Tépd ki belőlem a gondolatokat, mert fájnak! Vágyakozom, azt sem tudom, mi után, színek, hangok, hangulatok, képtöredékek kavarognak bennem és próbálom őket megragadni, de túl gyorsak, illékonyak, megfoghatatlanok...
Megfulladok tőlük, mintha a torkomon nyomná le őket valaki...
Kint tavasz van, és gyerekkor, és jelentelen emlékek, és én jövőt vágyakozom, és építeni akarok, és nincs erőm várni, nem tudok leülni, türelmesen, várni a holnapot, hogy történjék valami, amitől én is megtörténhetek.
Már téged sincs kedvem várni, valami mást akarok, nem ezt a szenvedést, nem ezt a levegőtlen, be nem lélegezhető bizonytalanságot!
Tele a naplóm elkezdett, be nem fejezett írásokkal, mert félek, hogy aki olvasná, hülyének nézne... próbálom az írást, de a műkörmök fennakadnak a billentyűkön, értelmetlen szavak erdeje a papíron, ez vagyok én, jelentéstelen, szavakból összebarkácsolt, hangosan üvöltő, néma magány.
Azt akarom, hogy eljussanak hozzád a csöndjeim, nem tudom szavakba önteni őket, a megérzéseimre hallgassak - mondta a jósnő, azóta mindent megérzek, zsong az agyam, tiszta dili, minek kellett nekem odamenni (na, ez meg rímel, pedig nem is akartam, egy költő veszett el bennem, de még hogy!)
Néha kirángatnak a szürke betűk közül, néha nem találok egy szót, talán elveszett, elhagytam, kiesett a zsebemből... nem kellett volna ennyit gondolkoznom, olvasnom, belenéznem mások elméjébe, most mások gondolatait gondolom, nincs is saját véleményem, bár mikor volt utoljára, olyan eredetinek gondolom magam néha, pedig nem vagyok más, mint halvány utánzat.
Kedvelnek engem, a jósnő azt is mondta, hogy mágikus képességem van, bár ne mondta volna, hogy elveszítlek, most kénytelen vagyok nem hinni neki semmit, mert ha valamit hiszek, mást is kell, és én nem akarlak elengedni, pedig én is tudom, másképp nem lehet, és tudom, hogy ha jössz, majd hazudnom kell, a jókedvet, a mosolyt, a gondtalanságot, és te is hazudsz nekem, ezt is, másokat is, hazudunk egymásnak, egyikünknek sem jó, mégis akarjuk, mi a fenét tegyek, hogy jó legyen?
Te vajon mit szeretsz bennem, szeretsz-e egyáltalán, lehet-e engem szeretni, vagy én vagyok az a megmászhatatlan hegycsúcs, aminek a felénél mindenki visszafordul? Miért nincsenek válaszok, ha vannak, miért nem értem őket, miért akarok más lenni, mint aki vagyok, miért nem tudok az lenni, akivé lennem kell, mért őrültem bele abba, hogy hazajöttem, hogy itt vagyok, nélküled, más nélkül, veled, másokkal, gyökértelenül, egyedül, gyűlölködve, magamat gyűlölve, kiutat keresve?!
Hogyan menjek el, miért ne maradjak, mit tegyek, hogy jó legyen, teli vagyok kérdéssel, nincs senki, akinek feltehetem, akinek feltettem, hülyeségeket  mondott, ha Téged szeretlek, miért kell elveszítselek, hogyan szólhat bele, miért nem hagy, igazat mondott-e, ha bekövetkezik, gyűlölni fogom, pedig már most is gyűlölöm, és szabadulni szeretnék a szavaitól, amikre nem is emlékszem, csak a lenyomatai égtek belém, a lelkembe szörnyű mélyen, kell még pár nap, hogy ne jussanak eszembe minden órán, meg azok  a gondolatok se, amiket neked mondanék, ha őszinte lennék és nem hazudnék neked lépten-nyomon.
Szeretnélek megkérni, hogy gyere korábban, hogy többet legyünk együtt, de nem merlek, mert visszautasítasz, mert mindig félek, hogy meggyűlölsz, ha sokat követelek, mit kéne tennem, hogy ne féljek, hogy bízzak magamban.
