Mintha követnék - napok óta így érezte. Nem tudta meghatározni, miért érzi így, hisz semmi látható jelét nem tapasztalta eddig.
Mégis, az üres kapualjak ráásítottak, a fülébe ordított a belőlük áradó süket csend, hogy szív - és lábdobogva kellett tovaloholni.
Néha váratlanul elfogyott a levegője, mintha valaki a mellére telepedett volna.
Hideg ujjak szántottak végig a haján, amikor végigsietett az ismerős sikátorok nyirkos kövei közt, és a sikamlós falak összeszorultak körötte.
A bár vendégei már nem dugtak bankót a szoknyája korca alá, inkább gyors kézlegyintéssel továbbhessegették az asztaluktól - pedig szépsége nem kopott, sőt, napok óta - a pánikrohamok ellenére - tündökölni látszott.
Tegnap óta a félelem állandó társául szegődött. Eddig voltak hosszabb-rövidebb időszakok, akár hosszú órák is, amikor fellélegezhetett a megnevezhetetlen rettegés alól, eszébe sem jutott félni, de tegnap óta valaki láthatatlanul a nyomába szegődött: amikor belépett a lakásba, a kutya halkan szűkölve a kanapé mögé húzódott.
Bárki is követte, nem volt teste - nem volt semmiféle fizikai megnyilvánulása. De létezett, és piszkosszürke aurája szorosan hozzátapadt az övéhez.
Tegnap óta egy testetlen entitás követte: összeszorult torkán át nem jutott be a levegő a tüdejébe és folyamatosan hányingere volt.
Hajnalban arra riadt ordító, értelmetlen álmából, hogy testét a hideg ellenére nyirkos veríték lepi, hónaljának és térdhajlatának finom bőre összetapadt a ragacsos izzadtságtól.
A kutya a küszöbön állt és harsányan csaholt, szőre felmeredt a hátán, mellső lábai többnyire a levegőben kapálóztak, de a szobába belépni nem mert.
Három körül járhatott az idő, és az alvástól bedagadt aggyal és tompult szemeivel alig talált vissza a valóságba. Zöldessárga sikolyok villóztak körülötte, összeszikráztak a kutya vörös csaholásával és fájdalmas feszültséget keltettek a fejében.
Kábán tapogatózott el a fürdőszobáig és magára nyitotta a hideg zuhanyt. Az éles cseppek szurkálták a bőrét, de nem kívánta a meleget.
Aztán köhögni kezdett, fájdalmasan szakadt ki belőle a hang, végül a rekeszizmai is összeszorultak. Erejét vesztve esett neki a bordó csempének, szemét összeszorítva próbált egyenletesen légcserélni, hogy múljon a fájdalom, így vakon tapogatózott a csap felé, hogy elzárja a vizet. Elsőre rossz csapot tekert meg: a forró víz korbácsként vágott végig rajta.
Hagyta, hadd folyjon a víz, arcába csorgó hajjal, összegörnyedve vánszorgott el a vécéig. Rároskadt, két kezébe temette homlokát, hogy leküzdje a szédülést és a hullámokban rátörő hányingert. A fekete-fehér kockák táncolni kezdtek a szeme előtt, a fugák lila spirálba tekeredtek, ő pedig rongycsomóként csúszott le a vécéről és hangos puffanással terült el a kövön.
Moccanni sem bírt, de tudata még dolgozott: a kövek márványmintáit nézte egészen közelről és kísérteties arcokat vélt bennük felfedezni, fülében vízesésként morajlott és csattogott a zuhanyból ömlő víz.
Eszméletének utolsó csápjaival felfogta még, hogy szája sarkán csorog a keserű nyál.

Aztán szemet bántó, rikító színű

                                             sötétség

                                                            fogta

                                                                       körül.

Arra ébredt, hogy egy nagyobb lélegzetvétellel vegyszer ízű víz jutott a tüdejébe. Pánikszerűen felugrott s fél térdre ereszkedve kiöklendezte magából a vizet, azután kábultan körülnézett a teremnyi fürdőszobában: a pepita kövek lengtek-ringatóztak a bokáig érő, folyamatosan mozgó víztükör alatt, mert a zuhanyrózsából még mindig ömlött az - immár hideg - víz.
