Öreg, ódon ház, hámló sárga vakolattal. Az utcától beljebb húzódik meg, öregesen, kopottan, elhanyagoltan.

Elhanyagolt előtte a kert is: a fű és csalánbokrok között alig néhány nárcisz nyújtogatja későn kinyílott fejét. Állandó az árnyék, nedves, mohos a föld, és nedves, mohos a kőmedence is, amihez valaha cinkék meg rigók jártak inni, egy jobb kor alkonyán. Most száraz levél és ázott homok pang benne.

Erre a hideg, nyirkos rovarparadicsomra néznek a pincelakás ablaki.

Néznének, ha látnának, de az ablakokon évtizedes piszok, olyan, mintha egy öregember bámulna hályogos szemekkel, félig vakon a világba.

Az ablakszögletekben pókháló, és pókhálóként lóg az üveg előtt a szürkére koszolódott, régi gépcsipke függöny is.

Bent öregember áll a szoba közepén, és az ablakot nézi, meg a függönyt. Piszkosak, állapítja meg, de nem annyira. Ha Húsvét lesz, majd ki kellene mosni.

Mikor lesz Húsvét?

Áll, töpreng a szoba közepén, mert nem igazán biztos benne, vajon milyen hónapot is írnak, de az ablak előtt nárciszok feje sárgállik, hát gondolja, jön az ünnep.

Ki kellene mosni - gondolja újra.

Majd a lánya.

Igen, egyszer, régen, volt itt a lánya.

Itt volt, bent a szobában, azt tudja, és a hangját is hallja - apuka - mondta, - apuka...

De miért is jött akkor? Már elfelejtette.

De a hangját hallja - és kutat az emlékezetében, tétován, a szoba közepén állva, kezét segítségkérően kinyújtva - igen, itt cseng a fülében a hangja - apuka...

Apuka, kimossuk a függönyöket is, jó lesz? - hirtelen felrémlik a hang a fülében, igen, és már emlékszik, ahogy a lánya hajlongott, lemosta az ablakot, és a függönyöket is kimosta - jó illat volt a szobában, amikor a szél meglendítette őket.

Jöhetne már a lánya, hogy újra kimossa, régen jött már.

Mikor jön? - eszébe jutott, és most nem emlékszik, mikor is volt itt utoljára, és hogy mondta-e, mikor jön legközelebb.

Ettől izgatott lesz, a várakozás egészen hatalmába keríti, és még gyerekként izgul, hogy milyen jó lesz, ha jön a lánya...

Kifelé mered a piszkos ablakon, fogatlan szája tétova mosolyra húzódik, emlékek után kutat öreg agyában, hogy teljen az idő, amíg jön a lánya.

De kopognak az ajtón, hangosan, oda nem illően dörömbölnek, aztán egy mutáló gyerekhang bekiabál a csukott ajtón keresztül:

-Balogh bácsi, kész az ebéd!

Balogh bácsi - füstölög magában, nem szereti, ha Balogh bácsinak szólítják.

Régen őt mindenki professzor úrnak szólította, a kollegái, a diákok - még a lépcsőn is félrehúzódtak, ha ő arra jött, nagy tisztelettel, és az utcán, igen, az utcán is kalapemelve köszöntek neki. A szomszédok is azt mondták neki: professzor úr, a feleségének meg, hogy professzorné asszony.

A felesége... az Pálnak szólította, de Balogh bácsinak senki sem szólította őt, nem merték volna, mindenki csak professzor úrnak hívta... ezek nem tudhatják - ezek a bérlők!

Mert ezek, akik a felső szinten laktak, bérlők voltak, a ház az övé volt, csak hát ezek itt laktak, régóta már, ő meg a pincelakásban.

A bérleti díjban ki volt alkudva, hogy őt is ellátják, főznek is rá - ezt biztosan a lánya intézte el, okosan, mert jót akart, csak hát nem tudhatta, milyenek ezek. Hogy nem tudják, hogy ő kicsoda, azt hiszik, szegény öregember, pedig ő még most is dolgozik, hogy ne teljenek hiába a nyugdíjas évei, csak most kicsit lassabban halad a tanulmánnyal, mert sok munkát igényel, tematikus rendbe gyűjteni az ókori Hellász alig ismert költőinek verseit meg töredékeit...

Az ing és a mellény fölé felöltőt vett, mert hátha hűvös van, meg ingujjban nem ülhet ebédhez, bár ezek ( a bérlők) nem adják meg a módját.

Átballagott a kerten, lassan, mert a járda köve meg volt repedezve, és nem szeretett volna elesni.

