Nem az első éjszaka volt, ami így telt, de eldöntötte: az utolsó.
Bár az is lehet, nem ő döntött, hanem a valaki ott legbelül, valaki, aki nem gondolkozott, csak érzett.
Egy gép, ami mentette az ő semmit sem érő irháját. Egy ösztönlény.
Hisz ösztönéletet élt eddig: túlélt mindent, mindenáron, különösebb cél nélkül.
Most talán másképp lesz. Most talán sikerül elmennie innen. Most talán másképp lesz, mint eddig. Talán...

Évek óta jelekből olvasott: ha a holdnak ilyen elmosódott udvara volt, ha az öreg, rozsdás mutatójú óra kattogása ilyen hangosan vágott bele a csendbe, ha a kutya ilyen idegtépő kaffogással ugrált és rángatta a láncot, akkor már tudta. Ilyenkor próbált gyorsabban dolgozni, hamar megteríteni, hogy mire hazaér, csak a vacsorát kelljen elébe tenni. Ilyenkor a szokottnál jobban reszketett a keze, szétszórta a sót, leverte a poharat (jó vastag fala volt, nem tört el, csak megrepedt), és ilyenkor nem főtt meg a krumpli, rágós maradt a hús.
A gyerekeket ágyba zavarta, mosakodás nélkül, és üvöltött, hogy aludjanak, azok meg azért se. Ordítva ugráltak az ágyon, verekedtek, a legkisebb bőgött, amíg ki nem osztott nekik pár pofont.
Akkor elcsendesedtek, megérezték, hogy baj lesz, ő meg leoltotta a villanyt, az ablak mellé ült és várt.
Nézte az udvart, a régi cefrés hordók elmosódott árnyékát, törött műanyag motort az udvaron, egy régen rozsdásodó babakocsi-csontváz lassan forgó kerekét, szélcibálta nylonzacskót, ami az udvart szegélyező bokrok egyikén rángatózott idegbajosan.
A kutya hangját figyelte, tudta, ha szűkölni kezd, már a szomszéd kertek alatt jár...
Alágyújtott a lábasnak, de a gázláng elaludt. Először, másodszor, harmadszor is.
Nagyot lélegzett. Próbált megnyugodni, hogy legalább a gyufát ne szórja széjjel.
Már hallotta, hogy a kutyával veszekszik, tompa puffanás, gyűlölködő vonítás - belerúgott, persze, ezt nem hagyná ki, a nyomorult kis fekete korcs meg holnap majd nem tud kijönni az óljából, úgy kell a vizet betenni neki, hogy szomjan ne pusztuljon a lázas, száraz orrú kiskutya.
Ha néha felmerült benne, hogy el is menjen, visszatartotta a házában szűkölő kutya képe, a gyerekek koszos kis arca, amin fekete árkokat vájtak a lecsorduló könnyek.
Itt tartotta az is, hogy tudta, amaz másnap viaszsárga arccal fetreng majd a kövön, a horpadt bádogvödör mellett, a vödröt takaró függönyt meg magára rántja karom-szerű, görcsösen kapaszkodó ujjaival, beletekergőzik, abba törli az okádék-tajtékos száját, és úgy leskel föl rá a vizenyős-zöld szemeivel, segítségkérőn.
Nem is ezt utálta, nem is az őrjöngő, ordítozó, verésektől tarka éjszakát, hanem a másnap estét.
Amikor meg kellett bocsátania, bemenni vele a falu széli kocsmába, nevetni a viccein, hagyni, hogy ölelgesse, büdös, nyálas szájával belecsókoljon a nyakába és meginni egy féldeci konyakot.
Sose mondta, hogy utálja a konyakot.
Akkor is megitta, amikor egyszer szájon verte a tányérral. Sótlan volt a leves, hát fölkapta a barna cseréptányért, és annak vastag feneke nekicsapódott a szájának.
Az ajka felrepedt, az egyik foga kiesett, a másiknak csak a fele törött le.
