A tükör a valóságot mutatta, lévén, hogy csak egyszerű, olcsó tömegtermék volt, de tekinthető volt varázstükörnek abban az értelemben, hogy nem tudott hazudni, ami a huszonegyedik században valóban csodaszámba megy, még egy tükörnél is.
Szóval, a valóság – a tükör tulajdonosának ez abszolút nem tetszett, bár ironikus gondolatok jutottak eszébe a saját szobája meg a kísértetkastélyok torzítós tükrei közt, vagyis, hogy ezzel a vacakkal még mindig jobban járt.
A tükör tulajdonosa ugyani öregedett, és ezt a még parányi, ám megszokott biológiai-fiziológiai folyamatot rendkívül intenzíven élte át.
Először az arcán vette észre, mert az arcát gyakorta nézegette, méghozzá nagyítós tükörben – egyrészt, mert mazochista volt, másrészt, mert picit rövidlátó, és nagyítós tükör nélkül hite szerint kajszára szedte volna a szemöldökét (amúgy arra is szedte, de ez nem a nagyítós tükör hibája). Szóval, az arca vízhiányossá vált, és néhol ki is pirosodott, egyes területein pedig hámlott, és ezen nem segített semmi – ebben a korszakában alkotta azt az aforizmát, hogy a legjobban fedő alapozó a koporsófedél, de ezt ritkán hangoztatta, mert még ő is morbidnak találta.
Szóval, elsődleges probléma a vízhiány volt, rögtön utána a ráncok. Egyelőre még csak a szeme körül, tehát betudhatók lettek volna mosolyráncoknak is, de tulajdonosuk, sajnos, igen ritkán mosolygott, szóval bőre semmiféleképp nem volt tartós gyűrődésnek kitéve.
Ezen a tüneten túltette volna magát, mert úgyis minden héten megfogadta, hogy több folyadékot vesz magához, és rendszeresen krémezi az arcát, és bízott benne, hogy a fogadalmakat egyszer be is tartja majd, és akkor a ráncai, hipp-hopp, elmúlnak…
De kevés idő elteltével arra lett figyelmes, hogy őszül a hajtöve.
A haja összes többi részén a szivárvány valamely árnyalata pompázott, de amikor 4 hét múltán már erőteljes, lenőtt töve volt a hajának, bizony világosan látszott, hogy piszkosszürke hajszálak csíkozzák a valaha-barnát.
És a végén – ó, igen, az az idő is eljött – észrevette, hogy teste kezd megereszkedni. A bőr az állán és a nyakán, sőt, másutt is, puha, bársonyos tapintású, de kissé laza, krémszín bőrré vált, a kézfején pedig erőteljesebben dudorodtak elő a kékes erek.
Szeretett volna, ó, de még mennyire, úgy 10 évvel fiatalabb lenni, persze, azért némileg több ésszel, mint amennyit akkoriban birtokolt, de jó pár tapasztalattal mégis szegényebben… lemondott volna például arról, hogy mások mondatait analizálja, mert így túl hamar átlátott az embereken.
Vagy jó lett volna, ha nem hisz a csendben, meg az időben, mert gyűlölte, hogy immáron nem tudja áthidalni az emberek közötti szakadékot üres fecsegéssel.
De persze, visszafelé nem forog az idő…
Újra a tükörbe nézett, és irónia helyett most szomorú lett – ezzel a testtel még ugyan bátran mások elébe állhatna, de ezekkel a gondolatokkal – mintha tánc közben derülne ki valakiről, hogy leprás – mintha a kipördítős rokiban otthagyná karját a partner kezében…
Azért ezen nevetnie kellett, és így egészen szépnek találta magát, bár később rájött, hogy a markánsabb mosolyráncokba szépen belegyűrődött a púder.
