Reggel

Ma reggel üres szívvel ébredtem.

Csak feküdtem az ágyban, a hajnal fény nélkül, rossz kedvűen ücsörgött az ablakpárkányon, én pedig füleltem.

Füleltem a hangokra, amik máskor bennem szólnak, de néma volt a szívem.

Végigpergettem magamban éjszakai álmaimat, az elalvás előtti percek álomhoz közelítő vágyképeit, de nem szólaltak meg bennem.

Végiggondoltam a tegnapot, először nagy vonalakban, a hangsúlyos momentumokat, de nem találtam semmit, ami magyarázatot adhatott volna a csendre, ami bennem honolt. Elkezdtem hát pillanatról pillanatra végignézni, megvizsgálni az apró, jelentéktelen perceket.

S rugóként pattantam fel az ágyból, nem ismerve magamra, zihálva álltam a szoba közepén, és kapaszkodót kerestem, kapaszkodót a jelenben, biztonságot – téged kerestelek volna, a kezedet, amit megfoghatok, hogy érezzem, valóságosak vagyunk, te meg én…

Üres volt a szoba, üres volt mellettem az ágy.

Üres voltam én is, eldobott, elhasznált test, lélek nélkül.

Aztán homályosan körvonalazódni kezdett bennem a ma, hogy hol is vagyok, és hogy mit is keresek ebben az idegen, ismeretlen szagú, szűk kis szobában. És ahogy a jelenre ébredtem, úgy kezdtem el rutinosan tenni mindazt, ami a reggelhez tartozik. Emberek közé mentem végül, hangosan köszöntem, ha kellett, udvariasan mosolyogtam, ha szükséges volt, és még arra is vigyáztam, hogy a szemem sarka kicsit ráncokba húzódjék, mintha valóban mosolyogni támadt volna kedvem.

Még később papírokkal matattam, szavakat írtam kék tintával vonalas füzetbe, és az engem üldöző verset alárejtettem a jegyzeteknek, óvakodtam tőle, hogy beleolvassak. És beszéltem, mosolyogtam tovább, kérdeztem és válaszoltam, és igen, magamról meséltem, azt hiszem, talán az igazat, de ha hazug történeteket találtam is ki, ugyanannyira hihető volt, hiszen nem volt közöm semmihez, ami kívül volt, belőlem pedig semmi nem fakadt.

Mert üres volt a szívem.

Hajdan egyszer

Hajdan egyszer, nem is olyan rég, el kellett engednem valakit, és én vigaszkeresőn egy medencébe nyúltam. És ott, abban a testmeleg, simogató vízben megszülettem, belülről, egészen mélyről újraformálódtam, és tudtam, képes leszek megtenni, ami fáj, mert nem vagyok már többé egyedül.

Azóta hónapok, évek teltek el, a világ elcsúfult, szörnyeteggé durvult körülöttem, mert én elengedtem magamból az igazi énem, a gondolataimat, érzéseimet szavak szárnyára bíztam, vigyenek engem messze innen. Nem találtam többé angyalt a szökőkútban, pedig fénytelen órákon mohón kerestem. S ímhol, itt állok megint egyedül, üres szívvel.

Tegnap egy kérdés összezavart, tegnap egy kérdéstől felborult minden, tegnap egyetlen, jó szándékú kérdéstől leomlott nehezen felépített, ingatag falam, és a fal mögé nézve rájöttem, hogy nem vagy ott.

Hazudtam, igen, hazudtalak téged, magamnak, hogy ne fájjak olyan nagyon hideg éjszakákon, hazudtam magamnak, és hazudtam neked, hogy hozzám tartozol.

És igen, üres szívvel ébredtem ma reggel, mert tegnapi utolsó pillantásunkban két idegen találkozott, két megszokhatatlan, örökké idegen alak.

Néhány napja egy sikátorban szemembe vágott egy vers. Vastag betűs, kiáltó sorok markolták meg a galléromat és fordították a fejem oda, ahol apróbban szedve ott zizegett a papíron kérdés és válasz, bölcs öreg indián kitalált szavai.

