Minden évben én vagyok a feketebárány. Már megszoktam. Hol ezért, hol azért.

Idén is, és habár titokban rosszul esik, már-már büszkén viselem a bélyeget, mert hiszen hol van az megírva, hogy az én véleményem és érzéseim fontosak legyenek?!

Hogy mit követtem el?

Kiejtettem a bűvös mondatot, hogy „én utálom a karácsonyt”.

Szentséget törtem. Bocsi.

Közlésemmel mindenféle reakciókat kiváltottam az emberekből: vigasztalást, mert akkor nekem most hű, de rossz lehet. Bíztatást, hogy de mégis, gondoljam már át, hisz a karácsony aztán tényleg ultrajó dolog. Meg kiváltottam némi megvetést is, szemrehányással fűszerezve, mert ha előkerült a téma, mármint a karácsony, rögtön meg is jegyződött (a macska meg felmászódott a fára), hogy „de persze, te utálod a karácsonyt…!”. A te külön megnyomva, némi undorral, éreztetvén, hogy én valami fura, kívülálló, háromfülű szerzet vagyok, a rossznak is a legrosszabbika, mert aki olyasmire vetemedik, hogy a karácsonyt utálja…!

Hát, ezzel bizony együtt kell élni, mint a vasorral meg a bibircsókkal.

A legszebb az egészben mégis az, hogy még soha, senki meg nem kérdezte, hogy „öreg, te miért is utálod ezt a nagyon frankó, szentséges ünnepet?”

Pedig lehet, hogy én nem is a karácsonyt utálom? 

Van valakinek kedve sétálni jönni velem, megnézni egy karácsonyt? Érdekel valakit ebben a nyomasztó sokaságban, mit gondolok? Na, tolakodni azért nem kell, még a végén valaki a lábamra lép, aztán kész a baj.

Hát akkor, rajta! Miközben a jeges, hideg estében sétálunk-csúszkálunk a sárga, ünnepi hangulatú fények felé, elárulok egy titkot. Eszméletlenül vágyom arra, hogy én is szerethessem a karácsonyt. Úgy, mint régen.

Például gyerekkoromban, amikor plafonig érő fánk volt, igazi, és eleinte még bevettem, hogy amíg én a szomszédban vagyok, addig hozza a Jézuska, és olyankor anyu kinyitja a nagy ablakot, hogy beférjen a fa meg a többi cucc. Imádtam a konyhában sertepertélni, bár nem volt nálunk szokás az „ünnepi” vacsora, de a szobaajtó kriksz-kraksz mintás tejüvegén zöld meg sárga fények világítottak át, és tiszta pánikban voltam, hogy bent van-e még a Jézuska, akit mindenáron régies, barna árnyalatban képzeltem el, patakzó sebekkel és töviskoszorúval, mert a mama szentképén ilyképpen volt megfestve.

Talán a másnap reggelt még jobban szerettem, mert a reggeli fényben a fa sokkal, de sokkal szebb volt, jó illatú volt tőle a levegő, alatta még rengeteg szaloncukor volt szétszórva, amiből Vízkereszt előtt is lehetett enni, ott álltak alatta az ajándékok is, és a fák ágán vattapamacsok jelképezték a havat.

Este pedig a nagyszüleimhez mentünk, és az egészben az volt a pláne, hogy nekik volt lila színű karácsonyi égőjük, ami sokkal szebb volt, mint a miénk, és Julcsikától egyszer egy ciklámen harisnyanadrágot kaptam, ami nagyon vagány volt, mert mindenki csak pirosat meg kéket hordott az oviban.

Lehet, kicsit tudathasadásos dolog, hogy meghatódom saját, kölyökkori énem láttán, és elszomorodom, hogy az az iksz-lábú, bagoly-szemű, sápadt kislány milyen cinikussá, és igen, sajnos, valódi felnőtté vált. Olyan igazi, Skatulya-bácsi szerű nénivé.

Mert az évek múltak, rajongott nagyapám meghalt, az apukám kicserélődött egy másikra, kicserélődött a sárga-zöld égősor is, és a karácsonyból nem maradt semmi, ami a gyerekkoromra emlékeztessen.

Rendszert váltottunk, nyugatiasodtunk, fogyasztókká váltunk, és annyit fogyasztunk-habzsolunk össze, hogy lassan időszerű lenne lenyomni az ujjunkat a torkunkon.

