Tizenhárom gyertya égett az oltár előtt. Viaszuk méltóságteljesen folyta be a gyertyatartók vasból kovácsolt indáit, fényük komor pompába öltöztette az öreg, omladozó templomot, kecses árny-arabeszkeket rajzolt a repedezett kőpadlóra, és titokzatos, kissé fenyegető kifejezést kölcsönzött a hámló oltárkép együgyű angyalkáinak.

Az oltár előtt vénségesen vén pap állt. Fehér miseruháját molyok csipkézték, kezében tartott Bibliájába egerek rágtak áttört mintát, kevés szürke haja pókhálóként repdesett feje körül – ódon alakja mintha a múló éveknek állított volna emléket.

A templom valaha szép lehetett, mára csupán itt-ott sejlett fel valami a hajdani fenségből.

A színes üvegablakok helyén szilánkok meredeztek, a szél szabadon járt ki-be rajtuk, az áhítat legcsekélyebb jele nélkül. És éppen abban a pillanatban, amikor az öreg pap feltette a kérdést, melyre oly régóta vártam, épp amikor szóra nyitottam a számat, hogy igent mondjak, egy minden addiginál erősebb légáramlat felkapta a lábunk alól a fonnyadó virágszirmokat, s azok kavargó, fehér örvény-táncba kezdtek köröttünk, és a gyertyalángok alázatosan meghajoltak eskünk előtt.

Az övé voltam. Hittem, hogy megmásíthatatlanul.

A pap megáldott bennünket, kiterjesztett két keze remegett, gyenge hangja alig vert visszhangot az üres templomban, nem is figyeltem rá, csak a kezem köré fonódó kéz melegét éreztem, a pillantásomba kapaszkodód szemeket vallattam, az ajkak puha érintését vágytam – mit nem adnék ma azért a hitért, amivel akkor hittem Istenben, emberben, de főképp: Benne, akit férjemül választottam – bár ma állhatnék ott, olyan ifjan, tettre készen... ostoba kívánság, hisz mire mennék vele?! Ha ma állnék ott, és belenéznék a szemébe, ma is ugyanúgy igent mondanék. Nem szeretem kevésbé ma sem, mint akkor. A szenvedés – úgy tűnik – nem mindenki lelkét erősíti meg: aki esendő volt hajdan, esendő marad vén korára is.

De akkor, ott a templom közepén állva még ifjú voltam, s hittem, leküzdöttem minden akadályt, ami az utamat állhatta. Hittem, hogy csak egy lehet több az uralkodó titkos mátkájánál: az uralkodó feleségének lenni. Ha kell, akár országának törvényeit áthágva.

Különös ország volt az övé. Azt mondták róla, külön világ. Néhányan állították, nem is létezik, csak az én fejemben él, bolondnak neveztek, szerencsétlennek tartottak, de nem bántam. Én tudtam, hogy birodalma létezik, mint ahogyan létezett Szerelmem is, és szántam azokat, akik lerombolni próbálták hitem, mert irigyek voltak – irigyek, mert nem követhettek, mert képtelenek voltak rá, hiszen szívükben csend honolt, fejükben ellenben tajtékzó hangzavar.

Eleinte csak pillanatokat loptunk, halk szavakat, de a többi ki nem mondott szó végül mesékké dagadt bennünk, és sem a perc, sem az óra nem volt elég, napokra vágytam, és éjszakákra, hosszú összefonódásokra, arra, hogy megkezdett álmaimat végigálmodhassam – és hogy álmodjon ő is velem.

Minden álmom meddő maradt – és makacs kitartásom jutalmául lassan elvesztem a két ország mezsgyéjén.

Mégsem voltam hajlandó feladni, de konokságomat már rég nem bölcs meggyőződés, csupán a magánytól való rettegés táplálta.

