„Crawling in my skin
these wounds they will not heal
fear is how I fall
confusing what is real..."

                              /Linkin Park/

                                                  A gyertyák lobogó lángjába meredek, de nem látok semmit: sem az izzó kanócot, sem a lángok sárga táncát.
Körvonaltalan, kékes ködben úszó napok suhannak tova, egyik a másik után - szinte érzem a szelüket, ahogy meglebbentik kusza tincseimet. Máskor úgy tűnik, megáll az idő - jégbe dermed minden szó, minden mozdulat.
Lelassul, felpörög, újra lelassul körülöttem minden - szédülök, és lassan végleg elveszítem a kapcsolatot a külvilággal.
Zavaros, szétfolyó világ - már nem tudom, mi a való.
Már a Te arcodat sem látom. Máskor a víz tükrébe nézve, virágok kelyhébe bámulva is Téged láttalak, most hiába kereslek, csak néha bukkansz fel gondolataim közt, magányos, poros kísértetként bolyongva.
Éjszakánként néha kitárom a korhadó ablaktáblákat és végigbámulok a tájon: az ezüst hold sugarai végigcsorognak a távoli fenyvesek égbe nyúló fáin, a szemközti hegyek kopasz szikláin, a torony alatt rohanó patak csipkés partján, és olyankor múló vágy fog el utánad. De alakod egyre halványul bennem, és már nem is tudom, félek-e vagy várom azt a pillanatot, amikor végképp emlékpárává foszlasz?!
Szabadulás lesz-e a pokolból, a börtönből, amibe magamat zártam, feloldozás, vagy épp ellenkezőleg - ha eltűnsz belőlem, talán végképp alámerülők a kavargó zajban.
...amikor már nem tudom magamban felidézni homlokod simaságát, vagy szád sarkának puhaságát, majd akkor hagyhatom el ezt a tornyot - így vagy úgy -, de akarni fogom-e egyáltalán, vagy eggyé válok a lassan folydogáló fehér viasszal, a porlepte, szürke pókhálókkal?

Az első hetek... az első hetek még üvöltő, nyáladzó zokogással teltek, sebesre vertem az öklöm a vaspántos ajtó kemény deszkáin, véresre haraptam a nyelvem, míg nevedet ordítottam a kihalt tájba.
Tépett fátylam foszlányai őrült szárnyként lobogtak az arcom körül, halvány magnólia-illat áradt valaha-volt ruhám szépséges fehér redőiből, szívem még a nászinduló ritmusára dobbant, de fülemben már ezer rémült torok őrjöngése visszhangzott - és még láttam magunkat, ahogy a hatalmas terem közepén önfeledten keringünk, a ránk emelt serlegek ezüst falán visszatükröződünk - torz szörny násztánca...
Elvakult szerelmem nem látta a karmaidat, sárgába forduló szemeid, képtelen voltam hinni a torkod mélyéből előtörő üvöltésnek, hagytam, hogy magaddal ragadj, vágtasson velünk a ló birodalmakon át...
A vasalt ajtó dörrenése, a kulcs csikorgása, a dohos hideg térített észhez, de még mindig nem Te, csak a fogság gondolata töltött el rettegéssel.
Sikoltoztam, amikor a falak repedéseiből száz meg száz pincebogár özönlött elő - hullámzott tőlük a koszos kőpadló, a bogarak rejtélyes arabeszkekké rendeződtek és ringatóztak, mintha különös szertartás részesei lennének.
Az ocsmány, szürke dögök táncuk végeztén felém indultak, mászni kezdtek felfelé a lábszáramon, piciny lábaik sokasága irtózó borzongást keltett, ők meg csak másztak tovább, végig a testemen, fel a hasamon, a két mellem dombján, és hiába toporzékoltam sikoltozva, hiába söpörtem le őket magamról, helyükbe újabb bogarak özönlöttek. Ellepték a nyakam, belemásztak a fülembe, és megrohanták az arcomat. Belémszakadt a tagolatlan üvöltés, inkább nem moccantam, lehunyt szemekkel, szorosra zárt ajkakkal, szobor-mereven álltam. Éreztem, ahogy lábaik kotorásznak a fejbőrömön, csípős szagú nyálkájukkal tincsekbe tapasztják a hajam, megpróbálnak a szempilláim alá furakodni, hogy ihassanak a szemem sarkában összegyűlt, sós könnyből.
Nem tudom, meddig álltam úgy, mozdulatlanul, visszahúzódva agyam legbelső, puha mélységeibe. Rád gondoltam, utolsó érintéseidre, forró ajkad hűlő nyomára a testemen, suttogó szavaid visszhangjára a fülemben.
...amikor felnyitottam a szemem, már éjszaka volt: a toronyszoba sarkaiból félelmetes árnyak kúsztak felém, és velük együtt új rémségek: kövér, szürke patkányok.
Csupasz farkuk kígyózó érintése újabb iszonyat: ájulásba menekültem előlük.
Még mindig sötét volt, amikor magamhoz tértem. Egyedül voltam a szobában, csak néhány rovar nyalogatta alvadó véremet a patkányok harapta sebekben.
Az első éjszaka volt, amikor elátkoztalak.

