Valahogy nem volt valódi a tavasz. Hiába borultak virágba a fák, hiába fénylettek az apró levélkezdemények az ágak végén, és hiába sarjadt a fű, nem volt az igazi.
Talán azért éreztem így, mert a levegő még mindig csípős volt, hideg szél fújt és messze, a fák csúcsai felett, az öreg, elhagyatott templom tornya körül még fehér, télies köd gomolygott az ég antracit háttere előtt.
A levegőben sem a frissesség illata áradt, hanem a lenti falu kéményeiből felszálló kesernyés füst.
Alig vártam, hogy elmúljon a tél, de nem jött helyette kikelet, csak sápadt, beteges ébredezés, mint amikor a sok alvás után nem kipihenten, hanem csak még álmosabban, hasogató fejfájással ébred az ember.
És én ebbe lassan beleőrülök.
Ebbe a tavasztalan, feszült várakozásba, ebbe a holnap nélküli, kilátástalan vergődésbe.
Mintha hozzád el sem hatolt volna, hogy valami más. Mintha te észre sem vetted volna, hogy változunk, hogy változom... vagy mintha mindegy lett volna számodra...hiszen már kevés közöd volt a világhoz.
Réges-régen volt, amikor idejöttem, és ha körülnézek, mintha az akkori világ silány hasonmását látnám.
Emlékszem, az út fehér homokkal volt felszórva, és a homok ragyogott a telihold fényében. Gyönyörű ezüst szalagként kígyózott fel a hegyre, ámulat volt nézni és én is, mint eddig mindenki más is, beleborzongtam a látványba. És ez az út a kastélynál ért véget - a mi kastélyunknál. Az öreg, erődítményre emlékeztető várfal mögött a magasba törő tornyok, a várat körülvevő ezüstkék fenyves mesebirodalmat varázsolt elém, alattunk nagyokat horkantott a ló, az út széli fák behajló ágairól fehér és rózsaszín virágszirmok szitáltak ránk. Szebb éjszakát képzelni sem lehet. Még te is más voltál: szorosan tartottál a két karodban, leheleted a nyakamat melengette, és régi balladákat suttogtál a fülembe, amik mind szerelemről szóltak. A násznép valahol még lent a völgyben kanyargott, megrakott hintók, fujtató lovak kapaszkodtak fel az új otthon felé.
Csak mi ketten voltunk az éjszakában, hatalmas köpenyed betakart mindkettőnket, és néztük a kastélyt, a holdat, hallgattuk a madarak álmos pittyenését.

Egy ideig az adott erőt, ha erre az éjszakára gondoltam, egy darabig emiatt hittem, hogy van megváltás, de már nem tudok visszagondolni arra a pillanatra, amikor elvesztettem a hitem.
Talán nem is egyszerre történt. Inkább napról napra, hónapról hónapra koptak ki belőlem az álmok és adták át helyüket előbb józan belátásnak, majd mélységes csüggedésnek. Először csak a színek tűntek el, ahogy eltűnt az útról a csillámló fehér homok, mert elfújták a szemcséket a viharos őszi szelek.
Aztán a fények aludtak ki lassan, mintha valaki súlyos bársonyfüggönnyel választotta volna el az agyam egy kicsiny zugában kuporgó derűs gondolataimat.
A kastély öregedni kezdett körülöttünk. A falak repedéseibe egyre több moha telepedett, a hiányzó kövek helyére vékony gyökerekkel szívósan kapaszkodó páfrány. Az ablakok körül a játékos faragványok előbb megkoptak, aztán darabok váltak le belőlük és hangos koppanással értek a keményre fagyott talajra. Lemorzsolódott a bejáratot őrző kőoroszlánok orra, a szökőkút közepén álló kecses kis Ámor elveszítette az íját: romokban hevert a medence alján. A vizet belepte a sárga, majd egyre jobban barnuló avar, míg végül csak sűrű, zöld nyálka maradt a helyén.
Az út fölé hajló fák is egyre öregebbek és hajlottabbak lettek, már nem boltívet, hanem rémisztő, sötét barlangot formáztak a behajló ágak. Eltűntek a szolgák: aki nem menekült el, az a falu kicsi temetőjében nyugszik, szétporladt koporsó-maradványok között.
És egy napon, amikor a tükörbe néztem, rájöttem, hogy a kastéllyal együtt én is megöregedtem.
Igen, már jól emlékszem.
Az volt az a nap, amikor kitéptem magam a karjaid közül, és eszelősen rohantam ki a kertbe, bele a messzeségbe.
Gyulladt szemű boszorkány! Csontvázzá aszott testem nem engedelmeskedett akaratomnak, éreztem, ahogy fáradok, de tovább rohantam, földön túli erő vitt előre, túl a kerten, túl a parkon, el egészen a szakadékig.

