Minden évben itt töltjük a nyarat, ezen a Szigeten, csak ő meg én.

Már évek óta minden május végén összecsomagolom a holmijainkat négy hatalmas bőröndbe, és útnak indulunk. Napokig tart a hajóút.

Egyszer itt töltöttünk két hetet egy szállodában, nyaralókként, s neki akkor annyira megtetszett a Sziget, hogy a következő évben vett itt egy házat.

Itt lakunk júniustól szeptemberig.

Az év többi kilenc hónapjában a ház üresen áll: a zsalui csukva, az ajtón két keresztbe fordított pánt, a kovácsoltvas kapun óriási lakat függ.

Legalábbis én így képzelem. Mert még soha nem láttam zárva: érkezésünkre a személyzet nyitja, távozásunk után a személyzet zárja.

Személyzet. Idegen emberek, akik bár alig pár szót értenek a nyelvemből. kedvesek és jók. Számára szolgák hada.

Megtiltotta, hogy barátkozzam velük.

"Ha kell egy csésze kávé, szólj nekik. Ha sótlan az étel, szólj nekik, de az isten szerelmére, ne kapasd el őket! És pláne, ne ülj le hozzájuk a konyhába!"

Ilyen. Hideg, barátságtalan.

Fogalmam sincs, miért mentem hozzá. Talán, mert nem voltam elég erős nemet mondani. Soha nem tiltakozom, nem mondok neki ellent.

Megrémít. Nem az ereje: a hatalma. Ahogyan bármit el tud érni.

Ha azt mondja, hallgass, én elhallgatok. Ha azt mondja, üljek le, vagy álljak fel, én leülök vagy felállok.

Talán ha azt mondaná, hogy menjek el, el is mennék.

De talán nem.

Hová is mennék? Hisz nincs senkim rajta kívül, s nincs semmim: sehová sem tartozom.

A legkevésbé ide, erre a Szigetre. Ki tudja, ő miért ragaszkodik annyira hozzá?! Talán épp ezért.

A Város már inkább az én világom, s benne a házunk.

Ott jól érzem magam: a kertben nyíló rózsáimmal, a kandallóval a nappaliban, az előtte heverésző kutyával...

A kutyám. Ő hiányzik a legjobban, egyedül ő tartozik hozzám.

Persze, a kutyát nem hozhattam magammal, erre a három hónapra nélkülöznöm kell, mert ő nem bírja a kutyaszagot, a levegőben szállongó szőrt.

Ki nem állhatja azt a kutyát. Az nem érdekli, hogy én szeretem.

Egyáltalán: én sem érdeklem. Ha kérdezek valamit, nem kapok rá választ. Ő ritkán kérdez, s ha mégis - például: Hová mész? -, a választ elengedi a füle mellett.

Csak bosszantom.

Gyűlöl.

Én is gyűlölöm.

---

Minden évben itt töltjük a nyarat, ezen a Szigeten.

Már évek óta minden május végén becsomagolunk a bőröndökbe, és hajóra szállunk.

Még régen, a házasságunk első éveiben itt töltöttünk pár hetet egy szállodában, és nekem annyira megtetszett a Sziget, hogy a következő évben vettem itt egy házat.

Itt töltjük a nyarakat júniustól szeptemberig.

Az év többi kilenc hónapjában csak a személyzet lakja: a nyitott ablakokon kilibben a függöny, a kovácsoltvas kapu sarkig tárva, bárki beláthat a kertbe. De nem zavar, az sem, hogy a személyzet és egész családjuk ki-be járkál. A lényeg, hogy amikor jövünk, már minden rendben legyen. És rendben is van.

A személyzet helyiekből áll: alig értik a nyelvünket, a sajátjukon karattyolnak, zajosak és harsányak.

Nem szeretem, hogy ő beszoktatja őket a lakásba. Hozzanak egy kávét, maradjanak a helyükön, a személyzeti részben. Ilyen vagyok. Szeretem a nyugalmat és a csendet.

Ő persze lejár hozzájuk teázni, pedig egy szavukat sem érti. De nem akar velem teázni.

Nem tudom, miért jött hozzám feleségül, hiszen láthatóan fél tőlem. Pedig soha nem bántanám.

Szelíd és engedelmes, soha nem mond ellent: ha azt kérem, hallgasson, hát hallgat, ha azt kérem, üljön le vagy álljon fel, megteszi, kényem-kedvem szerint.

Vajon, ha azt mondanám neki, menjen el, elmenne?

Félek, igen, pedig nincs hová mennie, nekem pedig rajta kívül nincs senkim.

Amikor először megláttam, a szótlansága mögött titokzatosságot sejdítettem, ridegsége mögött szunnyadó szenvedélyt. Azt reméltem, ha majd felenged, boldogok leszünk. De ő nem boldog.

Van egy képem róla, az íróasztalomon áll: fejét hátrahajtva önfeledten nevet. Persze, nem rám.

Azóta se láttam úgy nevetni, pedig azért vettem ezt a házat a Szigeten, hogy őt boldoggá tegyem. Azt reméltem, a kék ég, a morajló tenger, a szenvedélyes színű, vad illatú leánderek majd neki is tetszenek. De nem.

A Város az ő világa, ma már tudom. A rózsái a kertben, a kényelmes hintaszéke a kandalló előtt, meg a kutyája.

A kutyát is magunkkal hozhatnánk, de nem engedem. Jobban szereti azt az állatot, mint engem, és én ezért fájdalmat akarok neki okozni.

Amiért jobban törődik a kutyával, mint velem.

Én egyáltalán nem érdeklem. A kérdéseimre nem ad választ, ha firtatom, hová megy, nem árulja el. Ha néha kérdez is valamit, a válaszaimat már nem várja meg.

Azt szeretném, hogy olyan legyen, mint azon a képen az íróasztalomon. Boldog, önfeledt, nevetős.

Miért nem veszi észre, mennyire szeretem?!