Mint amikor gyónás után a hívők lelke megtisztul, és a megkönnyebbüléstől könnycseppek csorognak le az arcán, úgy jött megváltásként az eső.
Az ég egész délután szennyes-kék volt, a felhők közül zöldes árnyalattal szórta szét sugarait a nap, és mindent valami valószínűtlen sárgás-zöld árnyalatba borított.
Utána lilába hajlott, majd lilás-szürkébe, megélénkült a szél, és rohanni kezdett a panelházak közötti folyosókon.
Eleinte csak a szemetet kapta fel, papírdarabok, kényes táncú nylonzacskók röpködtek a levegőben, aztán rátalált a régről ottmaradt maradék avarra is. Amikor már ez sem volt elég, a virágzó fák fehér és rózsaszín szirmait kezdte tépdesni, mint megvadult szerető, és rügyező gallyacskákat tört magának vadóc játékához.
Mégsem lehetett haragudni a szélre, mert olyan ősi, olyan természetes volt, hogy az ember átadta magát a rohamának.
Kitárt karokkal próbáltam repülni, és élveztem, amikor egy-egy újabb széllökés elkapott és tovalendített. Másik utcába fordulva kis ideig széllel szemben törtem, de az is jó volt, erőmet próbálgatni valami emberfelettivel szemben.
Vékony pólóm, farmerom a testemre tapadt, karom lúdbőrözni kezdett, harcoltam a széllel, a feszültség nőttön-nőtt bennem, és ha körmeim akkor fémhez érnek, talán lilás szikracsóvát húzok magam után.
Beértem a lépcsőházba, magamra csuktam a súlyos fémkaput, aztán a félhomályban botorkálva másztam fel az emeletre, kerestem a kulcsot és estem be a lakásba. Nem gyújtottam villanyt, mert féltem, a hideg lámpafény kikergetné belőlem az érzéseket, hogy megint olyan lennék, mint egy kiürült gubó, amit a báb elhagyott.
A vihar még mindig csak készülődött kitörni, néha kékes fény törte meg a benti sötétséget, de még túl messze voltak a villámok. Tarkómon borzolódni kezdett a szőr, megint libabőrös lett a karom, és mintha ült volna valami a mellemen: saját létezésem rémisztő lidérce.
Hatalmas kortyokban próbáltam nyelni a levegőt, de nem jutott elég a tüdőmbe, mellkasom majd' szétpattant. Ablakot nyitottam, de a szél kitaszította a kezemből, a fehér függöny pedig szilaj lobogásba kezdett - úgy tűnt, mintha ők ketten vad szeretkezésbe fogtak volna.
Véget vetettem a násznak, és abban a pillanatban, ahogy az ablak becsukódott, hatalmas dördüléssel kitört a vihar. Óriási esőcseppek robbantak szét az üvegen, először csak néhány, mintha valaki csendben sírni kezdett volna, aztán rákezdte és szakadt, szakadt.
Varázsütésre múlt el mellkasomból a szorítás, újra kaptam levegőt, végre magamhoz tértem beteges kábultságomtól.
Vizet tettem fel forrni, teát főztem, és a szürke, esős félhomályban az ablakhoz ültem, és kifelé bámultam.
Bámultam a fákat, ahogy hajladoznak az enyhülő szélben, a smaragd leveleket, ahogy végigcsordul rajtuk a víz.
Bámultam a bögrémben gőzölgő, karmazsin-szín teát, beszívtam erős gyümölcsillatát, hűlő kezeimet melengettem vele. Hallgattam a kinti zajokat, és egy pillanatra (vagy talán kettőre is) tökéletesnek gondoltam az életemet.
Hiszen ennél többre nem is vágyhattam.
Mint amikor gyónás után a hívők lelke megtisztul, és a megkönnyebbüléstől könnycseppek csorognak le az arcán, úgy csorgott végig az ablakomon is az eső, és sírtam én is nem létező, néma könnyeket.