A felnőttkor karácsonyai egyre sivárabbak, húsleves- meg sülthús-szagú, szegény karácsonyok, ahol mégis erőn felül költekezünk, mert nem merjük elhinni, hogy a másik kisebb dolognak is örülne, csak azért, mert karácsony van.

Azt hiszem, eddigi karácsonyaim mélypontja az volt, amikor anyuék elfelejtettek karácsonyfát venni, és előző este körbe-körbe rohangáltam Szegeden, hogy valahonnan felhajtsak egy akciós, de még tűrhető fát.

Azóta műfenyőnk van, és műfenyője van a mamámnak is, és műfenyője van a keresztanyáméknak is, és minden mű, és műanyag szagú, a régi díszek jó része eltörött, én pedig belefáradtam a rohanásba, hogy hol itt legyek, hol ott, hol ezt vegyek, hol azt.

Idén csakis otthon leszek, anyuéknál. Megható esemeseket küldök számtalan ismerősnek, hogy érezhető legyen az én szívemnek az ő szárnyalása, izgulok amiatt, hogy nem vettem elég érdekes vagy elég drága ajándékot, nem gondolok arra, hogy a sokaság ellenére egyedül vagyok szent karácsony estéjén, és nem gondolok arra, aki valahol másutt karácsonyozik, nélkülem. És így a három meseszép, puha, csendes napból nem is marad más, mint idegeskedés, látens és valódi gyomorrontás, kiürült cukrospapirok és kifosztott kirakatok.

Pedig szeretném szeretni a karácsonyt. Ez van a Jézuskának írott listámon is.

Hajlandó vagyok lemondani akár még a hóról is, mert az úgyse kívánságműsor, cserébe szeretnék kapni igazi ünnepet.

Fagyos, hideg estét, amikor a levegőbe szuszogva pára gomolyog a szánkból, és a belváros lámpái aranyszín foltot mosnak a rózsaszín felhős, esti égre.

Szeretnék karácsonyi vásárban bolyongani, és nem abban, ahol kínai zenélő mackót meg letolt nadrágú mikulást kínálnak síruhás, vacogó, alulfizetett árusok.

Hanem a Dóm téri kézműves vásárban, ahol van igazi Betlehem, szalmával és fával táplált, fűrészpor illatú tűz, forralt bor és kemencében sült lángos. Ott sokkal nevetősebbek, mosolygósabbak az emberek, mert ott a külsőségek fura módon bensőséges hangulatot teremtenek, fahéj, szegfűszeg, füst és meleg illata száll, kevésbé fázik a lábam meg az orrom, és nem kell feltétlenül marha drága vacakokat vásárolnom.

Ott valahol, a hatalmas templom egyik kis zugában pár napra életre elevenedik a Mese.

Jó lenne, ha velem lenne, akivel ott szeretnék sétálni, kéz a kézben, beleolvadva a karácsonyba, a szentestét tervezgetve, a sajátunkat, ahol nem kapkodunk, nem is loholunk, nem erőlködünk, nem fájunk.

Nem érdekel idegen országok, idegen népek mikulás-kultusza, szeretnék saját, jézuskás, angyalos karácsonyt, mézeskaláccsal, beiglivel, szaloncukorral.

Gyertyák remegő lángjában fürdő, leégett csillagszórótól szagló szentestét, a színes gömbökön megtörő fényeket, apró, kedves meglepetés-ajándékokat a fa alatt, aminek nem számít az értéke, sem a hasznossága.

Szeretném harangok kondulását, csengők hangját, az alvó város csendjét, a valahová tartozás érzését, a hiánytól, fájdalomtól, irigységtől mentes, törékenyen is szép boldogságot.

Párkányokon, ereszeken, lépcsőkön karácsonykor angyalok ülnek, akik azt nézik, vizslatják, hogyan ámokfutnak az emberek majd’ egy hónapon át, hogy aztán azt mondhassák, szörnyű a karácsony, és azok az angyalok, lilára fagyott lábukat dörzsölgetve, nem hiszem, hogy értik, mi zajlik bennünk.  

Aztán, ha már mindenki átadta egymásnak a hitelből vett, túlteljesített, közelharc árán szerzett akciós bigyókat, és az emberek fájó ürességgel a szívükben, porcelánmosollyal ajkukon lefeküdtek, az angyalok hazaröpülnek.

A város felett értetlenül csóválják a fejüket, aranyhajukból csillámpor szitál – de reggelre elolvad az is.

Rideg, fekete karácsonyra ébredünk.