Mióta nem jártam már itt... kimondhatatlanul hosszúnak tûnik az idõ, mert kimondhatatlanul hosszú volt minden óra, minden perc.
    Magányos reggeleimen, amikor nélküled ébredtem, a hajamat vizsgáltam, nem õszült-e meg, és tudom, ha csak egy õsz hajszálat is találok, hagytam volna minden törvényt, tiltást, kérést, és rohantam volna Hozzád.
    Neked éltem a napjaim, Neked szenteltem a perceket, gondolatban már-már istenségnek véltelek, hisz hús-vér ember nem válthat ki ekkora szerelmet, ekkora vágyakozást.
    Rád vágytam, amíg éjszakákon át hallgattam a tenger morajlását, Te jártál a fejemben, amíg elveszetten ténferegtem a hideg homokban a nedves sziklák közt, és Rólad álmodtam az éhes hajnalokon - forró testtel, kiszáradt torokkal ébredtem, és próbáltam forgatni az idõ kerekét - lassan forgott, a szúrós homokszemcsék talán bevették magukat a tengelybe.
    Egy nap aztán hajót láttam a tengeren közeledni - idegen ország zászlaja csapkodott az árboc tetején, orra habos tajtékot köpült maga köré, és én nem mertem hinni, hogy ez a hajó elhozza végre az áhított szabadságot - és hogy immár megkaphatlak Téged.
    Vége szakadt a vágyakozásnak - és nem maradt helyében semmi, csak üresség.
    Álmaimba rémek költöztek: a fájdalom, a csalódás, a kiábrándulás lidércei - a napok rohantak, én pedig félelem-szõtte hálóban vergõdtem: hogy' merhetem hinni, hogy szeretsz?! Álmaimban számosszor végigéltem, ahogy eltaszítasz, és rám tekintve keserû csalódottság fintora ül az arcodon.
    Aztán azt álmodtam, futsz felém, de arcod rút, tested sebhelyes, felém nyúló kezed sok-sok görbe karom.
     Már nem akartalak.
     S amikor már magamban eltaszítottalak, és készen álltam arra, hogy a valóságban is megtegyem, megjött a levél - és én kénytelen voltam engedelmeskedni a parancsaidnak.
    Repült velem a hintó, repültek a lovak - hatalmas testû, gyönyörû fekete mének száguldottak velem, csupa hab volt a szájuk, és én elképzeltem, milyen volna, ha a keskeny út egyik kiálló sziklájában megbotlana egyikük, és a hintóm lezuhanna a mélybe. Láttam magam elõtt, ahogy a lovak gerince megtörne az éles kõtaréjokon, nyerítésük felverné a szakadék csendjét, láttam, ahogy a kocsi ide-oda csapódna a sziklafalon, míg leérne a mélybe, és mélybíbor bársonya tépetten lógna a fák szikár ágain, akárha vércseppek hintáznának rajtuk. Egy pillanatra õszintén akartam. Azt, hogy Neked is fájjon.
    Hisz elengedtél - mit elengedtél, elküldtél magad mellõl, hogy ne lásd a fájdalmam - hiába tudom, attól még éppen úgy gyengének és megvetendõnek tartalak - és vele együtt magamat is, hogy mégis képes voltam annyi idõn át szeretni Téged.
     Azt mondtad, nem akarsz a gyilkosommá lenni - és élõhalottá tettél. Kérdezted-e egyszer is, én mit akarok, vagy annyira megszoktad, hogy parancsodnak mindenki engedelmeskedik, hogy nem is gondoltad, akarhatok mást?!
      Dühösen vitáztam Veled - magamban.
      A lovak szélnél sebesebben száguldottak, a hintónak nem esett baja.
      Amikor az elsõ csillag megjelent az égen, már a földeden jártunk.

    Itt nincs tenger: itt égbe nyúló hegyek vannak gyöngyszürke sziklákkal, karcsú fenyõfákkal, a magasból lefutó, tiszta vizû patakokkal.
     És az egyik égbe nyúló hegy ormán a kastéllyal.
     Mióta nem jártam már itt... kimondhatatlanul hosszúnak tûnik az idõ, mert kimondhatatlanul hosszú volt minden óra, minden perc.
     Hatalmas, fehér telihold függeszkedik az égen, és az ég kárpitján apró, egérrágta lyukak: a csillagok.
    A kastély ragyog a holdfényben: abból a gyöngyszín sziklából faragták a köveit, amelyekbõl a hegyek emelkednek: repedéseikben pici, fehér kvarcszemcsék. Soktornyú, csipkedíszes kastély: már senki sem tudja, ki építette, de bárki volt, képzelete a sasnál szabadabban szárnyalt: kõbe álmodott indák, levelek, szikla-szirmú virágok között valódi borostyán kapaszkodik a falon, az ablakokat halvány színû vadrózsa keretezi.