Ugyanott vártam kedvesemet mindig: a falun kívül, egy keresztútnál, egy határkőre telepedve, napról napra, évről évre. Az arra járók kíváncsian, értetlenül vagy szánakozva bámultak rám, a hideg megdermesztette a lábaimat, a nyár forrósága cserepesre aszalta az ajkaimat, és volt, hogy hiába vártam, hajnalban egyedül tértem haza. Hátam lassan belegörbült a hiábavalóságba, szám sarkából két ránc indult, és ugyanaz a reménytelenség ült a szememben, ami kezeimet tétlenségbe kényszerítette. Elfogadtam, bár megszokni nem tudtam helyemet a keresztút mérföldkövén, el a szűkre szabott éjszakákat, a testemre kényszerített terméketlenséget, és el a népek szánalommal elegy megvetését. Pedig nem mindig vártam hiába. Gyakran történt, hogy alighogy a keresztúthoz értem, már hallottam a vágtató ló patáinak csattogását, majd hamarosan fel is tűnt az alkonyi égen lónak és lovasának körvonala: kedvesem vörös bélésű köpenyébe belekapott a szél, az indigólila derengésben félelmetesnek tűnt – félelmetesnek és lélegzetelállítónak. Ilyenkor szorosan öleltem, hozzátapadtam, amennyire csak lehetett, remélve, vágyva, hogy nem ereszt el, de mindahányszor keservesen csalódnom kellett. Az a nap – úgy tűnt – soha nem jött el. Szűzies sétákat tettünk hát a falu határában, rózsakertekben andalogtunk, madárdalt hallgattunk, és én próbáltam nem lázadozni.

De valahányszor egymáshoz ért a kezünk, vagy egy sóhajnyi időre összeért a szánk, éhes vonyítással támadt fel bennem a vágy, hogy véget vessünk a magunkra erőszakolt nyomorúságnak. És néha – villanásnyi időre bár – de kedvesem arcán ugyanezt a kívánságot láttam – aztán maszkot öltött, az érzéketlenség hideg, fakó álarcát.

Ilyenkor szerettem volna megsebezni: tíz körömmel kaptam az arca felé, aztán sírva futottam el, hogy végül – amikor utolért – bűnbánón vessem a karjába magam.

Eleinte megváltásért imádkoztam, vágyaim sóhajtásnyi teljesüléséért, aztán kértem, majd követeltem, végül átkozódtam – egyre ment: ha hallotta is valaki, akinek hatalmában állt volna segíteni, süketnek tettette magát.

Néha előfordult, hogy nem értük be egyetlen csókkal, egyetlen érintéssel, néha józan eszünk cserbenhagyott, hogy ösztöneiknek engedje át a vezetést, aztán a hideg fák közt a valóra eszmélve tehetetlenül bontakoztunk ki az ölelésből. És egy ilyen éjszakán végül Szerelmem felkapott, és maga elé ültetett a lovon. Vörös bélésű köpenye mindkettőnket betakart, és oly gyors vágtára ösztökélte a lovat, hogy hamarosan fehér tajték ült ki az állat szája szélére.

Borús éjjel volt, felhők takarták a Holdat, és az árnyékaink más utakon jártak – egészen magunk voltunk. Elszánt volt az arca – hittem, hogy most kifordul a sarkaiból a világ.

Elhagytuk a falum határát, el a megyét, az ismerős utakat, kopasz, göcsörtös ágaikkal fejünk fölé nőttek a fák, és köd homálylott a föld felett. Összeszűkült körülöttünk a világ, tüskés gallyak csapódtak az arcunkba, valahol madár rikoltott.

A vállához bújtam, hogy ne féljek, ő szorosabban tartott, és azért a percnyi biztonságért elfeledtem minden bizonytalanságban töltött éjszakát. És talán ez lehetett a varázsige – ahogy csitult bennem a düh és a vád, úgy ritkult előttünk a fák szövevénye, úgy lassult a ló, s mire végül kiléptettünk egy tisztásra, előbújt a Hold is.

Rég járhatott arra bárki, mert a fű magas volt és érintetlen, kékezüstként csillant a félhomályban, a fűszálakat cukormázként vonta be a dér.