Most tudtam meg, hogy amit csinálok, az valójában szürrealizmus, de hát köröttem minden szürrealista, úgy torzul, nyúlik a világ, szerintem kezdek megőrülni, tegnap összefüggéseket kerestem holt össze nem függő dolgok között, aztán József Attila jutott eszembe, aki hülye volt egyszerűen, és rájöttem, hogy én is hülyülök, amúgy ezt paranoid skizofréniának hívják, és én nem vagyok akkora művész, mint JózsefA volt, de hülye még lehetek, és így bezáródnak a kapuk.
Néha szeretnék gyerekeket, egyiket a másik után, önálló kis lényeket, akik biológiailag talán tőlem függnek, de mindannyian egy-egy kis egyéniségek, és szeretnék hozzájuk apát, meg harmóniát, de nem tudom kire rávetíteni a vágyam, ezért megtagadok mindent, amit csak lehet, és azt hazudom, hogy bébigorillákat akarok nevelni Kamerunban, csak hogy ne hallja senki, amikor sírok az elvesztegetett élet után, és azt várom mástól, hogy adja fel azt, amire én is a legjobban vágyom, és ezért gyűlölöm magam, de akarom is, hogy más is szenvedjen, hülye mártír vagyok, önfeláldozónak akarok látszani, pedig csak gyáva vagyok, és ha azt tenném, amit valójában szeretnék, hát szembeköpném magam, persze, ez még így is megtörténhet, mert aki ilyen gyáva, mint én, abból nem is lesz soha semmi, bár van egy jelmezem, amit ha felveszek, halálra olyan vagyok, mint akinek van önbizalma. Amikor levetkőztetsz, azt hiszed, meztelen vagyok, pedig jelmezben állok előtted, saját meztelenségem erotikát hazudó jelmezében, és maszk az arcom, de nem veszem le, mert ha levenném, látnád, hogy nincs is alatta semmi.
De ha ezt most elolvasod, megjelenek előtted szörnyű valómban, és ha eddig nem nevettél rajtam, most se fogsz, csak irtózni, mert maszk nélkül féregrágta seb az arcom, nem vagyok senki, akit érdemes volna említeni, de akit játszom, az fogalom, és néha figyelek, mikor kérnek tőlem autogramot az utcán az emberek, és mondják, hogy milyen jól alakítom ezt a csajt, és mennyire jók az írásaim, amik nem szólnak semmiről, mert nem vagyok semmi, mert nincs semmi bennem, ami definiálhatna, és milyen hülyén jönne ki, ha megkérdezném: milyennek látsz, mert én nem látom magam, amióta írok, még kevésbé, mert hetet-havat összehordok, és álmodozom, pedig azt se kéne, pedig azt hittem, hogy álmaim majd jól körberajzolnak engem.

Igazodj ki ezeken a sorokon, és ha sikerült, megláthatod a félelmeimet, persze az a legnagyobb, hogy meglátod őket, amúgy késő lesz, amikor ezt valaki olvassa, mert hónapokkal ezelőtt kellett volna megírjam ezt, amit akkor még nem is gondoltam, és most megint álmodozom, olyan dolgokról, amik nem is válhatnak valóra.

Felkelt a nap. Sugarai táncos mintákat vetítettek a padlóra és beragyogták az arcod, lehunyt szemed, eltüntették a ráncokat, amik napról napra, a szemem előtt vésődtek be a szemed köré, a szád görbületébe, a homlokodra.
Megfiatalítottak. Úgy, ahogyan én szeretném, amikor tenyeremmel végigsimítalak.
Nézlek, és összefacsarodik a szívem, annyira szeretnék változtatni a ránk várókon. Nem magamat féltem, hanem Téged. Szeretnélek megkímélni a Rád váró fájdalmaktól, mert Te még mindig makacsul hiszel abban, hogy másképp is lehet. És ha vége van, a megkönnyebbülés érzése majd bűntudatot szül benned, tudom. Hisz elég régóta ismerlek már.
Nem így akartam, Te is tudod, mégis haragszom magamra, a gyengeségemre, a tehetetlenségemre.
Nézlek, ahogy öntudatlanul alszol a karosszékben, kényelmetlen testtartásban, ahogy annyi átvirrasztott óra után végre elnyomott az álom, és azt kívánom, hogy legalább álmodban ne gyötrődj, hanem pihenj.
Szükséged lesz az erődre.
