Végre elérkezett ez is! A menyegzőm napja!

Úgy tűnik, nagyon, nagyon régóta várom már, holott alig egy éve, hogy először megpillantottam Őt, és csak néhány hónapja, hogy magával hozott.

Istenem! Én voltam a legboldogabb! Éjjel koccant az ablakom, és ő állt alatta, hosszú, fekete köpenyébe burkolózva. Azt kérdezte, elmegyek-e vele, és én habozás nélkül, azonnal igent mondtam.

A falon futó vadszőlő indáiba kapaszkodva másztam le a szobám ablakából, hallottam, ahogy a vékony gyökerek elpattannak, éreztem, hogy a növény meggyengül alattam, de nem féltem, mert biztos voltam benne, ha zuhannék, Ő elkap.

De nem estem le, baj nélkül értem földet, vékony hálóingemben, kócos, nagy hajammal takarózva. Párás, meleg nyári este volt, a kertben nyíló vörös rózsák és muskátlik tömény illata szinte elkábította a közéjük merészkedőt, elkábított engem is, lebegtem a boldogságtól, hogy végre az Övé lehetek.

Ahhoz, hogy végleg szabadok legyünk, át kellett mászni egy ócska, roskadozó kerítésen, és egy sekély árkon is át kellett ugrani. Hosszú ingemben ez nem ment könnyen, de ő segített: felém nyújtotta a kezét és tartott, hogy el ne essek.

Akkor éreztem először, milyen hidegek az ujjai.

A hintó távolabb várakozott, a falu szélén. Négy gyönyörű, fekete ló volt elé fogva, egy pedig szabadon legelt az útszéli bokrok mellett. Halkan prüszköltek, a földet kapálták, a házak felé tekingettek, vajon jön-e már a gazdájuk, vagy sokáig lesznek még tétlenségre kárhoztatva.

A bakon ülő kocsis a meleg ellenére kapucnis köpenyt viselt, nem látszott belőle semmi, még a szárat tartó keze sem.

Nem csak a lovak, hanem a hintó is fekete volt: csupán az abroncs belseje és a küllők voltak fehér nyírből, és az ablakokban függött bíborszín brokátfüggöny.

Szerelmesem besegített a kocsiba, de ő maga nem ült mellém, hanem a szabadon legelésző ló nyergébe szállt, aztán vágtatni kezdtek a lovak, és szinte röpültünk az út felett. Mikor kis idő elteltével kinéztem az ablakon, már ismeretlen tájon jártunk. Köröttünk nem volt más, csak száraz, szürke homok és bronz lombú, sárguló-sápadó fák.

Ijedten húzódtam vissza: idegen volt minden körülöttem, mintha másik világba csöppentem volna, csak a mellettem száguldó fekete mén és a nyergében ülő Kedvesem adott némi biztonságérzetet.

Talán el is szunnyadtam, mert amikor újra kipillantottam, már megváltozott a vidék. Apró faluban jártunk, a házak feketén gunnyasztottak az út szélén, ablakaik élettelenül, sötéten meredtek ránk. Csak a hó adott némi világosságot: a hold fényében fehéren szikráztak a háztetők és az utak. Kihajoltam, hogy jobban lássak.

A kocsis lassított, a lovak patája szelídebb ütemre kopogott a köveken.

Jegyesem hozzám hajolt és a fülembe súgta: ez már az én falum, az én birodalmam.

Csendesen kuporodtam vissza a bársony ülések viszonylagos melegébe. Kintről metsző hideg kúszott be a kocsiba, meztelen lábszáraim, könnyű hálóingbe bújtatott vállaim libabőröztek, fogaim össze-összekoccantak. Kedvesem birodalma fagyos volt, néma és ijesztő. Ha itt akkor is tél van, amikor másutt nyár, szomorú és magányos emberek lakhatják. Talán nem is véletlen, hogy olykor Szerelmem is búskomornak és elveszettnek tűnik.