A színes pillangókat ábrázoló, padlótól mennyezetig érő ólomkristály ablakon ezerszínű napsugár tört át és a pillangók széttárt szárnyú képmásai násztáncot jártak a víz felszínén.
A látványba feledkezve egy darabig még ücsörgött a hideg vízben, aztán felkelt, csatakos haját hátrasimította és prózai tárgyilagossággal elzárta a csapokat.
A helyiség közepére telepített lefolyó szörcsögve itta be a kiáradt vizet, a vécé hangosan kotyogott és a város tompa, füstszagú moraja felszűrődött a 33. emeletre.
A kutya hűségesen várta a küszöbön, két lábra emelkedve kapálózott a térde magasságában, hegyes kis fülei reszkettek az éhségtől, az izgatottságtól és a simogatásért esdeklő türelmetlenségtől.
Nem volt most vele senki, a kutyát nem számítva egyedül volt a lakásban - ezt kiélvezendő puha köntösbe bújt, hogy átázott bőre megszáradjon, vizes haját hátragumizta és a kései óra ellenére - a digitális óra vörös számai 11-et villództak - reggelizni készült.
De ez a nap sem lehetett tökéletes: a narancslé újra felkeltette elfeledettnek hitt hányingerét, a pirítós morzsái karistolták a nyelőcsövét, a dzsemnek pedig rothadó gyümölcsszaga volt.
Mielőtt munkába indult volna, még fogat mosott, de a fogkrém fehér habja sem javított a helyzetén: percekig öklendezett a mosdókagyló felett, aztán még sokáig öblögette hideg vízzel a száját.
Késve indult el - a busz már rég elment, így gyalog vágott neki az utcák hideg zajának. Éhes volt és rettenetesen szomjas: ahogy elloholt egy éppen kinyitni készülő bár mellett, megcsapta a bentről áradó söntésszag. Szomjúsága fokozódott, megkívánt egy nagy pohár hideg, habos barna sört, de ellenállt a kísértésnek, noha a szája keserűségéhez képest a sör is mézízű lett volna.
Reflexszerűen kerülgette a szembejövő emberáradat arctalan egyedeit, rutinosan tért ki az őt megtéríteni, megverni, megérinteni, megszerezni akaró ismeretlenek elől, a fejük felett a távolba bámulva a jelzőlámpát figyelte, és meggyorsította lépteit, amikor az zöldre váltott. Valaki elélépett; egy szutykos, áporodott szagot árasztó hajléktalan nyújtotta elé kosztól kérges tenyerét, és némán várakozott, de nem állt el az útból, amíg kabátja zsebéből elő nem kotort egy kis aprót. A pénz csörrent, a hosszú, fekete keretes körmű ujjak rázáródtak az érmékre és a koldus visszaolvadt az arctalan masszába.
Néhány pillanatig tartott talán csak a közjáték, de elég volt ahhoz, hogy a zöldet lekésse. Megadóan állt meg a járda szélén, a lámpát figyelte és szuggerálta, hogy minél előbb váltson zöldre, így csak a szeme sarkából észlelte, hogy mellé léptek. A nap eltűnt a felhőkarcolók tornyai mögött és az utcát szürke téli árnyak vonták be.
Fekete kabát állt mellette és fekete kapucni, mozdulatlanul, mintha odakövült volna és a borzongató szélben nem lebbent meg sem a kabát szárnya, sem a kapucni mélyen az arcba lógó szegélye. Enyhe penészszag áradt felé, mert az alak túl közel volt és ő helytelenítőn felé fordult, hogy távolabb kényszerítse.
A csuklya felé fordult, és alóla fekete üresség bámult az arcába, a penészszag elviselhetetlenné vált és halk, csak a tudatában hallható sziszegéssel érthetetlen hangfoszlányok borzongatták a tarkóján lengedező hajszálakat.
