Amióta az eszemet tudom, futok valami elől - mindig más az indok, az ürügy, miközben az évek múlásával bennem is egyre szilárdabb a felismerés, hogy önmagamat próbálom hátrahagyni.
Mindig másképp, mindig más úton - kacskaringók, vargabetűk fémjelzik tévelygéseimet. Keresek valamit, ami elméletileg bennem rejtőzne, mint kagylóban az igazgyöngy, de minél mélyebbre hatolok ösztöneim rejtélyes mélyébe, annál tisztábban látom, hogy gondolataim tekervényei közt nincs más, csak poros pókfonál.
A nők, ha újra vágynak, hajszínt váltanak, vagy szeretőt keresnek.
Én költözöm.
Egy darabig ment, hogy magamon viszem a házam, mint a csiga, de talán öregszem, talán haldoklom, valahogy meguntam a felesleges holmik (és önmagam) cipelését.
Felépítettem egy életet - vagy legalábbis annak színfalát: összehordtam mindent, ami régi, ami poros, ami ócska, és azok a holmik, amik engem kellett volna, hogy meghatározzanak, maguk alá temettek.
Bűnbakot kerestem, bűnbakot találtam, költöztem- vissza a napfény városába, ahol - úgy hittem - majd kihantolhatom a korábbi évek gondtalanságát, hátracsukló nyakú, önfeledt nevetését.
Nem találom.
Nem találom a régi önmagam, vagy ha találom, már nem ismerem fel, és képtelen vagyok újat építeni.
Torzó, megégett, megrágott, kiköpött csonk az, ami egy vadidegen panellakás kisszobájában lakik, és elveszetten bolyong kevésszámú, ide menekített és valaha fontosnak ítélt tárgyai közepette.
Néha tétován megérintek valamit... néha rácsodálkozom tárgyakra... idegenek. Oly nagyon idegenek, hogy nem is értem, miért hoztam őket magammal, mi keresnivalójuk itt, velem. A vörös-arany egyiptomi puff valaha szakrális tárgy volt, most arrébb taszítom, mert útban van. Az íbiszmadár egy polc sarkán porosodik, szeme nem rám, hanem a távolba mered. Mackók bolyhosodnak egy elfeledett sarokban, és alvás közben ellököm magamtól a plüss-szarvast, a valaha-dédelgetett hiánypótlót.
És ma reggel összehajtogattam és a fiók mélyére süllyesztettem égkék, valódi csillagokkal díszes, mirhaillatú ágytakarómat.
Változom - ezt érzem napok, hetek óta, szédülök attól, hogy nem a világ, hanem én alakulok át - tériszony a jövőtől, undor a jelentől.
Történetek kavarognak bennem, gyerekesek, ijesztőek, horrorisztikusak, betegek, vagy egész egyszerűen érdektelenek. Nincs kinek, és nincs miért leírjam őket - párává válnak, mint hajnalban a Tisza aranyszínű vize.

Fél lábbal itt, fél lábbal amott - nem találom a helyem, kezdek elveszni a történések között, a sodrás visz magával, de lehúz a számtalan örvény - csak idő kérdése, mikor veszek bele. Víztömeg nyomja a mellemet hetek óta, fulladással kísért életiszony, ziháló lélegzet, mellkasra szorított kéz.

Ennek a furcsa, meg sem fogalmazható helyzetnek mégis nevet akartam adni. Vagy legalább egy tömör definíciót, hogy valami konkrét dologba kapaszkodhassak.
A "rózsaszínű gyümöcszselé"  írja körül legjobban azt, ami bennem dúlt. Mintha rózsaszínű gyümölcszselében sétálnék, vagy... nem is... egy hatalmas szappanbuborékban: hangok, ízek, illatok alig-alig szűrődnek át, tompa, zúgó csend vesz körül - látok és látnak, de megfoghatatlan vagyok és megfoghatatlan a világ. (Egy régi érzésre emlékeztet, az idegösszeroppanással határos kitörési kényszerre.)

Vizsgálni próbálom magam, és figyelek a mai napig, mitől vagyok rendellenes, mitől más a létezésem, mint volt néhány napja, hónapja, éve...
Valaki a testembe költözött, és miközben beszipkázza emlékeimet, másképp látja a világot, és engem kitaszít eddigi valómból.

Körvonalaim szétfolynak, de legbelül, a gondolataimban őrült papok zsolozsmáznak, akiknek istenük Te vagy.
Rólad szólnak az imák és az átkok, Téged koszorúznak babérral és döfnek le szent tőrjeikkel, Neked mutatnak be áldozatot: engem áldoznak fel, nem is akárhogy: véres önmarcangolás minden tettem, minden pillanatom.

Hát ez elől menekülök.

Nem létezhetek kint, és nem létezhetek bent.

Körvonalaim elmosódnak, eggyé válnak a körülöttem lévő világgal, atomjaim orgonavirágba, rigóba, pattanó rügybe ágyazódnak - talán. Talán nem.

Hogy újjászülessek, meg kéne halnom, de ezeréves is elmúltam talán: nem vagyok már főnixmadár.
Ha most elégek, talán nem lesz belőlem más, mint két maréknyi hamu, amit aztán magával sodor a panelok közt röhögő szél.
Emlékszem még efféle túlélt élethelyzetekre: akkor dühös voltam, a düh erőt adott, s én feltámadhattam - hogy új testemben kicsinyesen gyűlölhessek tovább.
De most már csak fáradt vagyok: egy falról ösztönösen visszapattanó labda (katicabogár-pöttyes), ami ha kidurrant, kidobják, mint semmire-se-jó vacakot.

Az is lehet, ez már régen megtörtént, csak én nem veszem észre, hogy fénylő kincseim voltaképp rothadó dinnyehéjak.