...és elátkoztalak még számtalanszor, amikor lilás villámok repesztették meg a fényesszürke eget körülöttem, amikor az ég dörgése elnyelte zokogásom hangját, amikor a szél kínlódó gyermekként sírt és vonyított és a bezárt ablaktáblákat tépdeste.
És amikor álmomban érted nyúlva ujjaim a penészes falba ütköztek.

De még nálad is jobban gyűlöltem magamat azokon a reggeleken, amelyek az újra Veled töltött éjszakákat követték.

Az első éjszaka... emlékszem jól: halk koppanások az ajtón, akkor is, és azóta is mindig jelezték, ha elérkezett a nagy nap, a Te napod, mikor velem kívánod tölteni az éjszakát.
Kifejezéstelen arcú, kövér asszony érkezett, görnyedt hátú rémségek cipelték utána a dézsát - mind a Te alattvalóid, ocsmány országod teremtményei. Nem szólt egyik sem, a szolgák némán hátráltak ki az ajtón, döglégy-zöld, dülledt szemük mohón tapadt rám. Az asszony is néma maradt, amikor magunkra maradtunk, csak félszavakat vakkantott utasításként és a dézsába parancsolt. A forró vízben vörösre dörzsölte a testem, töredezett körmű, hurkás ujjaival megmosdatott, hiába próbáltam ellökni a kezét, majd gépies mozdulatokkal kesernyés illatú fűszeres olajat masszírozott a bőrömbe, a hajlataimba. Hullabűzétől émelyegni kezdtem, lélektelen érintésétől irtóztam, akár a patkányok csupasz farkától.
Ő pedig tovább matatott rajtam: tornyos kontyba kényszerítette bogárnyálkától recsegő hajam, megkövült vércseppeket tűzött a tincsek közé, végezetül rám adta ajándékod: egy széles abroncsú, nehéz, sötétvörös ruhát.
Nem válaszolt egyetlen kérdésemre sem, csak karon ragadott és vonszolt maga után, hallgatásba burkolózva trappolt lefelé a szűk, piszkos csigalépcsőn, és magyarázat nélkül hagyott ott egy szobában, bezárva mögöttem az ajtót.
A teremnyi szobát óriási viasztömbök lobogó lángja vonta sárga félhomályba, fekete árnyalatot kölcsönzött ruhám vörös selymének, halotti maszkká sápasztotta arcomat. Élettelen szoba volt, hideg, kongó ürességű, míg be nem léptél. Veled megtelt a terem, szemem kitágult íriszén visszatükröződtél, szemrehányásaim, átkaim megakadtak a torkomon.
A valóság és az őrület határán Beléd kapaszkodtam. Képes voltam meggyőzni magam, hogy ha mások csúfnak látnak is, nem szabad hinnem nekik.
Én szépnek láttalak, szépnek és szánandónak, akinek gyűlöletes létét én vagyok hívatva enyhíteni, én vagyok számodra a kárpótlás, a menedék, az Egy, az Igaz, és szenvedtem a Te fájdalmaid miatt.
Elfelejtettem haragudni Rád, amíg egymás ajkáról ittuk a mézbort, amíg rebbenő ujjakkal simogattuk egymást, és sokáig ezeknek az éjszakáknak az ígérete akadályozta meg, hogy meggyűlöljelek.