     A tornyok vöröscserepes teteje alatt madarak fészkelnek, és tavasztól késõ õszig szárnycsattogással elegy madárfütty-szimfónia szól.
     Mindig is tudtad, mennyire szeretem ezt a kastélyt, mégis elküldtél.
     Most újra itt vagyok.
    Nagyot lélegzem, és kilépek a szabad ég alá, lépteim a hintó ajtajából egyenesen az udvar közepén álló szökõkúthoz vezetnek - hiába látom az ajtó sárga fényû négyszögében a sziluettedet.
    A kút, a kút! A középen álló kõurnából tulipánfa hajtott ki, körötte pedig dülledt szemû, vicsorgó vízköpõk - egyik fej gonoszabb, mint a másik, szájukból vastag sugárban ömlik a víz, bele a medencébe - a Hold fényében úgy tûnik, mintha ezüst szálakból szõtték volna.
    Ez a kút elõbb itt volt, mint a kastély maga - ha annak építtetõje a múlt ködébe vész, a kút talán nem is ez idõkbõl származik. Anyaga sem a gyöngyházcsillogású szikla - ez a kõ magába nyeli a fényt, mélyszürke, bazalthoz hasonló, de kékes csillogású - ezen a földön talán nincs is ehhez hasonló anyag.
    Vastag, lekerekített kávája helyenként megkopott, a beléje kapaszkodó kezek, rásimuló tenyerek alatt márványsimaságúra csiszolódott. Itt-ott kisebb darabok töredeztek le belõle, a repedéseken kicsordult a víz, aztán apró páfrány, fehér virágú moha telepedett meg benne.
...
     Belemártom a két tenyerem, és hagyom, hogy ujjaim közt átfolyjon a víz, hogy a cseppek végigfussanak rajtuk és megálljanak a körmöm hegyén, lassan ringatózva.
   Tudom, hogy az ajtóban állsz, tudom, hogy rám vársz, és érzem a belõled áradó keserûséget, de nem tudom rászánni magam, hogy odamenjek Hozzád.
    Kézfejemmel a víz felszínét simogatom, azzal az õsi mozdulattal, amivel nõk cirógatják álomba szenderülõ kedvesük arcát - ahogy én is simogattalak azon az éjszakán, aminek reggelén a kapkodó tébolyra ébredtem.
    A víz lágyan fodrozódik, ólomkristály-mintává válik rajta a tükrözõdõ hold. A magnólia illata körülölel, beléfonódik a víz kicsit poshadt, ismerõs szaga.
     Nem is olyan hideg, mint amilyennek lennie kéne. Langyosan simogatja az ujjaimat, aztán a csuklóm, végül könyékig belemerülök, és megérintem a medence falára tapadt nyálkás, zöld mohát, kezemmel összetalálkozik néhány kíváncsi, kényeskedõn úszkáló, játékos aranyhal.
      Szemem sarkából észreveszem, hogy megmozdulsz végre, de szíven üt, hogy nem felém, nem hozzám jössz, hogy átkarolj, és együtt nézzük a vizet az éjszakában. Nem, Te behúzódsz kastélyod végtelen termeinek mélyére. Oly régóta várt nagy találkozásunk félelmek randevúja, és ha nem vagyunk most ügyesek és bátrak, a szakadék áthatolhatatlanná válik.
     Utánad megyek.
     Be, a soktornyú kastélyba.
     Át a hatalmas elõcsarnokon, a boltívek alatt, a lépcsõ felé, ahol még látom a hátad egy pillanatra, mielõtt eltûnnél egy kanyarulatban.
     Lépteink nem ütnek zajt, a puha szõnyeg minden neszt elnyel, mégis tudod, hogy jövök utánad, lassítasz, és a toronyszobába, amely valaha a kettõnké volt, már együtt lépünk be: két idegen.

     Mit ünnepel vajon egy nõ a nászéjszakáján, lánysága végét, vagy egy új élet hajnalát? A láthatatlan szolgák inkább a halált választották, mint az életet: durva kezek szaggatta fehér rózsaszirmok hervadnak a földön, szélük már felpöndörödött, megbarnult, és erõs, vágykeltõ illatuk mellé a rothadás édeskés szaga is begyûrûzött.