Ha felébredsz, majd ijedten nézel felém, tudom, és amikor meglátod a szemem csillanását, megnyugszol. Sokszor látom, ahogy felém villan a tekinteted, rémülten, hogy mit látsz, és apró mozdulataim láttán fellélegzel. Amióta ezt észrevettem, igyekszem azonnal reagálni, hogy ne aggódj. Most is, ha majd kinyitod a szemed, és felém nézel, Rád fogok mosolyogni, és örülni fogok az örömödnek.
És azt fogom hazudni, hogy végigaludtam az éjszakát, hogy ne furdaljon a lelkiismereted azért a néhány lopott óráért, amíg Te is aludtál.
Hazudok, mert az igazságot nem értenéd meg: hogy nekem már nincs szükségem az alvásra, csak az éber órákra, hogy gondolkozhassak, érezhessek, lélegezhessek a közeledben. Hogy élhessek.
Az alvás mindkettőnket becsap: engem azzal, hogy elhiszem, van még ébredés, Téged azzal, hogy elhiszed, ha alszom, meggyógyulhatok.
Sajnálom, hogy ezt tettem Veled, Kedvesem, nem ezt ígértem, nem ezt kérted.
Nem az fáj, hogy elmegyek.
Az fáj, hogy végig kell nézned a halálom, ahogy lassan elsorvadok az ágyban, a mi régi, közös ágyunkban, azok közt a párnák közt, amelyek valaha még más sóhajokat hallgattak.
Ha legalább hamar véget ért volna... De a szenvedést csak megnyújtották a napok, amikor gyógyulni látszottam.
Amikor még lesétálhattam az udvarra, a virágzó gyümölcsfák alá, hallgathattam a madarak énekét, kezem a zöld vízbe márthattam és a napsütésben folyékony fényként csordult alá az ujjaim közt az élet.
Amikor a következő tavaszon már a karjaid közt vittél és szinte kényszerítettél, hogy érezzem a tavaszt, már tudtam, hogy nincs visszaút. És Te a mai napig hiszed, vagy talán már csak reméled, hogy vannak még csodák.
Itt hagylak lassan, egyre távolodom, és ha visszafordíthatatlanul vége, testetlen kezemmel még egyszer végigsimítom majd a homlokod.

De az még sokára lesz.
Még én sem készültem fel.
Ha igazán őszinte vagyok, akkor bevallom legalább magamnak, hogy a szívem mélyén él a makacs kívánság, hogy ne legyen még vége.

Szeretném megfogni a kezed, és vinni magammal. Húzni magam után, el innen, mindegy hová, csak gondolkoznunk ne kelljen.
Szeretnék veled játszani, felszabadultan, mesélni Neked, hallgatni Téged, és nem figyelni a bennem toluló aggodalmakra.
Szeretnék Veled sétálni, meg futni, fák alatt kergetőzni, aztán a virágszirom-permetben hagyni, hogy elkapj, és magadhoz szoríts egy percre. Szeretnék Veled lehanyatlani a fűben, ahol katicabogarak járnak, meg kicsi százszorszép mosolyog.
Szeretnék úszni Veled, egymás kezét fogva fél kézzel tempózni, nevetni saját sutaságunkon, és a nevetéstől vizet nyelni, aztán a víz alá bukni, és egymást keresni. Szeretném a derekad köré fonni a lábaimat, hogy aztán csak a víz ringasson, és én egész közelről nézhessem, ahogy a vízcseppek a szempilláidon hintáznak - elveszni a szemed szürkéjében, és nem gondolni másra.
Szeretnék Veled éjjel a nyári utcákon járni, hársfák és kerti virágok illatát beszívni, kabát nélkül, valódi esti melegben. Hallgatni a kutyák hangját, belélegezni a mámoros levegőt, aztán az ajtó előtt összefonódni egy búcsúcsókra... és nem engedni el Téged.
Szeretnék a válladra hajtott fejjel lustán beszélgetni, halkan, alig verve fel a nyitott ablakon beáradó csöndet, szeretnék az öledbe gömbölyödve elaludni, és a legeslegjobban szeretnék még egyszer melletted ébredni.
Szeretnék egyszer, csak egyetlenegyszer nem kételkedni magunkban, nem félni a holnaptól, hogy mit hoz, és szeretnék Rólad álmodozni, ha épp nem vagy velem.
Szeretnék ugyanott állni, ahol hajdan rádcsodálkoztam az első, végtelennek tűnő csókunk után, szeretnék újra annyira önfeledt lenni.