Akkor a fekete köpeny megmozdult, mintha feléje hajolt volna, majd egy határozott lépéssel az úttestre lépett és eltűnt egy arra száguldó busz első lökhárítója alatt.
Sikoltott és a lehanyatló test után kapott, de erős kezek visszarántották. Autók és buszok rohantak el mellette fenyegetően tülkölve és a rá szegeződő szemek megvető tekintete elárulta, hogy a penészszagú alak csak képzeletének torzszülöttje volt.
A kocsik megtorpantak a piros lámpánál, a gyalogátkelőhely lámpája zöldre váltott, és ahogy elindult a zebrán, a túloldalon megpillantotta a fekete kísértetet, épen és sértetlenül. A köpeny ujja megemelkedett, de mintha nem lett volna benne kéz, csak egy halvány árny intett felé, egyszerre csalogatva és kényszerítve, hogy közeledjen
A fekete semmi vonzotta a tekintetét, mélyen beszívta a szagot, ami rothadó testekkel kibélelt sírgödrökre emlékeztette, és egy pillanatra megszűnt a forgalom zaja az idegeket tépő, szisszenő morajlásban.
Látott mélységeket és látott magasságot, látott eget, látta a Napot szemet vakító, eszelős ragyogással izzani, látott hegymagas hullámokat epeszínű habjaival ócska lélekvesztőket elnyelni, látott havas csúcsokat szürke és ekrüszínű felhőkbe veszni.
A penészen túl füstöt, pernyét, túlérett gyümölcsök enyhén rothadó bűzét érezte, az égő őszi avar savanykás szagát, laboratóriumok gyógyszerillatát, beteg testek nehéz kipárolgását és a bordélyházak keserű, ámbraszerű szaghullámait.
Hallotta víz moraját és szél süvítését, tűz pattogását, halkan pendülő húrokat, göröngyök dobbanását koporsókon és láncok csörrenését szikkadt húsú testeken. Valahol egy asszony sóhajtozott a kéjtől eszét vesztve, valaki pedig fájdalomtól szenvedőn nyöszörgött és soha nem hallott nyelven kegyelemért kiáltozott. Egy kutya felvonított a nem valós létezésben és számtalan nyelven, számtalan dallamban számtalan torok imádkozott.
Tudni akart, kérdezni szeretett volna, de szájába émelyítően édes pempő folyt és dagadt kásává a nyelvén, hogy nem győzte nyelni és a színtelen, habos nyál majdnem kibuggyant a szája sarkán.
Álomszerű kábulatban követte a lényt, akiről már tudta, hogy ő kísértette napok óta, de most nem nehezedett elviselhetetlen teherként a tudatára a jelenléte, inkább megnyugtatta, érzékei eltompultak, és ezen a tompaságon át fogadták be a lilán villódzó információkat. Felszabadult, kielégült az ismeretlen mellett és megadóan követte át a tömegen.
Nem tudta, merre haladnak, nem tudta, miért tart vele, de rájött, hogy ezt a pillanatot várta azóta, hogy először megérezte a jelenlétét.
Az ismerős házak közül ismeretlen kertvárosi utcákba jutottak, klónozott kis házacskák mellett vitt az útjuk, és habár időérzékét elvesztette, a lábaiban lüktető éles fájdalom mérte a kilométereket.
A fájdalom felrázta a kábulatból, és érdekelni kezdte, hol is van és hová is tartnak.
Hová viszel? - szegezte a kérdést az előtte vonuló piszkosszürke hátnak, de nem kapott választ.

A házak teteje felett feltűnt egy torony, csúcsán egy kereszttel, aztán ahogy az út kanyarodott, az utca végén előbukkant egy kicsi, falvakhoz méretezett templom.
Halványszürke falain feketés penészfoltok ütköztek ki, valaha-fehér díszstukkói koszlottak voltak és galambürülék lepte be őket.
A sötétszürke tető itt-ott lyukas volt, a hiányzó cserépdarabok körül megbarnult a vízzel átitatott pala.
Csak a kereszt világított ezüstös fénnyel a borús téli délutánba, és a lakat, amit vadonatújan díszlett a régi, de masszív fakapun.