Nem ment orvoshoz, a kocsmában kellett másnap bizonygatni, hogy nem haragszik, és meginni azt a rohadt konyakot, pedig irgalmatlanul csípte a száját meg a foga helyét, de nem szólt, a vért is lenyelte a konyak után.
Ennek a verésnek szerencsére nem maradt nyoma az arcán, de azóta legalább a fejét nem veri.

Az emlékektől iszonyodva, szaporán verdeső szívvel hajolt a lábas fölé. Talán most majd másképp lesz...
Az ajtó kivágódott, nekicsattant a mögötte álló vasállványnak meg a rajta álló bádoglavórnak.
Nem mert odanézni, mereven bámulta a krumplileves felszínét, szuggerálta, hogy kezdjen el forrni.
A gyerekek biztos felébredtek, de volt már annyi eszük, hogy ne is nyikkanjanak.
-        Hazajöttem, nem kéne köszönni?!
-        Ne kiabálj, alszanak a gyerekek! - higgadtan próbált szólni, de reszketett a hangja.
-        Mit ugatsz! - elkapta a karját, maga felé penderítette.
Visszafordult. - Mindjárt forr a leves, kész a vacsora.
Amaz átölelte, egész testével nekitapadt hátulról, viccesnek szánt mozdulatokkal dörgölőzött hozzá. Alacsonyabb volt nála, alig ért a válláig, de erős volt, széles vállú, szorosan fogta az ő keskeny csípőjét.
-        Ne! - szólt rá.
-        Mit ne! - hördült rá a válasz - csak játszottam veled, mit vinnyogsz, te kurva! - a mellébe markolt, erre eltaszította. Részeg volt, nem tudta megtartani az egyensúlyát, nekiesett a fotelnak, az arrébb gurult, valami csattant meg zörgött, valami csörömpölt a sötétben.
Aztán csend lett.
A gyerekek hangosan vették a levegőt, de nem mertek szólni.
-        Hallod? - nyikkant, de nem kapott választ. A félhomályban megkereste a lezuhant testet, mellétérdelt, az arcát tapogatta, a szúrós, nyáltajtékos szakállát.
-        Hallod?!
-        Hülye kurva! Rohadt gyilkos! Megölnéd a gyerekeid apját! Te...! - goromba ujjak kapták el és szorították a földre. A vaskos kis ember fölékerült, ránehezedett, mosdatlan, állott szesz-szagától öklendezni kellett.
Arra gondolt, ha nem ellenkezik, megússza pár pofonnal, de amikor megérezte a hegyes körmű kezeket az blúza alatt a mellén, sikoltozva kezdett védekezni: az ingét tépte, a szakállába markolt, a csípőjét forgatta, hogy levesse magáról, az arcába tévedő kézbe harapott.
És közben csend volt, dermesztő, rémült csend, csak egy-egy csattanás, dobbanás, elfojtott nyögés hasított bele a némaságba.
Addig küzdött, míg sikerült félig kibújnia a nagy, nehéz test alól. Fellendítette a térdét és találomra belerúgott. Érezte, hogy valami lágy rész ért a dereka körül - amaz felhördült, nyögött egyet és hatalmas puffanással arccal a padlóra zuhant és ott maradt.
Zihálva egyenesedett fel mellőle, hallotta, hogy a gyerekek sírnak, a kicsi egyre őt hívja.
-        Hallgassatok! - üvöltött rájuk - ne mozduljatok innen!
Az ajtó felé indult, és megfordult a fejében, hogy orvost kéne hívni. A falu messze van, és a szomszéd tanyára nem engedik be, annyira utálják, de talán az erdészháznál van valaki, onnan tud telefonálni.
De abban a pillanatban a padlón fekvő tömeg megmozdult, hangos káromkodásokkal próbált felkelni, miközben öklendezett.
-        Állj meg, te ringyó, most elkaplak és kiszorítom belőled szuszt, rohadt gyilkos!
