"...egy álomváros - a színek, amik sosem múlnak el!"

/köszönet a Contrast-nak az ihletért!/

Csak miután a háború véget ért, tértem vissza a Városba.

A háború viszonylag rövid ideig tartott, és kevés halottal, ám annál több áldozattal járt.

Megsemmisültek benne az álmok, a vágyak, a mosoly és az öröm. A romos falak árnyékában még mindig rettegéstől sápadt emberek surrantak, akár a patkányok, éhesen, zavarodottan meredtek elő megmaradt kapualjak sötétjéből, vagy rezzenéstelen vonásokkal, maradék kincsüket magukra aggatva próbálták takargatni – tán önmaguk elől, hogy a pusztításban ők is megsemmisültek.

Az én Városomba csak a háború szele jutott el. Az sem hagyta érintetlenül, de legalább az épületek, az utcák, a terek megmaradtak. Az emberek itt is lélektelenül kóvályogtak, napról napra próbálták átmenteni józan eszüket, a régi élet árnyait, mintha csak egy zavaró közjátékon lennének túl, de mozdulataikban nem volt élet, sötét szemük mélyén nem volt fény.

Nedves őszi napon értem haza. A volánt markolva lestem a nyomokat, hogy mit kell gyászolni, de a szemerkélő eső ritkás függönye mögött megbújt minden, csak a híd vastraverzei látszottak, ahogy tenyérnyi foltokban mállott le róla a valaha-piros festék.

Kevesen jártak kint, pedig még alig szürkült, a házak ablakaiban nem égett fény, az út szélén két kutya marakodott egy rongydarabon.

Csak másnap akartam útra kelni.

Valamikor, valahol elhagytam megkezdett mondatokat, befejezetlen szavakat. Most meg akartam keresni őket, folytatni akartam elkezdett beszélgetéseket. Hittem abban, hogy ez véghezvihető, hogy a hangunk még nem halkult el egészen az eltelt évek zajában.

Majd holnap.

Melegre vágytam, ágyra, párnára, forró tea lámpafényben ringatózó gőzére. A szállodában nem mosolyogtak vissza. A portás gépies mozdulatokkal nyújtotta át a szobakulcsot, és a tekintetemet kerülve valahová nagyon messze nézett.

A régi, beidegződött gesztusok immáron érvényüket veszítették. A mosolyom nem jókedvet csal az arcokra, hanem valami nagyon mélyről előböffenő gyűlöletet, amiért vidám merek lenni, amiért nem gyászolok lehajtott fejjel, amiért nem rettegek attól, ami pedig már elmúlt.

De a mosoly letörölhetetlen. Legfeljebb néha szüneteltetem. Én átmentettem az álmaimat, a meséimet a ködön

Elvesztett dolgokat megtalálni néha könnyebb, mint hinnénk. Ugyan a telefonkönyvek már elavultak, a legtöbb szám végén sípolás hallatszott, vagy méltatlankodó, idegen hang, én nem adtam fel. A századik próbálkozásra ismerős szólt a recsegő vonalba, és bár különösebb érzelmi reakciót nem váltottam ki belőle, útba igazított, hol keressek.

Kerestem, és találtam.

Legalább egy órát szobroztam egy rozsdás eresz viszonylagos védelmében, mire kilépett a kapun.

Elé álltam.

Ő is fáradt volt, mint a többi ember, ő is elszürkült arccal lézengett, és ő sem mosolygott vissza.

- Nem gondoltam, hogy visszajössz. – Nem hittem, hogy kételkedni fogsz bennem.

- Nem kellett volna elmenned! - Velem kellett volna jönnöd!

- Sokára jöttél vissza. – Későn? – Későn.

Szóval későn. Állandó viták tárgya, veszekedések állandó forrása, hogy későn vagy túl korán, hogy menni vagy maradni. Hogy együtt vagy külön.

Soha, egy pillanatig sem bántam meg, hogy elmentem, mert ha maradok, én sem tudom megőrizni a mosolyomat, és most én is élőhalottként imbolyognék a Város utcáin.

Talán megértené, ha elmondanám, de nincs miről győzködnöm. Egyszerre messzire került tőlem, visszahozhatatlanul messze. Én túléltem, ő egy kicsit belehalt.

De most már másként látom. A régen megkezdett mondatok végére pont került, a magamban őrzött arcára ráncok, régi kedves ismerőssé vált néhány rövid pillanat alatt, amíg álltunk a koszos üvegű, üres kirakatok előtt, és nyakunkba hideg eső csöpögött.