Deres volt már a ló sörénye is, a mi hajunk, és zúzmaracseppek hintáztak a szempilláinkon.

A tisztás szélén, az erdő előtt udvarház állt: öreg, mint maga az Idő, köveinek repedésibe moha telepedett, az ablakokat ugrásra kész vízköpők őrizték, az eresz tátott pofájú sárkányt ábrázolt. Az ablaki vakon meredtek ránk, egyik mögött sem fedeztem fel még gyertyalángnyi világosságot sem, de a toronyszoba kéményéből halvány füst feküdt az égre.

Meleg volt bent!

Lépteink alatt ropogott a fű, ahogy közeledtünk, az épület sötét tömege nyomasztóan tornyosult fölénk, mert az éjszakában alig látszódtak a körvonalak, a kapuhoz vezető néhány lépcsőfokot is a lábaimmal kellett kitapogatnom.

Bent került gyertya, így a toronyba vezető keskeny, meredek csigalépcsőn már gyertyával világíthattunk, mégis óriási megkönnyebbüléssel léptem be a szobába, ahol a kandallóban tűz égett, és meleg fényével körbesimogatta az üres, pókhálós helyiséget.

Szerelmem karjaiba bújtam, megcsókoltam, ő viszonozta, és egy ölelés erejéig megszűnt a két világ közt tátongó szakadék.

- Veled szeretnék maradni – súgtam – De nem lehet – válaszolta ő, és összeomlott minden, amit elhitettem magammal. Ó, mennyire gyűlöltem akkor, egyetlen mondatáért!

Haszonleső, aki csak a prédára vár! Hazug, aki áltatott, kegyetlen, ki csak a maga hasznát nézi! Lám, igaza lesz azoknak, akik azt állították, álmokból szőtt alakot szeretek!

Szétfoszlott hát a törékeny nyugalom – ellenségként meredtem rá, s ő előttem vált idegenné, ahogy szemei alá karikákat festett a bánat, arcára ráncokat vésett a megoldhatatlan gond.

Tudni akartam, miért nem lehetek az övé, de a válasz értelmetlennek tűnt:

- Nem lépheted át a Birodalom határát. Ez a törvény.

- De hisz most is itt vagyok!

- És halállal fizetünk, ha kiderül.

Dermedten álltam, kezem jegesre hűlt a lobogó tűz ellenére.

- Meg kell halnunk, hogy szerelmünkért átléptünk egy nem is valóságos határt? Miféle törvény ez?!

- Régi már. De mindenki engedelmeskedik neki.

Hát mégiscsak kifordult a sarkaiból a világ, ha az uralkodó retteg a törvénytől!

- Király vagy, és ez a te birodalmad! Változtasd meg a törvényt, hogy a tiéd lehessek!

- Nem. Nem lehet.

Mit sem ért a vita.

Egy ideig hát mindketten saját világunkban éltünk, míg fel nem hangzott egy újabb éjjel lova nyerítése. Éjjeleket virrasztottam át, hogy ha felbukkan, elküldhessem, készültem rá, vádbeszédeket fogalmaztam, érveket gyűjtöttem ellene, de amikor valóban ott állt az ablakom alatt, nem volt erőm ellent mondani. Most se lenne – vele tartanék most is úgy, ahogy vele tartottam akkor is. Kérdés nélkül.

Ugyanazt az utat tettük meg, mint korábban, s ugyanarra a tisztásra értünk. Az udvarház most is alig ködlött elő az éjszakából, fénytelen ablakai vak szemgödrökként meredtek rám. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy visszafordulhatnék, de szerelmem ujjai az enyémekbe kulcsolódtak, én pedig nem mertem őt magára hagyni – és én sem szerettem volna magam maradni.

A toronyszobában most is égett a tűz, de a berendezés megváltozott: már nem poros, üres hodály volt, mint előző ottjártamkor. A padlót felsúrolták gondos kezek, a kandalló elé párnákat halmoztak, a falhoz hatalmas ágyat állítottak, a fehér tolldunnák fölött faragott oszlopokon nyugvó baldachinnal – várt valakire a szoba.