Kiittam a teát, és olvasni próbáltam, de nem értettem, miről is olvasok. Idegenek voltak a betűk: mit nekem halott szavak, hisz odakint zuhog az eső, távolról még idehallatszik a menydörgés, és varázslatos ritmust ad a délutánnak a kocsik kereke alatt surrogó víz.
Puha pléd alatt ringatóztam, a falra bámultam és semmit sem láttam, csak a bennem pergő filmet, és hallgattam a vihar muzsikáját.
Nem aludtam el, csak néhány pillanatra behúzódtam, egészen mélyen a kis csigaházam rejtekébe, és nem engedtem, hogy bármi is fájjon.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire visszatértem a kinti világba.
Az ablakra néztem, és láttam, hogy az eső elállt.
Már csak a lehulló cseppektől rezzent meg egy-egy levél, a borús szürkeséget halvány napsütés oldotta, és valahol a látóhatár mentén vörös csík ragyogott, előkészítve a naplementét.
Nem lehetett tovább bírni, mennem kellett, képtelenség volt, hogy bent maradjak a szobában - cipőt, pulóvert rántva száguldottam le a lépcsőkön, és futottam a fák alá.
A járdát levelek és virágszirmok borították, meg hatalmas tócsák, a beton bálnahát-fényesen feketéllett, a fűszálakon pedig milliárdnyi drágakőként csillogtak a vízcseppek.
A levegőben ezer illat keveredett: az ázott aszfalt, a nemrég nyírt fű, a virágzó fák olyan illatkavalkádot párállottak magukból, hogy döbbenten megálltam és azt sem bántam, hogy a fák ágairól a nyakamba csorog a víz.
Vajon miért építenek az emberek kőből templomot? Hát nem volna könnyebb itt, a fák alatt feloldozást találni? Varázsszóra, akárha zsoltár, madarak megkönnyebbült éneke csendült fel, ahogy hírül adták egymásnak, hogy elmúlt a vihar - zsongani kezdett az agyam, csupa fényes, vidám gondolat, erő és nyugalom, tetterő és lendület szálltak meg, és miközben örültem az életnek, lábaim átvették az irányítást az agyamtól, és a tó partjára vittek.
Ott is minden vizes volt: a padok, a fák, a fű, alig találtam egy tenyérnyi száraz helyet, ahová leülhettem.
A vizet néztem, az iszapbarna, felkavarodott, hínáros vizet, az alig ütköző nádszálakat, a dús bokrok tépázott kis sárga virágait. Bámultam a borzas tollakkal szárítkozó, sápogó kacsákat a kicsi sziget biztonságos partján, és derültem a tócsákkal teli járdán tipegő, nagyokat sóhajtó tacsikutyán, aki, lám, ilyen időben is sétálni jön a gazdival.
Értelmetlen és felesleges gondolatokat szórtam ki a fejemből, nem akartam töprengeni, csak átadni magam a vihar utáni tiszta világnak. Nézni a tavat, apró kortyokban nyelni a késő tavaszt.
Nem sokáig tehettem.
Előbb csak egy-két csepp hullott a vízbe, apró, fodrozódó örvényt keltve, aztán újra eleredt az eső: óriás cseppek potyogtak a tóba, összezúzva a nyugodt víztükröt, hatalmas buborékok csobbantak fel: mozgásba lendült a víz.
Csak egy pillanatig tétováztam, aztán felkeltem, és lassú léptekkel elindultam - az ellenkező irányba, mint amerre igazából kellett volna.
Az eső egyre ömlött, én meg zsebre dugott kézzel sétáltam. Csak addig volt kellemetlen, amíg az első néhány jéghideg csepp a gallérom alá pottyant, utána már megszoktam, és élveztem, ahogy végigfolyik rajtam a hűvös eső: a hajamon, a szemöldökömön hintáztak, az orrom vonalán a számba csorogtak, átnedvesítették a vékony pulóvert, végképp rám tapasztották a nadrágot.
Néhányan esernyővel a kezükben siettek el mellettem, és idegenkedve nézték esőáztatta alakomat és az arcomon játszó derűs, gondtalan mosolyt.
A megtisztulás utáni megkönnyebbülést.
Az örömét, hogy élhetek.