Vékony ösvény nyílt előttem, alig látható, ahol átlépdelhettem és melléülhettem, a tűz mellé, lábamat magam alá húzva.

Oriah második dala

-Túl messze ültél a tűztől – zengett fejemben a hangja -, miért félsz attól, hogy lássam az arcodat?

-Miért az arcom fontos neked? Miért nem a lelkem érdekel?

-A lelked, a gondolataid mind ott ülnek az arcodon. Miért szégyelled őket?

Nem válaszoltam. Válaszolt helyettem, elvégre bölcs volt, öreg, bölcs indián a tűz mellett.

-Soha nem merészkedsz elég közel a tűzhöz, csak úgy teszel, mintha, de elővigyázatosan kívül maradsz a körön. Bensőd minden rezdülése ott ég az arcodon, a pupilládon, a szád fintorában, az állad puha húsában, te pedig tudod ezt, és elrejted. Azzal hitegeted magad, a tűz így is elég meleget ad, s legalább nem éget, de közben belül rettenetesen fázol. Ülj közelebb a tűzhöz, hogy lássák, ami az arcodra van írva, hogy ne csak kívülről szemléld azt, ahová tartozhatnál.

Közelebb húzódtam. Az öreg egy maréknyi gallyat dobott a tűzre, hogy fénye fellángolt, és pirosra hevítette az arcomat.

-Hát mesélj rólam. Hallgatlak. – hallotta hangomban a gúnyt, de nem érdekelte.

-Nincs olyan, amit ne tudnál magadról. Azt hiszed, bölcsen cselekszel, amikor elhallgatod a gondolataidat, azt hiszed, a némaság része az életednek, holott a szavakból élsz, a leírt és kimondott szavakból, a hangsúlyokból, a hangod lejtéséből, és mégis elfogadod, ha némaságra kárhoztatnak.

-Hibát követek el?

-Csak tévedsz. Tévedni lehet, tévedni nem bűn, de ha sokat tévedsz, nem találod majd az utadat. Ha nem rejtőznél el a magányba és a némaságba, nem volna szükséged kutakra és poros sikátorokból rád köszönő versekre, mert te magad volnál a víz és a szó.

-Bölcs szavak, de a víz kiapad, a szó elfogy, ha nem táplálja forrás.

-Gúnyolódsz. Magasztos, pátosszal teli szavaid mögött leplezetlenül gúnyolod önmagad. Igaz szavaidat hazugnak tünteti fel a hangod. Miért jó ez neked?

Sóhajtottam, és a lángokba meredtem. S megpróbáltam elmagyarázni az álmaimban élő öreg, bölcs indiánnak, milyen is a valódi világ.

-Igyekszem őszinte lenni, de aki őszinte, az gyenge, és aki gyenge, azt legyőzik. Kihasználják és eldobják, ügyet sem vetnek kínlódására. Hát miért is áruljam el nekik, ki is vagyok, hogyan ejthetnek újabb sebeket rajtam?

-Miért, hát ki vagy te? – az indián nevetett, vidáman, mert tudja, hogy megfogott, szeme körül sok-sok apró ránc.

-Hogy ki vagyok? – merengtem a lángok narancsszín táncába – Nem tudom. Mindenkinek más. Nem azért, mert mindenkinek mást mutatok, hanem mert mindenki mást akar belém látni, és senkit sem érdekel, a kép mögött ki él, s él-e egyáltalán. Nem tudom, ki vagyok, vagyok-e valaki, s ha lehetnék, ki szeretnék lenni.

Valakinek angyal vagyok. Néha szárnyaló, ám többnyire szárnyait a porban húzó, fáradt, bukott angyal, aki nem hoz megváltást.

Nő vagyok: egy arc, egy mell, egy nyaknak a pulóverből előbukkanó, megfeszülő íve, karikás szemű, hibás bőrű szépség, olcsó ruhákban feszítő senki.

Az egyik férfinak pöttyes szárnyú, zümmögő dalt dúdoló bogár, a másiknak türkiz szemű, túlmisztifikált teremtmény, képzelt szerető remélt megtestesülése.