A kapu mellett két oldalt tuják álltak valaha, most már csak a kiszáradt csonkok meredtek elő a betonkaspókból.
A falat néhány helyen firkák és obszcén ábrázolások borították, a kapu fölötti rozetta színes üvegeire csak az ólomkeretből meredező szutyokbarna cserepek emlékeztettek vádlón.
A templom zárva volt.
A templom halott volt és halott volt körülötte a park és halottak voltak a park fái is: visszavonhatatlanul, tavasztalanul halottak.
Egyetlen fa volt, ami szembeszegült a fizika és a biológia meg nem változtatható törvényeivel: nem törődve a téllel és a kihalt parkkal tobzódón gyönyörű, halványrózsaszín virágokat hozott a világra és a hidegben elszürkült ágain megannyi apró madárként lebbentek az apró szirmok. A fa minden életerejét összeszedve melengette virágait és ágait fenséges-büszkén tárta a hullámzó-sárga, sugártalan napkorong elé.
A fekete alak megállt a templom ajtaja előtt és az őt eddig követő lány felé fordult némán, az pedig elszakadva a virágzó fa látványától ismét visszatalált a fájó jelenbe.
Döbbenten állapította meg, hogy egy testetlen fekete köpenyt követett idáig, és az eddig oly félelmetesnek talált láthatatlan üldöző most előtte áll - ő pedig szemben áll vele a város egy kipusztult, ismeretlen parkjában.
Tudni akarom, ki vagy! - szólította fel az ürességet és a penészszag erre minden eddiginél fojtogatóbban kezdett feléje áramlani.
A hang, ami rezgés nélkül kisüvített az arctalan feketeségből, a gerincárkát karistolta, dobhártyája pattogni kezdett, de választ nem kapott.
Megfogalmazódott benne a vágy, hogy elfusson, de ugyanakkor látni is kívánta azt, aki idáig csalogatta. Nem hitt abban, hogy teljesen hétköznapi, aberrált rajongója akadt, aki extrém helyeken szeret randevúzni, bár cinikus gondolatai közt ez a lehetőség is felötlött. De lényének az a része, amely hitt a nem létezőben, amely már akkor elhitte, hogy valaki követi, amikor még nem is látta, lényének ez a része tudni akarta a titkok nyitját.
Mintegy válaszul a gondolataira a templomajtót őrző lakat pántja halk pattanással kettévált, a zár leesett, a nehéz, vassal megerősített fakapuk feltárultak és a templom eddig mozdulatlan levegője orkánként süvített ki a szabadba. Belsejéből ugyanolyan penészszag áradt, mint a csuklya alól, csak sokkal intenzívebben.
Félelem nélkül lépett be a templom ajtón, mint mindig gyermekkora óta, mert tudta, hogy ott lakik az Isten, akiben mélyen, feltétel nélkül hitt, és akiben mélyen, feltétel nélkül bízott.
Egyenes háttal, felvetett fejjel lépkedett, szeme máris az ismerős tárgyakat kereste, pedig még meg sem szokta a sötétséget.
Ujjai megszokott mozdulattal nyúltak a faragott, nehéz szenteltvíz-tartóba, de csak a száraz, az időtől immár porózus követ tapinthatták.
A háta mögül áradó fényben elősejlettek az oltárkép aranyozásai, az oltár rongyos, szürkére fakult csipketerítője, a könyv után sikoltó, üres pulpitus és az oltáriszentség kacskaringós faragványai mind lassan, részletről részletre bomlottak ki előtte a sötétségből.
Ugyanez a fény őt árnyékba burkolta: csak a testét körülhullámzó, bokáig érő nyitott kabát körvonalai látszottak és az arca körül szálldosó, a csatból régen kiszabadult tincsei, amelyek ebben a megvilágításban fehérszőke fátyolként örvénylettek.
A decemberi nap újult erőre kapott és bevilágított a meglepő módon még épen maradt ólomüvegeken: hatalmas, égszínkék sárkány küzdött a vörös és zöld színekben pompázó Szent Györggyel, bíborban és violában tündököltek a szentek ruhái, a glóriák valódi aranyként ragyogtak fel, és a fény- és színorgiában szerényen álldogált és őrizte a templom szívét Szent József és Szent János kopott, poros, töredezett szobra.
