A nyitott ablakon át hideg szél suhan be a szobába. Táncra készteti a függönyt, megrázza a liliomok fakuló szirmait, és az asztal fényes lapjára sárga virágpor szitál. A széken heverő lapokba markol, aztán szórni kezdi szerteszét a szobában - mint ahogy én szórtam néhány órája magam köré gyűlölködve, rikácsolva.
De a szél otthagyja, (fehér tollfoszlányokként terítik be a padlót), míg én, dühöm múltával térden csúszkálva szedtem össze, zokogva, görcsösen összeránduló ujjaimmal salátává gyűrve a papírt.
Vihar készülődik, a szél meg-megújuló rohammal birtokba veszi a szobát, a körös-körül égő, hatalmas fehér gyertyák lángja idegesen lobog, a szobában felkelnek és lekushadnak az árnyak, szörnyek születnek és pusztulnak el a sötét sarkokban, és a gyertyák kanóca narancsos színnel felizzik néha, mintha fenyegetne.
A házak közötti keskeny sikátorban most senki nem jár: kóborló macskák százai rettegnek a kapualjakban, lehullott levelek és szétszórt szemét zörög a szürke macskaköveken, felettük pedig kínlódó vonyítással siránkozik a szél.
Ijesztő éjszaka, rémülettel tölt el.
Valami nyikorog: talán egy nyitva hagyott ajtó szárnya a rozsdás zsanérokon, talán egy ócska utcai lámpa, de akár kordék rég szétporladt kereke is lehet - halottakat szállítottak vele, és némely éjszakákon itt kísértenek az ablakom alatt - a homlokom mögött.
Előttem az asztalon papír: sárgás színű, vastag, merített, rajta fekete tinta - ha messziről nézem, absztrakt minta, ha közelebb hajolok, betűkké alakul, a betűk pedig szavakká állnak össze. Jelek, fekete jelek a sárgásfehér papíron, feketén izzó jelek bennem - gondolattöredékek, kusza, zűrzavaros érzések.
Újraolvasom - hatásvadász.
Színjáték, erőltetett tragédia, ami a napfényben majd tragikomédiába csap át, szánalmas közléskísérlet, újabb zsákutca.
Hisztérikus mozdulattal összegyűröm, aztán csak nézem a tompa fényben a kezem. Lágy, fehérbőrű kéz, hosszú, vékony ujjak, megrándulnak, reszketnek - mint amikor a pók szövi a hálóját, úgy mozognak az ujjaim- rovarszerű, szépségében, simaságában taszító.
Kinyitom a kezem, feszesre tárom, és nézem tovább: a fényes, vörös lakkozás hibátlan, elegáns, de a reszkető, bizonytalan kézen inkább szánalmas. Jobb kéz - miért jobb? Nekem nem jó, képtelen vagyok jóra használni - ha jobb lenne, tudna írni, nem ostoba, zavaros sorokat firkálna a papírra.
Újabb szélroham - beletép a gyertyáim tüzébe, hatalmassá dagadó lángjuk visszaszikrázik gyűrűm hófehér kövéről, aztán elhamvad a láng, a fekete kanócokból csak fehér füst száll fel és rajzol kecses mintát az árnyfekete falra.
A szék lába csikorog, ahogy hátratolom (szürkés karcnyom marad majd utána a padlón), felállok és nézem az asztalon heverő, gombóccá gyűrt papírt.
Bárha le tudnám írni azt, amit gondolok - egyszerűen, érthetően, de nem megy. Hetet-havat összehordok, hivatkozom emlékekre, ígéretekre, és tudom, leírtam azt is, hogy "azt hittem" - néha komolyan megsajnálom azt a nőt, aki én vagyok. Hogy ennyire nevetséges.
A szél már őrjöng, zokognak a falak, csörömpölnek a tetőről lesodort cserepek - a függöny beront a szoba közepére, rátámad a bútorokra, és visszavonulóban magával rántja a vázát a politúros asztalkáról.
Víz és fehér liliom borítja a sötét padlót, nemcsak a látvány, de az illat is temetésre emlékeztet.
Becsukom az ablakokat, ráhajtom a zárat, közben cipőm szétmaszatolja a fehér szirmokat, de nem bánom, nem bánok semmit, nem bánom az elpusztult fekete szavakat sem. Köpenyt terítek a vállamra, és útnak indulok a viharban.
Tompán koppan a zár nyelve a tokban, tompán koppannak lépteim a keskeny, kanyargós lépcsőfokokon, tompa hangot hallat a salétromos falakról lehulló, penész szagú vakolat. Sötét van a lépcsőházban, sötét szűrődik ki az ajtók mögül, csak a kapu kitört üvegű ablakán szivárog be fény, és egyedül a lépcsőkorlát vasvirágait hajlandó megvilágítani.
A kapunál borzas szőrű, nyamvadt kis macska reszket, sárga szeme utálattal villog rám, és még jobban a sarokba húzódik a kinti ítéletidő elől.
