S a következő reggelek ugyanígy teltek, ugyanígy minden nappal és éjszaka. Egyedül ettem, és egyedül tértem nyugovóra. Szerelmem minden éjjel táncolt velem, s a párnámon minden éjjel ott hevert egy frissen szakított rózsa. Ő azonban minden éjjel pontban éjfélkor elbúcsúzott, sem csókkal, sem öleléssel nem tarthattam vissza.

Azt ígérte, ha a felesége leszek, velem tölti majd az éjszakát, de úgy tűnt, esküvőnkre élethossziglan kell várnom.

Egy ideig számoltam, hány nap is telt el a kastélyba érkezésem óta, aztán a napok már összefolytak, képtelen voltam számon tartani, vajon hetek, hónapok vagy évek óta vagyok már itt. Az arcomat figyeltem, a hajamat a kopott hátú, félig vak tükörben, de nem fedeztem fel ráncokat vagy ősz hajszálakat, bőröm nem ereszkedett meg, hajam színe éjfekete maradt.

Ha akartam, megszámlálhattam volna, hány éjszakát töltöttem már a kastélyban, hiszen minden szál, a párnámon talált rózsát megszárítottam és egy dobozba rejtettem, s amikor egy doboz megtelt, újabb dobozba, de attól féltem, ha szembesülök a tényekkel, elvesztem a reményt, és vele együtt a józan eszem. Úgy éreztem, lassan beleőrülök a monotóniába. A cselédek változatlanul nem mutatkoztak, az a néhány, aki mégis, egy szót sem szólt hozzám.

Elkeseredésemet igyekeztem titkolni jegyesem előtt, s ez könnyebb volt, mint képzeltem. Hiszen ha együtt voltunk, boldog voltam, karjaiban elolvadtam, éjszakai táncaink soha nem untattak, mindegyik különleges volt és megismételhetetlen.

De valahányszor homlokon csókolt a küszöbön és becsukódott mögöttem a nehéz faajtó, szembesültem a rám váró egyforma, kilátástalan napokkal, a reménytelen, hosszas várakozással, és a testemet lassan felemésztő, egyre kevésbé titkolt vággyal, hogy a karjaiban tölthessem az éjszakát.

Talán mégsem titkoltam eléggé, talán Chagrin vagy a sápadt, reggeli cseléd árult el neki, hogy gyakran zokogom szobám magányában, mindenesetre egy napon megkérdezte, mi bánt. Azt feleltem, semmi, de másnap újra megkérdezte, és utána újra és újra, mígnem egy napon bevallottam, hogy unatkozom.

Ha nincs velem, magányos vagyok, és nem tudok mit kezdeni az órákkal, az idő homokként pereg ki az ujjaim közül.

Ettől kezdve ajándékokkal halmozott el.

Habár minden éjjel újabb és újabb ruhákkal lepett meg, most már naponta többet is kaptam: selyem, bársony, csipke, taft csodákat, alkalmam sem volt viselni őket; ékszereket: diadémot, ezüst nyakéket, mely apró smaragdokat ölelt fonataiba, gyűrűket, minden ujjamra minden napra mást, drágakővel kirakott függőket és medálokat, karpereceket és súlyos bokaláncokat, melyekről nem hihettem, hogy igaziak, hisz Kedvesem koldusszegényen élt omladozó kastélyában. Kaptam értékes olajakat, kencéket, parfümöket, drága kristályból csiszolt tégelyekben valahányat.

Kaptam hintalovat, pergő lakkú, színesre festett falovacskát, aminek a szeme helyén karneol ragyogott, sörénye valódi lószőrből készült.

Kaptam valódi lovat, ébenfekete szőrű, fehér sörényű kancát, de hiába, kedvesem féltett a lovaglástól, a ló hát naphosszat az istállóban álldogált.

Hozatott messzi vidékről különleges orchideát, aminek levelei ezen a hűvös vidéken hamar megsápadtak, és a virág megfagyott.

Hoztak nekem fényes kalitkában ezüstös hangú, apró énekesmadarat, aki nálam már nem énekelt, csak betegen gubbasztott ezüstből kovácsolt börtöne sarkában, mígnem egy napon megdermedve találtam a kalitka alján.