- Megváltoztattam a törvényt – szólt halkan a kedves – immár büntetlenül átlépheted a Birodalom határát, s itt maradhatsz, ha akarsz. Akarod?

Maradni akartam. Törvényen kívül, vagy törvényesen, itt vagy másutt – Vele!

Ma sem sejtem, tudta-e, mi vár ránk – tudta-e egyáltalán valaki, hogy más birodalmában élni mivel jár. Az ősi törvény alkotói rég elporladtak már, de a tudást átadták-e vajon az utódoknak? Talán igen, és mi nem figyeltünk eléggé az intő jelekre.

- Holnap lesz a menyegzőnk – súgta fülembe Szerelmem, és távozott, magamra hagyott lassan felujjongó örömömmel.

Ahogy léptei elhaltak a lépcsőn, hullámzani kezdett velem a szoba, mozgott a padló, mintha vízzé vált volna – de csak árnyékom szakadt el tőlem, és állt elém saját fekete valójában. Elém nyújtotta a tenyerét, s azon apró szemű hegyikristályok fénylettek fel.

- Emlékszel ezekre? – hangja lágy sziszegés volt, mint amikor nyári szél szalad végig a fák levelei közt. Megráztam a fejem, hát válaszolt.

- Ezek a könnyek, amiket érte sírtál. Van belőle több zsákkal, összegyűjtöttem mind. Amíg te alszol, én elkészítem ezekből a menyasszonyi ruhád. Megtartottam a kacagásod is – reggelre csokorba kötöm. De fátylat nem tudok miből szőni.

- Majd szövök én – szólt a pók a sarokban – te csak a ruhával törődj. Könnyű, libbenő, szivárvány fényű fátylat szövök kedvesed rád vetett pillantásaiból, és ha azt viseled, nem lesz nálad szebb senki a Birodalomban.

S valóban, igaza lett a póknak: a kopott ezüstű tükörben másnap reggel alig ismertem magamra. Tegnap még fénytelen hajú, poros szemű kísértet voltam, s menyegzőm napján sem szebb, sem boldogabb nem lehetett nálam senki.

Mintha ezüst fényű vízcseppek fagytak volna jéggé, úgy simult rám a ruha, akárha tiszta vizű zuhatag csorgott volna végig a nyakamon, a melleimen: hidegen szikrázó, drága csipke ölelte körül a testem, és tócsába gyűlt a lábaimnál, mintha uszályom tó tükre lett volna. A pók szőtte fátyol körüllebegte az arcom, és csillámló ezüstport szitált fedetlen vállaimra. Nevetéseimből félig kipattant rózsabimbók nyíltak, rózsaszínűek, akár a hajnal, és zöld tüzű borostyánlevelek indáival ölelkezve egészen a földig omlottak.

A reggeli fényben leendő hitvesem engem bámult, én pedig őt: ruháját eddig elcsattant csókjainkból szőtték, lágy, szenvedélytől sötétlő, puha anyagból, tökéletesen illett rá, és még szebbnek mutatta – messzinek tűnt most a fák közül idelátszó templomtorony, elvesztegetett időnek az odáig vezető út.

De ott álltunk végül mégis, egymás kezét szorítva az oltár előtt, és talán ő is hitte, amit én: hogy az ősi törvényeket szabadon meg lehet változtatni.

Valaki tizenhárom gyertyát helyezett az oltár körül álló tartókba, virágszirmokkal szórta be a repedezett kőpadlót, és az a valaki figyelt bennünket: minden homályos sarokból, minden sötét zugból ő meredt felénk, keserű lehelete párával vonta be az ablakok üvegét, elcsitította a lángoló tüzet. Figyelnem kellett volna rá, de boldogságom elvakított, megsüketített: számomra csak kettőnkből állt a világ.