Ítéletidő - ez a legjobb szó a mostani viharra - beteges képzeletem máris elémvetíti egy akasztófán himbálózó lator nyomorult testét, vesztőhelyek sűrű hullabűzét képzelem hozzá - ostoba! szidom magam, míg a kapu nehéz kilincsével bajlódom - alig tudom kinyitni a szárnyat résnyire, éppen hogy kiférek rajta - aztán a huzat teljes erőből becsapja, s én a kilincsbe kapaszkodva repülök ki az utcára.
Néptelen az utca - hámló vakolatú, ódon házak borulnak a macskakövek fölé mindkét oldalról, téglapor szitál a fejemre a düledező, életveszélyes erkélyekről, meg szélszaggatta muskátlifejek.
Rohanok, végig az utcán, faltól falig tántorogva a szélben, köpenyemet a fejemre húzva, utcácskákból ki, utcácskákba be, bűzös átjárókon, kapualjakon keresztül, ki egy öreg, réges-rég elfeledett, elhagyatott térre.
A tér is szűk, alig néhány lépés minden irányba. Ódon házak veszik körül, a legtöbbjében nem lakik senki, csak a kísértetek.
Persze, nem is csodálom, hisz ki az ördög költözne ide - sárkányt mintáznak az esőcsatornák, nagy, tátott pofájú, vad sárkányokat, akik esővizet okádnak az utcakőre, rikoltó medúzafő kopogtató őrzi a hatalmas kapukat, és sárkánykígyókkal hadakozó, haláltusájukat vívó férfiak tartják görbe hátukon a leszakadni készülő erkélyeket. A föléjük nyúló pergolán elszáradt kúszónövények barna tetemei rothadnak, az üvegtelen ablakok régi csörömpöléseket sikoltanak.
Kút áll a tér középpontjában, vörös márványból faragott, öblös kút, de már nem folyik belőle víz. Csúf vigyorú, dülledt szemű koboldok csoportja kuporog a medence közepén, hosszú, kinyújtott nyelvükről csorgott hajdan a forrás vize.
Aztán egy viharba hajló, üvegzöld fényű napon a csordogáló forrás egyszerre rózsaszínre váltott, majd sötétvörösre, s az emberek, akik erre jártak, rémülten látták, hogy a kútból víz helyett vér folyik - legalábbis így szól a történet.
A vér a sárkány vére volt, aki a város feletti hegy kastélyában élt... - így tartja a mese, így szól a sok régi históriás ének. Szívesen elhiszem a meséket, mindent inkább, mint a valóságot. Ebben a városban minden sarkon Mese terem - ez a nekem való hely, mert a valóságot képtelen vagyok felfogni, képtelen vagyok együtt sodródni a jelennel.
Szomorú felfedezés, hogy Te is a valóhoz tartozol, és nem az álmaimhoz. Ettől hirtelen oly távoli lettél, olyan megfoghatatlan, és ettől én annyira elveszett...
Óraszámra ültem a szobám sárgás fényű homályában, és kerestelek Téged. A szoba fala álomképekkel van tapétázva, és szinte minden képen megjelensz Te is - ha nem vagy velem, akkor is feléd szállnak a gondolataim, akkor is Hozzád beszélek, akkor is Veled vitatkozom.
Ha velem vagy, nincs múlt, nincs jövő, nincs félelem, nincs gonoszság, nincs magány - ebben akarok hinni, ahogy ott ülök a kopott karfájú, öblös fotelban, és Rád gondolok.
Szeretném egyszer megfogni azt a pillanatot, amikor mi ketten teljesen egyek vagyunk, de képtelenség. Millió szállal kötődünk egymáshoz, tudom, de érezni néha mégsem érzem.
Ténfergek az üvöltő szélben, tenyerem ráfeszül a vízköpők torz vállára, kőbe vésett, tébolyodott szemüket faggatom, de ők sem találnak most Téged - elszakadtak a szálak, az apró kis idegek, amik a gondolatainkat, a rezdüléseinket kötötték össze.
Vékony a köpeny, átfúj rajta a szél, reszketni kezdek, egész testem remeg, nem találom a közös gondolatokat, félek, mert elveszítettelek, félek, mert tudom, hogy ha már Te sem vagy, végleg megőrülök - beteljesítem a jóslatot, ami pletyka képében szállong a városban, uszályként követ: hogy őrült vagyok, tébolyodott mesemondó.
A szél őrjöngése egy pillanatra alábbhagy, és a lakatlan házak egyikéből macskák tomboló, zokogó kisgyerekre emlékeztető hangja robban ki, valahol becsapódik egy ajtó, valahonnét részeg nevetés hömpölyög a térre.
Nem tudom, melyik ijeszt meg leginkább, de futni kezdek előlük, ismeretlen vagy fel nem ismert utcák során, fényesen kivilágított paloták, félhomályos mulatók előtt, lépcsősorokon le, virágágyásokon át, a végtelenbe.