A hintó meglódult, a lovak ismét vágtatni kezdtek, és én nagyon vártam már, hogy hazaérjek új otthonomba, ahol fény van és meleg, és végre a karjába simulhassak annak, akit szeretek - oly sok órát töltöttünk szűzies távolságban egymástól, a kertben sétálva, vagy a folyóparton, a kezemet is ma először érintette meg.

Kis idő elteltével a lovak megint lassítottak, majd megálltak. A hintó ajtaja kinyílt, kedvesem a kezét nyújtotta felém, hívogatóan intett.

Még nem vagyunk ott - szólt -, de szeretném megmutatni Neked, hová is tartunk.

Kiléptem a szabadba, bár még mindig nagyon fáztam, és nem töltött el lelkesedéssel, hogy a hidegben gyönyörködjem a tájban.

Aztán elfeledkeztem a hidegről, a csontig hatoló szelet sem éreztem, ami a hajamat cibálta. Egy szakadék szélén álltunk. Alattunk, rémisztő mélységben, fémszínű tenger ezüstös habjai nyaldosták a sziklákat, olyan erővel ostromolva őket, hogy a vízpermet elért az arcomig.

A csillagtalan égen szürke, vaskos felhők tanyáztak, mindeddig eltakarva előlem a holdat. De a szél addig hadakozott velük, míg a telihold kerek képe végül előbukkant mögülük, és beragyogta a tájat. Most láttam csak, hogy egy öböl partján állunk, a szemközti meredélyen áll a kastély, ahová tartunk. Magas, karcsú, csipkés tornyai a víz felett lebegő párába vesztek, falai még ilyen messziről is csillogtak a sós nedvességtől. Egyik oldala alól szinte már teljesen leomlott a száraz, sziklás talaj, kopasz téglák bámultak vakon a mélybe.

A másik oldalon sűrű erdő magasodott, az éjszakában alig tudtam megkülönböztetni a fákat a falaktól.

Egyetlen ablakban sem égett világ, mintha nem is vártak volna bennünket.

Te fázol - szólalt meg mellettem kedvesem -, ideje mennünk.

Valóban ideje volt. A látvány ugyan feledtette velem a zord időjárást, de a tagjaim elmerevedtek, és szemem sarkában megfagyott a kicsordulni készülő könnycsepp. Melegre vágytam, ágyra, párnákra, kandallóban lobogó tűzre. Szerelmem ölelésére.

Messziről ugyan nem látszott fény a kastély ablakaiban, de tévedtem, mégis vártak ránk. Ahogy a kocsi megállt a széles, öreg kőlépcső előtt, szolgák hada sereglett elő. Otthonosan mozogtak a sötétben, valaki Kedvesemet segítette le a lóról, más nekem nyitotta le a hintó hágcsóját, egy harmadik puha, meleg, bár kissé penész szagú köntös terített a vállaimra, amint kiléptem.

A lépcső tetején magas, szikár asszony várt, egyedül az ő kezében volt gyertya, amit magasra tartott, hogy lássam az utat, de így az ő arca árnyékban maradt.

Nem szólt, meghajolt, de nem túl mélyen, majd továbbra is szótlanul befelé intett.

Ő Chagrin - intett felé szerelmem -, ő irányítja a cselédséget, és ő fog téged kiszolgálni. Nem beszél.

Ijesztő asszony volt - szálfaegyenes háttal indult előttem felfelé a lépcsőn, olyan halkan és simán mozgott, mintha nem is lennének csontjai. Igyekeztem utána, de kedvesem nem tartott velünk. Ijedten fordultam hátra, de a félhomályban épp csak a körvonalait láttam, ahogy a lépcső alján áll és néz utánunk.

Reggel találkozunk! - szólt utánam, mintha kitalálta volna, mire gondolok, s én nem ellenkezhettem, egyedül kellett az éjszakát töltenem.

Chagrin kinyitott előttem egy hatalmas, vaspántokkal megerősített tölgyfaajtót, némán a kezembe nyomta a karos gyertyatartót, majd eltűnt a folyosó sötétjében.