A templom kicsi volt és csak egy hajóból állt, az ezer láb koptatta vörös szőnyeg két oldalán üresen árválkodtak az ima után sóvárgó padok és térdeplők.
Megállt az oltár lépcsője előtt. Határozottan, hátrafeszített vállakkal állt és várt. Gondolatai követeltek, akartak, kényszerítettek, kényszerítették azt a valakit, aki állítólag őrá várt, hogy lépjen végre elő.
Senki sem reagált a felhívásra.
Akkor úgy döntött, elég a miszticizmusból. Ha valaki van itt bent, bizonyára csak az emberi szóra hallgat.
Gyere elő! - hangja hangosabb volt, mint szerette volna, de nem bánta. Mély, karcos altja végigdübörgött a templomon, aztán elhalt a szentek süket kőfülében.
Valami moccant, koppant, valami végiggurult a köveken.
Gyere elő! - már ideges volt, hangja a félelemtől hisztérikus felhangot kapott, amitől a mondat vége magasba ívelő, megbicsakló sikoltásba ment át.
Gyere elő! - már sikoltott, sarkain megpördülve nézett körbe, kabátja szárnyai lebegtek teste körül, légvételei hangosak voltak, visszhangoztak a fejében.
Az oltár mögül felemelkedett valami.
Csalódottan állapította meg, hogy ugyanaz a penészes köpeny, aki idáig csalta.
Vagy mégsem. Hátrálni kezdett, a köpeny nőtt, magasnak tűnt, nagyobbnak, félelmetesebbnek, mint eddig, mert ebben most VOLT valaki, noha semmit nem lehetett kivenni belőle. De mintha meghatározhatatlan fényű szemek csillogtak volna a mélyén, a kapucniban sűrűsödő sötétség valamilyen fizikailag észlelhető anyagot sejtetett.
Ki vagy? - hangja megrepesztette a csöndet.
Mit szeretnél, ki legyek? - a köpeny öblében rejtező valaki nem beszélt, csak gondolt, és a gondolatai cikázó fájdalomként járták át az agyát, és érthetetlen módon szorult össze a nyaki verőere, hogy nem kapott levegőt, csak a vér dübörgését hallotta. Még így is érzékelte a kérdésben rejlő gúnyt és az alig titkolt dühöt.
Nem tudom. - nem kapott levegőt, nem tudott gondolkozni, csak a két szó keringett a gondolataiban: nemtudomnemtudomnemtudomnemtudom........
Mit szeretnél, ki legyek?! Annyi nevet, arcot, személyiséget ragasztottak már rám - TE mit akarsz?!
Elgyöngült, vállai megroskadtak. Lehajtott fejjel hallgatta a hangot, érthetetlen bűntudat kezdte marcangolni.
A köpeny mélyén rejtező bárki pedig halkan sziszegő, rekedt, monoton hangon beszélni kezdett - mintha imádságot recitált volna.
Valaha én voltam a legszebb. Szebb, mint bárki más - én testesítettem meg a Szépséget.
Az én szépségem megfoghatatlan volt - megfoghatatlan és felülmúlhatatlan.
Én voltam a fény hordozója...!
És elvette!
Elvett tőlem MINDENT!
Mert irigy volt rám - irigy volt a szépségemre, Ő is, és a többiek is.
Letaszított!
Letaszított, én pedig zuhantam!
Tudod, milyen a zuhanás?!
Hangsúlytalan monológja hisztérikus ordításba csapott át, a templomot betöltötte a hang, visszaverődött a falakról és megremegtette az ablakokat a keretükben. A torony szúette gerendáin fészkelő galambok rémülten rebbentek a levegőbe, dübörgő szárnycsapásaik nyomán tollpihék kavarogtak a levegőben. Percekig tartott, míg elült a por és a zaj.