Szétnézett az udvaron, és megállapította, hogy elhanyagolt, csupa gaz meg dudva. Ezek nem törődnek vele, ezek a bérlők. Majd mondja is a lányának, hogy szóljon nekik, mert őrá nem hallgatnak, a múltkor is mondta, hogy messék meg a szőlőt, és lám, hozzá se nyúltak, pedig csúnya így a lugas.

A konyha lent volt a ház végében, az udvarról is be lehetett menni, és az ebéd illata már ott terjengett az udvar fölött: zsíros, idegen szag.

Nem jól főznek ezek, az asszony (mindig elfelejti a nevét) mindennel spórol, csak a zsírral nem, és csupa furcsa ételt főz, amit az ő felesége hajdan fel sem tett volna az asztalra, ezek meg...!

A konyhában meleg van, már bánja, hogy felöltőben jött, de levetni már nem fogja. Paradicsom meg káposzta szaga üli meg a konyhát, nehéz, gyomorforgató szag-kavalkád.

Leül az asztal végére, a nagy, barna, nehéz faasztalhoz, ez még az övék volt, és akkor nem volt így összekaristolva, meg a szú se ment bele, de a bérlők nem vigyáznak semmire, ami nem az övék.

Amikor az asszony elé csúsztatja a tányért, mélyen fölé hajol, és lassan, félénken kezdi enni a levest. Mélyen a tányér fölé hajol, igen, nehogy észrevegyék, hogy nem örül a paradicsomlevesnek, aminek a tetején narancsszínű zsírkarikák úsznak, meg azért is, mert mégis éhes, és szégyelli az örömöt, ami kigyúlt az arcán a meleg levestől.

Egyedül eszik, a gyerek, aki enni hívta, nincs sehol, az asszony meg a mosogató mellett törölgeti a tányérokat, és az öregembert nézi: apró alakját, enyhén púpos hátát, ahogy az asztal fölé görnyed, és szinte habzsolja a levest, még csoda, hogy nem égeti meg a száját.

Az arca múmiához hasonló, koponyájára, arccsontjaira rászáradt már a bőr, és sárga, mint a pergamen.

Homloka és arca olyképpen ráncos, mint az újszülött csecsemőké, az utóbbi néhány évben egészen apróra zsugorodott már az arckoponyája: Fogatlan ínyére rászikkadt a szája, haja pedig fakósárga és ritka, s ahol kilátszik alóla a koponyája, ott nagy, barna májfoltok ülnek a bőrén. Tényleg olyan, mint egy mumifikált holttest, éppen hogy ő még él.

Ahogy ott ül a kopott, piszkos szagú, szakadozott öltönyében, és reszkető kézzel kanalazza a levest, az asszony szánalommal vegyes gyűlöletet érez.

Szánja, hiszen olyan öreg és esendő, és oly kevés köze van már ehhez a világhoz, olyan idegenül mozog benne - és ugyanezért gyűlöli is, hiszen meg is halhatna már, és ennyi gondja se lenne vele.

Azért nem bántja, elébe teszi a másodikat, a káposztás cvekedlit, jó púposan, hogy egyen az öreg.

Az öregben forr a harag, ahogy a káposztás tésztára néz. Ki hallott már olyat, hogy paradicsomleves után káposztás tésztát adjanak az asztalra, és nem is szereti, irtózik a káposztás tésztától gyerekkora óta - az édesanyja csinált ilyet régen, igaz, az cukorral, de akkor sem ette meg.

Most meg kell, mert még éhes, és mert nem meri megbántani az asszonyt, mert holnap aztán majd nem főz neki.

Lassan, csámcsogva eszik, mert nincs foga. Illetve van, egy fiókban, valahová eldugva, műfogsor, de nem használja. Egyszer megtalálta, betette, de nem tudta hordani, mert túl nagy volt a szájába. Nyomta a száját, meg lötyögött is az ínyén, és ostobán is festett vele - régen csináltatta, még fiatal volt a lánya, az vitte el az SZTK-ba, de hogyan is nem szólt akkor, hogy nincs jól megcsinálva?

Azám, a lánya.

Az asszony épp a fiával beszélt valamit, amikor felhangzott az öreg rekedt, sípoló, vékony hangja.

Olyan régen szólt már, hogy most meg is lepődtek, s nem értették, mit mond.

-Mit tetszett mondani, Balogh bácsi?

Az öreg megint méregbe gurult, nem tetszett neki a Balogh bácsi, de nem mert szólni, csak megismételte a kérdést, maga elé motyogva, félénken, bizonytalanul:

-Mikor jön a lányom?

Az asszony meg a fia egymásra néztek, aztán az asszony visszafordult a mosogatóhoz, és onnan vetette hátra:

-Nemsokára jön, Balogh bácsi, nemsokára.

Nemsokára.

Az jó, ha hamar jön a lánya, majd megmondja neki, hogy szóljon a bérlőknek. Szóljon nekik...miről is? Elfelejtette, de a lánya majd tudni fogja, az szokta az ilyesmiket tudni.