Rémülten álltam a küszöbön, magamra hagyva egy óriási kastély ismeretlen falai közt. A szobámban is sötét volt, csak a kandalló tüze világított, és dohos, szellőzetlen szag áradt kifelé.

Egy közeli sarokból neszezés hallatszott, valami mintha elgurult volna, valami csörrent, és mintha távoli sikoly remegtette volna meg az ablakok üvegeit.

Úgy éreztem, mintha valaki figyelne, lesne rám a sűrű, tapintható sötétségből, aztán lágy sóhaj lebbentette meg a hajamat a halántékomnál. Ijedten fordultam meg, de mögöttem a folyosó üres volt. Valaki, valahol egy távoli zugban, tébolyodott nevetésre fakadt.

Beugrottam a szobámba, becsaptam az ajtót és nekitámaszkodtam a deszkáknak. Hangosan ziháltam, a kezem remegett, a gyertyák szörnyeket árny-vetítettek a padlóra és a falakra.

Bárki volt is kint, nem adta fel: körmeit végighúzta az ajtó deszkáin, aztán még egyszer, és még egyszer, megállás nélkül, monotonon, hogy a tarkómon meredezni kezdtek az apró hajszálak.

Rémülten tapogattam a kilincs felé, megtaláltam a zárban a nagy, veretes kulcsot, és megpróbáltam elfordítani. Az öreg, rozsdás zár akkora zajt csapott, hogy a többi szobában is visszhangzott, amikor a nyelve végre a helyére kattant. Kint elhallgatott a karistolás, vad szuszogás hallatszott, aztán végleg csend lett.

Rettegve forogtam körbe a szobában, de rajtam kívül senki nem volt bent. A gyér világításban csak annyit láttam, hogy a falakat vastag, régi, hímzett kárpit borítja, rajtuk kivehetetlen témájú olajfestmények függnek vaskos, arany keretekben, és öreg, sötétre pácolódott, szúette bútorok állnak mindenütt.

Hatalmas, baldachinos ágy uralta a teret, benne rengeteg, puffadt, fehér párna, mintha máris feküdne benne valaki. Az egyik sarokban mély, nehézkes karosszék, a másikban fésülködő-asztalka, rajta sok apró csecsebecse, felette tükör - vagy ami maradt belőle: kopott ezüstű, apróra tördelt szilánkok mozaikja aranyfüstös, antik keretben.

Ezt a szobát már nagyon, nagyon régen nem használhatták, ezt abból is tudtam, hogy dacára a kandallóban lobogó lángoknak, nyirkos hideg volt bent, és szellőzetlen, dohos, penészes szag. Különös volt. A kastély urának jegyese voltam, mégis olyan szobát adtak nekem, melyben már régen nem járt senki. A port ugyan letörölték a bútorokról és a padlóról, de tükröt nem tartották szükségesnek kicserélni, vagy az ablakokat kinyitni, hogy friss levegő tódulhasson befelé.

De bármilyen kellemetlen, taszító is volt a szoba, a világ minden kincséért sem merészkedtem volna ki a folyosóra szolgálót keresni, aki másik szobába vezet. Eloltottam a gyertyákat, és bebújtam a tömérdek párna és dagadt dunna közé. Az ágynemű is hideg volt, és nyirkos, a penészszag töményen áradt belőlük, de már ez sem érdekelt. A hosszú utazásban kimerültem és átfagytam, összegömbölyödtem hát, átöleltem magam és próbáltam átmelegedni, míg végül elszunnyadtam.

Így telt első éjszakám jegyesem kastélyában.

Reggel valaki elhúzta a függönyt, az éles fény behatolt a piszkos ablaküvegeken és egyenesen a szemembe tűzött. A kandallót valamikor kitisztították és újra meggyújtották a tüzet. Előtte hatalmas fakád állt, még gőzölgött benne a víz, de senki sem volt a szobában.

