Bár többet látnék a gyertya fényénél. Nehéz így írni: már alig pislákol a láng, szinte tapogatnom kell a papírt, a kalamárist, a tollat. Pedig le akarom írni.

Ha valaha végül – végre?! – meghalnék, ha végre megszűnhetnék létezni, másoknak akkor is tudniuk kell...

Vannak néha éjszakák – egyre kevesebb -, amikor alhatom, amikor a szemem nem pattan fel minden pillanatban, amikor lázas vízióim elcsitulnak. Amikor el merem hinni, hogy van kiút a körforgásból, hogy egy napon mégis megtörténik a várva várt, hogy valaki leveszi végre rólam az átkot, és úgy hajtom álomra a fejem, hogy nem létezik az erdő, a fenyegetőn fölém hajoló ágak, az út, a várakozás...

Aztán újra felriadok, és látom, ugyanabban a mocskos odúban kuksolok, mint eddig is, ugyanaz a Hold függ az égen, és ugyanaz a szánalmas, saját kéjvágyába belefulladt test tartja rabul a lelkem, mint eddig is – immáron évszázadok óta.

Voltam valaha más is: szép és fiatal. Már senki nem emlékszik rá.

Voltak valaha olyan éjszakák, amikor a lovak dobogás nem páni félelmet, hanem izgalmat keltett bennem: vadászat, éjjeli mulatozás izgalmát; a Hold fénye arra szolgált, hogy a kert sötétjében kivehessem valaki ajkának vonagló rajzát, és a fák kusza ágai nem börtön rácsai voltak.

A hajam valaha puha volt, súlyos, fekete fénye a derekamig csorgott. A bőröm fehér volt, tiszta, és illata elbűvölt bárkit, aki elég szerencsés lehetett ahhoz, hogy egy pillanatra hozzám hajoljon.

Olyan ruhákat viseltem, melyeket nem emberi kéz szőtt: néhányat tündérektől kaptam, akik a tavaszi virágok illatát gyűjtötték össze a ruhámhoz. Másokat törpék varrtak gyümölcsök ízéből, madarak hangjából, és voltak, amelyek lepkék táncából álltak.

Kaptam egyet apám családjától, a sárkányok ősi nemzetségétől: emberi könnyekből készült, irizáló-kék, könnyű ruha volt, szoknyája úszott utánam a táncban, ujjai végén valódi könnycseppek ragyogtak, akár a gyémántok: szilánkokra törték a kandeláberek ontotta fényt.

Anyám családja sem akart elmaradni: az éjjeli lidércek félelemből varrták a ruhát, sötétkék volt, súlyos és fullasztó, de fekete csipke-szegélyei alig takartak valamit a mohó tekintetek elől, ezért szívesen viseltem.

De aznap este! Azon az éjjelen, amelyen ennek a történetnek el kellett kezdődnie, egy vörös ruhát viseltem. Az óriásoktól kaptam, béke zálogaként: áldozataik fájdalmából készült, vérvörös, nehéz selyemruha volt, fűzője elszorította a derekamat, felemelte a melleimet, vállaimat szabadon hagyta, szinte prédául vetett oda saját sorsomnak.

Aznap nem engedtem, hogy kontyba tűzzék a hajamat: hosszan úszott utánam, akárha gyászfátyol lenne, igazgyöngy díszeim olybá hatottak, mintha apró könnycseppek ülnének a fájdalom vérének izzó tócsája felett.

Táncoltam, kifulladásig, mert kézről-kézre szálltam, akár egy bolyongó pille, mindenkire mosolyogtam, bár senkit nem láttam, mert nem számított, ki suttog és mit a fülembe.

Szép voltam, és azt hittem, mindig így marad, hogy enyém a világ, és összes teremtménye.

Sem a világ, sem a benne élők nem tiltakoztak: lelkes és alázatos szolgáim voltak, aki nem szerelemből, az érdekből. Nem hittem, hogy van kivétel.

Pedig volt: egy oszlop mögül figyelt.

A Hold lassan távozni készült a bálból, a látóhatár széle már halványodott: a pirkadatot megelőző óra volt ez, amikor már nincs éjjel, de még nincs nappal sem: egy világon túli óra, amelyre nem vonatkoznak szabályok, törvények. Ahol mindenki túllépheti a saját és világa határait.

Elfáradtam. Utolsó táncosomat borért szalajtottam, és egy székre roskadtam. Hódolók lelkes serege nyomakodott körém, eltakarva előlem a termet.

De pár pillanat múlva ez az élő sorfal szétnyílt, mint a kard ejtette seb, és elém állt valaki, aki soha, soha nem lehetett hivatalos egyetlen bálra sem.

De ez az óra feloldozta őt a szabályok alól: szeme parancsolt, karja kényszerített.