Végül a fehér csipke együttes mellett döntött, egyrészt, mert a csipkevirágok szexisen mutattak a mellén, másrészt praktikus okból, mert ez volt az egyetlen alsóneműje, ami nem vágott bele túlságosan a csípője puha húsába…
Egészen elegánsra öltözött, bár sejtette, hogy fázni fog, meg azt is, hogy pár méter séta után vérkönnyeket fog befelé zokogni, mert a magas sarkú csizmában persze rettenetesen fájt a lába, de semmi nem tántoríthatta vissza a randevútól…
Kivéve a tükör.
Vagy az a másik, aki ott lakott egészen bent a fejében, és hangos, gúnyos hahotára fakadt.
Állt az előszobában, kifestve, csinosan, és rettenetesen szánalmasnak érezte magát, ahogy randevúra készülődik valakivel, akire igazából nem is kíváncsi, és mégis úgy erőlködik, mintha számítana, hogyan is néz ki.
Utánaszámolt az éveinek. Csak úgy, passzióból, és mert mélyen, belül azért egy csöppet mazochista volt.
Szóval, túl öreg már az efféle randikhoz, túl is öltözött hozzá, mert már nem tudja, a fiatalok hogyan öltözködnek, de ha tudná, se öltözködne úgy, mert úgy még ennél is nevetségesebbé válna.
Mindamellett a választott sem illett hozzá korban, mert ugyan alig egy-két év előnye volt, ami az évek valós számát illeti, de az átélt életetek és tapasztaltok száma már-már ezrekre rúgott, és zavarta, hogy világaiknak közük sincs egymáshoz.
Másfelől, eljártak felette az évek, kezd kifutni az időből, és talán csak téved a partner megítélésében, és most megtalálja az életre szóló szerelmet.
A gondolatra felkuncogott, torokból, némiképp keserűen, aztán hangosan kifújta a tüdejében rekedt levegőt, vagyis sóhajtott egy nagyot és kilépett az ajtón.
Kétszer is visszament megnézni, hogy jól bezárta-e az ajtót, egyszer pedig a fülét a deszkának nyomva hallgatózott, hátha a telefon csöngött, és egy rég nem látott/hallott ismerős hangja megmenti az elkövetni szándékozott hibától.
De nem nyert egérutat.
A randevú helye nem volt messze, még a csizma sem törte fel oly mértékben a lábát, hogy ne tudjon egyenes derékkal, magasra emelt állal átlavírozni a kávézó lakkos faasztalkái között. Tudta, hogy messziről (ahonnan nem látszik, hogy az alapozó sárgás foltokat hagy a bőrén, és a fülvonalban nincs jól elkenve) csábítóan csinos, magasra emelt feje kihívó, és csípőjét ringatva vonult – kiélvezve a figyelmet – a rá váró ifjúig.
Karcos felületű asztal, a csészealj egy helyen csorba, a kávé nem túl jó minőségű... kopott kék plüssel bevont itallap, a hely fényét emelendő helyenként pöttyes begóniák kornyadoztak műanyag kaspókban – ennyi maradt meg a találkozóból.
Rémlik, mintha beszélgetni próbáltak volna, igyekezett szellemes lenni, mert az ment neki, bár a cinizmusát folyamatosan vissza kellett fogni, mert a végén nem ő szalad haza sírva, hanem a kiválasztott partner. Próbált érdeklődő is lenni, de vagy egyszavas, kurta válaszokat vágtak hozzá (az igen-nem kurtasága nedves mosogatórongyra emlékezette, és ezen a hasonlaton elmosolyodott, de a szemközt ülő ifjú döbbent arcából sejtette, hogy a beszédhelyzetnek abszolút nem megfelelő pontján vigyorog), vagy Tiborc panaszához hasonló nagymonológokat.
Kérdezni viszont nem kérdezett, így hát magáról nem is kellett mesélnie (meg volt hódítva, hiszen eljött kávézni, úgy tűnik, a fiatalember gondolkodása szerint a dolog sínen volt).
Még később egy mondatával mégiscsak figyelmet vívott ki, és bár a saját mondatára öt perc múltán már nem is emlékezett, az ifjonti magabiztosság nagy hangon előadott karriertanácsai napokig megnevettették.