Egy asztalkán gyümölcsöt és sajtot tálaltak elém reggelire, éhesen tömtem magamba néhány falatot csak úgy állva, s majd azután, hogy első éhem csillapult, ültem le és reggeliztem rendesen.

Evés után vártam egy darabig, hogy előkerül egy cseléd vagy szobalány, de senki sem mutatkozott, beleereszkedtem hát a még mindig forró vízbe, hogy felmelegedjek benne és leázzon rólam a förtelmes szag, ami a párnákból ivódott a bőrömbe és a hajamba.
Mire végeztem, előkerült egy sápadt, apró termetű kislány. Lehajtott fejjel oldalazott be az ajtón, nem nézett rám, csak leterített az ágyra egy ruhát, majd elém tartott egy nagy kendőt, hogy beletörölközhessem. Nem szólt, fel sem emelte a fejét, arcvonásai elmosódtak, kivehetetlenek voltak, mintha pillanatról pillanatra változnának.

Beszélni próbáltam vele, a nevét tudakoltam, kérdeztem, hol van a kedvesem, de ő nem válaszolt, gépiesen törölgette a testem a durva szövésű lepedővel, tartotta elém a ruhát, amit hozott és fürgén, de gépiesen kapcsolgatta a gombokat, húzta a szalagokat.

A hajamat is megfésülte, erőteljes mozdulatokkal, nem durván, de érzéketlenül, szoros fonatokba csavarta, hajtűkkel rögzítette, és nem törődött vele, hogy megszúr, belémdöfi a hegyes csatokat.

Amikor elkészült, némán osont ki az ajtón, és vissza sem jött többet.

Egy ideig döbbenten álltam, végül elindultam lefelé a földszintre, remélve, hogy magyarázatot kapok a kérdéseimre.

Kedvesem már várt, a lépcső közepén állt és karját nyújtotta. Most először láttam nappali fényben, és megdöbbentett sápadtsága. Szemei karikásak voltak, mintha nem aludt volna, ajkai vértelenek, keze betegesen keskeny és hideg, ahogy az enyémet megfogta.

Közelebbről neki is penészszaga volt, mint az egész kastélynak, elegáns, de kissé divatjamúlt fekete öltönye pedig térdnél és könyöknél fényesre volt kopva. Az inge sem új volt, a kézelő és a gallér szélei foszladoztak, a mellény alól előbukkanó csipkezsabó pedig elsárgult már az idők folyamán.

Szántam a Kedvesem, aki ilyen nagy kastélyban ilyen szegényen és betegen él, és bizonyára nagyon egyedül van különös, néma szolgái között. Szorosabban simultam hát hozzá, hogy felmelegítsem, és megköszöntem a tőle kapott gyönyörű, sárga selyemből varrott ruhát.

Féltem, hogy nem találok Neked megfelelőt - vallotta be - de ez a ruha tökéletesen illik Rád. Van még valami, amit szeretnél? Mivel tehetnék a kedvedre, hogy boldog légy?

Azt feleltem, hogy én már így is boldog vagyok, hiszen vele lehetek, de aztán mégis megemlítettem a tükröt, vajon kicserélhetném-e.

Kérésem elgondolkoztatta, megígérte, hogy megemlíti Chagrin-nak, aztán sétálni hívott a télikertbe.

A télikert nem messze volt a kastély főbejáratától, ahol előző éjszaka leszálltam a hintóból. Homályos, koszlott üvegablakainak sarkát évszázados pókhálók folyták be, bennük régi és friss légytetemekkel. A növények levelei sárgák voltak és kókadtak, a földet vastagon borította a rothadó avar. Pálmák, törpeciprusok, magnóliák bágyadoztak rendszertelen halmokban, itt-ott ismeretlen eredetű gyökerek bújtak ki a földből és rángatták meg a szoknyámat.

Középen egy kőmedence állt, a benne lévő víz zöld, nyálkás, posványos löttyé sűrűsödött össze és rettenetesen büdös volt. A pára fojtogatott, szédülni kezdtem, próbáltam Kedvesem minél előbb arrébb vonszolni, s bár ő nem értette, mi történt velem, készségesen a szabadba vezetett..