Szeretnélek még szeretni.
Nem hagyod, és nem hagyom.
Szeretnék egyszer úgy hazamenni, hogy Te vársz, és nem a Hiányod.
Szeretnélek látni nem csak a nekem szánt derűvel az arcodon, hanem fáradtan, morcosan, bárhogyan... mindig, mindig látni szeretnélek, hallani a hangod (mert azt nagyon szeretem), hallani a véleményed (mert az mindig van), szeretnék vigyázni Rád, és szeretném, ha Te vigyáznál rám, és nem magamnak kéne.
Túl sok mindent szeretnék.

Ha csak egyszer, egyetlen egyszer múlhatna még rajtam...!

Mióta nem jártam már itt... kimondhatatlanul hosszúnak tûnik az idõ, mert kimondhatatlanul hosszú volt minden óra, minden perc.
    Magányos reggeleimen, amikor nélküled ébredtem, a hajamat vizsgáltam, nem õszült-e meg, és tudom, ha csak egy õsz hajszálat is találok, hagytam volna minden törvényt, tiltást, kérést, és rohantam volna Hozzád.
    Neked éltem a napjaim, Neked szenteltem a perceket, gondolatban már-már istenségnek véltelek, hisz hús-vér ember nem válthat ki ekkora szerelmet, ekkora vágyakozást.
    Rád vágytam, amíg éjszakákon át hallgattam a tenger morajlását, Te jártál a fejemben, amíg elveszetten ténferegtem a hideg homokban a nedves sziklák közt, és Rólad álmodtam az éhes hajnalokon - forró testtel, kiszáradt torokkal ébredtem, és próbáltam forgatni az idõ kerekét - lassan forgott, a szúrós homokszemcsék talán bevették magukat a tengelybe.
    Egy nap aztán hajót láttam a tengeren közeledni - idegen ország zászlaja csapkodott az árboc tetején, orra habos tajtékot köpült maga köré, és én nem mertem hinni, hogy ez a hajó elhozza végre az áhított szabadságot - és hogy immár megkaphatlak Téged.
    Vége szakadt a vágyakozásnak - és nem maradt helyében semmi, csak üresség.
    Álmaimba rémek költöztek: a fájdalom, a csalódás, a kiábrándulás lidércei - a napok rohantak, én pedig félelem-szõtte hálóban vergõdtem: hogy' merhetem hinni, hogy szeretsz?! Álmaimban számosszor végigéltem, ahogy eltaszítasz, és rám tekintve keserû csalódottság fintora ül az arcodon.
    Aztán azt álmodtam, futsz felém, de arcod rút, tested sebhelyes, felém nyúló kezed sok-sok görbe karom.
     Már nem akartalak.
     S amikor már magamban eltaszítottalak, és készen álltam arra, hogy a valóságban is megtegyem, megjött a levél - és én kénytelen voltam engedelmeskedni a parancsaidnak.
    Repült velem a hintó, repültek a lovak - hatalmas testû, gyönyörû fekete mének száguldottak velem, csupa hab volt a szájuk, és én elképzeltem, milyen volna, ha a keskeny út egyik kiálló sziklájában megbotlana egyikük, és a hintóm lezuhanna a mélybe. Láttam magam elõtt, ahogy a lovak gerince megtörne az éles kõtaréjokon, nyerítésük felverné a szakadék csendjét, láttam, ahogy a kocsi ide-oda csapódna a sziklafalon, míg leérne a mélybe, és mélybíbor bársonya tépetten lógna a fák szikár ágain, akárha vércseppek hintáznának rajtuk. Egy pillanatra õszintén akartam. Azt, hogy Neked is fájjon.
    Hisz elengedtél - mit elengedtél, elküldtél magad mellõl, hogy ne lásd a fájdalmam - hiába tudom, attól még éppen úgy gyengének és megvetendõnek tartalak - és vele együtt magamat is, hogy mégis képes voltam annyi idõn át szeretni Téged.
     Azt mondtad, nem akarsz a gyilkosommá lenni - és élõhalottá tettél. Kérdezted-e egyszer is, én mit akarok, vagy annyira megszoktad, hogy parancsodnak mindenki engedelmeskedik, hogy nem is gondoltad, akarhatok mást?!
      Dühösen vitáztam Veled - magamban.
