...tál el!
Felültem az ágyamban, és kapkodva szedtem a levegőt, aztán próbáltam kisöpörni a hajamat az arcomból, hogy lássak, mert nem tudtam, hol is vagyok.
Valaki moccant mellettem, idegen hang kérdezte, mi bajod, én pedig riadtan néztem a lazán leengedett reluxa csíkjai közt beszökő sápadtsárga fénypászmákat, meg az óra kijelzőjének vörösen villogó számjegyeit.
Mit álmodtál, kérdezte ugyanaz a hang, és hiába próbáltam, nem tudtam azonosítani, de válaszoltam, hogy rosszat, hogy visszafeküdjön, és ne kérdezzen többé azon a hangon, amit nem ismerek.
Aztán én is visszafeküdtem a párnákra, amiket már keményre gyűrtem és nedvesre izzadtam vagy sírtam, belélegezetem az ismeretlen szoba furcsa illatát, döbbentem bámultam egy hatalmas tenyér mozdulatlan árnyát a falon, valahonnan az agyamba kúszott egy gondolat, hogy az csak a pálma, és aztán megbabonázva vesztem el a vörös ledek lusta villózásában.
Hajnali 2 óra volt.
Talán elaludtam, talán nem, a reggel ugyanúgy talált, az oldalamon fekve, magzati pózba görcsösülve, és úgy tetszett, egy pillanatra sem hunytam le a szemem, bár az óra számainak váltakozását nem észleltem.
Felkeltem, és a zuhany alá álltam, forró víz alá, talán túl forró is volt, mert a bőrömön piros csíkok jelentek meg, de hagytam, hogy lávacseppekként vágjon végig rajtam a víz, aztán kiléptem a sugár alól, a fürdőszoba szőnyegére rogytam, és csak ültem, ültem, magamat átölelve ringatóztam, míg szétázott hajamból a csorgó patakocskák langyosról hidegre váltottak.
Egy idő után valaki belépett, praktikus szemlélettől vezérelve előbb elzárta a csapot, majd a könyökömnél fogva felállni kényszerített, és köntösbe bugyolálva a szobába kísért, de ott megint az a szörnyű, idegen szag uralkodott, és nekem hányingerem támadt.
Kicsit később a konyhában álltam, köntösben, fejemen törülköző-turbánban, és vajat kentem a kenyérszeletekre, mert homályosan sejlett, hogy ez a feladatom, közben a kávé hangosan sisteregve kifolyt, undorító, émelyítő szaga betöltötte a lakást.
Egy morzsálódó kenyérszelet fölül az idegen hangú férfi beszélt hozzám monotonon, mint egy különösen ostoba papagáj, hogy nem értem, mi van veled, meg menj el orvoshoz, bár inkább megerőltethetnéd magad, mert a depresszió nem betegség, csak hiszti, és én azon gondolkodtam, hogy ki az isten ez a pasas, és miért tart reggeli székfoglalót a depresszióról, aztán a felismerés hatására leejtettem a kést a kezemből, mert valahonnan beugrott az ötlet, hogy az ellenszenves idegen talán a férjem lehet.
Tényleg az volt, és tartozott hozzá még egy gyerek is, fáradt arcú, vékony hajú iskolás, kerek kislányképén az ellenszenves pasas vonásait hordozta, és tátott szájjal rágta a kenyeret, meg kalimpált a lábával, ütemesen verve a széket, és a monoton zajtól majd' szétpattant a fejem.
Miután kiordítottam magam, ők elmentek, rosszalló pillantásokkal, pedig kértem, ne hagyjon magamra, de azt mondta, ne hisztizz, a gyerek azt, hogy apa, menjünk már, és én ott maradtam az idegen lakásban, amiben - már tudtam - sok éve lakom.
Talán korábban másképp volt, talán sohasem, de most az utcák elszürkültek, elszürkült a lakás, a tárgyak, szürke, unott szemmel nézett engem a férfi, aki a férjem volt, hát elszürkültem én is, a tükörből vékony hajú, száraz bőrű, guvadt szemű boszorkány nézett vissza rám, pedig a zuhany alatt mintha tömött, fekete tincsek kígyóztak volna a vállamon és a mellemen.
Az eső szakadt, mocskos őszi eső, nem megváltó nyári vihar, és a barna pocsolyákban koszos falevelek úszkáltak, az ablakon sárgás csíkokban mászott a nyálka.
Útnak indultam.
Nem voltam benne egészen biztos, hogy hová, gyanakodtam rá, hogy sehová sem tartok, és mivel ott talán nem is esik az eső, így nadrágban-pólóban, szobapapucsban róttam az utcákat, fáztam, és zavart, hogy az emberek az esernyőik alól az arcomba bámulnak.
Sejtettem, hogy valami baj lehet velem, hogy valami furcsa van a viselkedésemben, még akkor is, ha mások tűntek értetlennek és ridegnek, és elkezdtem befelé hallgatózni, hogy megszólalnak-e hangok a fejemben, hogy meghasadt-e a tudatom, vagy legalább szól-e hozzám valaki, hogy ne legyek ilyen magányos?!