Az üvegházból kilépve egy rózsakertbe jutottunk. Talán ez volt az egyetlen igazán gondozott és gyönyörű része ennek az öreg, haldokló kastélynak.

Amerre csak néztem, mindenütt teaillatot lehelő, vajszín rózsák nyíltak, sápadtak, elegánsak, némelyik szirmán még ott remegett a reggeli harmat.

Gyönyörűségemnek hangot adtam, és elfacsarodott a szívem, látván, szerelmem milyen gyerekesen örül annak, hogy végre örömet szerezhetett.

Szeretnél egy szálat a hajadba? - kérdezte, és lovagiasan rögtön le is szakított egy félig nyílt bimbót. A keze után kaptam, mert láttam, hogy pont egy tüskébe nyúlt, de ő mintha észre sem vette volna. A tüsök mélyen a bőre alá fúródott, én pedig már nyúltam a zsebkendőmért, hogy bekössem vérző ujját, de a sebből egy csepp vér sem fakadt.

De nem volt időm csodálkozni, mert magához vont, és a virágot a tincseim közé tűzte, aztán homlokon csókolt.

Nagyon sebesen dobogott a szívem, levegőt is alig kaptam a boldog izgalomtól, lehunyt szemmel nyújtottam felé az ajkamat, de a csók késlekedett. Mire felnéztem, már eltávolodott tőlem, egy másik rózsát szemlélt elmélyülten, mintha a világon sem lennék.

Nem éppen így képzeltem el szerelmünket, azt reméltem, azért szöktet meg, hogy végre egymáséi lehessünk.

Aztán észrevettem, hogy valaki van még rajtunk kívül a kertben, és ez magamhoz térített. A kastély ura nem csókolózhat a mátkájával a szolgák előtt!

A kertészek nem jöttek a közelünkbe, szalmakalapjukat mélyen az arcukba húzva tettek-vettek a rózsák körül, mi pedig folytattuk a sétát.

A zaklatott éjszaka után hamar elfáradtam a bolyongásban, így mire visszaértünk a kastélyba, már alig vártam, hogy leülhessek és kinyújtózhassak.

Kedvesem a lépcső alatt elbúcsúzott tőlem, és kérdésemre, hogy nem ebédelünk-e együtt, azt felelte, még dolga van.

Így hát egyedül ettem a hideg, nyirkos szobában, lábaimat a kandallónál melengetve. A tálcát láthatatlan kezek készítették be, és a reggeli, néma kis cseléd vitte el a maradékot. Jóllakottan és bágyadtan dőltem hátra a karosszékben és rögtön el is aludtam. Sötétedett már, mire felébredtem.

A hátam és a nyakam sajgott a kényelmetlen testhelyzettől, hajam összeborzolódott, a ruha fémkapcsai belenyomódtak a bőrömbe.

Egy csengőt kerestem, hogy szólítsak valakit, de semmi ilyesmit nem találtam. Kiléptem a folyosóra, hogy körülnézzek és kiáltsak egy cseléd után, de a folyosón már sötét volt, fenyegető, idegen sötétség, megtorpantam a küszöbön, mintha megbénult volna a lábam. Valaki megint figyelt a sötétből, halk horkantásokkal vette a levegőt, a kastély egy másik szárnyából sírás hangjai szűrődtek felém, én reszkettem, és nem tudtam, mit tegyek.

Visszaléptem a szobába és becsuktam az ajtót, a kulcsot is ráfordítottam és a zárban hagytam. A kandalló elé álltam, háttal az ajtónak, és a tűznél melengetve márványosra hűlt ujjaimat, azon tűnődtem, mi lehet kint.

Hirtelen zajt hallottam a hátam mögül. A sápadt lány állt ott, kezében tálcával, rajta a vacsorám: apró madarak, talán fürjek pirosra sütve, zöldség- és gyümölcsdarabkák, egy tálkában ragacsos édesség, és ezüst kupában bor.

