„Kellesz te még, vijjogni, mint a vércse,
nem kérdezni, szabad-e, nem szabad,
sosem kimélni a könnyet se, vért se,
a semmibe rikoltani szavad,

nem hallanak tán, ám ne menj azért se,
számodra itt még munka is akad,
mindig kell valaki, aki megértse
az utcalányt s a tébolyultakat."
                                     /Kosztolányi Dezső/

Egész nap Te jársz a fejemben, annyira különös, ritkán történik meg, hogy ennyire erősen gondoljak Rád, hogy ennyire benne legyél mindenben. Egész nap Téged figyeltelek, akármerre jártam, vajon feltűnsz-e valahol, hogy egy pillantást vethessek Rád, hogy összetalálkozzon a tekintetünk, még az sem számított igazán (talán azért, mert nem is tudtam józanul gondolkodni), hogy kivel leszel.
Sétáltam végig Szeged belvárosán, és azt gondoltam, ugyanazt a levegőt szívom, amit Te, a lépteid nyomán járok, és szerettem volna belelátni a fejedbe és tudni: részese vagyok a gondolataidnak.
Ott jártam, ahol tavaly még Veled, szinte lépésről lépésre, láttam magunkat felbukkanni a fák alatt még akkor, amikor csak egymás mellett lépegettünk elfogódott-halkan.
Aztán később azokon az utakon jártam, ahol egyedül szoktam sétálni, és lépteim a neved ütemére koppantak. Szeretem azt a környéket, a szocreál házakat és a kék vasrácsot, a hangulatuk Veled köt össze, és nem volt kedvem kimenni a hangos, kivilágított körútra, inkább a régi bérházak tövében osontam csendesen, mint a kóbor macskák, és nagyokat szusszanva szívtam be a lágyan szitáló virágport, a hársfák édes illatát.
Szívesen sétáltam volna tovább, kóboroltam volna sötét utcákon, fák lehajló ágai alatt a gondolataimba merülve, de ahhoz a védelmet jelentő farmer meg trikó kellett volna, és nem a virágos, lenge nyári ruha.
Néhány napja megjelent az életem képernyőjén egy VÉGE főcím, valami lezárult, és egy csomó, addig idegeket őrlő, zsolozsmázó gondolat eltűnt belőlem, most szinte üvölt a jóleső némaság a fejemben, és végre van időm Rád gondolni.
Persze, régen is találkoztunk, és ez nem mindig jó, mert van időm gondolkodni, végiggondolni a rosszat, az árnyoldalt is, és hiába teltek el hetek és ringattam magam abba megnyugtató, de főleg: egyszerűbb hitbe, hogy minden rendben köztünk, most megint tudathasadt énemnek MÁSIKja van kívül.
Mert két énem van, bár ez nem valódi tudathasadás, hiszen tudnak, tudunk egymásról - mindkettő én vagyok.
Elfáradtam, és amikor fáradt vagyok, minden más, átalakulnak bennem a dolgok és kicsit átalakulok én is. Próbálkoztam sírni, hisztérikus síráskezdemények meg sós könnyek készülődtek előtörni, aztán pörgött tovább a karusszel, és nem volt időm még kimerülni sem.
Most sétálok a hársfák alatt, az éjszaka meglepően hűvös, párás a levegő a Tisza vizétől, de nem kellemetlen, és én Rád gondolok, meg arra, milyen jó lenne, ha itt lennél velem és együtt andalognánk. Meg az is eszembe jut, hogy Te ezt biztos nem élveznéd, mert ugyanígy magamba fordulnék, és Te kizárva éreznéd magad. Ilyenkor szeretném a fejedhez hajtani a fejem, hogy halld a gondolataimat, és félek is, mert ha hallanád, talán rájönnél, amivel én gyakran szembesülök: hogy milyen kevés közös dolog van, ami összeköthetne bennünket, és ettől elveszítem a hitemet.
Ilyenkor kerekedik felül a fáradt, konok, makacs énem, aki már cinizmusát is régen elveszítette, és oldódó irónia helyett fájó, maró, keserű gúny csap ki belőle, mint sárkány szájából a láng. Ő folyton azt hajtogatja, hogy nem, nincs köztünk semmi, ami megérné a fáradtságot, hogy becsapottnak, kiszolgáltatottnak kell éreznem magam, hogy áltatom magam, és hogy fájni fog a vége.
A másik énem, a puha bundájú, dörgölődző, elveszett macska lelkem legbelső sarkában kucorog, körmeivel talán dagasztja is a párnát, amin ül, és nyafog. Tagadja, amit amaz mond, hisztis kisgyerek módjára védi saját (elképzelt?) igazát, és próbál érveket felsorakoztatni, ami meggyőzi a másikat (és talán önmagát is) arról, hogy összetartozunk, hogy a vékony kis fonál, ami belőlem indul el, és benned végződik, hogy az a láthatatlan szálacska elég erős, hogy kibírja a másik gonoszságait, a világ ordító hangját, a bizonytalankodást.
Lépteim alatt kígyózik az aszfalt, néha belém dübörög egy-egy autó üvöltő basszusa, és én számot vetek az álmaimmal.
Egy ablakból esti fény izzik ki, a hanyagul behúzott, vörös függöny széleinél belátni a szobába, megpillantom egy képnek a sarkát, és szeretnék én is egy szobát rögtön. Egy olyat, aminek a képeit én akasztottam a falra, olyat, aminek a függönye mögül a mi esténk egy darabkája szűrődik ki.
Egy padon egy férfi és egy nő ül, halkan beszélgetnek, cigarettájuk vége felparázslik az éjszakában, és közelebb érve, az utcai lámpa gyenge fényénél látom, hogy nem fiatalok: az asszony bőre ráncos, a férfi sovány válla hajlott. Fejüket lágyan összehajtva suttognak, és arra gondolok, ha mellettem is ülne valaki néha egy padon, talán nem félnék az öregedéstől. Ha nem magamért élnék, talán nem futna el úgy mellettem az élet, ahogy a száraz homok pereg ki a gyerek ujjai között.
Emlékszem nagyon régi, nyári esti sétákra, amikor minden rossz ellenére hittem, hogy van valami azon túl is, hogy „valahogy majd csak lesz."
Most ez az érzés nem kísér végig a sétáimon, pedig nem öregedtem olyan sokat, hogy ne legyen jövőm, csak épp már nincsenek illúzióim.