- Sétáljunk!

Nincs még sötét, de vattaszerű köd ereszkedik körénk, nem egyenletesen, inkább foltokban, néhol az orrunkig se látni, másutt teljesen tiszta a levegő.

A Városnak ez a része nem annyira kihalt, itt autók surrognak a vizes, töredezett aszfalton, itt működnek a lámpák, és az egésznek élet-íze van, hogy meg kell állni a járdaszegényen, amíg a fény zöldre nem vált.

Sétálunk egymás mellett, az én nyakamban színes, piros-sárga sál, az övében szürke, egymástól fél lépés távolságra, kimondatlanul is tudom, hogy miért jöttem későn, és nem lépek közelebb.

Hámló vakolatú házak mellett lépegetünk, lőtt sebektől lyukacsos falak mellett, amikről állandóan pereg a mész és a téglapor, rózsaszínre festve a járdáról a csatornába csorgó vizet.

Az ablakok többségében nincs üveg. Ahol laknak, ott vastag, átlátszhatatlan fóliát szögelltek a hideg útjába. Sehonnan nem hallatszik zene, beszélgetés, lámpa is csak itt-ott ég. Az út előttünk fényes-fekete, a gyér világításban vonaglani látszik, mint egy kígyó háta. Pocsolyákkal van teli, nem győzzük kerülgetni, átlépni, átugrani, és a sok botladozás közt kezünk egyszerre összeér.

És úgy marad, meleg markába ismerősen simulnak hideg, kifázott ujjaim, végre mesélni kezdünk, csak részleteket, montázsként felvázolva az eltelt éveket, és amikor oldalról fellesek rá, arca már él, bőréről tűnik a szürkeség.

Lassan fényt bontanak az utcai lámpák, sárga sávokat mázolnak a tócsák felszínére. Itt-ott élet jeleire bukkanunk. A túloldalon, kihalt ház mellett piszkos fóliákból építettek zöldségest, a szükségmegoldás úgy maradt, senkinek nincs kedve új bódét állítani, inkább kint reszketnek a hidegben, pedig a ládákban halomban állnak a fényes héjú gyümölcsök, a fázós, éhező nyomornak vége kellene már, hogy legyen.

Ellépkedünk egy virágos stand mellett, de én visszafordulok, hogy rácsodálkozhassak a narancssárga és bordó, nagy fejű gerberákra, ahogy kíváncsian dugják ki a fejüket a koszlott, törött műanyag vödörből. A virágokat nézem, de a hátteret látom: egy hajdani kapusfülkébe költözött be az árus, az utcai falat kilőtték, és most ezen is az a csúf fólia koszlik és zizeg. Hátul a vakolatlan téglákon évezredes, poros pókhálók remegnek a huzatban, a kikopott fugákba rozsdás százas szögeket szúrtak, azokon fenyőillatú, frissen kötött koszorúk lógnak. De poros minden, poros a kendőbe-bekecsbe öltözött öregasszony is, poros a fejénél lógó, sápadt fényű villanykörte is.

Azért még egyszer megszemlélem a gerberákat, aztán folytatjuk pocsolya-kerülgetős, emlékezős utunkat, és lassan őt is hallom nevetni, kurtán, csendesen, szégyenlősen, válaszul az én nevetésemre.

A járda helyenként már hiányzik, egyre szűkül, már nem tudjuk tartani a távolságot anélkül, hogy fel ne botlanánk. Belekapaszkodom a karjába, egészen szorosan, az oldalának dőlve, lentről mosolygok fel rá, beszélek, beszélek, hogy a szürke közöny nehogy visszatelepedjen az arcára.

Lábunk alól végül tényleg elfogy az aszfalt, bokáig érő, latyakos sárban járunk, csak itt-ott ég egy-egy lámpa. Könyököm egy határozott mozdulatára kis utcába térünk le, mert régen, még a háború előtt, szerettem erre járni. Részletről részletre bomlanak ki a ködből a régi épületek, az oromdíszek, piros cseréptetők maradványai. Ezek a házak jórészt lakatlanok, és nem azért, mert nagyon megrongálódtak volna, hanem mert mesebeli, titokzatos hangulatuk nem illik az állandó gyászhoz, a nyomott kedélyű létezéshez. Inkább itt hagyták őket üresen, némán, magányosan, hogy ne is tudjanak több mesét mondani.