Táncba vitt.

Tiltakozni próbáltam, de minden érvemet félresöpörte.

Csak egy óra most az egész világ, és annak a világnak mindjárt vége. Tiéd minden hatalom, megfosztanál egy számkivetettet a könyörülettől?

Ennek az órának mindjárt vége. A Nap felbukkan a Föld és az ég peremén, neki pedig távoznia kell, ha nem akarja, hogy a csatlósaim széjjeltépjék. Nem jelenthet veszélyt.

Ma már tudom, hiba volt azt hinnem, hogy ebben az órában egyetlen szabály sem vonatkozhat rám. Hogy szabad vagyok, hogy éppen ekkor elkerülhetem saját sorsom végzetét.

Számkivetett volt, nem szabadott volna táncolnom vele. Nem szabadott volna a szemébe nézzek, hallgatnom behízelgő, hipnotikus mondatait, megsajnálnom a szája sarkába futó könnycseppért, és nem szabadott volna azt lecsókolnom.

Apró, könnyed mozdulatnak szántam, a szánalom jelének, királynői kegynek. De visszacsókolt.

Karja szorosabban fogta a derekam, ujjai belemartak a hajamba, bordái az enyémnek nyomódtak, és olyan gyorsan forgolódtunk, hogy a zene üteme már nem bírt követni minket.

Aztán elengedett.

Hajamból a gyöngyök – akár a könnycseppek – hangos csendüléssel a földre peregtek.

Ő elment, én maradtam.

Új nap virradt, s a nappali fényben kiüresedettnek tetszett a zsúfolt bálterem.

Udvarlóim tömege bágyadtnak tűnt, részeg pillantásaik kuszán kutatták a poharak fenekét, a hölgyek ruháiról hiányoztak a kapcsok – és szemükből a tűz.

A bálnak véget vetettem.

Szobámba vonultam, lefeküdtem, de képtelen voltam elaludni. Talán ha nem csókolom meg, most nem vágyom utána ennyire, talán ha nem szorít magához, de tudtam, hogy ott követtem el a hibát, amikor engedtem, hogy táncba vigyen.

Felhevült testemet bántotta a párna hideg selyme, felvillanyozódott érzékeimmel még a hímzések érintést is alig bírtam elviselni anélkül, hogy megránduljon egy-egy idegszálam. Visszakívántam azt az egyetlen órát, azt az érintést, azt a korlátokon kívüli szabadságot. Sokáig hánykolódtam, ha megpróbáltam lehunyni a kezem, ujjaimon éreztem bőrének tapintását, illata még az orromban volt, íze még a nyelvemen.

Végül mégis elaludtam, s amikor felébredtem, már fényes nappal volt. Az éjjeli aggodalmak most nevetségesnek tűntek, mohó vágyam a bor bűvöletének.

Hiszen csupán egy férfi volt a sok közül, amilyet százat is találok egyetlen éjszakán. Ráadásul számkivetett: nem merészel újra belopózni egy bálba.

Merészelt.

Újra és újra, mindig ugyanabban az egyetlen órában. Soha nem maradt tovább, akár kérleltem, akár fenyegettem.

Hatalmamban állt volna feloldozni a büntetése alól. Nem kért belőle, nevetett rajtam.

Megparancsolhattam volna a szolgáknak, hogy őrizzék jobban a termet, Bűvös képességű alattvalóim megtalálhatták volna, hogy ha életétől nem is, erejétől megfoszthassák, és én újra önmagam lehettem volna.

De nem volt elég erőm – vagy eszem -, hogy sorsom kerekén önállóan fordítsak.

Aztán eljött a nap, amikor hiába vártam, hogy ijesztő, fekete alakja felbukkanjon a bálterem oszlopai mögül. Az óra a végéhez közeledett, hódolóim akkoriban már rég magamra hagytak, érdekesebb és gyümölcsözőbb szórakozást találva maguknak, s én magányosan ültem, és várakoztam.

Nem jött többé.

Hódolóimat kerestem, akik eleddig minden szavamat lesték, hogy újra kegyeimbe fogadjam őket, de legnagyobb döbbenetemre alig-alig találtam belőlük hírmondót is híres báljaimban. Ismeretlen, érdektelen ifjak serege zsongott körülöttem, de ezeknek a tekintetéből már hiányzott a szerelem és a hódolat: kapzsiság, mohóság, gúnyosan kacagó szánalom lakott benne.

Mégis, mit vártál, úrnőm? – kérdezte szolgálóm, aki a korán véget ért bál után a hajamat fonta, és eddig mindig türelmesen hallgatta panaszaim áradatát – sok idő eltelt azóta, hogy elfogadtad a csókját egy számkivetettnek. Sokkal több, mint amit elhinni mersz! – a tükörhöz nyúlt, és kezével leszaggatta róla a pókhálókat, letörölte róla a rárakódott port. Kényszerített, hogy belenézzek.