Máskor ketrecbe zárt párducot hoztak, a hatalmas, fekete állat vadul járt fel s alá a szűk helyen, szeme sárgán villant, karcsú teste kékesen fénylett. Később a rácsoknak ugrott, újra és újra, mígnem halálra zúzta magát a vason.

Akkor kisebb macskát kaptam, simogatni való, puha szőrű, fehér angórát, nyakában piros szalaggal, azon apró csengővel. Egy éjjel az macska kiszökött az ajtón a szolgáló lába mellett, és többé nem láttam.

Kedvesem nem adta fel. Puha, keleti szőnyegekkel bélelte a szobámat, hogy ne fázzak a nyirkos falak között, cukrozott gyümölcsökkel és ragacsos keleti édességekkel traktált.

És én mindent elfogadtam, és hamar ráuntam a hintalovazásra, rá a ruhákra, az ékszerekre, és nem kívántam a csokoládét.

Akkor hegedűt vett nekem, meg fuvolát, amik maguktól játszottak, ha kétszer összeütöttem a tenyerem.

Utána játékokat követeltem: kártyát, dámát, sakkot, de néhány nap múlva meguntam, hogy mindig én nyerek, és lesöpörtem a hegyikristályból és ónixból faragott bábukat az asztalról.

Szökőkutat rendeltem az ablakom alá, hogy elalvás előtt hallgathassam a víz csobogást, de hamarosan rájöttem, hogy a hangja nem hagy aludni, s azontúl nem csorgott víz a kőtulipánok kelyhéből.

És Szerelmem még mindig a kedvemet kereste, és a lábaim elé tette volna a világot - és én beértem volna egyetlen, együtt töltött éjszakával.

Egy napon arra kértem, vezessen körbe a kastélyban. Döbbenten nézett rám, és most először megtagadta a kérésem.

Nem szeretsz már! - vetettem a szemére, és zokogva futottam kincsekkel telizsúfolt, nyirkos, hideg szobámba.

Körbejártuk hát a kastélyt. Kinyittattam az ablakokat, hogy fény járja be a helyet, de semmi érdekesre nem bukkantam.

A legtöbb szoba üres volt, bútorok nélkül árválkodott, csupasz ablakain függöny helyett pókhálók függeszkedtek. Egyáltalán, mindenütt pókháló lógott, vastag, szürke ragacsos fonatokban, és gyertyaviasz. Dermedt viasz kövült a lépcső korlátjára, az ablakpárkányokra, a szobák kandelábereire.

A falakon koromcsíkok jelezték, hogy a tartókban valaha olaj égett, néhány kandallóban még ott csúfoskodott a ki nem hordott hamu és salak.

Nappali fénynél a kastély egyáltalán nem látszott oly ijesztőnek, mint éjjel, csak Kedvesem sápadtsága, soványsága és hideg érintése tűnt fel a szokottnál is jobban.

Szinte egész nap szobáról szobára bolyongtunk, bár egyik éppen olyan volt, mint a másik, és alkonyattájt már nagyon elfáradtam. Hatalmas kastély volt, a legtöbb részébe, a távolabbi szárnyába el sem jutottam, de már nem is bántam.

Mindenem ragadt a piszoktól, a hajamba recsegő póknyál tapadt, fürödni akartam egy kád illatos vízben, mielőtt szokásos éjjeli táncunkba vagy egy sakkjátszmába fognánk.

Újabb ruha várt rám a szobámban, arany szálakkal vastagon átszőtt, halványzöld költemény, magasított gallérral és puffos ujjakkal.

Chagrin csembalója mellé egy ideje a hegedű és a fuvola is csatlakozott, én pedig már egészen megszoktam Kedvesem bizarr játékát, ahogy azt állítja, a vendégsereg újfent engem csodál, bőröm hamvasságát, hajam fényét, testem kecsességét.

Egyre csak keringtünk körbe az üres bálteremben, szótlanul, mosolyogva, egymást bámulva, szerelmesen, vágytól ittasan, s Kedvesem egyszerre megkérdezte, boldoggá tett-e ma engem azzal, hogy körbejártuk a kastélyt.