De találkozásaink megritkultak, a Hold egyre többször fogyott el és telt meg újra, mire megint értem küldtél. Egyre többször figyeltem lázasan, megfeszített érzékekkel, mikor hallom a halk koppantásokat az ajtón, és egyre többször feküdtem le összeszorult szívvel, magányosan.
Vércsepp-színű, csodás ruhám kifakult és cafatokká szakadt, testemen sárga hegekké gyógyultak a patkányharapások, ajkam elfeledte szád ízét, Te meg nem jöttél, hiába vártalak.
Soká, nagyon soká láttalak ismét: vizslató szemekkel néztelek, kerestem átkos nappalaid, szörnyű szenvedéseid nyomát, de mást találtam. Közöttünk üvegből és ködből szőtt testű, ismeretlen alak állt. A nélkülem töltött, elnyúló nappalok nem rémséges testben való kínlódásokról szóltak, sokkal inkább Valaki Másról, és annak a másiknak a tükörképe jelent meg sötétülő szembogaramban, amikor kutatón a szemedbe fúrtam a tekintetem.
Azon az éjszakán jéggé fagytam karjaidban, s vállad felett a mennyezet árnyait, repedéseit bámultam, amik az Ő alakjává álltak össze ritmikus mozgásunk hullámzásában. Ujjaim gépiesen simogatták a tarkódat, féltékenységtől elboruló elmém zavaros meséket szőtt a szeretkezés lagymatag ködébe.

Reggel cserepes ajkú, égő szemű lidérc bámult rám a sarokban álló tükörből. Kékes bőrén átütöttek az erek, haja fénytelen, kócos tömeg.
Magamra ismertem.
Sikolyomat visszaverték a környező hegyek, a tükör darabokra tört, de az öreg, faragott keret egyben tartotta a csillogó szilánkokat.
Újra belenéztem, és ahány cserép, annyi arcot láttam - s annyi darabra hullott szét a lelkem.
Éreztem, hogy könnyek folynak a szememből - kezembe temettem az arcom, s rajta maradt véres ujjaim nyoma: a tükör szilánkjai összeszabdalták a tenyerem.
Zokogásom elnyelte az előözönlő patkányok vinnyogását.

A gyertyák lobogó lángjába meredek, de nem látok semmit: sem az izzó kanócot, sem a lángok sárga táncát.
Körvonaltalan, kékes ködben úszó napok suhannak tova, egyik a másik után - szinte érzem a szelüket, ahogy meglebbentik kusza tincseimet. Máskor úgy tűnik, megáll az idő - jégbe dermed minden szó, minden mozdulat.
Lelassul, felpörög, újra lelassul körülöttem minden - szédülök, és lassan végleg elveszítem a kapcsolatot a külvilággal.
Zavaros, szétfolyó világ - már nem tudom, mi a való.
Már a Te arcodat sem látom. Hajdan a víz tükrébe nézve, virágok kelyhébe bámulva is Téged láttalak, most hiába kereslek, csak néha bukkansz fel gondolataim közt, magányos, poros kísértetként bolyongva.
Éjszakánként néha kitárom a korhadó ablaktáblákat és végigbámulok a tájon, de valójában nem látok semmit.
A világ darabokra hullik, a falak körém záródnak, fojtogatnak, és a mélybe meredve úgy érzem, hogy zuhanok.
Elmosódik körülöttem a tér és az idő, nincs már itt és most, nincs más, csak a felszín alatt lüktető nyugtalanság, a megnevezhetetlen rémület és sötét, iszapszerű reménytelenség.
Patkányrágta sebeim már be sem gyógyulnak, húsomból élő és túlvilági szörnyek lakomáznak.
Néha újra látom magam előtt a rég eltűnt nászmenetet, ahogy elvonult a torony alatt, látom melletted ülő ifjú feleséged, aki feloldotta az átkot, nézem visszanyert szépséged, távolodó alakod, és utánad nyúlok.
Karmos mancsom csak a levegőt markolja.
Látomás vagy, őrült agyam szánalmas víziója csupán.

                                              A gyertyák lobogó lángjába meredek, de nem látok semmit: sem az izzó kanócot, sem a lángok sárga táncát. Csak Téged látlak, távolodó, hazug, hűtlen Kedvesem.