Tudni akartam, vajon Kedvesem miért nem eszik velem, de a lány nem szólt, talán nem is értette, mit kérdeztem tőle.

Nem esett jól egyedül az étel, sírással küszködve turkáltam a tányéromban, nem figyeltem rá, mit csinál a lány. Arra eszméltem, hogy lágyan megérinti a könyököm, és a szoba egyik sarkába mutat.

Öreg, pókhálós próbababa állt ott, eddig nem is vettem észre, a babán éjkék, csipkével gazdagon díszített báli ruha.

Gyönyörű volt, még úgy is, hogy láttam, ujjainál a csipke szakadozott, és a selyem fénye helyenként megkopott, a drága anyag néhol kibolyhosodott.

A lány segített levetkőznöm, felöltenem a kék ruhát, ugyanolyan gyorsan és élettelenül bánt velem, mint reggel, de a legrosszabbak talán a jéghideg kis ujjai voltak. Nem szerettem, ahogy hozzáért a bőrömhöz és a hajamhoz, mintha póklábak matattak volna rajtam, és mindemellett még mindig nem sikerült az arcába néznem.

Hajamat megigazította, a hervadt rózsát kivette belőle, és egy mozdulattal a tűzbe hajította. Felszisszentem, de nem látszott észrevenni, hogy méltatlankodom.

Amikor elkészült, szó nélkül magamra hagyott, úgy sétált ki az ajtón, mintha rá sem fordítottam volna a kulcsot alig egy órával ezelőtt. Talán a kilincs romlott el, vagy a zár nyelve csúszhatott félre.

Nem mertem kimenni egyedül a folyosóra, tanácstalanul toporogtam a szobában, amikor halkan kopogtattak, majd belépett a Kedvesem. Sápadt arca szinte világított az esti félhomályban, szemei egészen beesettek voltak, és most jöttem rá, hogy a sűrű pillák árnyékában nem is láttam még a színét.

Tetszik a ruha? - kérdezte, és én siettem megköszönni, végigsimítottam az abroncsos szoknyán, és kicsit forgolódtam is benne, hogy a tetszését elnyerjem. - Megnézted magad a tükörben is? - szégyenkezve pördültem meg, észre sem vettem, hogy új tükröt kaptam. Hasonló volt, mint az előző, a keretről pergett az aranyfesték, a hátuljáról pedig foltokban lekopott már az ezüst, de legalább egyben volt, és egész sokat láthattam magamból. Arcomhoz szorítottam a kezét, köszönetül kedvességéért, de elrettentem, milyen hideg. A tűzhöz húztam, hogy melegedjen, de Ő zavartan elhátrált, és engem is magával húzott, meglepetést ígért, lent, a bálteremben.

A folyosón nem égett gyertya vagy mécses, semmi nem világított, ő mégis biztos kézzel vezetett lefelé a lépcsőfokokon, erősen tartott, nehogy lezuhanjak. Én igyekeztem szorosan a nyomában lépkedni, a karfába kapaszkodtam volna, de az ragacsos volt a kosztól. Valaki lihegett mögöttem, a szoknyám után kapkodott, a hajamat simogatta. Felsikoltottam az iszonytól.

Semmi baj nem lesz - mondta Szerelmem megnyugtatóan - de azért sötétedés után ne hagyd el a szobádat. Megijesztett. Tudni akartam, miért, hangomból pánik csendült ki, szinte sikoltva követeltem magyarázatot. Lent a hallban már égett néhány gyertya a falikarokban, sápadt fényüknél vizsgáltam a lépcsőt, de ott semmi nem látszott. Még hangosabban ismételtem a kérdést, miért nem léphetek ki a szobából sötétedés után, Kedvesem halkan és fagyosan válaszolt. - Megbotolhatsz a sötétben és a nyakadat szeged.

Elszégyelltem magam. Én, aki olyan bátran szöktem meg szüleim házából, szinte gondolkodás nélkül másztam ki az ablakon és követtem őt az ismeretlenbe, most egy sötét lépcsősortól rémülök halálra...