Kicsit sajog a lapockám, érzem, hogy görbén tartom a hátam a csinos, fodros ruhácskámban, és tudatosodik bennem, mennyire fáradt vagyok. Nagyon régóta nem volt alkalmam pihenni, és most, amikor hónapok óta először ráérek, rá kell döbbennem, hogy mindenek ellenére ugyanúgy - vagy talán még jobban - szeretem az életet, annak minden formáját.
Te valóságosabb vagy, mint volt valaha egy másik, Te többet számítasz egy-egy sétán, mint a másik valaha is számított. De épp ezért jobban is érzem, ha kirekesztlek magamból, és bűntudatom van, miközben habzsolom a sok tünékeny pillanatot.
De olykor muszáj megállnom, és némán, magamba zárkózva csodálni a sápadt-arany naplementét a Tisza fölött, a nedves parti homok simaságát, egy lila kerti petúnia gyerekkor-illatát.
Néha muszáj (és egy ideje hiányzott, mert a rohanások közt nem volt időm) hallgatni az éjszakai város zaját, megmarkolni egy fa kérgét, beszívni a virágok illatát, szétmorzsolni egy levelet az ujjaim közt, hogy érezzem kesernyés-zöld szagát, tapintását.
Ha időnként rajtakapsz, hogy elnyílt ajkakkal, meredten bámulok a semmibe, tudnod kell: olyankor nem haragszom, nem gondolok furcsa dolgokra. Csupán leköti figyelmem a tapéta rajzolata, egy árny a mennyezeten vagy a függöny szokatlan redőzete - meséket képzelek bele, ahogy a kisgyerek képzel elefántot a felhőbe vagy arcot a holdnak (egyébként van neki).
És ugyanilyen bágyadt szenvedéllyel vagyok képes órákon át nézni egy kagyló vagy egy csigaház rajzolatát, a tenger fodrozódását. De a tőled kapott gyönyörű rózsaszín liliomom elhervadt úgy, hogy nem volt időm leülni mellé és végignézni szirmainak bonyolult mintázatát.
Ha lesz valaha gyerekem, ugyanígy fogok gyönyörködni arcának ráncocskáiban, kicsi testének öntudatlan mozdulataiban, és keresem majd a titkokat, amiket odaátról hozott, amiket ő még tudhat. És talán titokban meg fogom néha lesni a kamasz fiam arcát is, hogy belássak a homloka mögé - úgy, ahogy most a Te arcodat vizsgálom, amikor nem veszed észre, és kereslek Téged a vonásaid mögött, és szövök millió meg egy mesét, varázslatot.

Nekem kell, hogy sétálhassak, és hársfavirágot lélegezhessek, kell állnom a folyó mellett, és kell érezzem szökőkutak langyos permetcseppjeit a kezemen, hogy tudatosuljon bennem, hogy élek. Kell hozzá a tavasz és a nyár hangja, illata, a telek tea-aromája és a tűz meleg világossága, macska dorombolása, kutya nedves orra.
Kellenek megérinthető, élő csodák, és kellesz Te, hogy karodba bújva érezhessem az illatod, és hogy néha jó szorosan megfoghassalak. Hogy tudjam, nem csak álmaim része vagy, hanem hús-vér ember.
És ilyenkor talán egy kicsit boldog tudok lenni.
Bárhogy is tagadja az én undok, megkeseredett, megfáradt énem.