Egyedül állok egy város közepén. Gondolataim csápként kinyúlnak, tapogatóznak kapaszkodót keresve.

Hiába.

Amikor levegőt veszek, csak az én lélegzetem hallik, torkomra forr, mellemre nyomás nehezedik, és zihálni kezdek.

Mindahányszor.

És ami a legrémisztőbb, a fojtogató csendben tétován elinduló és egyre gyorsabb iramú lépteim koppanása sem ver visszhangot.

Szűk, mélyen fekvő utcák hepehupás útjain rohanok, az alacsony ablakok sötét szemei fenyegetőn merednek rám, a kopasz fák csontkarjai összezáródnak felettem, nem látom az eget.

Utcácskából sikátorba, sikátorból klausztrofóbiát ébresztő térre jutok.

Paranoid félelemmel kémlelem a megnyúlt árnyékokat, amik a sárgásan gőzölgő lámpák fényében rozsdavörös árnyalatot kaptak. Az árnyak vékonyak, üresek, csak a testetlen rémület tud beléjük rejtőzni.

A fák összetartó koronája szabadon hagy egy pillantásnyi eget, azon beleskel néhány csillag, de elrettennek holtsápadt arcomtól, szemeimet övező, rettegés-hizlalta mély-lila karikáimtól.

A tér hátterében ódon szökőkút kávája szürkéllik, repedésit bevonta a moha.

A kúthoz rohanok, életet keresgélek, de még parányi vízcsepp sem csillan a fenekén, csak koszos szárazság köszön vissza.

Nincs ijesztőbb egy kiszáradt kútnál.

Mintha száz ujjal vernéd a zongorát, és nem adna hangot.

Mint a régi játékmackó, akiből hisztérikus kezek kitépték a dörmögőjét, és hiába rázod apró gyermek-kezeiddel, csak a feje csuklik előre-hátra, némán.

Miért nincs sehol hang, zaj, nesz, BÁRMI?!

Miért nem látok a tócsa felszínén tükörképet, miért nyeli magába arcom mását?!

Miért nincs fény az ablakok mögött, hogy lehet, hogy ebben a városban nem szűrődik ki zene, beszédfoszlány az ajtók alatt, miért nem kapok LEVEGŐT?????????!!!!!!!!!!!!!!!!

A válasz a semmiből születi a fejemben, egyszerre ott van, és én tudom, cáfolhatatlanul.

Mert a város HALOTT. Nem él, nem lélegzik.

Leeresztett karral megállok egy újabb utca sarkán, nézem a fák alkotta félhomályos, párát gőzölgő alagutat.

Még késztetést érzek repülni, de erőm már nincs.

Halvány beletörődés hízik bennem, elönt a tespedt, pocsolya-ragacsos unalom.

Fáradt vagyok.

Nagyon fáradt.

Arcvonásaim elfolyósodnak, beleolvadok a lelketlen, szürke masszába, ami a rejtett zugokból hömpölyög elő és lassan alakot ölt: előbb egy sárgás csontkéz, aztán fénytelen, kóccá töredezett fakó-vörös haj bukkan elő; szétfolyt-felpüffedt arcok, seszínűvé hígult, pupilla nélküli szemek. Ragacsos, nyálkás-lepedékes nyelvek nyaldossák holdvilág-szín arcomat, bekúsznak a fülembe, pépesre izzadt tenyerek markolják a vállamat, dörgölőznek, HÚZNAK MAGUKKAL...

Úristen, hol vagyok?!

Jah. Csak itthon...