A világ – vagy legalábbis annak egy kicsiny része – a fejére állt. Összezavarodott minden: elsősorban az igaz és a hamis, a jó és a rossz, majd sorban minden más esztétikai kategória.

Az emberek egyre inkább befolyásolhatóvá váltak, és egyre kevésbé tudtak rendet tenni a káoszban – mégis tűrtek.

Mint a birkák.

Igazából senki sem gondolta, hogy valóban forradalom lesz – ebből? Itt?!

Igazából senki sem hitte, hogy képes itt még rá bárki is, hogy forrongjon, hogy a közömbös, fásult felszín alatt még élhetnek indulatok.

Igazából megérett rá az idő, de mégis, a társadalomra oly jellemző módon még egy felkelés is értékvesztetté vált, és érdeklődés hiányában majdnem elmaradt.

Forradalom?!

Médiaszenzáció…

Csoda, ami még három napig se tart.

Csak ami utána következett.

Igazából senki sem gondolkodott azon, hogy valami lesz, valami lehet, valaminek kell lennie utána. Kivéve néhány pesszimistát, akiket lehurrogtak a forrongás lázában.

Először egy politikus-tanonc, egy túlontúl lelkes ifjú ember állt fel a száraz szagú teremben, és mondta bele az emberek arcába magasztosan: forradalom! változás! Néhányan csatlakoztak hozzá, s láb dobogva ordították: Forradalom! Változás! – őket a teremőrök hamar kivezették.

De megállítani már nem lehetett, mint ahogyan a szikrát kapott avar lángolását sem: szavaikba belekapott a szél, és még aznap este vörös arcú fiatalok tódultak az utcára, és a kivonuló kamerák tátott üvegpofájába ordították: FORRADALOM!

Meglincselték őket.

Vér folyt, nem kevés, mert Valaki rettegett a tömeg erejétől.

Pedig – mint nyilatkozta – ő csak nevelni akart, mint egy szigorú szülő: e népnek a szigorú, ámde szerető atyja. S hogy a figyelmeztetés túl jól sikerült? Legalább rend és nyugalom lesz…

Nem lett.

Diktatúráról és rettegésről kezdett cikkezni a külföld (a belföldi lapokat egyelőre elhallgattatták), holott eddig senkit az égvilágon nem foglalkoztatott egy eldugott, kicsiny, porosodó (kitalált) ország belső válsága.

Ám a kicsinyes jellegű forradalom még kicsinyesebb vége felzavarta az unatkozó médiumokat, s a külvilág mögött már a honiak sem akartak elmaradni.

S ha már szárnyára kapta az országot a világhír, hát mindenki e kétes dicsőség szárnyain akarta híressé vergődni magát – és a forradalom, a magasztos, eszmékkel teli gondolat (a hajdani politikus-tanonccal egyetemben) feledésbe merült.

De ott maradt nyomában a haszon, a máz, a kapzsiság.

Egy kereskedelmi adó remekbe szabott riportere közt és véleményt kutatott, vajh a lavinát elindító politikustanonc dühvörös nyakkendője segített-e, vagy inkább ártott az ügynek?

Egy lejárt szavatosságú popdalnok tollából forradalmi dal született: ócska, felelgetős, megerőszakolt sorvégű rigmusok, és a fiatalok retro stílusú ruháikban ezt skandálták egymásnak a tüntetéseken.

Egy befutott, sikeresnek számító DJ felvásárolta a jogokat, hogy modernebb hangzást adjon a dalocskának, és a fiatalok ezentúl már pub-okban és dance club-okban is ordíthatták egymásnak a bugyuta mondókát, miközben dübörgött a basszus, és megrendelhették polifonikus vagy valódi, mp3-as csengőhangként is. Nesze neked forradalom, magasztos eszme, változás…

A szerző, a popdalnok pedig immár gazdagodott, és senkinek sem tűnt fel, hogy versikéje minden logikát nélkülöz, s egyszerre támadja mind a jobb-, mind a bal-, mind a fenti, mind a lenti nézeteket. Később, amikor ez valakinek mégis szemet szúrt, s ezért kérdőre vonta a (hulló)csillagot, az azt nyilatkozta, hogy pártatlan akart maradni. (Megbízott kormánypártiak később kiderítették, hogy bátyjának egy vidéki városkában politikai érdekeltségei vannak.)

S hogyan, hogyan nem, az öregedő popcsillag eltűnt a médiafigyelem középpontjából.

Az első petárdákat hát eldurrogtatták.