Megráztam a fejem, lokniba sütött tincseim röpködtek a fejem körül.

Nem - feleltem - ideig-óráig talán, mert veled lehettem, de igazából nem tettél boldoggá. Szánni kezdtem, ahogy sápadt arcáról lehervadt a mosoly, megfeszülő ajkakkal a semmibe bámult, reménytelenül, boldogtalanul.

Mit tehetnék, hogy boldoggá tegyelek?

A torkomban dobogott a szívem, de nem mertem kimondani a vágyaimat. Oly sokszor kértem, oly régóta vágytam rá, oly nyilvánvalónak hittem, hogy képtelen voltam még egyszer, újra kérni. Nyeltem egyet, és azt kértem, hadd ebédelhessek holnap vele.

Kényelmesebb neked a szobádban - mondta bizonytalanul, de én megmakacsoltam magam. Veled akarok ebédelni! Ebédeljünk együtt, az ebédlőben, mi ketten, vagy akár az egész most megjelent vendégsereg!

Szerelmem boldognak akart látni. Megadta magát a követelésemnek.

Másnap könnyű, füstkék selyemruhát öltöttem magamra, magasan a nyakban záródót, és hozzá ragyogóan színes tűzzománc medált, egyikét Kedvesem ajándékainak.

Hajamat pánt fogta hátra, az egyágú, vastag fonat egészen a derekamig ért.

A lépcső alján Chagrin várt, és szótlanul az ebédlőbe kísért.

Az ebédlő hatalmas volt, óriási ablakokkal, fényesre súrolt, ásványokból és féldrágakövekből kirakott mozaik-padlóval, amin szinte hasra esett a fény.

A terem közepén hosszú asztal állt, legalább száz ember elfért volna mellette, és legalább száz egyforma, szakadozott kárpitú szék árválkodott mellette üresen. A két végén két óriási karosszék terpeszkedett, az asztal roskadásig volt rakva ételekkel és italokkal.

A túlsó végén a Kedvesem ült, mozdulatlanul, mint aki észre sem vesz. Chagrin alám igazította a széket, ölembe terítette a foszladozó szélű damasztszalvétát, miközben egyszer sem nézett rám, arca ugyanolyan elmosódott volt, mint mindig.

Éhes voltam, de nem vonzott az étel, amit elém tálaltak. Egy tálon sült csirke kellette magát, de a hús förtelmes bűzt árasztott, fehér kukacok hemzsegtek rajta. A fürjtojások zöldes kocsonyává öregedtek, a sült malacról már lefoszlott a nagyja bőr. Tottyadt, penészes krumpli és tök vette körül a sülteket, a mártás mélyéből májszínű, hígas lé csicsogott fel, a süteményes tányéron patkányürülék feketéllet.

Egy nagy kosárban almák piroslottak, de ahogy kivettem egyet, lárvák hada mozgolódott alatta. A szőlőszemek egyetlen érintésemre szétrobbantak, barnás, ragacsos levüket le sem tudtam törölni a kezemről.

A díszes korsókban ecetesre erjedt bor pangott, az asztal közepén díszelgő sült pávakakas tollait por borította, szeme régen kifolyt és barna üregével rám bámult fenyegetőn.

Hányingerrel küszködve dőltem hátra. Hogyan képesek ezt feltálalni, hát nem érzik, nem látják?!

És a Kedvesem, mintha semmit sem venne ebből észre - vagy otromba tréfa csupán, hogy többé ne is kívánjak vele egy asztalnál enni?!

Az ebédlő egyik ablaka teraszra nyílott, az pedig a hátsó kertbe vezetett, ahol még soha sem jártam. Felálltam,, és a friss levegőre siettem, hogy enyhítsek a rosszullétemen, de a teraszra érvén néhány lépés után megtorpantam. A csipkésre faragott korlát előtt nem hagyományos kert terült el.

