A hízott tök, amiben helyet foglaltam, enyhén szottyadt volt. Kövér patkányok húzták, csupasz farkuk vadul kígyózott a tök körül.
Ismeretlen erõ ismeretlen helyre röpített: éjjelkék fényben vicsorgó vízköpõkkel teli, holdfényben szikrázó tornyok tövébe.
Hatalmas kastély hatalmas termein át imbolyogtam, célomat keresve.
A termek üresen ásítottak, mégis zsúfoltnak tûntek: az idegen lidércek mellett saját kísérteteim is szép számmal megjelentek.
A falak mentén tapogatóztam, képek, szobrok gonosz vigyora követett ajtókon, termeken át, lakoma maradványai, félig kitikkadt üvegek, foltos poharak közt sodródtam.
Nyálkás, fullasztó tömegen kellett átnyomakodnom, idegen alakok közt szédelegtem: hozzám súrlódtak, akaratom ellenére is megérintettek. Tüdõmbe alig sikerült némi levegõt préselnem; hideg, nyirkos kezek adogattak - segítettek elõre, a hangok, színek, szagok kavalkádjából rizspor fehérségû maszk bukkant elõ és kacagott bomlottan az arcomba, rajta áradó érzelmek: gúny, bánat, félelem, rettegés, gyûlölet, halál -
Szikkadt karok szinte kilöktek az óriási bálterem közepére.
Ott már várt valaki rám: magas férfi talpig feketében. Az arcát is fekete maszk takarta: kifejezéstelen bársony álarc, mögüle villant elõ sötét, szinte csak pupillából álló szeme.
Táncolni kezdtünk a terem sarkaiból elõszûrõdõ zenére: egyre gyorsuló ritmusban keringtünk a síró hegedû és a fájdalmasan pendülõ hárfa hangjaira, körbe-körbe a termen. A falak - úgy tetszett - összeszûkülnek körülöttünk, felfelé nyúlt a tér, a padló mozaikjai velünk együtt táncoltak, kavarogtak a lábam alatt. Hamar elszédültem, elmosódott köröttem a falak mintázata, a bútorok - a bennünket körülvevõ, ijesztõ áhítattal ránk bámuló torz alakok ezerszemû masszává folytak össze.
Terem-szerte hatalmas, talpas vas kandeláberek álltak, a rajtuk olvadó gyertyák fénye is hullámzott, és a falakat díszítõ, nehéz aranyfüstös tükrök zöld felszíne bennünket tükrözött vissza: táncosomat fekete eleganciájában, és engem, ahogy sápadt-fehér ruhámban, penészkék ajkakkal keringek-forgok vele, fekete hajam messze száll és medúza-tincsekre bomlik. Jade-zöld, pávatollal ékes karneváli maszkom félrecsúszott a tánc hevében. Ezer meg egy alakmásunk táncolt velünk együtt, nyaki ereimben õrült-hangosan dobolt a vér, zúgott a fülem, és éreztem, hogy kiszáll a testembõl minden erõ: muszáj volt ismeretlen táncosom karjaiba dõlnöm.
Õ pedig megérezte, hogy elernyedek ölelésében: szemeivel tekintetemet kereste és benne a megadást: pillantása tüzénél fázni kezdtem. Magához szorított, testemet átjárta teste hidege, zihálásától szaporán emelkedett-süllyedt a mellkasa, én pedig reszketni kezdtem a rémülettõl és az undortól.
A zene elhalkult; a hegedû ugyan még elsikoltott néhány akkordot, aztán lassult a forgás, és megállt körülöttem a világ.
Lábam összecsuklott, és ha táncosom nem tart oly erõsen, összeesem. Így csak lassan csúsztam a földre - tehetetlen rongycsomó -, a mozaikok már mozdulatlanná dermedtek, én pedig alig vártam, hogy a fejem a szilárd talajon nyugodhasson, arcomat a hideg kõhöz simíthassam.
A báli közönség felzúgott, felmorajlott, a homályos szegletekbõl szolgák sereglettek elõ, de a férfi egy kézmozdulattal visszaparancsolta õket.
Bort! - harsant a hangja, és máris elõttem volt a pohár: vékony fémperemét az ajkaim közé erõltette, kénytelen voltam lenyelni a csípõs, savanyú borból néhány kortyot.
A pohár széle felett a maszk mögül elõparázsló szemét néztem és iszonyodtam alig titkolható, mohó vágyától; szerettem volna eltaszítani, de erõtlenül hagytam, hogy a karjaiba kapjon és egy, a végtelenbe tekeredõ csigalépcsõn cipeljen felfelé.
A mögöttünk összecsõdülõ tömeg tisztes távolból ugyan, de leplezetlen mohósággal, néhány alak vad irigységgel bámult utánunk, a sötét sarkokból, a falakból és a mennyezetet tartó oszlopok mögül-közül sereglett elõ a sok rémalak, uruk nászának örömére.
Én pedig tehetetlenül, maradék erõmet is elveszítve csüggtem ölelésében: karom, vállam néha a nyálkás falhoz súrlódott, hajam a lépcsõfokokat seperte és minden bizonnyal férgek és rágcsálók undorító testét; a kövekbõl dohszag és csípõs hideg áradt, a téglák közein vagy zúzmara-, vagy penészcsipkék ültek.
Azt hittem, már soha nem ér véget a felfelé vezetõ lépcsõsor, utunk céltalan, de bármennyire is kapaszkodtam ebbe a reménysugárba, egyszerre kiszélesedett köröttem a tér. A falakon fáklyák tüze lángolt, és ha meleget nem is ontottak magukból, a dermesztõ levegõ kicsit talán langyosabbnak hatott.
