Nem való volt a huszonegyedik századba. Bárhol másutt jobban el tudta volna képzelni magát, mint itt - gótikus csúcsívek alatt, borostyánnal beszőtt kőfalak tövében, félhomályos temetők sírkövei között bolyongva, vagy titokzatos tájak perzselő, vörös ege alatt, de ebben a rikítóan szürke, rideg valóságban idegenül mozgott.

Másik időszámítással élt, számára nem vált el egymástól a nappal és az éjszaka, az itt és most az ott-tól és akkortól, a való a képzelettől...

De azért tudta kezelni a helyzetet.

Egy darabig.

Élte és használta a világot: a levegőjét szívta, átengedte magán nap fényét és hagyta, hogy a gyakran hulló eső lemossa róla a fájdalmat és a bűnt.

Félhomályos alkonyatkor meséket szőtt, és ha rátalált arra, amit keresett, ha egészen a legbelső valójából születtek meg a kuszán egymás alá rótt sorok, akkor újra tudott levegőt venni, látta az embereket maga körül, hallotta a hangokat, megérezte a mosolyokat.

Mese nélkül csak fuldoklott: idegen (vagy ismerős?) utcákon bolyongott, haja az arcába kenődött, válla megfeszült, zilált tekintettel kutatott a sötét sikátorokban, hogy ráleljen legalább egy hangulatra, ami majd - akár a labirintusbéli fonál - elvezeti az áhított nyugalomhoz.

Ritkán lelt rá, egyre ritkábban, mintha a való kezdte volna magába szippantani. Kiürült körötte a táj, rideg kővé váltak a máskor lélegezni látszó szobrok, megfagyott a lecsorranni készülő könnycsepp, és megkeseredett ajkán az olyannyira átadni vágyott csók.

A teste is kihűlt: képes volt merevvé feszülni az ölelésben, amelyben máskor hajlékony volt és odaadó, és kéj helyett rettegő révület ült az arcán.

Egyre gyakrabban.

Elveszni látszott.

Egy idő után már nem a mesét kereste, csak önmagát.

Gondolatait, érzéseit, vágyait, álmait, amelyek úgy tűnt, örökre elhagyták. Néha álmodott valamit, ami mesének tűnt, élő történetnek, de a valóra ébredve a színek megfakultak, vagy épp ellenkezőleg: oly harsányak voltak, hogy álmodozni se volt róluk érdemes.

Aztán belenyugodott.

(Vagy feladta.)

Megértette, hogy elveszítette a képességet, amellyel megszökhetett innen, a világból, az emberek közül, a durva, ostoba, értetlen tömeg fojtogatásából...

A terhet nehezen hordta: a válla meggörnyedt alatta, bőre elszürkült, petyhüdtté és érdessé vált, ujjaira rászáradt a hús.

A szeme kissé elopálosodott, meghatározhatatlan színűvé kopott, és nem fejezett ki semmit, csak néha csillant benne mohóság, ha valamit birtokolhatott: mert ha valamit a markába szoríthatott, pillanatnyi kielégülést érzett, lett légyen bár a birtok tárgya ember, állat, kincs vagy szemét.

Aztán tékozolni kezdett. Ha lett volna aranya, két kézzel szórta volna maga köré, de nem volt sem aranya, sem drágaköve.

Meglévő kincseit herdálta hát el.

A tehetségét, azt a keveset, melyet amúgy sem lett volna joga magáénak hinni, most áruba bocsátotta.

Testét sem becsülte, s gyakran előfordult, hogy tagjait szétvetve használatba engedte, miközben a lelke valahol másutt járt, ismeretlen tájakon, ahol nem volt fájdalom, magány, éhség, vagy hasztalan vágy.

Elosztogatta mosolyát is: ha kérték, adott, számlálatlanul, míg rá nem döbbent, hogy egy sugár sem maradt.

És a végén eldobta, amit még megtarthatott volna: a szerelmet, mert feleslegesnek ítélte, hogy olyasvalami is az övé legyen, amit nem foghat a két kezébe, és nem cserélhet el hamis bódulatra.