Kiégett, középkorú asszony nézett vissza rám. A bőre fehér volt és puha, akár a kelő tészta, szája két sarkában megereszkedett a bőr, orra kihegyesedett. Szeme vizenyős-zölden vizsgálgatott engem, az íriszét keretező arany karima, ami valaha macska-szerűvé tette a tekintetét, most zavaros-sárgán villogott, akár egy tébolyult pillantása.

Azon az éjszakán nem tudtam aludni – valahányszor lehunytam a szemem, láttam magam megöregedni, meghalni, és látomásomban fák vették körül magányos koporsómat, mögüle leskelt elő szeretőm, kárörvendő vigyorral örök-fiatal arcán.

De én élni akartam, nem egyedül: vele. Még nem akartam feladni, túl hiú és öntelt voltam ahhoz, hogy belássam: mégsem lehet enyém a világ minden kincse. Ma már egy szeletével is beérném, egyetlen apró drágakővel, legyen bár borsószemnyi is. De elpazaroltam minden esélyt.

Egy napon újra a tükörbe néztem. Aznap már senki nem kért fel a bálon, az a kevés vendég, aki még elfogadta meghívásom, tőlem távol keringett ismeretlen dallamokra, és ha felálltam, hogy közéjük menjek, kilebbentek a nyitott ajtókon, vagy fáradtságot mímelve egy pamlagra rogytak.

A tükörből korosodó asszony nézett vissza rám, de nem egy saját korától tündöklő, bölcs asszony, hanem egy kiégett, fáradt, mohó tekintetű lidérc.

Lidérc... vonásaim anyám öröksége...

Befogattam. A hintót szárnyas lovak húzták, a kocsis helyett én ültem a bakra, és ahogy hangosan vijjogva végigrepültem birodalmam felett, beteljesíthettem mindenki rémálmát.

Az éjjeli lidércek birodalmam legmagasabb hegyeinek csúcsán laknak, s anyám révén rokonaim voltak. Lételemük a félelem, az iszony, képességeik sokakat felülmúlnak, de önmaguk rút sorsán nem képesek – vagy éppen nem akarnak – változtatni. Asszonyok mind, magányra és meddőségre kárhoztatva, anyám volt a kivétel, ezért csodálták.

Tudták, hogy jövök – holdvilág-szín karukkal magukhoz öleltek, hosszú körmű ujjaikkal gyermekükként becéztek, fagyos ajkaik békanyál-szerű nyomokat hagytak a számon.

Nem értették, miért csak most jutott eszembe, hogy segítséget kérjek tőlük, de a számkivetett iránt érzett tehetetlen vágyamat náluk jobban senki sem érezhette át.

Napokon keresztül vendégük voltam, míg készültek a szertartásra: ételt és italt hordtak elém, viharfellegből készült dunna alatt alhattam – ha aludni tudtam volna, de remegtem az izgalomtól, mert biztos voltam benne, varázslatuk sikerrel jár, és én újra kedvesemmel lehetek, annyi magányos éjszaka után örökre, végre!

Újhold volt – a megújulás szimbóluma, amikor beteljesítettem örök kárhozatom. Nénéim félhomályos terembe vezettek, csak itt-ott égett egy-egy mécses, pókhálós falüregbe rejtve. Meztelen talpam alatt nyákos, ropogós valamiket éreztem, fojtogatott az iszonyat, látni kívántam, miken lépdelek. Valamelyikük a vállam után kapott, de elkésett: már lehajoltam. Félig kopasz madárfiókák friss teteme borította a talajt, ragacsos vérük teljesen befedte lábfejem.

Sikoltozni akartam, de befogták a számat. A lidércek a terem közepére állítottak, fekete tömegük fullasztó szorosan vett körbe, egyikük halkan kántálni kezdett, másikuk folytatta, sokszólamú kánonként hangzottak az imák. Egy hosszú körmű, áttetsző kéz lerántotta köpenyem, valaki más végigsimította nyálkás kezével a hajam. Egyre többen és többen nyúltak hozzám, mindenki rám kent valamit, ami émelyítően büdös volt, és marta a bőröm, aztán karmaikkal belémvájtak, és darabokat téptek ki belőlem... megöregedett testem felesleges darabkáit.

Morbid szobrászokként gyúrták újra a testem, és ahonnét lefoszlott elvénült húsom, leánykori üdeségem tűnt elő.

S ott álltam végül karcsún, igézőn, újjászületve. Csak a szemem nem változhatott: zavaros tekintetű, zöldessárga szemem. De azt hittem, nem számít. Hiszen a test, az imádatot kiváltó, hajlékony tagok mind megvoltak.