Szólt. Halkan, alig hallhatóan, de mondatfoszlányok csaptak elő a mélyből, és először az éjszakai mondattöredék formálódott értelmes szavakká: .... hagytál el...
Aztán egyre hangosabban, dobhártya-repesztő üvöltéssel kezdett dörömbölni a fejemben, már majdhogynem egész mondatban, hogy "... te hagytál el...", és én elgondolkoztam, vajon kit is.
Leginkább magamat, igen, ezt tudtam, hogy messze nem vagyok az a karcsú testű, dús hajú nő, aki voltam, aki pillantásokat, mosolyokat, vágytól reszkető testeket vonzott, de a hang, mely a fejemben ordított, nem az én hangom volt...
Rongyosra áztam, és a szám már lilára fagyott, de mentem tovább, nem tudom, hová, talán sehová, kerestem valamit, talán a semmit, amit akkor nagy, zöld léggömbnek képzeltem el, és aztán megérkeztem, bár nem volt célom: a folyóhoz.
A folyó zavaros, sárbarna hullámokban hányta-vetette magát, néha szennyes-szürke tajtékkal cicomázkodva, felszíne hólyagos volt az esőcseppektől, szóval igazán undorító látványt keltett - akárcsak én, ahogy sehová-sem-tartozva álltam szürke, betonnal fedett partján.
Ledobtam a papucsom, ami már úgysem emlékeztetett semmi valóságosra, és óvatosan tettem pár lépést a sekélyben, aztán hirtelen elhatározással derékig beszaladtam a folyóba. Ott már annyira hideg volt a víz, hogy nem tudtam eldönteni, fagyasztja-e, vagy inkább égeti a bőröm, de hamar elérzéktelenedtem, és akkor már bátran nyomultam beljebb és beljebb.
És ráfeküdtem a vízre.
És kihúztak...
Nem értettem, miért, mert nem fájt, és nem tűnt már hidegnek, szinte élveztem a habok hátán lebegni, de valaki megmarkolta a karomat, és vonszolt kifelé, testem buborékossá köpülte a vizet.
Azt hittem, meghaltál, mondta valaki, közvetlenül a fülem mögött, rémültre dermedt, rég nem hallott, nagyon ismerős hangon, és kisimította az arcomból a hajamat.
Ismerős szempár nézett rám, barna, sötét íriszű szempár, és én visszanéztem rá, és azt mondtam, hogy én is majdnem azt hittem.
Csak rémálom volt, mondta, azt álmodtam, hogy belevesztél a folyóba, amíg én aludtam, és a cselédek nem tudtak kimenteni, és óbégatva rohantak a kastélyba, de csak álmodtam, mert itt vagy, de majdnem elkéstem.
Néztük egymást, egymás szemének tavában ringatózva, elfelejtettem, hogy hogyan is kerültem oda, csak feküdtem a szúrós parti homokon, és az ég sápadt-kékjét néztem, ahogy zivatar után derülni kezdett.
Gyere, menjünk vissza, szólt az ismerős hang, felemelt és átölelt, együtt sétáltunk vissza a magaslaton sötétlő kastélyhoz, borvörös bársonyruhám uszályát a homokban vonszoltam magam után, és örültem, hogy a kedvesem kihúzott a vízből, mert nagyon, nagyon szerettem őt.
És nagyon, nagyon szerettem a kastélyt, az ódon, málladozó téglákból rakott falakat, a lépcsők karfáján kapaszkodó, fényes levelű borostyánt, az ablakok reggeli fényben ragyogó négyszögét, és a szobákból áradó édes levendula-illatot.
És szerettem a kertet, ahová a szobám erkélye nézett: a töredezett szobor-csonkokat, a repkény-falba félig belevesző női torzót, a korhadt deszkájú padokat és a harsányan virító, ezerszínű rózsaágyást.
Szerettem a reggel beköszönő gerle hangját, a párkányon mosdó macska mozdulatait, és igen, szerettem a férfit, aki hátulról ölelt most engem, és a fülembe zsolozsmázta, mennyire félt, hogy álma - hogy halott vagyok, - valóságos.
De most már itt vagyok, és itt is maradok mindörökké, és ahogy ezt kiejtettem a számon, tudtam, komolyan is gondolom, és láttam magunkat kívülről, a csókra összehajoló emberpárt, és szépségünk túlragyogta a reggelt.
Csak a mellkasára hajtva a fejem volt valami különös hiányérzetem.
De leküzdöttem, mert nem számított más, mint vele lenni, nem meséltem neki a zavaros álomról, amelyben idegen testben, idegen emberekkel éltem.
Csak amikor már leszállt az éj, és mi bortól mámorosan, tánctól kifulladta zuhantunk a párnák közé, éreztem újra a hiányt: ha a melléhez simultam, csend honolt belül: ijesztő, temetői csend.
Feküdj ide mellém, mondta, hadd tartsalak újra a karomban, mint azelőtt.
Mi előtt, kérdeztem én, rosszat sejtve, a mellkasában honoló némaságra fülelve, de nem magyarázott, hanem átölelt, egészen szorosan, és én hozzátapadtam, és együtt ringatóztunk egymás ritmusára, és én a szemét bámultam közben, ő meg az enyémet.
