Sárga rongydarab. Régi. Semmi jelentősége nem kellett volna, hogy legyen. Egy ilyen sárga rongydarabnak.

De ma kellett egy törölköző, és én pont ezt a régi, ezer éve használt vacakot tudtam kihalászni a fiók mélyéről.

Amióta hazajöttem, nem volt a kezemben, csak amíg a többi közé száműztem, és nem is foglalkoztam vele.

Pedig…

Onnan hoztam. A régi lakásomból. A régi szekrényből. Még a régi öblítőm illatát hordozta, meg a szekrényillatosítóét.

Ha nem lennék olyan cinikus, most megsiratnám azt a nyomorult törölközőt. A régi lakást.

A lakást, és mindazt, ami vele együtt elmúlt.

Téged.

Attól, hogy húzom-halasztom, előbb-utóbb el kell siratnom azt az életet.

Veled együtt.

Igen, tudom. Nem a mi életünk volt. Csakis az enyém, kicsit se közös veled. Nyomorult, magányos létezés volt, négy fal közé zárva, meddő álmaimmal.

Meg egy plüss állattal.

Nem életcél.

De mégis…

Az öblítő illata visszarángatta azokat a reggeleket, amikor úgy ébredtem, hogy tudtam, nemsokára jössz. Hogy tudtam, te is rám gondolsz.

Az estékét, a zuhany alatt, amíg készülődtem, az ajtóban, ahogy kinyitottam, az öledben, a karjaidban, ahogy csókolóztunk, ahogy összebújtunk a hatalmas takaró alatt, ahogy őriztem egy darabig az álmodat, aztán én is bevackoltam, hogy legalább egy kicsit az ölelésedben alhassak.

És az éjszakát, amikor kapkodva öltöztél, és ott hagytál egyedül egy üres szoba négy fala között, mindig, minden átkozott együtt töltött este után, hogy egyedül aludjak egy kétszemélyes pléd sátrában, ami még az illatodat őrizte.

Ha rád gondolok, a mai napig annak a szobának a képe úszik elém. A papirusz-képek a falon, a zöld takaró nagy, puha tömege, az őszi éles napfény, ahogy átszikrázik az olcsó, gyári csipkefüggönyön, vagy az éjjeli lámpa sápadtsárga fényköre a mennyezeten.

Te meg én. Tényleg hittem, hogy működhet, és most tényleg tudom, hogy már soha többé.

Tényleg hittem, hogy a szoba négy fala közé szorított pici béke egyszer kinőheti azt az albérletet, tényleg hittem, hogy egyszer neked is ér majd annyit a mindennapok bódító nyugalma, hogy ott akarsz maradni, ahol én vagyok, a papiruszok, a kőmacska, az életünk, ami olyan szép volt és olyan boldogítóan hétköznapi!

Jó lett volna nem elővenni azt a törölközőt, jó lett volna, ha a helyett a sárga vacak helyett egy másik akad a kezembe, ami már az új korok aromátlan semmitmondóságát hordozza. Jó lett volna, ha nem temetem bele az arcom, ha nem markolom olyan görcsösen, hogy belefehérednek az ujjbegyeim, mert azt hiszem, akkor magamhoz ránthatlak, és soha többé nem kell elengedjelek.

Jó lenne, ha nem buggyannának ki a könnyeim, hogy téged, és veled annyi mindent elsirassak.

Van valahol, immár a nem létezőnek a túlsó határán egy szoba. Nem nagy, épp csak akkora, hogy elférünk benne ketten. Te meg én.

És a szobában a mosott ruha öblítőillata árad, meg az ablakon át a napfény, kintről zajok, de bent csak te vagy és én.

Szeretnék újra ott lenni. Vagy épp ellenkezőleg: soha többé nem akarok ott lenni, ott élni, hiábavaló álmokat dédelgetni rólad.

Inkább maradok itt… ebben a kopott, elkoszolódott kis lyukban, ahol omlik a fal, és éjjel fura neszek hallatszanak a bútorok mögül.

Itt nem fájsz.

Itt nem emlékezem az álmaimra

Itt tudlak gyűlölni. Szabadon.