      A lovak szélnél sebesebben száguldottak, a hintónak nem esett baja.
      Amikor az elsõ csillag megjelent az égen, már a földeden jártunk.

    Itt nincs tenger: itt égbe nyúló hegyek vannak gyöngyszürke sziklákkal, karcsú fenyõfákkal, a magasból lefutó, tiszta vizû patakokkal.
     És az egyik égbe nyúló hegy ormán a kastéllyal.
     Mióta nem jártam már itt... kimondhatatlanul hosszúnak tûnik az idõ, mert kimondhatatlanul hosszú volt minden óra, minden perc.
     Hatalmas, fehér telihold függeszkedik az égen, és az ég kárpitján apró, egérrágta lyukak: a csillagok.
    A kastély ragyog a holdfényben: abból a gyöngyszín sziklából faragták a köveit, amelyekbõl a hegyek emelkednek: repedéseikben pici, fehér kvarcszemcsék. Soktornyú, csipkedíszes kastély: már senki sem tudja, ki építette, de bárki volt, képzelete a sasnál szabadabban szárnyalt: kõbe álmodott indák, levelek, szikla-szirmú virágok között valódi borostyán kapaszkodik a falon, az ablakokat halvány színû vadrózsa keretezi.
     A tornyok vöröscserepes teteje alatt madarak fészkelnek, és tavasztól késõ õszig szárnycsattogással elegy madárfütty-szimfónia szól.
     Mindig is tudtad, mennyire szeretem ezt a kastélyt, mégis elküldtél.
     Most újra itt vagyok.
    Nagyot lélegzem, és kilépek a szabad ég alá, lépteim a hintó ajtajából egyenesen az udvar közepén álló szökõkúthoz vezetnek - hiába látom az ajtó sárga fényû négyszögében a sziluettedet.
    A kút, a kút! A középen álló kõurnából tulipánfa hajtott ki, körötte pedig dülledt szemû, vicsorgó vízköpõk - egyik fej gonoszabb, mint a másik, szájukból vastag sugárban ömlik a víz, bele a medencébe - a Hold fényében úgy tûnik, mintha ezüst szálakból szõtték volna.
    Ez a kút elõbb itt volt, mint a kastély maga - ha annak építtetõje a múlt ködébe vész, a kút talán nem is ez idõkbõl származik. Anyaga sem a gyöngyházcsillogású szikla - ez a kõ magába nyeli a fényt, mélyszürke, bazalthoz hasonló, de kékes csillogású - ezen a földön talán nincs is ehhez hasonló anyag.
    Vastag, lekerekített kávája helyenként megkopott, a beléje kapaszkodó kezek, rásimuló tenyerek alatt márványsimaságúra csiszolódott. Itt-ott kisebb darabok töredeztek le belõle, a repedéseken kicsordult a víz, aztán apró páfrány, fehér virágú moha telepedett meg benne.
...
     Belemártom a két tenyerem, és hagyom, hogy ujjaim közt átfolyjon a víz, hogy a cseppek végigfussanak rajtuk és megálljanak a körmöm hegyén, lassan ringatózva.
   Tudom, hogy az ajtóban állsz, tudom, hogy rám vársz, és érzem a belõled áradó keserûséget, de nem tudom rászánni magam, hogy odamenjek Hozzád.
    Kézfejemmel a víz felszínét simogatom, azzal az õsi mozdulattal, amivel nõk cirógatják álomba szenderülõ kedvesük arcát - ahogy én is simogattalak azon az éjszakán, aminek reggelén a kapkodó tébolyra ébredtem.
    A víz lágyan fodrozódik, ólomkristály-mintává válik rajta a tükrözõdõ hold. A magnólia illata körülölel, beléfonódik a víz kicsit poshadt, ismerõs szaga.
     Nem is olyan hideg, mint amilyennek lennie kéne. Langyosan simogatja az ujjaimat, aztán a csuklóm, végül könyékig belemerülök, és megérintem a medence falára tapadt nyálkás, zöld mohát, kezemmel összetalálkozik néhány kíváncsi, kényeskedõn úszkáló, játékos aranyhal.
      Szemem sarkából észreveszem, hogy megmozdulsz végre, de szíven üt, hogy nem felém, nem hozzám jössz, hogy átkarolj, és együtt nézzük a vizet az éjszakában. Nem, Te behúzódsz kastélyod végtelen termeinek mélyére. Oly régóta várt nagy találkozásunk félelmek randevúja, és ha nem vagyunk most ügyesek és bátrak, a szakadék áthatolhatatlanná válik.