A forradalom megfenekleni látszott.

A fiatalok és kevésbé ifjak azonban nem szűntek meg az utcákra tódulni és változást követelni, a politikai vezetőréteg kihátrált hát a drámaivá váló szituációból, visszavontak minden rendkívüli rendelkezést, megcáfolták magukat, meghazudtoltak másokat, majd felkérték „a Népet”, hogy mondja el gondolatait – s Valaki közönségtalálkozókat szervezett, mint egy spagetti westernekből kiöregedett színész, s ott – csodák csodája! – a kultúrházak recsegő széksoraiban csupa politikai szimpatizáns ücsörgött (a rossz nyelvek szerint havi nyugdíjuk négy-ötszöröséért, amennyiért már bárkivel és bármivel szimpatizáltak), s ezek az emberek arra biztatták Őt, hogy ne adja fel az álmait, melyekben „ez az ország virágba borul, majd gyümölcsöt hoz!)

Erre aztán a naivak, meg az örök vesztesek is mind kiálltak, hogy elmondják, mit gondolnak, kiáltványokat jelentettek meg másod-huszadrangú napilapokban, amelyekkel azonban a politika már nem törődött – volna.

De más naivak melléjül álltak, s az utcán vonuló tömeg lassan-lassan újra nyomasztóvá vált.

Aztán betört pár kirakatüveg, s a rohamrendőrök szirénázva kivonultak, bűnbakot keresni. Néhányan furcsa alakokat véltek arrafelé felfedezni, de katonás mozdulataik és hangosan rikoltott vezényszavaik, kommandós jelzéseik „még nem terelték a gyanút egyértelműen az állambiztonsági szolgálat embereire.”

A megmozdulás immár törvényszerűen torkollott lincselésbe, a börtönök megteltek.

Nem, nem voltak politikai foglyok: a politikai eseményeken részt vevők garázdaság vétségével ücsörögtek rács mögött, míg néhány garázda politikai indokkal tartózkodott szabadlábon.

A médiának rettenetesen megtetszett, hogy történik végre valami, aminek van valódi hírértéke, s igazságot, társadalmi tragédiát, a változásra való lehetőség említését messze elkerülve akciódús közvetítéseket tálaltak fő műsoridőben, a párizsis kenyér mellé, vacsorára.

Addigra már megfordult a világ: akik kezdetben változást akartak, már átlátták az akaratlanul okozott káoszt, s látták már, hogy nem jó felé vezet ez az út. Már hallgattak, szűkölve a félelemtől, mert azt is látták, hogy ez az út a végéhez közeledik.

A gyávák, akik egyedül inkább a sarokban sunyítottak volna, most mások hátán felkapaszkodva üvöltöttek újabb semmitmondó, néha épp paradox jelszavakat.

Ricsajukat meghallották messze-messze, még az Óperencián túlnan is talán, mert a külföldi sajtó – akár éhes kutya a koncát – továbbvitte a hírt.

Valaki – egy kötekedő – megkérdezte: jó-jó, hogy forradalom, de – mi is a cél?!

Páran kutatni kezdtek a válasz után, de mivel nem találták (és azokat sem, akik tudták volna, mert ők már mélyen hallgattak, megrettenve tettük következményeitől), hát – fából vaskarika! – másokra, határokon túli országokra kezdtek mutogatni. Hogy miattuk. Vagy éppen értük.

Gondolván, hogy messze vannak, úgyse hallják. Ezt egyébként Valaki bölcsen meg is fogalmazta egy rádióinterjúban, s kedélyesen nevetett. Hogy milyen elméset és bölcset mondott.

Csakhogy ott, azokban a határokon túli országokban mégis meghallották, s sok idegenbe szakadt hazafi – talán azt vélvén, hogy jó ügy mellé áll – rossz irányba indult.

Nemzetközi konfliktus keveredett, de Valaki a kamerák kereszttüzébe állt, és azt mondta, nem szabad törődni a külföld hőbörgésével.

S akkor nem is törődött senki.

S aztán lezuhant az a repülő. Nem volt tévedés: lelőtték, szárnyai leváltak a törzsről, s lángolva zuhantak le – immár ellenséges földre. Túlélők nem maradtak.

A televízió élőben közvetítette (rejtély, hogyan), nagytotálban a roncsokat, közeliben néhány véres maradványt – és mégis, csak másnap reggel vált világossá mindenki számára, amit a pesszimisták egy ideje már megjósoltak –  hogy véget ért a forradalom, mert kitört a háború.