Aztán fejemet a mellére hajtottam, és hallottam, hogy szíve dobog, hevesen, még a szeretkezés ritmusára, és akkor eszembe ötlött, hogy nem tudom, mi volt azelőtt...
Azelőtt csönd volt, mondta mélán, azelőtt csönd volt, és hajnalban véresen kelt fel a nap. Azelőtt halott voltam, nem csak a lelkem, a testem is elpusztult hajdan, míg te elszabadulhattál a halál szárnyán, én itt maradtam, és azt reméltem, azért, mert visszajössz, és most ímhol, itt vagy, a karjaimban újra.
Most újra dobog a szívem, akár az ősi dobok, érted, miattad, mert életre keltettél, mert nélküled lélegezni sem volt erőm.
Meghatódva szorítottam mellemre a kezem, de nem éreztem, hogy hevesebben dobbanna az én szívem... csend volt. Néma, kietlen csend bennem, és a falakról szürke árnyak kúsztak felém...
Az enyém nem dobog, gondoltam, aztán kimondtam, előbb suttogva, aztán zokogva, az enyém nem dobog...
Nem, de dobog helyette az enyém, s amíg velem vagy, élhetsz te is, de lágy hangja nem vigasztalt, a szemébe néztem, de az sötét, feneketlen kút volt.
Kedvesem pedig az ujjai közt tekergetve vastag, fekete tincseimet, édes szavakat duruzsolt hipnotikusan a fülembe, becézgetett, biztatott, de az én szívem néma volt, hideg, és már képtelen volt őt szeretni.
Már emlékeztem, hogyan rohantam a folyó felé azon a reggelen, amikor egy éjjel más karjában találtam őt, amikor rádöbbentem, hogy hazudott, amikor megértettem, hogy mindig is hazudott, és ezután is mindig csak hazudni fog...
Nem ébredt fel, mert mélyen aludt az éjjel bevedelt bortól, csapzott hajjal, elégedetten, nem ébredt fel, ahogy halkan betettem magam mögött az ajtót, és míg ő édeset álmodott, én végigrohantam a szemerkélő esőben a kerten, ruhám a rózsákba akadt, és vörös bársonyfoszlányok meg letiport, fehér rózsaszirmok szegélyezték utamat.
Átvágtattam a virágzó gyümölcsfák alatt, lábam meg-megbicsaklott az éles köveken, azt sem tudtam, hol vagyok, hová rohanok, az eső már szakadt, a folyó zavaros, sárbarna hullámokban hányta-vetette magát, felszínét hólyagosra korbácsolták az esőcseppek, én pedig belevetettem magam a tajtékokba.
Ruhám bársonya szinte azonnal teleszívta magát vízzel, ólomsúlyként húzott a mélybe, az uszályom a lábam köré csavarodott, kibomlott hajam a torkomra fonódott, és a szám megtelt keserű, szúrós sárral
És belefulladtam a folyóba, és a cselédek már hiába rohantak óbégatva urukhoz, testem az iszapba süppedt mindörökre, s utolsó pillantásommal csak halvány fénykarikát láttam még, ahogy a felszínen ringatózott - a felhők mögül előbukkanó Nap.
Nem álom volt, mondta, rájöttem már, és arra is, hogy nem tudok nélküled élni. Valóban nem, mondtam fagyosan, hiszen a te életed az én halálom, és eltaszítottam magamtól a testét.
De amíg én élek, élhetsz te is, hiszen így már egyek vagyunk, mondta, s térden igyekezett felém, de belegabalyodott a takaróba, és nem ért utol, szerelmem, hát újra élek, dobog a szívem, azért, mert te itt vagy, hát nem érted?!
Dobog, mert én meghalni is képes lettem volna érted, és meg is haltam, miattad...
De hiszen te hagytál el, ordított utánam, és elismételte még párszor, míg futottam lefelé a lépcsőn, át a kerten, és még ott is utolért a nevetséges és kicsinyes vádja: te hagytál el...
Kinyitottam a szemem, fülemben még visszhangzott az utolsó mondat, de már nem a kertben voltam: csövekkel körülvett, félhomályos szobában riadtam ébrenlétre, mellettem kellemetlen hangon csipogott egy gép, a szívdobbanásaim ütemére, és rájöttem, ez az a szürke világ, de már nem bántam, mert bármilyen szürke is volt, a saját szívem dobogott bennem, és eszembe jutott a férjem meg a gyermekem, akikre eddig egy gondolatot sem vesztegettem, és megörültem nekik... és terveket kezdtem szőni, egyszerű, rólunk szóló terveket...
A kórházi folyosón a nővér a kint várakozó férfihoz lépett, és közölte vele: a felesége magához tért... most már életben marad.
A férfi szürke szemében lemondás villant, meg pillanatnyi, tehetetlen düh, és a zsebébe süllyesztette a telefont, amin most fogott hozzá üzenetet írni, „Szerelmem, nemsokára veled leszek" kezdettel.