Mire visszatértünk, a toronyszobában mindenütt mécsesek égtek: a kandallópárkányon, a falfülkékben, és kovácsoltvas kandeláberekben: vöröses fényű, riszáló lángú mécsesek. A tűzből gyantaillatú meleg áradt, az égő fa halk ropogásán kívül nem hallatszott más nesz.

Ketten voltunk, ő meg én. Néztük egymást, szememet a tekintetébe kapcsoltam, úgy faggattam, boldog-e, s én boldog merjek-e lenni, aztán az ajkait bámultam, ahogy közelednek. Attól féltem, ha szánk összeér, szertefoszlik az álom, alig mertem hinni, hogy valóságos.

Ő is ettől félhetett, mert bátortalanul érintett meg – ujjai nyomán leolvadt rólam a milliónyi fagyott könnycsepp, tenyerem melegétől sisteregve foszlott párává csókjainkból szőtt ruhája – jogunk volt hát immáron egymáshoz, nem csak természetadta, de embertől kapott (mily szükségszerű!) jogunk.

De a tűz egyszerre lobbant egy hatalmasat, majd pislákoló lángocskává kushadt, a mécsesek lángja kinyújtózott, és ijesztő, sok karmú árnyalakokat varázsolt a sarkokba.

Úgy érzetem, valaki figyel bennünket: valaki, aki a szoba köveiben lakik, szégyellni kezdtem magam, mintha törvénytelent cselekednék, jogtalan bitorlója volnék valaminek – vagy valakinek?!

Szerettem volna, ha nem világítanak a gyertyák, ha jótékony sötétben, kísértetek nélkül ölelhetem szerelmem, de féltem is: a sötétben eltűnhet mellőlem, és újra egyedül ébredek.

Nem szóltam inkább, de a csókok megkeseredtek száraz ajkaimon, ujjaim hegye kihűlt, nyirkos tapintású tenyerem simítása nem okozhatott neki örömet.

Hátam ívbe feszült, de nem a vágytól, hanem a feszültségtől, és amikor magamhoz szorítottam, válla fölött az árnyakat lestem, mikor érnek el csápjai.

Álmatlanul vergődtem át az éjszakán, míg végre elfogyott a mécsesek kanóca, elhamvadt a kandalló tüze, és pirkadni kezdett. Akkor végre enyhült a félelmem, a titokzatos kísértet visszahúzódott a szobából, és szabadon lélegezhettem.

Az udvarház lassan benépesült. Ahogy híre ment, hogy az uralkodó új feleséget talált, cselédek kopogtattak a kapukon, mesterek kértek munkát, falusiak hoztak apró ajándékokat. A lyukas esőcsatornát megfoldozták, a tavaszi esőktől szökőkúttá változtak a mogorva sárkányok, ahogy a torkukon lezúduló vizet apró kőmedencékbe okádták. A tető alá madarak költöztek, és a vakolat repedéseiből kúszónövények indultak útnak, beszőtték a málló falakat, és apró szirmú, fehér virágokat hoztak. A fenyegető tekintetű, kissé kancsallá faragott vízköpők zavartan guggoltak az ablakpárkányokon, mert a futórózsa indái koszorút szőttek hegyes fülük köré, és némelyikük orrára fecskék raktak fészket.

Belül eltűnt a por, a pókhálók, az ablakokon végre ki lehetett látni, a kandallókban tűz lobogott, a vázákban virágok illatoztak. A lakatlan hodály otthonná vált.

De a toronyszoba ellenállt, nem hódolt be. A falaira kúszó növények elszáradtak, csak a csupa tüske indákat tűrte meg, a vízköpők és az eresz sárkányai hangtalanul, de szüntelen bömböltek, a madarak messze elkerülték a fészekrakásra alkalmas helyeket.

Belül enyhe dohszag maradt, bármilyen alaposan takarították is ki, és az ablakok alig-alig engedték át a fényt. A pók, aki a fátylamat szőtte, sűrű bocsánatkérések közepette elköltözött a sarokból, árnyékom pedig – valahányszor beléptem az ajtón, apróra zsugorodott össze, hogy elbújhasson a falakból előbújó, karmos árny-szörnyek elől.