A hang ekkor halkan, maga elé suttogva folytatta:
A zuhanás olyan, hogy zúg körötted a lég - először azt hiszed, felfekhetsz a levegőre, olyan sűrű, azt hiszed, a felhők majd megtartanak, de aztán egyszerre felgyorsul minden! A szél a szárnyadba kap, és lágy simítás helyett kitépi a tollaidat. A dobhártyád beszakad a nyomástól, zúgni kezd a fejed, és az arcodra visszafröccsen a füledből kicsorgó vér.
Úgy érzed, mintha éles karmok akarnák kivájni a szemgolyóid, mert kigúvadnak az üregükből, és a kapkodó rémülettől csak pillanatok múlva veszed észre, hogy a bőröd felhólyagosodott a levegő súrlódásának forróságától.
Én átéltem - a köpenyből kiszűrődő hang eszelős, suttogó ordításba csapott át - és túléltem, mert az örök életet meghagyta nekem! De a szárnyam, a ragyogó, selymes hajam, a szépségem...!!!!!!!!!
Sajnálom! - őszintén gondolta.
De a csuklya alatt megbúvó lényt nem foglalkoztatta az ő részvéte - talán nem is hallotta. Folytatta, amit elkezdett.
Te mit tennél, ha oszló hullák között érnél földet, akik rothadó kezeikkel feléd nyúlkálnak, érinteni vágyván?
Te mit tennél, ha elveszítenél MINDENT?!
Hangja tehetetlenül elhalt, a templom oszlopai közé csend telepedett.
A szépség nem minden. Ha belül, a lelked mélyén szép maradtál volna, nem félnének tőled, nem átkoznának...
Azt hiszed? - sikolyától újra megremegtek a falak.
Hát lássuk, tudsz-e szeretni, csodálni ENGEM?! Lássuk, akarod-e tudni, milyen vagyok BELÜLRŐL, a lelkem mélyén?! Nézd, mivé lettem!!!!!!!!

A köpeny lágy suhogással a földre hullt. A penészes rongycsomón apró, gyermeknek látszó torz jószág kuporgott. Múmiává aszott, sötétre égett testét ellepte a penész, feje tetején néhány feketére perzselődött hajtincs lebegett, füléből és orrából csak a csonk maradt.
Görbe hátából kigömbölyödtek a csigolyák, lapockái közt pedig fekete torzók remegtek valaha-volt szárnyai mementójaként.
Csak a szeme élt: ragyogó sárgán világított a félhomályban.

Rettegőn bámulta azt, aki valaha a legszebb volt az angyalok között: a Fény hordozóját.
Az pedig egészen kicsire kuporodott össze a földön, sárgult karmú pókláb-ujjaival takargatni próbálta rútságát és zokogni kezdett.
Hát érdekel vajon, milyen e lelkem legmélye? Tudnál szeretni egy rémséget?! Íme, én vagyok a gonosz - a bűnbak, akire minden rosszat rá lehet kenni - a háborút, az éhséget, a nyomorúságot, a fájdalmat - Ő megteheti, hiszen Ő a leghatalmasabb, Ő a... - szavai zavaros motyogásba fulltak.

Az ölébe vette a letaszítottat, és karjaiban ringatta, mint egy gyermeket.
Mit akarsz tőlem? Miért hoztál ide? Miért éppen engem?
Mert féltem egyedül. És mert a szemed... a szemed éppen olyan, amilyen az enyém volt valaha. És mert azt reméltem, hogy Te vagy az, aki majd megért engem - aki megvált a szenvedéseimtől. Hogy új világot teremthetünk, ahol NINCS gonosz...
A templom halvány fényei közt megsűrűsödtek az árnyak, ahogy közeledett az este.
A sötétségben már csak a térdeplő nő körvonalai látszottak, ahogy ringatta a formátlan testet. Karjai közül sárga szempár fénye csillant elő, és vicsorgó, diadalittas mosoly.

És kilenc hónap múlva felsírt egy gyermek, és az anyja megszenvedte a létezését. Valaki azt mondta: pokollá tette az életét.
Egy haldokló áldozata azt mondta: ő maga az ördög.