És akkor kiürült a teste, olyan lett, mint a kincses zsák, amiből elfogyott a vagyon.

Immáron zavarodottan, cél nélkül járta a várost, mert nem emlékezett, mi után is kutatott az épületek, parkok zugaiban, a víz mélyén vagy a fák koronáiban.

Nem emlékezett, hogy valaha képzeletben fölrepült a tornyok csúcsába, a hidak tetejébe, hogy együtt nevetett a holdsugárral, vagy táncolt a tomboló viharral.

Elfeledte, hogy karjai valaha öleltek, hogy gacsosra vénült ujjai simogattak, csak néha nézett rájuk tétován, mikor a semmit markolták, és azt érezte, hiányzik onnan valami... valaki.

Egy napon leült egy padra. Fáradt volt, bár nem emlékezett, miben fáradt el, csak nagyon, nagyon jó volt leülni a langyos padra, a napfénybe, és beszívni a folyó felöl lopakodó párát.

Mint egy vénasszony - gondolta, és elmerengett, vajon megőszült-e már a haja a festék alatt.

Arcát a tenyerébe temette, bágyadt izmait kezdte masszírozni az ujjaival, mikor különöset érzett: körmei belemélyedtek a húsba. Rettenve nézett a kezére, kereste a vért, de csupán szürkés, halott cafatokat lelt rajta: arca lemállott, miközben egy csepp vért sem vesztett... a teste már nem élt.

Vajon mióta bolyong halottként a városban?! Vajon mióta bomlik a teste, anélkül, hogy észrevenné, vajon ezért haltak ki belőle a mesék, vagy épp ellenkezőleg, ő szűnt meg létezni a történetei nélkül?

Körülnézett. Régen megtehette volna, de soha nem érdekelte, mi van kívül, ha bent már nincs semmi. Most körülnézett, és megriadt a tájtól.

A tavaszi fákon nem voltak rügyek: csupasz ágaik mint megannyi csontvázkar meredtek feketén az égnek.

Az égnek, ami szürke volt, tompa-keserű színű, és nyomasztó. Más-szín szürke fellegek úsztak rajta, hasukat teljesen rányomva a város házaira, hogy fojtogatta azt, aki rájuk nézett.

Barna tajtékosan hömpölygött alatta a folyó, vadul, mintha megerőszakolná a két partot, és sodort magával mindent, amit csak ért: madártetemet, meghasadt koporsófedelet, hervadt virágot, szennyet, krumplihéjat.

Valahol szél kerekedett, undok, dögszagú orkán. Műanyag zacskókat, cigarettacsikkeket, papírszemetet kapott fel és dobálta szerte, közben üvöltött, mint az elkárhozott lelkek: néha gyötrődőn hörgött, néha hisztérikusan felsikoltott, és megrázta a járókelők vállát.

Mert voltak mások is az utcán, jobbára arc nélkül ők is, vagy ha arcukat megőrizték, szemük helyén ásított gödör.

Nyakukat behúzva, fejüket leszegve törtek előre, habár valószínű, hogy nem volt semmi céljuk, de így szokták meg életükben (ha azt életnek lehetett nevezni): nem láttak, nem hallottak, nem éreztek, nem szerettek, és nem óvtak.

Beállhatott a sorba.

De nem akart.

Egy hasonlat jutott eszébe magáról, egy régi mese, s bár nem a sajátja volt, egy pillanatra mintha önmaga lett volna.

Egy dalnok, a nevét már elfelejtette (nem felejtette el, csak szerette volna elfeledni Orpheusz nevét), aki felhagyott a dalolással, mert meghalt a kedvese (a lányt Euridikének hívták!), a kedvese, akinek a neve homályba merült, és aztán a dalnok (Orpheusz! ORPHEUSZ!) nem énekelt többé...

Igen, egy mese...

Egy mese, más meséje, de szép. Szép, mint amilyen a világ volt hajdanán, és a dalnok (Orpheusz), a névtelen dalnok megpróbálta visszaszerezni a szerelmét...