     Ezen a rózsaszirom-szõnyegen kell átsétálnunk, hogy elérjük az ágyat: hatalmas, akár bálteremnek is alkalmas ez az ágy, száz meg száz fehér, tollal tömött párna dagadozik rajta, vércsepp-bíbor, nehéz baldachin zuhan alá a mennyezetérõl, oroszlánkörmös lábai szilárdan tartják, szinte kapaszkodnak a kõpadlóba.
     Körülöttünk hatalmas agyagcserepekben illatos olaj, és a belõle táplálkozó, olthatatlan tüzek bevilágítják a szobát.
     Akkor a karjaidban hoztál ide, most a saját lábamon jövök melletted, kezünk nem ér egymáshoz, és félek, a gondolataink sem.
     Feltérdelünk, az ágy egyik szélén Te, a másikon én, és most elõször nézünk egymásra, kutatón, rettegve, dühvel vegyes szégyennel - mindennel, csak vággyal nem.
     Nem változtál. Nem változtál, Kedvesem, dacára a sok idõnek, amit távol töltöttünk egymástól. Régen, ugyanebben a pillanatban azt mondtam: nem számít, ha megcsúnyulsz, én akkor is szeretni foglak, és ugyanezt állítottad Te is. Mégis, amikor az átok a nászéjszakán megfogant, és reggelre kelve változni kezdtünk, Te voltál az, aki őrülten zokogott, és aki akkor kocsiba tuszkolt és kergetett minél távolabb magától.
    Keresem most rajtad a megbánás jeleit, mint ahogy Te is kutatsz: a megbocsátást szeretnéd látni a tekintetemben, de csak vád ül benne.
    Felém nyújtod a kezed, és én megfogom. Közelebb mozdulsz az ágyon, és én is közelítek, hogy egymás mellett lehessünk, de gépiesnek érzem mozdulataimat, mint ahogy azok is.
     Megszorítod a kezem, és én visszaszorítom.
     Arcom kõbõl faragott, mint a kút kávája, nem látsz rajta semmit, de mert nem is akarsz, inkább a vállgödrömbe hajtod a fejed, halk sóhajjal.
     Halántékodat csókolom meg, mert azt éri el ajkam, két tenyerem közé fogva felemelem a fejed, és hidd nyugodtan, hogy azért, mert többet akarok - pedig csak a csontom sajgott, ahol a homlokod nyomta.
    A rothadó rózsaszirmok illata egyre émelyítõbb, hányinger kúszik a torkomban, szédülni kezdek, és az elmosódó-szétfolyó világban rég elfeledett csókod íze kísért a számon.
    Amikor rájövök, hogy ez nem kábult képzelet, hanem a valóság, már késő, mert ajkam a tiéd után moccan, és végül kénytelen vagyok megadni magam, mert lehetetlenné vált ellenkezni.
    Talán még azt is elsuttogom közben valamikor, hogy szeretlek, bár ez nem biztos, mert bármi mondanivaló tolul is a számra, lecsókolod, és valószínűleg Te döntesz helyesen.
    Mindent belémfojtasz, nehogy kimondjak valamit, ami gátat vetne bizakodásodnak, hogy helyesen cselekedtél, és ezentúl minden rendben lesz. 
    Én pedig mindent magamba fojtok, bár sejtem, hogy többé nem lesz alkalmam elmondani, és bármi történjék is velünk immár, ez közöttünk fog állni. Nem a szemrehányásaim, amiktől félsz, hanem a hallgatásom, amiben reménykedsz.
   Kézfejemmel az arcodat simogatom, azzal az õsi mozdulattal, amivel nők cirógatják álomba szenderülő kedvesük arcát, és bizonytalansággal telve lassan én is álomba merülök.

    De a reggel már új, ez a reggel már nem olyan, mint az a régi, valaha-történt reggel volt. Nem lopott éjszaka utáni elátkozott kábulat, hanem Rád ébredõ, idegenül valóságos, narancsos fényû pirkadat.
   Egymást faggató szemeink szürke tava megélénkül, néma bámulatunk áhítatos és hitetlenkedõ egyszerre. A bennem örvénylõ csend már nem olyan fagyos, mint az éjjel volt, a hallgatásom már nem dermeszti meg vonásainkat, és még én is hinni merészelem végre, hogy elkezdõdhet valami ismeretlen, valami új, valami, aminek már régen el kellett volna kezdõdnie.

   De a szabadba vezetõ lépteink alatt halk recsegéssel morzsolódnak szét a halott rózsaszirmok, és a szökõkút napsütötte vízfelszínén tulipánfa-szirmok lebegnek, mint szélnek eresztett, gazdátlan hajócskák.
     Döglött aranyhalhal tetemét dobálgatja a vízköpõk torkából ömlõ vízsugár.