A végtelennek ebben a városban a tenger szab határt, komor, fenyegető feketeség, habos, fehér tajtékkal, mély morajlással.
Különös a ma éjjeli vihar: a fekete eget lilás szegélyű felhők borítják, sem villám nem hasítja ketté, sem eső nem enyhíti a fullasztó, baljóslatú éjszakát.
A hold néha-néha előtűnik, amikor a szél elhajtja előle a felhők vastag takaróját, ilyenkor jeges, kék szikrázással néz szét a tájon, keskeny sarlója láttán borzongani kezd nyakszirtem táján a bőr.
A víz zúgása betölti a partot, bizsergeti a dobhártyám, a hullámokkal árad felém egyre hangosabban: dagály van.
A tenger fekete, lepedékes nyelve kéjesen nyalogatja a topázként ragyogó homokot, a tajtékok hátán rémisztő lidércek lovagolnak, csontvázkezüket felém nyújtják, hívnak, csalogatnak, hogy tartsak velük - görcsbe rándul a vállam, ahogy heves mozdulattal elhúzódom tőlük. A tenger még egyszer utánam fut, a bokám után kap, és megmarkolja - a hideg víz ronggyá áztatja vékony kis cipőmet.
Riadt sikkantásomat elnyeli a part menti sziklák közül előrobbanó mennydörgés, fehéren cikázó villámok vérző sebeket ütnek a dagadt felhők hájas hasán, nyomukban szakadni kezd az eső.
Mintegy varázsütésre elmúlik belőlem görcs, fájdalom, szorongás, saskarommá görbült ujjaim kiegyenesednek, végre-valahára.
Zúg, morajlik, ordít a tenger, és vele ordít az éjszaka, dühös esőkönnyeket sírnak a felhők, de én nevetni kezdek, előbb hisztérikusan, aztán feloldódva a tombolásban. Szétázott cipőimet elrúgom, karjaimat kitárom (a köpeny denevérszárnnyá feszül), és táncolni kezdek, forogni saját tengelyem körül, meztelen sarkam szerteköpüli a hideg homokot, fejemben hegedűk és zongorák szaggatott dallamai csatlakoznak a külső világ kakofonikus hangversenyéhez.
Addig forgok, pörgök, míg el nem szédülök annyira, hogy tántorogva leroskadjak a fövenyre. Jó itt lent, a homok hideg, pici szemcséi körülölelnek, az eső lehűti lázas testem, kibomlott hajam vizes tincsei polipkar-szerűen lengedeznek.
Ki tudja, mennyi idő telik el...
Nyakamon még dobol az ér, de gondolataim lassan kitisztulnak. Körülnézek: még mindig esik az eső, a vízcseppek a környező sziklák hátán porrá zúzódnak, de a lila villámokkal terhes vihar már távolodóban van.
Tíz ujjammal hátrasimítom vizes hajam, a cipőmet keresem, de sok hasznát már nem veszem, hát csak a kezemben lóbálom, amíg átkapaszkodom a köveken.
A tengerparti sétány most kihalt, a kovácsoltvas padokról buborékozva pattan vissza az eső, a gázlámpák gőze narancsos udvart fest a pocsolyák köré.
Mámoros, furcsa mosollyal imbolygok át a parkon, meztelen lábam alatt vizes a kő, vizes a pázsit, a virágzó gyümölcsfák ágai majdnem földig hajolnak, vállamra borulva virágszirom-könnyeket sírnak.
A párás csöndben hallani a város éjjeli, titkos moraját: régi meséket ásító házak recsegését, szobrok zajos dermedtségét, bronzlovak érces nyerítését. A nedves éjszakában ilyenkor életre kelnek a bronzangyalok és lelépnek talapzatukról, hogy az emberek fénylő drágakővé vált könnycseppjeivel etethessék a várost alapító Herceg kőből faragott, szárnyas paripáját, hogy meglovagolhassák a patak hídját őrző márványoroszlánokat.
Meséimbe veszve bolyongok a városban, csuromvizesen, mezítláb, ujjaim újra görcsbe húzódnak, meg-megrezzennek, tollért sóvárognak. Körülöttem az éjszakában lángoló hieroglifák rajzolódnak ki, mögöttük látlak Téged, történeteket zsongó agyamból ezer meg egy szál indul újra feléd...
Utcák, terek, sikátorok kövein izzanak lépteim, leheletem ezüstös páraként kavarog, a hajamból csorgó víz robajló zuhataggá válik.
Bolyongok a városban, harangok csengése, angyalok kórusa, démonok nevetése kísér, s amerre járok, megmoccannak a függönyök, résnyire nyílnak a zsaluk, és a város szürke lakossága, ezer szeme nyomon követi, merre járok... merre jár a tébolyodott mesemondó.