Mindenütt, amerre csak a szem ellátott, feketére öregedett, mohalepte sírkövek álltak. Legtöbbje már félig a földbe süppedt, feliratuk olvashatatlanná kopott. A sírok között elvadult a gaz, a fű, elburjánzottak a rózsák és a szebbnél szebb kerti virágok. A fák hideg árnyékot terítettek rájuk, a kőkereszteket befonta az iszalag.

Elborzadva fordultam vissza, és éppen Szerelmem karjába futottam. Meglepetten nézett rám és faggatott, mi lelt. Hát nem látod, mi van az asztalon? - kiáltottam rá, de ő nem látta. Sőt, nem láttam már én sem, mert az asztal üres volt, mintha soha nem is állt volna rajta teríték. Chagrin értetlenül nézett rám, most először fedeztem fel lényében némi érzelmet: a megvetést.

Hebegve kértem bocsánatot, már tudtam, hogy képzeletem játszott velem, hogy mégis megbolondultam, eszemet vesztettem a bezártságtól, a magánytól, a reménytelen, viszonzatlan szerelemtől.

Mit tehetnék érted, hogy igazán, valóban boldoggá tegyelek? - kérdezte kedvesem, és valóban reményvesztettnek látszott.

Tölts velem egy, csak egyetlenegy éjszakát, kérlek! Ölelj magadhoz, tarts a karjaidban, szerelmeskedj velem!

Csak a fejét rázta, hogy nem teheti.

De hát miért nem?! - sikoltásom visszaverődött a falakról, megcsörrentek az ablaküvegek. Még Chagrin is felkapta a fejét.

Nem tölthetem veled az éjszakát, míg nem vagy a feleségem!

Hát vegyél végre feleségül, hisz olyan régóta vágyom már rád!

Tehetetlenül, megroskadt vállal álltam. Egy pillanatra szüleim falubéli háza, vörös rózsás kertje jutott eszembe, az ott átábrándozott éjszakák, és beláttam végre, milyen messzire sodródtam álmaimtól, de nem tudtam, miként változtathatnék a dolgokon.

Valóban azt akarod, hogy az én feleségem légy? Hisz láthatod, miként élek, mi is vagyok én...

Azt feleltem, nem számít. Azt feleltem, akarom őt, boldoggá akarom tenni, és nem árultam el, hogy már csak a túlélésért küzdök - átmenteni valamit a régi álmaimból ebbe a beszűkült, hamis, összezavarodott világba.

És végre elérkezett ez is! A menyegzőm napja!

Úgy tűnt, nagyon, nagyon régóta várom már, holott a rózsákat megszámolva csupán néhány hónapja, hogy magával hozott.

Azt hittem, az esküvő hírére felderülnek majd a cselédek, mosolyt látok majd felcsillanni a sápadt kis szobalány arcán, de ő is és Chagrin is közömbösen, némán teszik a dolgukat.

Reggel a vállamat rázva ébresztettek, majd a kádba segítettek, hogy megfürödjem. Aztán megtöröltek, mint eddig is minden áldott reggel, de ma nem a ruhámért nyúltak, hanem a drága, kincsként őrizgetett keleti rózsaolajért, és elkezdték vele tetőtől talpig bekenni a testem. Hideg ujjaikkal erőteljesen masszírozták, dörzsölték a vízben puhára ázott bőrömet, érintésük egyáltalán nem esett jól, zavart, ha a mellemhez értek, ha a combomat kenegették, de hiába próbáltam eltolni a kezüket, tudomást sem vettek róla.

Aztán amikor a bőröm már illatosan fénylett, tornyos-csigás kontyba rendezték fekete hajamat, és apró igazgyöngyöket fűztek bele, meg egy szálat a kertben nyíló, vajsárga rózsákból.

Fülembe is gyöngyöt aggattak, csipkés ezüst foglalatban, és vékony, sodrott ezüstláncot a nyakamba.

Majd végül rám adták a ruhát.

Ezt a ruhát minden bizonnyal pókok szőtték, vagy koboldok és más titokzatos teremtmények, holdsugárból.

Vékony, ezüstfehér, váll nélküli ruha, testem vonalát követve omlik a földig és ott uszályba rendeződik.

Felül a ruhát csak két mellbimbóm tartja éppen, hogy' rajtam, karomat a gyűrűimből induló, hajszálvékony ezüst indák fonják körbe.