Magas, kétszárnyú ajtón léptünk be egy szobába, én még mindig a férfi karjaiban, hátrabicsakló nyakkal, ernyedt végtagokkal. Itt nem égtek fáklyák: a sötétben semmit sem láttam a helyiségbõl, az ajtó csukódását is csak hallottam, és tudtam, hogy fogoly vagyok. Eszelõs pánik kerített hatalmába, vajon hová kerültem, rémlények-lakta cella-e, ahová hurcolt, vagy kietlen, üres hodály?
Táncosom mozdulataiból éreztem, hogy letenni készül, izmaimat megfeszítve védekeztem ellene, de meglepõ módon nem avas, nyirkos szalmán, hanem puha tapintású lepedõn landoltam. A sötétbe meredve épphogy ki tudtam venni a férfi körvonalait, rajta kívül semmi mást, de csak egy pillanatig még. Akkor kettõt tapsolt, és meggyulladtak a gyertyák: a falakon körben, rozsdacsipkés falikarokban, és hatalmas, sokkarú, kovácsoltvas tartókban álltak a hófehér viaszszálak, lángjuk narancssárgán ringatózott.
Megvilágították a fejem felett a pókok szõtte, fakó-szürke baldachint, az ágy mahagóni színû, ismeretlen lényeket ábrázoló faragott oszlopait. A szürke kövekbõl emelt falakat és a gótikus csúcsívbe futó ablakokat, amelyekre holdsugár szõtte a fátylat.
És körben a falakon, az ablakok körül és az ágy lábain is mindenütt haragoszöld, izmos levelû borostyán csimpaszkodott: az egyetlen élõ teremtmény a halottak kastélyában.
Még bámultam volna a szobát, de fekete ruhás alak az ágy végénél megmozdult, magára vonta a figyelmemet.
Egy ideig csak nézett, nézett, légvételei egyre erõsebbek lettek, aztán mellém térdelt a süppedõ ágyra és szétterítte a hajamat a párnákon, azt simogatta gyengéden, észre sem vette undoromat.
Drága szépségem - suttogta, és hozzám hajolt, de feleúton megtorpant a mozdulat. A fekete bársony maszkért nyúlt, hogy levegye - Ne! - nyögtem, féregrágta borzalomra számítva, de már nem tudtam megakadályozni. Az álarc lekerült, koppanva hullott a padlóra. Kortalan, márványfehér arc tûnt elõ mögüle: vonásait is mintha márványból faragták volna, semmi nem tükrözõdött rajta, ajka keskeny vonalként feszült meg.
Csak a szeme élt.
A szeme, ahogy pupillája szinte elnyelte a szivárványhártyát: zöld izzással meredt rám, és egyszerre hatott csodaszép drágakõnek és gusztustalan döglégy zöldes hátának.
Megérintettem az arcát: kezembe simította, aztán belecsókolt a tenyerembe.
Szánni kezdtem.
Már nem féltem, mert tudtam, nekem van hatalmam fölötte. Én még élek, õ már halott.
Szeretni kezdtem szánandóságáért, szomorú magányáért.
Megpróbáltam felmelegíteni jéghideg testét: magamhoz húztam, õ hozzám simult. Keze gyengéden ölelt, ajka száraz volt és kemény, ahogy megcsókolt, félelme az enyémmel határos: vágyunk, pillanatnyi szerelmünk hasztalan, két külön oldalon állunk.
De szája felmelegedett a csókjaim nyomán, és szemei vággyal telin, mégis rettegve fürkészték az arcom, vallatták pillantásom, míg végül megadóan lecsukódtak: szempillái lilás árnyat vetettek beesett szeme alá.
Egymás ölelésébe fészkelõdve próbáltuk óvni magunkat a fájdalomtól, de amíg az õ lélegzete egyre mélyebbé vált és álomba zuhanva cirógatta meztelen vállam, addig én éber maradtam, elkerült az álom.
A lassan fogyó, fehér viaszkönnyeket síró gyertyák lángját néztem, a hold-rajzolta borostyán-árnyakat a padlón, testünk alig kivehetõ árnyékát a falon.
A kanócok saját szépségükbe fulladtak bele, az árnyékok nyúltak, felém kapaszkodtak, míg végül az utolsó gyertyaláng is halk szisszenés kíséretében ellobbant.
Kimerültem.
Elaludtam.
A reggel egyedül talált. Halvány lenyomat õrizte halott szeretõm testének körvonalait mellettem az ágyon; a padlóra folyt viasz kusza ábrákba dermedt, és a sápadt reggeli fényben fázósan húzódzkodtam össze.
Néma szolgák sereglettek elõ a fal kövei közül, vizet hoztak és foszlott szélû kendõt, hogy megmosakodjam, aztán nehéz ezüsttálcát:
Gyümölcsök roskadoztak rajta: felfakadt bõrû füge, vérzõ gránátalma, mustot folyató fekete szõlõ és ragacsos húsú barack, mellettük ónkupában az éjjel ízlelt, csípõsre forrt bort.
És egy háromrét hajtott levél.
Elõbb a gyümölcsökért nyúltam, de túlérett édességük a rothadás aromáját hordozta, a bor szagától émelyegni kezdtem.
A levelet fogtam a kezembe: a vastag papír enyhén morzsolódott, a fekete tinta éjszín kacskaringókat rajzolt a csontszín felületre, és egy mondatot:
„Nem váltottuk meg egymást..."
Tökhintó helyett gyalog indultam utamra, az ezertornyú kastély kihaltnak tûnt: világtalan ablakszemeivel bámult a hátamba, és én szökdécselve iramodtam a mezõnek, hogy a harmatos fû végigsimogassa a lábszáramat.
Hogy érezzem, hogy élek.