A mécseseket minden éjjel meggyújtotta valaki, és hiába fújtam el őket, egy pillanat múlva újra fellobbantak. A kandalló tüze képtelen volt lobogva égni, és nem a kormos kémény miatt, mint ahogy kedvesem állította. Vázákat állítottam minden sarokba, teleraktam a tavasz legszebb virágaival, jácint, sárga nárcisz, tulipán illatozott benne – de csak egyetlen éjen át, aztán összetöppedtek, elfonnyadtak, vizük dögszagú mocsárrá változott.

A szoba valaki másnak engedelmeskedett – megértettem: nem volt keresnivalóm benne. Egyetlen egyszer tettem szóvá, hogy talán választhatnánk másik szobát, szebbet, melegebbet ennél, de Kedvesem csodálkozva meredt rám: ez a ház legtágasabb szobája, és innen a legszebb a kilátás – nem szeretne elköltözni belőle. Ő vak volt, én vakon szerettem őt.

Az idő telt, a tavasz nyárba fordult, és szinte minden pillanatot kint tölthettem a szabadban – már irtóztam a szobától, a nyirkos párnáktól, az örömtelen szeretkezés kényszerétől, saját ölelésem lankadt mivoltától. Ha meghallottam a hátam mögött a szobánk kilincsének csattanását, a kulcs fordulását a zárban, bezárultam én is, a dohos szobában penészvirággá fonnyadtam. Hiába, hogy a tornyom kívül reszkettem a vágytól, hogy érinteni vágytam Szerelmemet, ha az uralkodópár minden lépését szolgák alázatos hada követte.

Mégis kint voltam, akárhányszor tehettem. Azon a napon is. Elnyílt virágok száraz szirmait szedegettem, hogy elég levegőt és fényt kapjanak a még most serkenő bimbók, amikor zajt hallottam, és felegyenesedtem.

Díszes ruhás küldöttség állt a lépcsők előtt, prüszkölő paripák, aranysujtással ékes hintók. Mind meghajoltak uruk előtt, de arcukon nem tisztelet, hanem kelletlen alázat ült, gőg, megvetés.

Ajándékot hoztak – drága szövésű kelmét, nehéz veretű ékszereket, és a hírt: nemsokára sor kerül a koronázási ceremóniára. Rám csak egy pillantást vetettek – bársonyköpenyes urak, nyakukon nemesfémből vert koloncokkal – mosolyuk sem őszinte nem volt, sem jóindulatú.

Visszakoztam volna, de nem lehetett. Mindeddig elhitettem magammal, hogy kettőnkből áll a világ, a világ viszont (uram országa, a MI országunk) követelni kezdte, ami jár neki: élére királyt, a király mellé királynét. Csakhogy én már megkaptam, amire vágytam – nem kértem többet. Fáztam a gondolattól, hogy egy idegen(!) ország asszony legyek.

Hamar eljött a koronázás napja. Míg az esti szertartásra készültem, éreztem a szoba mérhetetlen dühét. De nem szólhattam róla, mert kedvesem így is bolondnak tartott egy ideje, hogy egy szobától, egy élettelen helyiségtől rettegek.

Azt reméltem, az öreg templomban lesz az ünnep, ahol hajdan a menyegzőnk is volt, de a hintónk eldöcögött a keskeny utacska mellett, messzire, ahol még soha nem jártam, soktornyú, hivalkodó székesegyházhoz. Ismeretlen emberek százai bámultak rám, nem éljeneztek, nem szórtak virágot, némán, értetlenül néztek, és csak királyuk kedvéért hajoltak meg. Mintha világnyivá tágult volna az öreg udvarház tornya. Arra gyanakodtam, valóban bolond vagyok, ahogy régen állították.

Nehéz, fekete bársonyruhát viseltem, magasan zárt nyakkal, hosszan leomló ujjai eltakarták a kézfejem, szoknyáját oly sok alsószoknya és abroncs tartotta, hogy alig bírtam megemelni, míg lépkedtem felfelé az alabástrom lépcsőfokokon.