Izgatott lett, hogy jön a lánya, eltolta maga elől a tányért, ami még félig volt káposztás cvekedlivel, és felállni készülődött.

-Elég volt, Balogh bácsi? - kérdezte az asszony, és ő motyogott valamit maga elé, hogy igen, mert nem merte megmondani, hogy nem szereti a káposztás tésztát. Megbántja a bérlőket, aztán azok visszamondják a lányának, az meg szégyenkezhet.

Az asszony egy csomagot nyújtott neki, zsírpapírba csomagolva:

-Kalács, Balogh bácsi, jó lesz uzsonnára, ha megéhezik.

Magához szorította a csomagot, mohón, mert a kalácsot nagyon szerette, főleg az édes, puha belét, kicsit meghajolt, urasan, hogy lássák ezek a bérlők, hogy ő még mindig tudja, mi az illem, aztán iszkolt vissza a szobájába.

A pincelakás egy szobából meg egy mosdós alkóvból állt, mert a kisszobából meg a konyhából garázst építettek a bérlőék.

Szűk, kicsi lakás volt, dohos, penész- meg patkányszagú odú, de oda nem jöttek be a bérlőék - oda nem jött soha senki, csak a lánya.

Eszébe jutott, hogy nemsokára jön a lánya - lehet, hogy már ma -, és ennek megörült.

A kalácsot letette az ajtó mellé, egy asztalkára, amin pár kifakult műanyag rózsa állt egy csorbult szélű porcelánvázában, és a könyvespolchoz lépett.

Egészen nagy könyvespolca volt, rajta a sok régi, szeretett könyve. Sokat még diákkorában vásárolt, a legtöbbet persze, amikor még tanított, meg jó párat ajándékba is kapott hajdani tanítványoktól, tisztelőktől, kedves barátoktól.

Most azt kereste, amiből a lányának olvasott kisgyermek korában.

Még egészen csöpp volt, épp csak járni tudott, és amikor őt meglátta, sikongatva nyújtotta felé a két kövér kis kezét.

Akkor az ölébe vette, és felolvasott neki - Homérosz Iliászát, ógörögül. A kislánynak tetszettek az össze-vissza szavak, rettenetesen szerette a hexameterek kissé monoton, de erőteljes ritmusát meg a jambusok altató dallamát, akárcsak ő.

Ezt a könyvet az első keresetéből vette a Ferenc József téri kis antikváriumban. Majd megmutatja a lányának, ha jön, vajon ráismer-e.

Biztos kéri majd, hogy olvasson fel belőle, milyen jó lesz majd, ahogy a lánya nevet, és azt mondja: apukám...

Reszkető kézzel nyúlt a könyv után - az ujjai ráncosak voltak, a körmei pedig hosszúak már, és hegyesek - olyan volt a keze, mintha patkány karmos mancsa volna.

Ahogy megfogta a könyv vaskos, penészes gerincét, nyomában egérpiszok gurult le a polcról.

Leült a székbe, ami az állólámpa alatt állt, és kinyitotta a könyvet. A lapok közül nedves, dohos szag áradt, és egy kettéhajtott, vékony lap csúszott ki, egyenesen az öreg ölébe.

Forgatni kezdte, hogy mi az, matatott vele, zörgette, amíg meg nem látta a lap belső felén: Gyászjelentés.

Vajon kinek a gyászjelentését tehette ide? Biztos valami öreg cimboráét, aki már jó régen meghalhatott.

Először hagyni akarta, hogy félreteszi, majd a lánya elolvassa neki, ha jön, de a kíváncsisága erősebb volt: tudni akarta, kinek a gyászjelentését őrizgethette a lapok között.

Rosszul látott szemüveg nélkül, alig tudta kivenni az elmosódott, apró betűs írást.

„Fájdalomtól megtört szívvel tudatom, hogy szeretett lányom, Balogh Amália tragikus hirtelenséggel..."

...tragikus hirtelenséggel...

„...1986 május 3-án..."

...nem jutott eszébe, milyen évet írnak, semmiképpen sem, hiába törte a fejét, sem az év, sem a hónap nem ötlött az eszébe...

„...elhunyt."

Nem jutott eszébe, milyen évet írnak, sem, az hogy milyen hónapot, csak azt tudta, hogy a lánya nem jön többet, akárhogy is szeretné, akárhogy is várja.

Mert a lánya 1986 május 3-án tragikus hirtelenséggel elhunyt, és ő még csak nem is emlékezett rá.

Az öregember sokáig ült a karosszékben, a beáradó alkonyi fény narancsos kontúrba foglalta apró, görnyedt kis alakját, és könnyek nélkül, hangosan sírt.