Villámok törték szilánkosra a mélylila színben úszó égboltot. A menydörgés végigrobajlott a tájon, összerezzent tőle élő és holt.
Leginkább mégis a holtak, hiszen élő ember már rég nem járt ezen a vidéken.
A magányban elveszítettem az időérzékemet - talán száz vagy kétszáz év is eltelt azóta, hogy utoljára léptek koppantak az utak szürke kövein - de az is lehet, csak néhány napja, csak néhány rémisztően hosszúnak tűnő napja, hogy a csend lakja a várost.
Az emlékeim kuszák, zavarosak. Egy odúban tértem magamhoz - egy szűk, sötét odúban, az erdő mélyén, egy tölgy korhadt, reszketeg törzsében. Alig tudtam mozdulni a szűk helyen, lábaim elzsibbadtak, a szárnyaimmal teljesen körbetekertem magam, úgy gunnyasztottam.
A szárnyaimmal - ott, a fa sötét odvában először természetesnek tűnt, aztán lassan magamhoz tértem - és ragacsos, sötét félelem kerített hatalmába.
Kerestem az AZELŐTT utolsó pillanatát - és halottakat láttam. Az utcákon, az árkokban, a boltozatos kapualjakban, mindenütt holtak feküdtek - riadtan dülledő szemükre, vicsorgó szájukra korom és pernye rakódott. A tetők felett fehér füst szállt, és tűz narancssárga fénye világított, mint ünnepekkor a fáklyák lángja. De akik azelőtt a tereken táncoltak, sültet faltak és bort vedeltek, sötét szobákban szerelmeskedtek, most visszavonhatatlanul halottak voltak - még az ismerősök arca is idegen.
Nem tudom már, hogyan kerültem oda, arra az éjszakára alig emlékszem, de azt tudom, kerestem valakit. A tetemek között kutattam, és fohászkodtam, hogy ne találjam.
Egyre beljebb jutottam a városban, a belső vár felé igyekeztem, ott hallottam meg a hangját. Csatazajban, kardok fémes csörgésén át hallottam vezényszavait, pattogó parancsait egyre rekedtebben, és hallottam sebesültek hangját, ahogy életükért könyörögnek - és az ellenség kegyetlen röhögését.
Nem mentem tovább - talán gyávaságból, mert féltem, veszni látom, talán önzésből, talán önáltatásból.
Térdre rogytam egy ház sarkánál, és imádkozni kezdtem. Szólítottam minden istent, akikről valaha hallottam, akiknek templomát, szentélyét valaha is láttam, vagy áldozatot mutattam be bennük. 
Aztán szólítottam azokat, akikről az emberi emlékezetnek már meg kellett volna feledkeznie, akikről még suttogva sem beszélhetett senki - akik áldozatra várva senyvedtek a halhatatlanság börtönében.
Soha nem ismert imák idegen szavai tolultak a számra - az Ő életét kértem, cserébe BÁRMIÉRT - ostobán, elvakultan, naivan. Tényleg hittem, hogy nem fizettetik meg velem az árát.
Nem tudom, melyik volt. Nem tudom, melyiknek állt hatalmában az ajkamra adni az átkozott szavakat, nem tudom, ki nyúlt át évezredek sötétségén, hogy általam új életre keljen.
Amikor kinyitottam a szemem, magam alatt füstölgő romokat láttam, üszkös gerendákat, ahogy vádlón felém mutatnak, és a holdfényben alabástrom-színnel ragyogó, keselyűk csupaszította csontokat.
Magam alatt... alattam terült el a város - vagyis ami megmaradt belőle.
Élesen vijjogva lendültem neki a levegőnek, kihunyó öntudattal keresve menedéket - és ébredtem a fa odvában.
Miután kikászálódtam az üregből, nem tudtam, az erdő melyik részén lehetek. A hold világított felettem, a fényénél kerestem az utat, míg rá nem jöttem, hogy ha szárnyaim vannak, repülhetek is.
A magasból aztán ráleltem a romokra.

Ha valaki életben maradt is a mészárlás után, már rég elmenekülhetett. Nem volt már senki, aki feltámaszthatta volna a halott várost, de lehet, amúgy is képtelenség lett volna. Alig maradt épen 1-2 fal, s azokból is üres ablakszemek meredtek rám.
Csak a belső vár néhány tornya maradt állva, sértetlenül - s benne az én szobám. Ki tudja, ezt miért nem fosztották ki, miért nem hordták széjjel - minden a helyén volt, úgy állt, ahogy akkor éjjel hagytam, mikor a keresésére indultam.
Az ágy függönyei leeresztve, a párnák még őrizték a fejünk nyomát. Az asztalon két üvegpohár, alján a bor megecetesedett, a tálról lecsüngő rubin szemű szőlők mazsolává száradtak.
A fésülködőasztalomon pedig még ott a tégely az illatos olajjal, tenyeremben pedig az érintés emléke, ahogy a gyertyák félhomályában válladra simítom az olajat - vajon élsz-e még?!
Az aggodalom visszatérített a jelenbe - tudatosult bennem a hiányod, a város romjait behálózó csend, a magány - és saját létezésem.
Felmerült bennem a kérdés, vajon kivé, vagy mivé is lettem? A tükörtől reméltem a választ - a tükör volt az első, ami áldozatául esett csalódott, keserű haragomnak.
Valamikor az átalakulás folyamán lefoszlott testemről a ruha - puha, halvány bőröm helyén most száraz, pikkelyes burok feszült. Végtagjaimról mintha leszáradt volna a hús, a rátapadó hártyán áttűntek sárgás csontjaim.
És az arcom! Nem voltak már telt, lágy ajkaim, remegő orrcimpáim, kerek állam - horgas csőröm nőtt helyükre, kemény, sárgás csőr, szemeim színe felhígult, vizenyőskék kocsonya mélyén lüktetett piros pupillám. Tar koponyámra rászikkadt a bőr, ráncos, forradásos, torz vízfej ült ívbe hajló nyakamon.
De a legundorítóbbak a szárnyaim voltak: két óriási bőrlebernyeg feszült meg a hátamon, betakarva szinte az egész szobát. A beóvatoskodó hajnali fény átvilágította a vékony erekkel sűrűn behálózott szárnyakat.
A végén lévő görbe szarukarmok beleakadtak a szoba selyemkárpitjaiba - végighasították a függönyöket, a baldachint, ahogy esetlenül hadonásztam velük - és a tükör mintha nevetne rajtam, hűen mutatta minden mozdulatomat.
Mint ahogy az utolsó pillanatig hűen tükrözte a felé repülő nehéz serleget is. Aztán szilánkokra tört.

Azóta nem hagytam el a szobát. A falból előmerészkedő patkányokon élek - rágós húsuk elegendő táplálék, hogy életben maradjak, bár már nem tudom, mire várok.
Egy tágas, valaha párnákkal bélelt ablakfülkében kuporgok, homlokomat a mocskos üvegre hajtom, és lesem a halott tájat, a lassan földbe süppedő falakat, a füvet, amint harsányan zöldell valahavolt emberek csontjain.
Vagy mint most - lesem a vihart. A villámok mágikus mintáját, a felhők fodrozódását, a szél nyomában kavargó hullott faleveleket.
És amikor elered az eső, és cseppjei végiggördülnek az ablakaimon, azt képzelem, hogy én sírok. Hogy képes vagyok még sírni, s egy bosszúálló isten tömlöcéből lesz szabadulás.