Később ezt is megunta, és aztán az árnyékokat figyelte a falon: a fiú feje fölött két, félig már elszáradt begónialevél vetett halvány árnyékot. Néha a fej és a levelek árnyai összetalálkoztak, és az árnyjátékból egy bólogató csacsi feje született meg.
Aztán ennek a varázsa is elmúlt, a kávézó lassan kiürült, a pincérlány türelmetlenül kopogott a pulton egy tollal, múltak, nyúltak a percek, mint a rétestészta, bár még soha nem sütött rétest, de úgy döntött, ezeknek a pillanatoknak emlékéül soha nem is fog, míg végül megváltóként felcsipogott a telefon a zsebében (hosszú ideje tűnődött már, milyen kifogással nézze meg rajta az időt), és a számlapra pillantva meglepetést színlelve végre felkiálthatott, hogy nahátmennyireleteltazidő!
Bosszús volt az elvesztegetett este miatt, azért, mert nem lett gazdagabb új gondolatokkal, de még tapasztalatokkal sem, és kedvet érzett hozzá, hogy bosszút álljon – a számlára rá sem pillantva fölényes mozdulattal intett, hagyd, hogy én fizessek – szólván...
... aztán piruló arccal vette tudomásul, hogy a fiú, aki elvileg őt meghódítani akarta, zokszó nélkül elteszi a pénztárcáját, és még hónapok múltán is azon őrlődött, hogy tényleg azt látta-e a pincérnő arcán, hogy lesajnálja őt, amiért egy kólával kell megvennie egy nálánál fiatalabb fiú kegyeit.
De akár akarta, akár nem, megvette, bár ezt először nem vette észre, mint ahogy azt sem, hogy talán nem is csinált jó vásárt.
A fiú autóval jött, és gálánsan felajánlotta, hogy hazaviszi (vajon, ha felajánlaná, hogy kifizeti a benzinpénzt, azt is elfogadná-e), végül néhány bókot is megeresztett az illatáról, a puha kezéről meg a csini ruhájáról, és amíg ő ezt hatalmas (és mű) mosollyal megköszönte, elhatározta, hogy valahányszor meg kell játszania az orgazmust élete folyamán (komoly esély van rá), erre a „csini a ruhád” mondatra gondol, hogy legyen miért sikoltania.
A ház, ami előtt megálltak, nem az övé volt, és rájött az éles eszével, hogy akkor valószínűleg a fiúé, aki boldogan vigyorgott, hogy behúzta a csőbe, mert hát „a haza abszolúte nem pontos definíció ám”, ő meg arra gondolt, hogy már úgyis minden mindegy, mert ha őszül a haja és ráncai vannak, akkor nagyobb szégyen akkor sem érheti, ha most felmegy a fiúval.
Felment.
Kóla ízű, lelkes, ámde kevéssé leleményes nyelvmozgásokat nyert vele.
A fiú illata kellemes volt, valamilyen fűszeres dezodor (s nem a mirigyekből kipárolgó testszag), s azzal vigasztalta magát, hogy így a lanyha érdeklődés, amit az illat keltett benne, nem is volt valódi izgalom. Valódi izgalmat ugyanis a test saját feromonjai kelthetnek, de miközben ezen okoskodott, lehúzták a fején keresztül a pulóverét, így megérezhette saját, kissé vaníliás parfümjét, amitől el is veszítette a jogalapot ahhoz, hogy más illatát kritizálja.
Ez a szeretkezés – be kellett vallania magának – nem is magára a szeretkezésre emlékeztette, sokkal inkább egy rövid utazásra, amikor már épp átadná magát a busz ringatásának, de le kell szállnia, mert csak két megállónyit ment.
