Tépd ki belőlem a gondolatokat, mert fájnak! Vágyakozom, azt sem tudom, mi után, színek, hangok, hangulatok, képtöredékek kavarognak bennem és próbálom őket megragadni, de túl gyorsak, illékonyak, megfoghatatlanok...
Megfulladok tőlük, mintha a torkomon nyomná le őket valaki...
Kint tavasz van, és gyerekkor, és jelentelen emlékek, és én jövőt vágyakozom, és építeni akarok, és nincs erőm várni, nem tudok leülni, türelmesen, várni a holnapot, hogy történjék valami, amitől én is megtörténhetek.
Már téged sincs kedvem várni, valami mást akarok, nem ezt a szenvedést, nem ezt a levegőtlen, be nem lélegezhető bizonytalanságot!
Tele a naplóm elkezdett, be nem fejezett írásokkal, mert félek, hogy aki olvasná, hülyének nézne... próbálom az írást, de a műkörmök fennakadnak a billentyűkön, értelmetlen szavak erdeje a papíron, ez vagyok én, jelentéstelen, szavakból összebarkácsolt, hangosan üvöltő, néma magány.
Azt akarom, hogy eljussanak hozzád a csöndjeim, nem tudom szavakba önteni őket, a megérzéseimre hallgassak - mondta a jósnő, azóta mindent megérzek, zsong az agyam, tiszta dili, minek kellett nekem odamenni (na, ez meg rímel, pedig nem is akartam, egy költő veszett el bennem, de még hogy!)
Néha kirángatnak a szürke betűk közül, néha nem találok egy szót, talán elveszett, elhagytam, kiesett a zsebemből... nem kellett volna ennyit gondolkoznom, olvasnom, belenéznem mások elméjébe, most mások gondolatait gondolom, nincs is saját véleményem, bár mikor volt utoljára, olyan eredetinek gondolom magam néha, pedig nem vagyok más, mint halvány utánzat.
Kedvelnek engem, a jósnő azt is mondta, hogy mágikus képességem van, bár ne mondta volna, hogy elveszítlek, most kénytelen vagyok nem hinni neki semmit, mert ha valamit hiszek, mást is kell, és én nem akarlak elengedni, pedig én is tudom, másképp nem lehet, és tudom, hogy ha jössz, majd hazudnom kell, a jókedvet, a mosolyt, a gondtalanságot, és te is hazudsz nekem, ezt is, másokat is, hazudunk egymásnak, egyikünknek sem jó, mégis akarjuk, mi a fenét tegyek, hogy jó legyen?
Te vajon mit szeretsz bennem, szeretsz-e egyáltalán, lehet-e engem szeretni, vagy én vagyok az a megmászhatatlan hegycsúcs, aminek a felénél mindenki visszafordul? Miért nincsenek válaszok, ha vannak, miért nem értem őket, miért akarok más lenni, mint aki vagyok, miért nem tudok az lenni, akivé lennem kell, mért őrültem bele abba, hogy hazajöttem, hogy itt vagyok, nélküled, más nélkül, veled, másokkal, gyökértelenül, egyedül, gyűlölködve, magamat gyűlölve, kiutat keresve?!
Hogyan menjek el, miért ne maradjak, mit tegyek, hogy jó legyen, teli vagyok kérdéssel, nincs senki, akinek feltehetem, akinek feltettem, hülyeségeket  mondott, ha Téged szeretlek, miért kell elveszítselek, hogyan szólhat bele, miért nem hagy, igazat mondott-e, ha bekövetkezik, gyűlölni fogom, pedig már most is gyűlölöm, és szabadulni szeretnék a szavaitól, amikre nem is emlékszem, csak a lenyomatai égtek belém, a lelkembe szörnyű mélyen, kell még pár nap, hogy ne jussanak eszembe minden órán, meg azok  a gondolatok se, amiket neked mondanék, ha őszinte lennék és nem hazudnék neked lépten-nyomon.
Szeretnélek megkérni, hogy gyere korábban, hogy többet legyünk együtt, de nem merlek, mert visszautasítasz, mert mindig félek, hogy meggyűlölsz, ha sokat követelek, mit kéne tennem, hogy ne féljek, hogy bízzak magamban.
Most tudtam meg, hogy amit csinálok, az valójában szürrealizmus, de hát köröttem minden szürrealista, úgy torzul, nyúlik a világ, szerintem kezdek megőrülni, tegnap összefüggéseket kerestem holt össze nem függő dolgok között, aztán József Attila jutott eszembe, aki hülye volt egyszerűen, és rájöttem, hogy én is hülyülök, amúgy ezt paranoid skizofréniának hívják, és én nem vagyok akkora művész, mint JózsefA volt, de hülye még lehetek, és így bezáródnak a kapuk.
Néha szeretnék gyerekeket, egyiket a másik után, önálló kis lényeket, akik biológiailag talán tőlem függnek, de mindannyian egy-egy kis egyéniségek, és szeretnék hozzájuk apát, meg harmóniát, de nem tudom kire rávetíteni a vágyam, ezért megtagadok mindent, amit csak lehet, és azt hazudom, hogy bébigorillákat akarok nevelni Kamerunban, csak hogy ne hallja senki, amikor sírok az elvesztegetett élet után, és azt várom mástól, hogy adja fel azt, amire én is a legjobban vágyom, és ezért gyűlölöm magam, de akarom is, hogy más is szenvedjen, hülye mártír vagyok, önfeláldozónak akarok látszani, pedig csak gyáva vagyok, és ha azt tenném, amit valójában szeretnék, hát szembeköpném magam, persze, ez még így is megtörténhet, mert aki ilyen gyáva, mint én, abból nem is lesz soha semmi, bár van egy jelmezem, amit ha felveszek, halálra olyan vagyok, mint akinek van önbizalma. Amikor levetkőztetsz, azt hiszed, meztelen vagyok, pedig jelmezben állok előtted, saját meztelenségem erotikát hazudó jelmezében, és maszk az arcom, de nem veszem le, mert ha levenném, látnád, hogy nincs is alatta semmi.
De ha ezt most elolvasod, megjelenek előtted szörnyű valómban, és ha eddig nem nevettél rajtam, most se fogsz, csak irtózni, mert maszk nélkül féregrágta seb az arcom, nem vagyok senki, akit érdemes volna említeni, de akit játszom, az fogalom, és néha figyelek, mikor kérnek tőlem autogramot az utcán az emberek, és mondják, hogy milyen jól alakítom ezt a csajt, és mennyire jók az írásaim, amik nem szólnak semmiről, mert nem vagyok semmi, mert nincs semmi bennem, ami definiálhatna, és milyen hülyén jönne ki, ha megkérdezném: milyennek látsz, mert én nem látom magam, amióta írok, még kevésbé, mert hetet-havat összehordok, és álmodozom, pedig azt se kéne, pedig azt hittem, hogy álmaim majd jól körberajzolnak engem.

Igazodj ki ezeken a sorokon, és ha sikerült, megláthatod a félelmeimet, persze az a legnagyobb, hogy meglátod őket, amúgy késő lesz, amikor ezt valaki olvassa, mert hónapokkal ezelőtt kellett volna megírjam ezt, amit akkor még nem is gondoltam, és most megint álmodozom, olyan dolgokról, amik nem is válhatnak valóra.