S így vonulok le a lépcsőn, magasra tartott fejjel, büszkén, boldogan, hogy végre azé lehetek, akihez hasonlót nem ismerek, akit annyira szeretek - s akiről ezen kívül szinte semmit sem tudok.

A lépcső aljában vár. Megszokott, fényesre kopott szmokingja és sárgult csipkezsabós inge van rajta, gomblyukában vajszínű, félig kinyílt rózsa.

Leendő hitvesem.

Azt hiszem, most először veszem őt igazán szemügyre.

Sápadt, szinte szürkésfehér bőrét, mely ráfeszül a koponyájára, csontos, hegyes orrára és előremeredő állára, hidegen és fényesen, akár a lecsorgó viasz.

Üregeibe süppedt, sötét, szinte fekete karikákkal keretezett szemeit, melynek szétfolyt, felvizesedett halványkékjét eleddig nem is láttam.

Vértelen, száraz, feszes ajkait, csomókban ritkuló, zsírosan a fejére tapadó, kevéske, lilás fényű haját.

Ujjain az ellilult körmöket, kézfején a szürkés hullafoltokat.

De már oda is értem hozzá, s most újra érzem azt a penész- és rothadásszagot, melyet eddig nem tudtam azonosítani - mely hosszú ideig a földben korhadt, majd felnyitott koporsó szagára emlékeztet.

Tenyere már a hátamhoz simul, jeges ujjai szinte sütik a bőrömet, és ahogy magához ölel és lágy hangon suttog a fülembe, felerősödik körülötte a hullabűz...

Ellököm magamtól, kitépem magam az öleléséből! Látom szemében a kérdést, majd a szembesülést a válasszal, s rögtön utána a lemondást.

De képtelen vagyok szánni egy hullát!

Rohanok, már nem nézem, hova, felkapom gyönyörű ruhám szegélyét, és futok ki a teraszra, onnan le az évezredes fákkal árnyékolt, baljós temetőkertbe, a sírok közé.

El akarok rejtőzni, el a fák, az omló kőtáblák mögé, nem akarom látni Őt teljes valójában...

Hangja utolér, bár nem értem a szavait, csak hallom, hogy utánam kiált, de nem létezik, hogy visszaforduljak, és szembenézzek még egyszer azzal a két lábon járó, bomló tetemmel, akivé Szerelmem vált...

Aztán elhalkul, majd végleg elhal a hangja, nehéz csönd telepszik körém, magamra maradok a temetőben.

A fák és indák barlangot alkotnak felettem, nyomasztóan nehezednek rám, szinte fojtogatnak.. Nincs madárdal, nem mozog a szél a levelek közt - csak ijesztő némaság van, és elmúlás. Semmi más.

Egy pillanatra újra Kedvesem után vágyom, közelségére, ölelésére, aztán belémhasít a valóság. Hisz őelőle menekülök... a menyegzőnk napján!

Percről percre sötétebb van. Szinte alig látni valamit is, és hideg van, rettentő hideg. Vékony, bokrok szaggatta ruhámban didergek, tüskés indák véres ábrákat karmolnak a bőrömbe, kitépik a hajam és ellopják belőle menyegzői ékemet, a vajszín rózsát.
Vállam mellett egy ágon oszló macskatetem hintázik, a nyakába kötött piros szalagnál fogva akasztották fel, itt-ott még megmaradt puha, fehér szőre.

Magamra maradtam.

Csend van.

Félek.

Az egyik síron kiterjesztett szárnyú kőangyal térdel. Kezei nem imára kulcsolva, hanem mellkasa előtt összefonva, mintha valami pogány istenhez imádkozna.

A félhomályban kirajzolódó arcát nézem, hogy bátorságot merítsek belőle.

Az angyal visszanéz.

Hirtelen felpattanó szemhéjai alól hideg fényű, pupillátlan fehér szempár mered elő.