A pincék törötten ásító ablakaiból dohos, penészes szag árad, összekeveredik a Város füstszagával és a gyér ködpamacsokkal, és én pedig elringatózom ebben a különös szagú, homályos hangulatban, rég nem hallott hangja ritmusára lépegetve.

Régen állt itt két épület, sarkaik találkozásánál öblös beugróval. Egy játékos kedvű építész ebbe a zugba telepített egy kutat, alá kőmedencét, repedésiben pedig már maguktól telepedtek meg az apró virágú mohák és füvek. Ezt a kutat keresem, miközben gyönyörködöm az esteledő pillanatokban.

És amikor megtalálom, nem hiszek a szememnek: a kútból, ugyanúgy, akár hajdan, vékony sugárban csordogál a víz, lágyan permetezi maga köré a jéghideg, szúrós cseppeket. A medence vize most is tiszta, nappal jól látszódik az alján a moha, ahogy apró szálai táncot lejtenek.

A víz fölé hajlok, hogy beszívhassam illatát – régi rituálé -, s egy lámpa eltévedt fénycsóvájánál megpillantok valamit: színes, mosolygó kerti törpék ringanak a vízben, vigyorognak arra, aki a vízbe réved, és elönt a derű és megnyugvás, hogy maradt még lélek néhány megdermedt emberi arc mögött.

És nevetni kezdek, hangosan, tisztán, felszabadultan, a pillanat nem várt szépségéért.

És ő – régi, kedves ismerős – szintén a víz fölé hajol, s most először hallom újra régi hangját, nevetését, és az omladozó házak közül – mintha csak ránk várt volna – előlopakodik a múltunk.

- Emlékszel?! – kérdezzük egyszerre, és a kitartóan szemerkélő esőben oda indulunk, ahová hajdan haza mentünk – lábaink maguktól találják meg az utat.

Az utat a házhoz, ami már akkor is csúf bérkaszárnya volt, mi mégis szerettük, mert a mi otthonunkat őrizte.

Kihalt most a környék: lámpa csak itt-ott ég, köröttük lilás páragömb. A rég nem nyírt sövények, bokrok barlangot alkotnak a játszótér árnyai fölé. Egyetlen hinta árválkodik ott, azt is csak egyik oldalon tartja lánc. A csúszdának nincs vályúja, a mászókát befonta az iszalag, s a pad, a mi padunk eltűnt valahol a nyomor fázós forgatagában.

Üres a parkoló is: a töredezett beton rései elszáradt már a fű és a papsajt, autó csak egy-kettő árválkodik, azok is többnyire viharvert csotrogányok, utolsó útjukra várnak a roncstemetőbe.
Megtorpanok, karjába fűzött karom visszarántja őt is.

-Tényleg látni akarjuk? – mosolyom most hamis, úgy tűnik, nekem is maradt gyenge pontom.

De elindulunk, kérdésemet válasz nélkül hagyja, elszánt arccal menetel. Most értem meg: bár én mentem el, s ő maradt itt, még mindig nem volt elég bátor visszajönni ide, s szembenézni az emlékeivel.

Az öreg gesztenyefa sokat terebélyesedett: levelei még nem hullottak le, mind, rozsdásan sárgulnak az ágakon, s így a fél házat eltakarja a kíváncsik szeme elől. Mégis jól látszik, hogy alig néhány lakásban laknak.

A miénkben igen. Fájó, sárga fény ömlik az utcára a függönyért sóvárgó, csupasz ablakon át. A fény forrása egyetlen izzó, meztelen dróton lóg, körötte lilás optikai csalódás, alatta bozontos fej, több nem látszik – szerencsére.

Hátraszegett fejjel állunk, nézzük azt az ablakot, s mintha magunkat látnánk mögötte.

- Vajon ha itt maradok… - De nem maradtál!

Élő szemrehányás.

- Aki most van – hangom rémült gyerekhang, pedig egyszer megfogadtam, hogy így sohasem kérdezek többé – aki most van… vele is jó lenni, mint régen velem? - Rám néz, az arcomat kémleli dühösen, aztán hajdanvolt ablakunkhoz fordul, s lassan kisimul az arca, dühe fájó szomorúsággá válik.

– Nem – feleli tompán, s nem szól többet, kezeit (az enyémek nélkül) zsebre vágja.

Sarkon fordul, s elindul vissza, szótlanul. Utána futok, lépteimet a lépteihez igazítom, de nem néz már rám, s nem fogja meg többé a kezem.

