Ha tehettem volna, ha lett volna választásom, örökre ott maradok a parton.
A sötétben, hogy többé ne lásson senki, bokáig a langyos, sárszagú vízben. Talán ha elég sokáig ott állok, a víz lassan elmossa azt a régóta idegen alakot, aki a testembe költözve él.
Azt hiszed, ha átölelve tartasz, nem ringatózom együtt a víz felszínén szétkent Holddal? Azt hiszed, ha beszélsz hozzám és én válaszolok, nem válok eggyé a folyó sötét mélyével?
Még most is hallom a saját hangom, ahogy könnyed válaszokat adok a kérdéseidre, nem is én, inkább az, akit Te teremtettél: egy karneváli jelmezbe bújt viaszbáb.
És a másik, a rágott körmű, kiálló csontú, kócos hajú szörnyszülött sírva kuporog, és hangtalanul ordít az üres, tündértelen hullámok közt,
Ha tehettem volna, ott maradok a vízben, hátha megszűnhetek létezni, de e helyett hagytam, hogy sétálni vigyél - nem féltem, pedig kellett volna.
Azt hiszed, a fülledt, meleg utcákat járva valaki másra gondolok? Azt hiszed, fontos még valaki más, aki lassan a gondolataim közül is kikopik?
Nem ismersz.
Ha ismernél, vállamnál fogva ráznál, hogy fáradt, tébolyodott magányomból kikaparj. Ha ismernél, látnád a szemem mélyén a kísérteteket. Ha ismernél, tudnád, hogy a házak sötét zugaiban elvetélt álmaim kuporogtak, észrevennéd, hogy meséim hagymázas álmok.
Eltűnt az én városomból minden, amiért valaha visszavágytam, és én itt maradtam egyedül egy panelszoba fülledt forróságában, légszomjjal küszködve, halálra váltan, száraz torokkal nyeldekelve.

Nem! Kezdjük újra! Megijesztettelek? Bocsáss meg...
Várj, visszaveszem az álarcomat! Nézd, tollak, színes tollak lengedeznek rajta, és az apró csengettyűk hangja majd mosolyt varázsol az arcodra. Ne félj!
Gyere! Gyere velem! Kézen foglak és magammal viszlek, elviszlek sétálni az én világomba.
Azt szeretném, hogy lásd, amit én látok - hogy halld a meséket, amiket én hallok, éld át csak egy töredékét annak, amit én élek át a zsúfolt, kapkodó nappalokon és az álmatlan éjszakákon. Gyere, bámuljuk meg a szökőkutakat - persze, csak ha csend honol körülötte - ülj ide velem a szélére, a nedves, csúszós kövekre. Hallod a víz hangját? Olyan, mintha valakik nevetnének a vízfüggöny mögött - apró, testetlen, vidám kis kacagások.
Add a kezed, nyúljunk bele együtt - érzed a víz selymességét, ahogy átfut az ujjaid között? Néha meg kell simogatni a hullámok hátát, és akkor gyorsabban szaladnak, játszani hívnak - ha nagyon, nagyon csendben maradsz, tisztán hallod a hangjukat.
Gyere, menjünk tovább, ne kéresd magad! Annyi minden érdekesség vár még ránk! Például a kavics: a poros, sárga, mély kavicskupacok, amikbe belesüpped a lábunk - ha gyerek lennék, most leülnék a földre, és dúrni kezdeném a tíz ujjammal - így csak lépkedek benne, azt képzelem, mocsár, vagy azt, hogy cukrokból kirakott Sárgaköves Út - vagy azt, hogy legalább vezet valahová.
Vezet, persze, be a házak közé - nézd, mennyi minden elevenedik meg, hallgasd, ahogy halk sóhajtással születnek a mesék...
Keskeny, magas ablakok mögött, a kénsárga lámpafényben, öreg polcok dohos könyvei közt, poros gipszstukkók cirádái mögé bebújva...
Mese, ábránd, kosztümös film forgatókönyve bujkálnak a templomkert bokrai közt, képzelt alakok suhannak el egy nyitott ablakban, sosemvolt férfi karcsú ujjai markolják a vaskerítés fekete pálcáit, és hangodat elnyomja a harangok zúgása, a bronznyelvek mindent betöltő kongása... dehogynem hallod, hiszen még a madarak is elröppentek az ágakról...
Igen, figyelek Rád is - látom az erkélyeidet, és ha nem sietnél ennyire, felröppenhetnénk oda és gyorsan berendezhetnénk ködből szőtt álmokkal... így csak a falevelek mozgását leshetem ki egy pillanatra, a padlóra vetített árnyukat.
Várj, állj meg kicsit, megint rohansz! Vagy nem akarod nézni a hóesést? Figyeld csak, mekkora pelyhekben esik... kuporodj ide mellém, a fotelba és nézzük együtt egy kicsit, milyen lenne, ha tél lenne - narancs meg fahéj illatú, fehér téli este. Jó, lehet karácsony, ha Te azt szeretnéd, akkor segítek arrébb vonszolni a fotelt, hogy beférjen a fa az öblös ablakok elé...

Menjünk inkább tovább, ez az álom nem tetszik nekem - igen, túlságosan sóvárgok valami ilyesmi után, álmodjunk inkább valami mást!
Inkább mesélek Neked - nézd csak ezt a kaput! Az ilyen magas, keskeny, ósdi kapuk mögött igazi mesék születnek, gyere, nyissunk be - csak csendben, pszt, meg ne hallják - hogy-hogy kik?! Például a szürke padlókövek meg a hűvös, dohos falak. Ha meghallják, továbbadják a bútoroknak, és akkor elbújnak előlünk a meséink. Például a kék, foszlott fülű elefánt, rózsaszín tulipánokkal a hátán, a papírvirágok, akikre ha tüsszentőport fújsz, prüszkölni kezdenek és sárga kanárikká változva körberepülik a szobát.
Óvatosan! Ha a folyosó kifakult tapétavirágai észreveszik, hogy utánuk leskelünk, elárulnak a nappalinak, és az öreg holmik, furcsa kacatok mozdulatlanságba dermednek és azt játszák, hogy ők közönséges tárgyak: fotelek, kanapék, lámpák, régi órák, akik mást se csinálnak naphosszat, csak az időt mérik.
De a vitrin poros polcán reménykedőn csóválja farkát a porcelánkutya, és az üvegnippek ónix-szeme szigorúan inti rendre.

Látom, elfáradtál. Leüljünk pihenni? Nem késő van, induljunk inkább haza, látom az arcodon, hogy már mennél.
Furcsa - ha kilépünk az én birodalmamból a valódi városba, olyan üresnek tűnnek az utcák: üresek a kapualjak és üres az emberek tekintete.
Kiüresedem lassan én is, ahogy lassan visszatalálok a valóságba, a fáradtságtól és a mindennapi gondoktól megfeszülnek a nyakamban az izmok, fájni kezd a fejem.
Most újra én vagyok én és Te vagy te, két idegen, ahogy egymás lépteinek ütemére loholunk visszafelé a sétányon - belémszakad a szó, elveszítem a lelkem mélyén dajkált, hamis biztonságérzetemet.
Mesék nélkül csak hazudok magamnak, mesék nélkül félek, mert nagyon egyedül maradtam a senki földjén.

És még mindig szokatlan, hogy üvöltök, és Te nem hallod néma hangomat.