itt láttam először a tengert? A habos tajtékok, a végtelentől kicsit errébb a hullámokkal küszködő lélekvesztő, a tenger sós halszaga, a pára hideg cseppjei, s mögöttük a lassan köddé váló, valahai világítótorony kísértete...

De így is annyit láttunk, annyit hallottunk, hogy másnak tíz életre is elég volna.

Átutaztunk a sivatagon, és a város zaja, forgataga után elképzelhetetlen volt, hogy másutt is van élet: a poros, sárból tapasztott viskókból álló pici falvakban, ahol a földutak mentén hatalmas agyagedényeket kínálnak a tevéjük árnyékban hűsölő parasztok.

Láttunk oázisokat és bennük óriási házakat: szögletes tetejük, sárral tapasztott, meszelt faluk hívogatott és hűvös árnyékot ígért. Körötte égbe nyúló pálmák, satnya leveleik közt datolyagumók, az udvarban babérlevelű, fehér, narancs, rózsaszín virágú leánderek... szeretnék egyszer egy ilyen házban hűsölni, a fehérre meszelt falú szobában, az ablakon behajló virágok mézillatában ringatózni... 

Megmoccansz mögöttem, mintha ébredeznél, és a képzeletem a szélnél sebesebben tér vissza melléd - de alszol tovább.

Már nem a vidékre gondolok, hanem a Városra, körülöttünk. Az utcákra, ahol éjszaka van igazi élet, nyitva van minden üzlet, nyitva tart a bazár. Eszembe jutnak ámulva csosszanó lépteink, ahogy felhőkarcolók és plázák között sétáltunk, nyakunkat tekergetve bámultuk a kirakatokat, a gyümölcsárus roskadásig pakolt kocsiját: fakadásig érett füge, vörös húsú narancs, ragyogó-lila padlizsán, apró, zöld dinnyék kellették magukat, és lágy húsú mangók, meg a halványsárga, körteforma valami, amit belédimádkoztam, és a cseppjei végigfolytak az állunkon, nevetve prüszköltünk, mert ijesztően édes volt és fűszeres.

Látom magam előtt a hatalmas, lustán hömpölygő folyót, a Nílust, ahogy fémkék vize a kikötött hajókat himbálja, a benne fürdő csillagokat, a partról belécsobbanó színes fénypászmákat. Arcunkat végigsimította a szél, ugyanaz az ezerízű, ezerillatú fuvallat, ami a sétány pálmáit finoman hajladozó táncra késztette. Érzem a kezemen a tenyered szorítását, hallom a hullámok lágy loccsanását néhány kisebb bárka alján.

Emlékszel még az este végére? A taxi ragacsos ülésén összehajoltunk egy futó, vaníliaízű csókra, aztán csak némán néztük az utcákat, az apadó forgalmat, a sötét bérkaszárnyák előtt játszó koszos kis utcagyerekeket, a parkok kivilágított bokrait.  

Gondolataim most előreszaladnak, a holnaphoz, a holnaputánhoz; tervezgetek, vágyakozok: piramist látni, a hatalmas köveket érinteni, ujjaim közt pergetni a sápadtbarna homokot...

Annyi mindent szeretnék, de gyorsan telik az idő.

És Egyiptom földje nemsokára ismét csak ígéret marad: visszajövünk még...