Hátrálni kezdek, szótlanul, rettegve, s megbotlom egy fa kiálló gyökerében. Felkészülök rá, hogy fájni fog, ahogy hanyatt esem a köves talajon, de e helyett zuhanok, bele egy hajdan kiásott, félig már beomlott sírgödörbe. Arcomra, szememre föld pereg, eltömíti a szám, amikor kiáltanék, a kőangyal tekintete fenyegetően követ.

Az is lehet, órákon át ott heverek, rémülettől megdermedve, de az is lehet, csak percek telnek el, míg végre két kéz nyúl értem, és segít kimásznom a sírból. Nyirkos, hideg ujjak, és egy pillanatig ujjong a lelkem, hogy utánam jött, hogy itt van és el sem ereszt többé a Kedves.

Nagy csalódás hát, hogy a sötétben egy idegen alakja rajzolódik ki előttem. Nem ismerem fel: nem Chagrin, és nem is a szolgálók egyike, mégis követem őt, ki a fák labirintusából, egy tisztásra, egy kápolna öreg, esőverte romjai közé. Itt még nincs sötét, épp csak alkonyodik, de ugyanolyan csontig hatoló a hideg, mint a sírok között.

Megmentőmből nem sok látszik: mocskos, valaha rikítóan tarka ruhái folt hátán folt, kopott, vásárian piros kendője mélyen az arcába húzva.

Egy cigányasszony.

Segíts - vacogom -, vezess ki innét!

Hová? - hangja mintha beomlott kútból jönne, tompa, és rekedt. - Hová vezesselek? Vissza, a mátkád ölelő karjaiba?

Vihogása nem sok jót ígér.

Menj el innen - folytatja aztán más hangon -, menj el innen, vissza se nézz! Fuss! Ez nem neked való hely!

Talán jót akar, de valami bennem ellenkezik. Hisz ma lenne az esküvőnk, s én fussak el innen örökre?!

Ha akarod, visszakísérlek, nem esik bántódásod. Ha akarod, hozzámehetsz a kastély és e Birodalom urához s vele töltheted az éjszakát. De ha reggel felkelsz, a percet is bánni fogod, amikor engedtél kérésének, és vele tartottál ide. Ha reggel felkelsz, épp úgy összetöröd a tükröt, mint én hajdanán, vagy mint Chagrin, vagy mint annyian mások, ugyanúgy ide kárhoztatod magad örökre, néma szolgálónak, s terméketlen méhedben te sem fogansz majd gyermeket. S urad hangjából eltűnik a kellem, pillantásából a vágy.

Fenyegetsz?

Figyelmeztetlek. Halott leszel te is, mint minden és mindenki ebben a kastélyban.

A cigányasszony elmarkolja a kezem, s nem enged elfutnom. Keze hideg, mint a jég, barna ujjairól foszlik a hús. Az arcába nézek, keresem, mivé válok, keresem a tekintetét, de csak kiszáradt gödör sötétlik szeme helyén, arcában és az orra helyén nyüzsögnek a férgek.

Nem tudom, mit tegyek. Képtelen vagyok hinni ennek az asszonynak, de hinnem kell, hisz látom őt, és láttam Kedvesem bomló testét... de amíg nem láttam, szerettem Őt és vágytam utána, táncoltam vele éjszakákon át és nevettem vele a rózsák közt sétálva...

Ha szeretnéd, nem futottál volna el - vág gondolataim közé. Ha valóban szeretnéd, látnád a ragyogó palotát, a fényes vendégsereget, amit a tiszteletedre hívott össze!

De hisz üres volt a bálterem!

Menj innen! - ismétli fáradt hangon a cigányasszony. Fuss, amíg futhatsz.

Vezess ki innen.

Elindulunk hát, elől a rongyokba bugyolált kísértet, mögötte én menyegzői ruhám romjaiban. Elkerüljük a temetőt, kanyargós ösvényre térünk rá, mellettem jobbról a fák, balról szakadék, és az oly régen nem látott, sötéten örvénylő tenger.

Az ösvény végül köves útba torkollik - ha felfelé indulok, a teraszra érek, ha lefelé, hazajuthatok szüleim falujába.

Fent Kedvesem vár, sápadt arcán lemondással, lent a dombon kígyózó, fehéren csillogó, haza vezető út...

És nekem választanom kell...