Idegeneknek hang vagyok a szárnyaló alkonyatban, ismeretlen kéz írása vagyok, de szemtől szemben csak szőke haj az arctalan tömegben.

Hős szeretnék lenni, de nem vagyok más, mint szájhős vagány a panelprérin.

Szeretnék maga lenni a buja vágy, a tömény erotika, de csak hanyag művész otromba, perverz rajza vagyok. Néha azzal hitegetem magam, én vagyok a szeretet, a jóság, a remény, de nappali fényben csak mindezek plasztik lenyomatának látszom.

Egyszerre szeretnék lenni próféta és hívő, de nem hiszek, és nem látok, és nem jövendölök.

Zsákmány vagyok: belőlem tépik napi betevőjüket a köröttem lézengő vadak: az emberek, saját vágyaikat lakatják jól velem, és engem magamra hagynak.

-Látom, a lelkedet szilánkokra törted – adsz belőle boldog-boldogtalannak, de senkinek sem az egészet – mindenki csak egy szelethez juthat. És azzal vádolod őket, hogy nem látnak téged?! Széttépnek, mert önként feláldozod magad mohóságuk oltárán – miért nem adod csak egyetlen egynek magad, önnön valódban?

-Nem kívánja senki, hogy egészen az övé legyek, ó, bölcsek bölcse, téged elvakít lángoló tüzednek fénye! – sikoltásomat bár visszaverik a homályba húzódó hegyek, visszhangtalanul hal el mégis a tájban.

-Felajánlottad már valaha is valakinek?

-Felajánlottam, és ő elvett, majd elherdált engem. Nem egyszerre dobott el, hogy majdan felállhassak, hanem apránként szórt el, egy-egy darabot elveszítve belőlem, s én nem találom azóta önmagam – elveszett a hitem. S hit nélkül mit sem érek.

A tűz rakása megomlott, a lobogó lángok izzó parázzsá váltak, árnyékba borult minden, árny vetődött az arcomra.

Az indián szava tompán hallatszott, távolról, s mindegyre távolodva.

-Hit nélkül mit sem érsz, de hitedet másban, s nem magadban keresed. Ne vágyj lenni múzsa, egzotikus virág, törleszkedő macska, újjászületett megváltó, remény és nem kívánt támasz!

Lépj a tűz fénykörébe, és mutasd az arcod, a vonásaidban rejlő éned! Aki melléd lép, ő a te hited. Engedd, hogy hallják a hangod, s aki válaszol – ő a te hited.

Ne engedd, hogy magadra hagyjanak – aki veled marad akkor is, ha árvának érzed magad – ő lesz a te hited, és ha most visszatérsz a valóságba, őt keresd, s magadra találsz benne.

Hangja suttogássá szelídült, széllé, zizegő falevéllé, és én a sikátorban álltam, és a papírt néztem, rajta az indián lángoló szavait.

Sejtelem

Majd keresni kezdtem. Kérdéseket a válaszokra, bennem feszülő titkokat, megválaszolatlan rejtélyeket, melyeknek megoldása már rég előttem hevert.

S egy kérdés összezavart, egy kérdéstől felborult minden, egyetlen kérdéstől leomlott nehezen felépített, ingatag falam, és a fal mögé nézve rájöttem, hogy nem vagy ott.

Hazudtalak téged, magamnak, hogy ne fájjak olyan nagyon hideg éjszakákon, hitem nélkül, törött szívvel - hazudtam magamnak, és igen, hazudtam neked, hogy hozzám tartozol.

És üres szívvel ébredtem ma reggel, mert tegnapi utolsó pillantásunk volt a válasz a kérdésre: két idegen találkozott, két megszokhatatlan, örökké idegen alak.

A sikátorban rám talált egy vers, s én nem tudom, képes leszek megtenni, ami fáj, mert ezentúl egyedül kell, hogy legyek, hogy ne kényszerüljek többé a némaságba.

Mint törött tükörben – bennem csúf a világ.