Megrémült. Ezt most nem ússza meg. Nem várta meg, hogy amaz fel tud-e kelni, kiugrott az ajtón, és belevetette magát az éjszakába. Hallotta, hogy utána indul, füle mellett szidalmak özöne fütyült el, ő meg rohant eszeveszetten, ki a homokos útra, ami a tanyához vezetett, el a szőlős kiskertek mellett. Hátra se nézett, követi-e, pedig az nem követte: az ajtófélfába kapaszkodva hányt a küszöbre, összegörnyedve, sípoló hangon.
Ő csak futott, hosszúkat lépve, fekete haja kibomlott, az arcába csapódott, és az oldala máris szúrni kezdett, a szakadt műanyag papucs klaffogott a lábán, a kerteket őrző kutyák meg tajtékozva ugrottak neki a kerítéseknek.
Nem tudta, meddig futott, nem látott semmit, csak az út halványabb sávját a lábai előtt, meg az azt szegélyező bokrok sötét tömegét. Elmaradtak a kertek, a szomszéd tanyák, de nem mert megállni.
Eszébe jutottak a gyerekek - azokat majd reggel elhozatja valakivel, azokat úgyse bántja nagyon az apjuk, utána meg ellesznek valahol, amíg az a nő nem segít valami helyet találni mindannyiuknak, messze innen, bent a városban, ahogy ígérte.
Már-már lassított volna, amikor meglátta a távolban az erdészház udvari lámpájának fényét - ez azt jelentette, hogy most vannak ott valakik - gyorsított hát, nem látott és nem hallott megkönnyebbülésében.
A bokrok mögül, egy kis keresztútról ekkor fordult ki hatalmas sebességgel egy fekete terepjáró - kipördülő kerekei óriási porfelhőt csaptak, a felpörgetett motor sivalkodott. Nem is hallatszott a puffanás, csak a becsapódást érezték meg a kocsi utasai.
-        Állj meg! - ordította valamelyik, a kocsi megtorpant, a motor lefulladt.
Mély, feszült, pánikszerű csend ült az éjszakai tájra, az autóban senki nem mozdult.
-        Csak egy őz volt - próbálta az erdész a hátsó ülésről megnyugtatni az elől ülő két férfit. A sofőr végül mégis kiszállt.
Félrészegen, a karosszériába kapaszkodva támolygott előre, aztán csak suttogni tudott.
-        Gyertek elő! Baj van! - a hangját bizonyára nem hallották, csak az arcáról olvashattak, mindenesetre előkászálódtak a kocsiból.
A két hideg fényű fényszóró csóvája megvilágította az úton heverő testet.
Magas, vékony asszony volt, kibomlott fekete hajjal, rongyos, virágos ruhában. Nem mozdult.
Az erdész lehajolt és maga felé fordította.
Belenézett az üveges szemekbe és elkáromkodta magát.
Aztán telefonálni kezdtek, és a kivilágítatlan, homokos tanyai utakat nemsokára kék villogó fények világították be.
A nő még mindig az úton feküdt, kicsavarodott testtel, szája sarkán vékony vérpatakkal, visszavonhatatlanul halottan.
A három férfi a terepjáró körül keringett ijedten, nem mertek a halottra nézni.

-        Három tanyával arrébbról való, egy iszákos csavargó az élettársa. Három gyereke - volt. - az erdész nagyot nyelt - Valamikor szép nő volt, egy iskolába jártunk.
A rendőrök mértek, jegyzeteltek, a mentős papírokat töltött ki, amíg a halottaskocsi érkezésére vártak.

A terepjárót vezető férfi már a földön ült, arcát a kezébe hajtva szűkölt. Aztán megfordult, és a halott nő felé köpött.
-        Egy hülye tanyasi ribanc miatt ugrik a jogsim! Hát mi a francért nem bírt ez ilyenkor a vackán maradni?!