Beleordítottam a mélységbe, hangom belemart a csöndbe, visszaverődött a sziklákról: a szakadék szembeordított velem, nem nyelte magába kínomat.
Bámultam lefelé, vadul ziháltam, és arra gondoltam, most kellene magam belevetni. Magam elé képzeltem, ahogy kitárt karokkal nekilendülök a mélységnek, és amikor a lábam elhagyja a sziklaperemet, ráfekszem a szélre. Egy pillanatnyi lebegés, aztán átfordulnék a tengelyemen, megfordulna a világ, a szél süvítene a fülem mellett és hirtelen nagyon közelről, nagyon élesen látnám a barna sziklát. Talán azt is érezném, ahogy a köveknek vágódom, és éles, hegyes tarajuk felhasítja a bőröm, hallanám saját csontom repedését és még az is lehet, hallanám a tompa puffanást, közvetlenül a halálom előtt, ahogy földet érek.
Annyira élesen, olyan valósághűen képzeltem el, hogy elrettentem magamtól. Borzongva húzódtam el a szakadék szélétől, hátráltam, míg bele nem ütköztem egy öreg, göcsörtös fatörzsbe. Átöleltem, nekinyomtam lázas homlokomat, és sokáig álltam így - míg rám nem köszöntött az este.
Sötét volt már, amikor hazaindultam, és titkon bántott a gondolat, hogy nem vágtattál utánam, hogy nem kerestek a szolgák szerte az erdőben, hogy nem kutatták a bokrokat és a vízmosások alját lobogó fáklyákkal.
És valóban nem: a kastély csendes volt és sötét, csak a könyvtár ablakából szűrődött ki halvány világosság - legalább ébren vártál, még ha nem is aggódtál.

Dühöm alig csillapult, fúriaként akartam berontani hozzád, ha sovány testem bírta volna az iramot, és ez csak még jobban feldühített... ám amikor beléptem a dohos szagú könyvtárba, megesett rajtad a szívem. Hogyan pattanhattál volna lóra és nyargalhattad volna be a vidéket, hiszen a karosszékből sem tudtál felkelni. Hajlott, keskeny hátad szinte belesüppedt a bőrrel bevont háttámlába, hajad kócos, ősz tincsei rásimultak a koponyádra, és valaha gyönyörű, vérrel telt ajkaid szikkadtan tapadtak fogaidra.
Észre kellett volna vennem, de csak magamra figyeltem, múló éveimre - észre kellett volna vennem, hogy velem együtt Te is megöregedtél.
Néztük egymást, két élő múmia, szemünkből vád vágott a másikra.
Talán először, mióta ide hoztál, talán először, mióta - millió meg egy évvel ezelőtt - megpillantottuk egymást.

Nagyon rég volt, talán nem is mi voltunk azok, akik azon a forró éjszakán a kertbe menekültünk a bálterem fullasztó levegője elől. Talán nem is te voltál, aki olyan szorosan öleltél, hogy elpattantak a kapcsok a ruhámon, talán nem is én voltam az, aki kibomló hajjal nevettem fel rád, lihegő, kivörösödött ajkakkal, és talán nem is mi táncoltunk a kiszűrődő zene dallamaira összefonódva, meztelen lábbal a szökőkút medencéjében. A ruhánk csuromvizes lett, a csillagok egészen közel húzódtak, hogy lássanak bennünket - és Te halhatatlanságot ígértél nekem.

Azt ígérted, élők maradunk, és ilyen szépek, ilyen fiatalok mindörökké - ha teljesítek egyetlen feltételt. Ott és akkor mindent megígértem - egy szerelmes lány mindent megígér, egy fiatal kislány nem tudja még, hogy túl sokat kérnek tőle - a lehetetlent.
És az oltár előtt, a liliomok bódító illatában megesküdtem, hogy soha, senkit nem fogok szeretni, és amíg csak Téged szeretlek, miénk az ifjúság és vele minden hatalom.

