Felkelt a nap. Sugarai táncos mintákat vetítettek a padlóra és beragyogták az arcod, lehunyt szemed, eltüntették a ráncokat, amik napról napra, a szemem előtt vésődtek be a szemed köré, a szád görbületébe, a homlokodra.
Megfiatalítottak. Úgy, ahogyan én szeretném, amikor tenyeremmel végigsimítalak.
Nézlek, és összefacsarodik a szívem, annyira szeretnék változtatni a ránk várókon. Nem magamat féltem, hanem Téged. Szeretnélek megkímélni a Rád váró fájdalmaktól, mert Te még mindig makacsul hiszel abban, hogy másképp is lehet. És ha vége van, a megkönnyebbülés érzése majd bűntudatot szül benned, tudom. Hisz elég régóta ismerlek már.
Nem így akartam, Te is tudod, mégis haragszom magamra, a gyengeségemre, a tehetetlenségemre.
Nézlek, ahogy öntudatlanul alszol a karosszékben, kényelmetlen testtartásban, ahogy annyi átvirrasztott óra után végre elnyomott az álom, és azt kívánom, hogy legalább álmodban ne gyötrődj, hanem pihenj.
Szükséged lesz az erődre.
Ha felébredsz, majd ijedten nézel felém, tudom, és amikor meglátod a szemem csillanását, megnyugszol. Sokszor látom, ahogy felém villan a tekinteted, rémülten, hogy mit látsz, és apró mozdulataim láttán fellélegzel. Amióta ezt észrevettem, igyekszem azonnal reagálni, hogy ne aggódj. Most is, ha majd kinyitod a szemed, és felém nézel, Rád fogok mosolyogni, és örülni fogok az örömödnek.
És azt fogom hazudni, hogy végigaludtam az éjszakát, hogy ne furdaljon a lelkiismereted azért a néhány lopott óráért, amíg Te is aludtál.
Hazudok, mert az igazságot nem értenéd meg: hogy nekem már nincs szükségem az alvásra, csak az éber órákra, hogy gondolkozhassak, érezhessek, lélegezhessek a közeledben. Hogy élhessek.
Az alvás mindkettőnket becsap: engem azzal, hogy elhiszem, van még ébredés, Téged azzal, hogy elhiszed, ha alszom, meggyógyulhatok.
Sajnálom, hogy ezt tettem Veled, Kedvesem, nem ezt ígértem, nem ezt kérted.
Nem az fáj, hogy elmegyek.
Az fáj, hogy végig kell nézned a halálom, ahogy lassan elsorvadok az ágyban, a mi régi, közös ágyunkban, azok közt a párnák közt, amelyek valaha még más sóhajokat hallgattak.
Ha legalább hamar véget ért volna... De a szenvedést csak megnyújtották a napok, amikor gyógyulni látszottam.
Amikor még lesétálhattam az udvarra, a virágzó gyümölcsfák alá, hallgathattam a madarak énekét, kezem a zöld vízbe márthattam és a napsütésben folyékony fényként csordult alá az ujjaim közt az élet.
Amikor a következő tavaszon már a karjaid közt vittél és szinte kényszerítettél, hogy érezzem a tavaszt, már tudtam, hogy nincs visszaút. És Te a mai napig hiszed, vagy talán már csak reméled, hogy vannak még csodák.
Itt hagylak lassan, egyre távolodom, és ha visszafordíthatatlanul vége, testetlen kezemmel még egyszer végigsimítom majd a homlokod.

De az még sokára lesz.
Még én sem készültem fel.
Ha igazán őszinte vagyok, akkor bevallom legalább magamnak, hogy a szívem mélyén él a makacs kívánság, hogy ne legyen még vége.

Szeretném megfogni a kezed, és vinni magammal. Húzni magam után, el innen, mindegy hová, csak gondolkoznunk ne kelljen.
Szeretnék veled játszani, felszabadultan, mesélni Neked, hallgatni Téged, és nem figyelni a bennem toluló aggodalmakra.
Szeretnék Veled sétálni, meg futni, fák alatt kergetőzni, aztán a virágszirom-permetben hagyni, hogy elkapj, és magadhoz szoríts egy percre. Szeretnék Veled lehanyatlani a fűben, ahol katicabogarak járnak, meg kicsi százszorszép mosolyog.
Szeretnék úszni Veled, egymás kezét fogva fél kézzel tempózni, nevetni saját sutaságunkon, és a nevetéstől vizet nyelni, aztán a víz alá bukni, és egymást keresni. Szeretném a derekad köré fonni a lábaimat, hogy aztán csak a víz ringasson, és én egész közelről nézhessem, ahogy a vízcseppek a szempilláidon hintáznak - elveszni a szemed szürkéjében, és nem gondolni másra.
Szeretnék Veled éjjel a nyári utcákon járni, hársfák és kerti virágok illatát beszívni, kabát nélkül, valódi esti melegben. Hallgatni a kutyák hangját, belélegezni a mámoros levegőt, aztán az ajtó előtt összefonódni egy búcsúcsókra... és nem engedni el Téged.
Szeretnék a válladra hajtott fejjel lustán beszélgetni, halkan, alig verve fel a nyitott ablakon beáradó csöndet, szeretnék az öledbe gömbölyödve elaludni, és a legeslegjobban szeretnék még egyszer melletted ébredni.
Szeretnék egyszer, csak egyetlenegyszer nem kételkedni magunkban, nem félni a holnaptól, hogy mit hoz, és szeretnék Rólad álmodozni, ha épp nem vagy velem.
Szeretnék ugyanott állni, ahol hajdan rádcsodálkoztam az első, végtelennek tűnő csókunk után, szeretnék újra annyira önfeledt lenni.

Szeretnélek még szeretni.
Nem hagyod, és nem hagyom.
Szeretnék egyszer úgy hazamenni, hogy Te vársz, és nem a Hiányod.
Szeretnélek látni nem csak a nekem szánt derűvel az arcodon, hanem fáradtan, morcosan, bárhogyan... mindig, mindig látni szeretnélek, hallani a hangod (mert azt nagyon szeretem), hallani a véleményed (mert az mindig van), szeretnék vigyázni Rád, és szeretném, ha Te vigyáznál rám, és nem magamnak kéne.
Túl sok mindent szeretnék.

Ha csak egyszer, egyetlen egyszer múlhatna még rajtam...!