A halcsonttal merevített gallér fojtogatott és szúrt, a bársony e nyári éjen túl meleg volt, és e komor fekete pompa inkább illett volna egy temetésre, mint koronázási ünnepre.

De viselnem kellett, épp úgy, mint az ónixokkal kirakott ezüst nyakboglárt – leszorított, a korona miatt dísztelen hajammal és sápadt arcommal magam voltam a kérlelhetetlen kegyetlenség.

A ruha és a felém szálló oktalan gyűlölet súlya alatt vállam megroggyant, hátam sajogni kezdett, de esendőségem nem mutathattam. Büszke tartással igyekeztem a székesegyház belseje felé.

A templomban is ugyanaz a keserű doh-szag fogadott, mint otthon. A trón hideg volt, Kedvesem keze is, és ahogy a főpap elkezdte kántálni az imákat, rájöttem, férjem egyszer sem nézett rám, mióta elindultunk.

Az ima monoton hangjai elhaltak, dübörgés jelezte, ahogy a hívek térdre borultak, a pap megjelent előttem, felismertem: ő hozta a hírt, mosolya olyan, mintha vicsorogna. A szemembe nézett, és áldás helyett ezt mondta: a király előző hitveséé volt ez a korona – és a fejemre tette.

Az aranyba süllyesztett rubinok vérvörösen felszikráztak, fényük az arcomra vetült – később azt mondták, olybá tűnt, mintha vérkönnyeket sírnék.

Sejtettem immár, ki lakik a toronyszobában – az, aki ragaszkodik a koronához, és ragaszkodik a urához – az én uramhoz!

A vaskos aranypánt szorította a fejem, nyakam majd’ megbicsaklott alatta, a levegő elfogyott a hatalmas szentély belsejében, és a hívek egyetlen mosolyt sem pazaroltak új királynéjukra. Idegen voltam – idegen is maradtam. Szegények és gazdagok egyként fordultak el tőlünk, szétszéledtek, nem vártak esküt, adományt, sem ünnepet. Ketten maradtunk a főpap fogadótermében: király és királyné.

Nehéz kehelyből hideg, savanykás bort ittunk, a fejem fájt, hogy elhomályosult köröttem minden, és tudtam: elvettem valamit, amit nem szabadott volna, hogy felkínáljanak. Az ősi törvény nem szerette a betolakodókat.

Leemeltem a koronát a fejemről – súlyosabb volt, mint gondoltam –, és a királynak nyújtottam.

- Visszaadom – mondtam – úgy tűnik, nem engem illet.

- Tedd vissza, és viseld – parancsolt rám. – te kérted: hát megkaptad. Hisz bármit megtettél volna azért, hogy a hitvesem légy, és a palotámban lakhass, a koronát viselhesd!

Amit akkor nem értettem, megértem ma: a király hitvesének lenni több, mint hittem, mint vágytam. Néha azt kívánom, bár maradtam volna törvényt szegő szerető, de tudom, ha ismét fiatal lehetnék, újra hozzámennék az idegen birodalom királyához. Azért az egyetlen éjszakán át tartó boldogságért, amíg álmatlanul vártam a menyegzőm napját, és azért a fél napi feltétlen hitért, amit akkor éreztem, amikor az öreg templom oltára előtt álltunk: csak ő és én és a vén, reszkető kezű pap.

Viseltem hát a koronát, és viselem a mai napig. Amikor a hosszú tél után tavaszodni kezd, még látom az ő szemében is azt, amit hajdan: szerelmet, vágyat, reményt.

De éjszakánként még mindig égnek a mécsesek a toronyszobában, és testem hideg, élettelen, nem válaszol az ő ölelésére, mert tudom, figyelnek bennünket a falak, a sarkokból előnyúló árnyak.

Ma már értem, mit jelent, hogy senki sem szegheti meg az ősi törvényt. Csakhogy én nem halállal lakoltam. Hanem az életemmel.