Csak azt nem tudtam, hogy az évek múlásával minden megkopik - még a legnagyobb szerelem is elmúlhat, ha nem őrzik gondosan - és honnan tudhattam volna, hogyan is kell őrizni valamit, amiről nem is sejtettem, hogy elveszhet!

Hát elveszett.
Elveszett egy hideg téli éjszakán, amikor egyedül feküdtem a párnák között, és nem tudtam, merre jársz. Elhalványult minden, amikor a napok egyformán teltek, amikor csak a nevedet karcolgathattam az ablakot bevonó párába, és a végtelen fehér tájon nem láttalak lobogó köpennyel vágtatni haza, hozzám.

És a tavasz első bálján megtörtem a varázst. Derekam egy idegen tenyerébe simult, és a vadrózsa-bokrok belekapaszkodtak kibomlott hajamba, megszaggatták ruhám csipkéit, az idegen pedig mohón vett karjaiba, és csak nevetett, amikor a fogadalmamról meséltem neki.

Napok múltán vettem észre az első ősz hajszálat, amikor a tükör előtt ültem és néztem, amit már régen meguntam - múlhatatlan szépségemet, szabályos arcomat, derékig érő, kékes fényű hajamat. És te is észrevetted. Észrevetted egy fáradt, kedvetlen, kötelező csók közben, és a pofonnál és felrepedt számnál is jobban fájt a szemedből ordító rémület.

Nem tudtuk helyrehozni. Egyszer próbáltam: a szemem sarkában halvány ráncokkal, vékonyodó ajkakkal, de még karcsún és kívánatos testtel kísértettelek meg és Te engedtél az érintésemnek. Vállaid már megereszkedtek, és a szád sarkába két mély árok vésődött, de még képes voltam azt hinni, hogy visszafordítható minden.
Reggel nem voltál mellettem, pedig jó lett volna a válladon ébredni és álmos szemmel nézni az arcod, amíg újra beléd nem szeretek.
De így is éreztem valami, amit már régóta nem: az ízedet, az illatodat, és ez mosolyt csalt a szemembe, és játszani támadt kedvem. A kertbe futottam és szolgákkal üzentem érted, és vártalak, és reménykedtem. Egyre inkább félve, egyre inkább elrettenve attól, amit tettem, a kertben álltam, és vártalak...

Hűvös volt. A tobzódó tavasz ellenére hideg volt a levegő és én fáztam.
Kőlépcső vezetett a magasba: ezeréves, millió láb koptatta szürke kőlépcső. Repedéseiben moha burjánzott, körötte, a hegyoldalon növő bokrok, növények ágai és indái már félig a birtokukba vették, rátekeredtek a fakorlát korhadozó oszlopaira.
A lépcső aljánál álltam, hűvös szellő cirógatta a karom, borzongtam tőle, de eszem ágában sem volt elhagyni a kertet.
Ez a kert csak az én birodalmam volt. Már az első napon felfedeztem, hogy az összehajló ágak valami titokzatosat rejtenek, hát kerestem az alkalmat, mikor szökhetek ide, mikor leshetek be a titokba. Az alkalom hamar eljött, és én rájöttem, hogy ez az egyetlen hely az egész óriási birtokon, ahol magam lehetek, ahol lélegezhetek, gondolkodhatok, élhetek.
Ha hátravetem a fejem, és felfelé nézek, nem látni mást, csak a burjánzó növényeket: eleven, zöld takarót, ami a hegyoldalt melengeti - és az én szívemet. Haragos és halványzöld levelek közül apró fehér virágok villantak elő, mint a gyöngyszemek, rózsaszín pillangóként tündöklő szirmok és napcseppekre emlékeztető virágkelyhek
Ha behunyom a szemem, érzem a sarjadó fű illatát, hallom az eldugott kis patak csobogását - olyan, minta nem múlt volna el sok-sok év.
Eleinte elhoztalak ide, és eldugott kőpadokon játszottunk egymással, szerelmesen, naivan, aztán elmaradtak a kerti séták.
Az után az éjszaka után próbáltam újraéleszteni a múltat, és talán Te tetted jól, hogy nem hagytad. Hogy meghúzódtál könyveid között, hogy többé nem értél hozzám -, hogy nem okoztál több fájdalmat magadnak.
De én meggyűlöltelek azért, mert hagytad elmúlni, ami még megmenthető lett volna - hogy nem próbáltad visszafordítani az idő kerekét. Gyűlöltem, hogy valaha megeskettél, és nem bocsátottam meg Neked, amiért saját szépségembe szerelmesen más karjába szédültem.