A templomhoz szaladt.

A téren, ahol eddig ült, két templom is volt, az egyik hatalmas, pöffeszkedő, terjeszkedő katedrális, némán üvöltő szájra emlékeztető kapuval, amitől még akkoriban is félt, de volt egy másik, egy kicsi, aminek a zöldre festett kapuján öreg lakat függött, és a templom talán nem tartozik ehhez a bomló, halott világhoz...

...ugye, nem...

A templomhoz szaladt, de az ajtó zárva volt, mint mindig, hiába rángatta a nagy vaskilincset. Korábban kellett volna, korábban megnézni, bejuthat-e a templom belsejébe, az oltárhoz, a tömjénfüstbe, a szentek lábához...

Megérintették a vállát, a kéz nem látszott, mert a daróc eltakarta... szerzetes állt mögötte, szürke csuhában, fején kapucnival.

Be akart menni, behúzódni a szél elől a padok közé, de a szerzetes a fejét rázta, s elhúzta a templom mellől, de végül is nem számított volna a templom, ha Isten szolgája segít, ha megmondja neki, hogyan juthat ki innen, hogyan csinálhatja vissza, hogyan tépheti le magáról a gyűlölet, a félelem, a kicsinyesség álarcát, hogy alatta saját, hús-vér ifjú arcát találja, aki elfogadja, hogy a gyönyör néha fájhat, és nem retteg attól, hogy magára marad, csak mert mások azt jövendölték (kasszandrák), hogy így kell lennie.

De a szerzetes más terveket dédelgetett: darócba rejtett keze már a csuklóját markolta, és vonta magával, ki tudja hová, és ő ment volna, mert feltétlenül bízni akart valakiben.

A szél újra támadt, hullák édeskés, fojtogató kipárolgását köpve a városra, lesodorva ezzel a szerzetes csuklyáját... és a darócban nem Isten szolgája lakott.

A csuklya mélyén vörös, ráncos arc imbolygott vörös, redős bőrű, vékony nyakon. Az arc mélyén két apró szempár nézett rezzenetlenül a távolba, üvegesen, sárgán, ridegen, akár keselyűk merednek a haldoklóra, közömbösen szemlélve annak végvonaglását...

És valóban, nem is emberi arc volt az, mert nem volt álla, sem szája, csak egy koszos, sárga csőr...

Azzal kapott az arca felé, miközben csontujjai még a csuklóját szorították, a szeme felé kapott, akár egy kutya a jutalomfalatért, olyan mohón, de annál sokkalta ádázabbul...

De ő elfutott.

Rohant, pedig a dögevő nem indult utána, neki pedig nem volt célja, mert nem tudta, hogyan menekülhetne innen, és egy kicsit abban is bizonytalan volt, ha visszajut, talál-e valamit, amiért mégis érdemes élnie, vagy csak vegetálni megy vissza, és csak a fülében zúgó, morajló csönddel élhet majd együtt, senki mással...

Rohantában hátrafelé tekingetett, s megbotlott.

Az avarba zuhant, poshadt, savanyú szagú avarba, s az avar már rejtet valamit, és most ál-szemérmesen feltárta kincsét, mint a vásári ribanc a portékáját: a rothadó őszi levelek szoknyája alatt lódög hevert.

Valaha tán fehér volt a ló (azzal a szerény kiegészítéssel élt magában, hogy fehér ló nincs, csak szürke, mert a való világ kellőképp megfertőzte a lelkét), szóval valaha tán fehér volt, de most zöldesszürke volt megmaradt bőre, itt-ott pedig előbukkant egy-egy sárgás csontvég, de a legtaszítóbb, a legfájóbb és a legszomorúbb (szomorú, igen, egy érzés!) az állat pofája volt, a kitágult orrlikak, melyekben giliszták tekergőztek, a lesoványodott orr, a felhúzódott és fogakra szikkadt ajkak, és az üregükbe süppedt, még meglévő, de már féregrágta szemek.

S ő ezen a lovon hevert.