Mára nem maradt több mosolyom, sem neki, aki a szállodáig kísért, s búcsú nélkül ott hagyott, sem a portásnak, aki még mindig elnéz a vállam felett, s arca fáradt, közömbös, még csak nem is flegma.

Hajnalig nézem a kopott szoba éjjeli árnyait. Fejemben nem zsongnak mesék.

Éjjel valamikor elállt az eső, reggel tiszta őszi nap köszönt.

Még a Város is más: szeretem benne, hogy az eső képes újra és újra tisztává mosni. Az utcán kenyér illata leng, végre valami, ami életszerű a tegnapi nap után. Hamarosan megtalálom a péket, és rápazarolom maradék mosolyaim egyikét – s az ő arca már megrándul, bár pesszimizmusából csak egy fintorra telik.

Most már tudom, merre találom őt, mégis az ellenkező irányba indulok: most nem őt, magamat kell megtalálnom, azt a részem, aki még itt maradt, a Városban, emlékektől s hajdani nagy szerelemtől ideláncoltan. Csak tegnap óta tudom, hogy én sem vagyok kerek egész. Azóta, hogy fáj, rettenetesen fáj, hogy tudom: van valaki más.

Üzletek mellett sétálok el, üres, betörött kirakatok előtt, kocsmák, talponállók söntésszaga löki meg a vállam, aktualitásukat vesztett, zizegő plakátok intenek utánam.

Aztán elfogy az élet, elcsendesülnek az utcák, a házakban nincs mozgás, csak a távolban ugat egy kutya – végül már házak sincsenek, csak a park szélén álló öreg templom.

Ajtaján rács, bent szúrós szagú homály, koszlott szentképek, felborogatott padok.

Isten nélküli magány.

A parkban nedves a fű meg az avar, lépteim nyomán ismerős, kesernyés szag száll fel belőle, mint régen is, eső után. Fejem fölött sárga meg vörös levelek zizegnek a szélben, karomat örökzöld bukszus meg tuja simogatja. Belém kapaszkodnak – makacsul kitépem magam ölelésükből.

A park végében áll a parókia: lakatlan. Ablakain deszkák, néhol már lefeszegetve, falán lövések nyomai, a lépcsőt szegélyező kőkorsók oldala kilőve, a föld kiömlött, s a szikkadt földcsomón most elszáradt gaz bólogat.

A kerítésen is hatalmas lyuk tátong: emberi (?) kezek nyoma. Éppen átférek a lyukon – birtokháborításom senkit sem zavar már.

Ott sétálok a kert valaha-volt útjain, rovom a köröket nyugtalanul, míg egy bokor-csoport mögött rá nem lelek a térdeplő angyal szobrára: kisebb, mint emlékeimben, s töredezett kőszárnyait moha lep. Szeméből – akárha könny – piszkos sárlé folyik, így imádkozik, kusza ágaktól védve a pusztítás ellen.

Letörlöm az ő és a saját könnyeim is, - Ne sírj – mondom -, ne gyászold tovább a Várost.

Nem válaszol, de hideg kővállán megpihenhet a homlokom, és lassan újra – amióta itt vagyok, először – érzem magam körül a világot.

Az ezerféle színt, szagot, illatot. Halk varjúkárogást, hulló levelek pergését – a valódi csendet.
lélegzetemet.

Bőröm tapintását.

Utolsó könnycseppjeim sós ízét.

Emlékszem magamra. Aki voltam, itt, a Városban, hajdan, akivé már sohasem lehetek.

Eszembe jut, ahogyan hajtottam a napokat, s nem tudtam a jelennek örülni.

Ahogy tehetetlenül néztem világom végvonaglását.

S döntöttem. Jól, rosszul.

Igen, átmentettem magam, a mosolyom, meséim a háborún át a mába.

Csak őt nem mentettem át. Pedig kellett volna, el kellett volna vinnem, erőszakkal, zsarnoki módon, önmagáért, értem, értünk, s együtt visszatérnünk.

Későn jöttem – elmegyek hát. Búcsú nélkül. A háborúnak – immár számára is – vége kell, hogy legyen.

A volánt markolva nézem a Várost, ahogy kifelé hajtok a főúton.

Siratom, még mindig, az angyal kővállának hidege még az arcomon.

De már legalább tudom, miért is kellett visszajönnöm ide, habár látszólag siker nélkül, egyedül távozom: mert a mosolyom mellé végre át kellett mentenem a könnyeimet is.

Nélkülük nincs mese.