Többé nem léptem a kertünkbe, egészen mostanáig. Most is csak azért, hogy elbúcsúzzam Tőled...
Szürreális, szürke kép a virradat, idegen hangok kakofóniája.
Az öreg kőmedence alján száraz levél és döglött madarak tetemei. Valaha jéghideg vizű forrás fakadt benne, de aztán folyékony arany kezdett csordogálni a szikla repedéseiből. A kastély hajdani, idők előtti ura mohón ivott belőle - álláról még nehéz aranygyöngyök csepegtek, amikor szeme már valami egész mást látott, s nem a körülötte lévőket. Őrjöngeni kezdett, s a tébolyultat a toronyba zárták.
Azóta senki nem ivott a kútból, s a forrás - talán bánatában - elapadt.
A kút fölé kiszáradt fák hajtják szúrós, tüskös ágaikat, közéjük ördögszekérből rakott fészket a szél. Hangjuk is, akár az ördög hajtaná kocsiját: túlvilági hangon zörögnek.
A kert végében, túl a valaha-virágzó rózsaágyáson, kápolna gubbaszt. Falai fenyegetőn magasodnak a kert fölé. Hajdan fehér vakolatát penész - és salétrom-virágok borítják, rútságukkal áldozva az enyészetnek. A tető zsindelyeit letépte a vihar, és a kopasz gerendák között fekete gyász-hangon siránkozik a harang. Csak még egy perc, csak egyetlen-egy. Lehunyom a szemem, hogy lássalak - de nem az az arcod jelenik meg, akibe hajdan beleszerettem.
Sápadt, viaszszín arcodat látom, mozdulatlan a gyertyák hideg fényében, fehér párnán, fehér liliomoktól övezve.
Hát még ezt is elveszítettem - az arcod emlékét.
Mindjárt indul a menet, a kevés megmaradt szolga majd vállára emeli a fekete koporsót.

Bárcsak álom lenne ez az egész - de félelmetesen valóságos. Valóságos volt az is, ahogy beleordítottál a mélységbe, hangod belemart a csöndbe, visszaverődött a sziklákról: a szakadék szembeordított veled, nem nyelte magába kínodat.
Bámultál lefelé, vadul ziháltál, és megtetted: belevetetted magad. Kitárt karokkal nekilendültél a mélységnek, és amikor a lábad elhagyta a sziklaperemet, ráfeküdtél a szélre. Egy pillanatnyi lebegés, aztán tested átfordult a tengelyén, megfordult a világ, a szél süvített a füled mellett és hirtelen nagyon közelről, nagyon élesen láthattad a barna sziklát. Talán azt is érezted még, ahogy a köveknek vágódsz, és éles, hegyes tarajuk felhasítja a bőröd, talán még hallottad saját csontod repedését, én pedig hallottam a tompa puffanást, ahogy földet értél.
Élesen láttam, hiszen ott voltam, és elrettentem magamtól, amiért nem tartottalak vissza. Borzongva húzódtam el a szakadék szélétől, hátráltam, míg bele nem ütköztem egy öreg, göcsörtös fatörzsbe. Átöleltem, nekinyomtam lázas homlokomat, és sokáig álltam így - míg rám nem köszöntött az este.
Sötét volt már, amikor hazaindultam, miközben, szolgák kerestek szerte az erdőben, átkutatták a bokrokat és a vízmosások alját lobogó fáklyáikkal.

A kastély azóta csöndes és sötét, a könyvtár ablakából sem szűrődik ki halvány világosság.
Nem vár rám senki.
Elveszett, egyetlen izgató, pezsgő óráért elveszett minden... élet és halál.
Képtelen vagyok megtenni, amit Te tudtál - ide vagyok hát kárhoztatva egy omladozó, öreg kastély és egy rothadó kert élő kísértetének.
Nincs megbocsátás.