Ordított. Nem iszonyodott ennyire talán akkor sem, amikor saját arca maradt a kezében percekkel (órákkal?!) korábban, s nem is sajnálta magát annyira, mint ezt az ártatlan jószágot, az avar alá temetve...

Tovább futott. Most már volt célja: el a lótetem közeléből, legalább egy szélvédett zugba. Üres utcákon vágott át, gazzal fedett valahai ágyásokon gázolt keresztül, kapualjakból fordult vissza egyre inkább eltévedve, mígnem...

Egy épület vakolat-hullató sarkánál bekanyarodva szökőkútra bukkant.

Újabb emlék bukkant elé, gyors futam angyalok-lakta szökőkutakról, langyos vizek érintésének képzete...

A kávára hasalt, szinte zokogva, megváltásért könyörögve, arcát a mohos, zöld vízre hajtva.

Belezuhant.

Valami hívta, vonzotta, és a kívülről oly sekélynek ható medence végtelenné tágult, mélységesen mély, örvénylő univerzummá.

Az alján tompán fénylett valami, halvány elefántcsont-színnel, és bár sejtette, hogy mi az, egészséges iszony helyett vágyni kezdett rá, hogy magához ölelje a fényesre, simára koptatott csontokat. Hogy arcát rájuk simíthassa, hogy ott lent maradhasson velük, az idők végezetéig, a hangtalan, zöld derengésben...

De kirántották. Erős kezek markolták meg és húzták a felszínre, a szempilláin hintázó vízcseppeken át nem tudta kivenni, kit is lát, de nem is vágyta tudni.

Semmi másra sem vágyott, mint lent maradni, ahol nincs fény és árnyék, nincs szél, szagok, célok és vágyak, nincs hiány, nincs a szívében tátongó űr sem, nem hiányoznak a mesék, a történetek, az érzések és az érintések.

Kell tudnod egy mesét! Egyetlen, kicsi motívumot, egyetlen sort, egy töredéket, hogy kijuthass innen!

A vízcseppek legördültek az arcán, kitisztult a látása, és szemügyre vette azt, aki ráncos, megvénült, de még ép arcával hozzá könyörgött. Megkérdezte volna, hogy ki vagy, de nem jutott szóhoz, és lassan elért hozzá a mondatok értelme: ha tudna egy mesét, kijuthatna innen... de nem tud, egyetlen, árva, nyomorult kis mesefoszlány sem jut eszébe, hiszen ebbe pusztult bele...

De tudsz! Te tudsz!

Valami rémlett, egy hasonlat, egy mese-szerű áthallás, ősi korok meséiből, egy dalnokról, aki...

Hogy hívják a dalnokot?!

Nem tudom. (Orpheusz!)

Tudnod kell! Hogy kimehess innen... belőled nem fogyhat el a mese, még nem...

De elfogyott.

Igen, elfogyott belőle a mese, el az álom, a vágyakozás. S ami maradt, azt is elherdálta... elengedte... mohóságában eltiporta... de a dalnok (Orpheusz) utánament a kedvesének. Csakhogy ostoba volt, és hátrafordult, pedig megmondták, hogy nem szabad... elrontotta, s nem énekelt többé...

Vajon, ha felhozta volna Euridikét...

(Orpheusz)

A dalnokot Orpheusznak hívták - mondta ki hangosan, és felébredt.

Megvolt az arca.

Szétnézett, és kincseket talált: porosodó íbiszmadarat, púpos hátú kőmacskát.

Megfakult mosolyokat, érintéseket, vágyakat, és egészen hátul, igen, szinte elfeledve egy aprócska reményt.

A tollában még nem száradt be egészen a tinta, kis erőltetés után folyamatosan születtek belőle a hurkok, a vonalak, betűkké, majd szavakká formálódtak, hosszú álom után nyújtózkodtak a papíron.

A dalnokra gondolt (Orpheuszra), aki lement, hogy felhozza a kedvesét az Alvilágból.

Ő majd ügyesebb lesz, és nem néz hátra.

(Hátra fog nézni.)