Ugyanis semmibe sem tudott belemelegedni: sem a csókolózásba, sem a meglepően kellemes érzeteket okozó simogatásba, mert mindig, amikor azt érezte, ez most így jó, ezt sokáig tudnám élvezni, két erős kéz megfordította, arrébb taszigálta, húzta-vonta, irányította, így egy idő után ringlispíl-lónak képzelte magát, aki csak forog, forog, és fel-le csúszkál egy aranyozott rúdon.
Az előjáték nem foglalt el sok időt, igaz, a fiatalok hevesek és szenvedélyesek, de ő, talán hajlott korára tekintettel, „a lassan járj, tovább élvezel” elvet tartotta szem előtt, így kissé csalódottan vette tudomásul az aktus bekövetkeztét.
Mint ahogy a végét is, ami szintén igen hamar elérkezett. Volt ugyan egy pillanat, amikor azt érezte, hogy igen, még, még, de mint kiderült, ez a pont az abszolút végpont volt: sem tovább, sem még.
Öreg vagy te már ehhez, gondolta cinizmusa utolsó maradványaival, majd elképzelte magát kívülről, ahogy alig felhevülten, kielégítetlenül fekszik egy gyűrött ágyon egy szinte ismeretlen, fiatal fiúval, és nagyon, de nagyon erősen kellett koncentrálni, hogy visszanyerje a kitörni készülő bőgést.
Flegmatikus arccal kászálódott le a partneréről, felkelt, és nemtörődömséget színlelve meztelenül átvágott a szobán arra, ahol a fürdőszobát sejtette. Az összképet nagyban rontotta, hogy közben be kellett húznia a hasát, és a vállait is jócskán hátra kellett feszítenie, hogy mellei hetykének tűnjenek a félhomályban.
Gépiesen, tárgyilagos mozdulatokkal mosakodott, aztán ugyanolyan, rutint színlelő mozdulatokkal látott az öltözködéshez.
A „már mégy is?” jellegű kérdéseket a „reggel korán kell kelnem” válasszal hárította el, hite szerint méltóságteljesen, a „hazaviszlek!” felkiáltást pedig megköszönte szépen, de úgy döntött, majd fog egy taxit.
Ócskának érezte magát, kifosztottnak (naná, megfosztották a kielégüléstől, ami nagyon, nagyon fájó tud lenni, pláne, ha észre sem veszik, mint ahogy azt az ifjú ember is tette), és megalázottnak, amiért csak használták, de adni nem adtak neki semmit: sem gyönyört, sem a szépség és kívánatosság pillanatnyi, mégis boldogító mámorát.
Nem is igen hitt a fülének, amikor a fiú megkérdezte, vajon találkoznak-e legközelebb.
Tényleg fogalma sem volt arról, hogy neki egyáltalán, egy kicsit sem volt jó, és mint mindig, amikor átlátott valakin, leleplezte hibáit és kicsiségeit, most is végtelen szeretet- és szánalomhullám öntötte el.
Hiszen az anyád lehetnék, mondta, kissé elrugaszkodva a valóságtól, és ezt még szépnek, romantikus regényfüzetbe illőnek is találta, giccsesnek, de meghatónak.
Nem a fiad akarok lenni, hanem a tanítványod – mondta a fiú lelkesülten, várakozástól csillogó szemmel, ami a köztük lévő, voltaképpen jelentéktelen korkülönbség fényében óriási pofátlanságnak tűnt, amelyre egy teljesen felöltözött, méltóságának romjaiban pózoló nő nem válaszolhatott mást, mint „Na menj a francba!”
Otthon nem mert a tükör elé állni, nem akarta látni magát, a megindult tokát, a festék alatt felpuhult, tejfehér bőrt, a kócos hajat és az elmaszatolódott szempillaspirált.
Teljesen stílszerűen viselkedett: leült a vécé lecsukott fedelére, arcát a tenyerébe temette, és tátott szájjal, artikulátlanul, cseppet sem szépen bőgni kezdett, mert még ahhoz sem volt ereje, hogy egy jót vihogjon önmagán és újabb, jelleméből és ostobaságából született kudarcán.