Bocsánatot kértem, de nem haragudott. Karon fogott és a fényesen kivilágított bálterembe vezetett.

A teremben nem volt senki. A hodálynyi helyiség tökéletesen üres volt, csupán az egyik sarokban állt egy aranyozott, csontberakásokkal díszített csembaló. Előtte Chagrin ült, érzéseket nem tükröző, homályos, merev arcával a semmibe bámult, ujjai ügyesen futottak a billentyűkön. A zene betöltött minden zugot, kedves volt, vidám, és csak egy kicsit hamis.

Jegyesem táncra kért, aztán átölelte a derekamat és táncba vitt.

Csak mi ketten forgolódtunk az óriási táncparketten, a házvezetőnő fásultan játszott szebbnél szebb dallamokat, én végül ellazultam és a Kedvesem vállára hajtottam a fejem. Hideg volt a teste, hidegek az ujjai, ahogy magához ölelt, penész és rothadás szaga áradt kopott szmokingjából, egyszerre vágytam utána és taszított különös lénye. Azt kérdezte, mire gondolok, és én bevallottam neki, hogy furcsa, hogy rajtunk kívül senki nincs ezen a bálon. Erre felnevetett, vidám, kellemes nevetéssel: Hiszen teli van a terem!

Én is nevettem, tudtam, hogy csak tréfál, hogy szégyelli, amiért nem tud bált rendezni, hogy menyasszonyát bemutathassa, tovább táncoltam hát vele önfeledten, élvezve közelségét, lágy, hajlékony hangját, sűrűn felcsendülő nevetését.

Mintha megállt volna az idő, csak mi ketten léteztünk a világban, a fal kopott, mozgalmas csatajeleneteket ábrázoló freskói színes pacákká mosódtak, a csembaló hangja körülölelt minket, Chagrin alakja háttérbe veszett, és én nagyon szerelmes és nagyon boldog voltam.

Aztán egyszerre elhallgatott a zene, és mi megálltunk lassan, mint felhúzott bábuk, ha lejárt az oldalukban forgó kulcs.

Chagrin merev arccal felállt a hangszer mellől, és egykedvűen közölte: Éjfél van, Uram!

Elállt a szavam a pimaszságától, a gonoszságától, ahogy félbeszakította gyönyörű kettősünket, de leginkább az fájt, hogy Szerelmem megadó mosollyal engedte el a derekamat, ideje nyugovóra térni, mondván.

Nem maradhatnánk, csak még egy kicsit? - könyörögtem, de Kedvesem csodálkozó mosollyal nézett rám: Hiszen már minden vendég elment!

Döbbentem álltam, riadtan, hogy talán elszédült a sok forgolódásban, és félrebeszél, aztán megértettem, hogy csak játszik, és engedtem, hogy felkísérjen a lépcsőn.

Az ajtómnál megtorpant. Végigsimította a hajam, a vállam, a derekam, annál fogva magához húzott, s én remegni kezdtem a vágytól, hogy most végre az övé leszek, megcsókol, majd a karjaiba vesz...

Hideg ajkai a homlokomat érték, s e rövidke érintés után el is engedett, határozottan betolt a szobámba.

Ajkam sírásra görbült, nem hittem el, hogy képes itt hagyni, a küszöbön ácsorogva, miközben majd' megfulladok az iránta érzett vágytól. Keze után kaptam - Maradj velem! - kérleltem, de ő megrázta a fejét. Majd ha a feleségem leszel!

Egy szempillantás alatt eltűnt a sötétben, én pedig nem tudtam, vajon örüljek-e, hogy ily végtelen erényes és lovagias a mátkám, vagy fakadjak sírva tehetetlenségemben, vágyaimmal magamra hagyva.

Könnyekkel a szememben léptem az ágyhoz. A párnámon egy vajszínű, félig kinyílott, friss rózsa hevert.

Folyt. köv.