Már csak egy csók, egyetlen csók hiányzik, és tiéd a világ – nénéim arcán elégedettséggel elegy irigység ült, miközben felkészítettek az előttem állókra. – szeretőd minden nap ugyanazon órában elhalad a palotád előtti úton. Csak várnod kell, és ha megérkezik, tiéd a világ. Egyetlen csókjával megvásárolhatja neked az örök ifjúságot, és bár te is számkivetett leszel, nem fog számítani.

Siettem volna már. Otthagytam nénéimet, futó ölelést sem vesztegettem rájuk – lovaim már a kapu előtt várták, hogy hazaröpítsenek.

Egy lidérc az utamat állta. Komor arcán könnyek nyoma látszott, körme alatt vér száradt.

Ugye, tudod, hogy mivé leszel, ha nem csókol meg mégsem? – baljós hangja bosszantott.

Megcsókol – feleltem hányavetin, és a bakra ültem. Ostorom nagyot csattant a levegőben, a lovak vágtába ugrottak, lidérc néném roskadt vállal bámult utánam, én pedig nevettem, hangosan, és a szél messzire röpítette hangomat.

Szép voltam azon az órán, és boldogabb, mint bármikor máskor. Hajam tömött, fekete kígyó, arcom sima, ajkam lágy, testem karcsú és nyúlánk a fehér, hópelyhekből szőtt menyasszonyi ruhában.

Hátamra könnyű köpeny borult, mert hűvös volt az éjszaka, de én rendületlenül álltam az erdő szélén, a levelek vesztette fák ágainak árnyékában. Az út fehéren kígyózott a lábam előtt, sok millió lépést őrizgetve emlékeiben. Egy mérföldkőre támaszkodtam, és türelmetlenül kémleltem az utat, mikor tűnik fel a kedves.

Lovon jött, fekete lovon, hosszú köpenye alól csak csizmája fényes orra bukkant ki, kámzsája alól csak álla vonala.

Elé léptem, a ló megállt, ő mozdulatlan maradt, én felfelé szegett nyakkal álltam, csókjára várva.

Végül leszállt, talán mert hinni se merte, hogy ott vagyok, hogy őt várom, hogy érte jöttem.

Átölelt, bár szorítása nem volt olyan erős, mint hajdan a bálon, most inkább a kényszer, mint a szenvedély szülte.

Keze tapogatott, szeme szürkén villant, ahogy arcomat kutatta, lassan hinni mert, és lassan vágyakozni, én csókot akartam, ő bizonyosságot.

Nézz rám – súgta, már kívánt, már szorított, lehelete már melegítette az ajkam, amikor rávetettem a tekintetem.

Sárgálló íriszem az ő pillantásába kapaszkodott. A varázs megtört, a remény elillant. Keze eltaszított.

Lidérc – kiáltott rám undorodva – átkozott!

Nem akartam hinni, utánakaptam. Csak a köpenye szegélyét értem, az anyag elszakadt, szerelmem lóra kapott, és elvágtatott a fehérlő úton.

Azóta minden, az éjjel és a nappal közötti órán kizarándokolok oda, az erdő mellett futó út mellé. Minden éjjel várom őt, de nem jön. Más utat talált – de azt az utat én nem lelem.

Talán egyszer meggondolja magát, talán egy napon mégis erre léptet fekete lován. Talán már holnap. Ha ezt a hitem is feladnám, megtébolyodnék.

A lidércektől örök életet nyertem – de az örök ifjúságot csak tőle remélhettem.

Rengetek év eltelt már azóta. Fekete hajam előbb fehérbe fordult, majd lassan elkopott, ma már csak néhány koszlott tincs mered az égbe sárgára aszott koponyámon.

Lerohadt rólam gyönyörűséges ruhám is, a fehér hópihe-csipkék szürke ronggyá szakadtak. Köpenyem is kikopott néhol, csontos térdem, száraz ujjaim itt-ott kilátszanak, és én fázom, rettenetesen fázom, amikor elmúlik az éj, és még nem kel fel a Nap.

Az utazók félnek tőlem – ha valaki még erre jár, és megpillant a mérföldkőnek támaszkodva, kísértetnek gondol, és riadtan tovafut.

A világ megváltozott. Az asszonyok nem: némely éjszakán hallom lidérc nénéim elégedett nevetését, amikor újabb szerencsétlent juttatnak erre a sorsra.

Megpróbálom megírni, mert ha csak egyetlen nő is visszafordul a lidércek kapujából, már megérte.

De a gyertya hamvadó lángjánál alig látok, az ujjaim gyengék, a tinta fogytán.

De megpróbálom. Muszáj.