     Utánad megyek.
     Be, a soktornyú kastélyba.
     Át a hatalmas elõcsarnokon, a boltívek alatt, a lépcsõ felé, ahol még látom a hátad egy pillanatra, mielõtt eltûnnél egy kanyarulatban.
     Lépteink nem ütnek zajt, a puha szõnyeg minden neszt elnyel, mégis tudod, hogy jövök utánad, lassítasz, és a toronyszobába, amely valaha a kettõnké volt, már együtt lépünk be: két idegen.

     Mit ünnepel vajon egy nõ a nászéjszakáján, lánysága végét, vagy egy új élet hajnalát? A láthatatlan szolgák inkább a halált választották, mint az életet: durva kezek szaggatta fehér rózsaszirmok hervadnak a földön, szélük már felpöndörödött, megbarnult, és erõs, vágykeltõ illatuk mellé a rothadás édeskés szaga is begyûrûzött.
     Ezen a rózsaszirom-szõnyegen kell átsétálnunk, hogy elérjük az ágyat: hatalmas, akár bálteremnek is alkalmas ez az ágy, száz meg száz fehér, tollal tömött párna dagadozik rajta, vércsepp-bíbor, nehéz baldachin zuhan alá a mennyezetérõl, oroszlánkörmös lábai szilárdan tartják, szinte kapaszkodnak a kõpadlóba.
     Körülöttünk hatalmas agyagcserepekben illatos olaj, és a belõle táplálkozó, olthatatlan tüzek bevilágítják a szobát.
     Akkor a karjaidban hoztál ide, most a saját lábamon jövök melletted, kezünk nem ér egymáshoz, és félek, a gondolataink sem.
     Feltérdelünk, az ágy egyik szélén Te, a másikon én, és most elõször nézünk egymásra, kutatón, rettegve, dühvel vegyes szégyennel - mindennel, csak vággyal nem.
     Nem változtál. Nem változtál, Kedvesem, dacára a sok idõnek, amit távol töltöttünk egymástól. Régen, ugyanebben a pillanatban azt mondtam: nem számít, ha megcsúnyulsz, én akkor is szeretni foglak, és ugyanezt állítottad Te is. Mégis, amikor az átok a nászéjszakán megfogant, és reggelre kelve változni kezdtünk, Te voltál az, aki őrülten zokogott, és aki akkor kocsiba tuszkolt és kergetett minél távolabb magától.
    Keresem most rajtad a megbánás jeleit, mint ahogy Te is kutatsz: a megbocsátást szeretnéd látni a tekintetemben, de csak vád ül benne.
    Felém nyújtod a kezed, és én megfogom. Közelebb mozdulsz az ágyon, és én is közelítek, hogy egymás mellett lehessünk, de gépiesnek érzem mozdulataimat, mint ahogy azok is.
     Megszorítod a kezem, és én visszaszorítom.
     Arcom kõbõl faragott, mint a kút kávája, nem látsz rajta semmit, de mert nem is akarsz, inkább a vállgödrömbe hajtod a fejed, halk sóhajjal.
     Halántékodat csókolom meg, mert azt éri el ajkam, két tenyerem közé fogva felemelem a fejed, és hidd nyugodtan, hogy azért, mert többet akarok - pedig csak a csontom sajgott, ahol a homlokod nyomta.
    A rothadó rózsaszirmok illata egyre émelyítõbb, hányinger kúszik a torkomban, szédülni kezdek, és az elmosódó-szétfolyó világban rég elfeledett csókod íze kísért a számon.
    Amikor rájövök, hogy ez nem kábult képzelet, hanem a valóság, már késő, mert ajkam a tiéd után moccan, és végül kénytelen vagyok megadni magam, mert lehetetlenné vált ellenkezni.
    Talán még azt is elsuttogom közben valamikor, hogy szeretlek, bár ez nem biztos, mert bármi mondanivaló tolul is a számra, lecsókolod, és valószínűleg Te döntesz helyesen.
    Mindent belémfojtasz, nehogy kimondjak valamit, ami gátat vetne bizakodásodnak, hogy helyesen cselekedtél, és ezentúl minden rendben lesz. 
    Én pedig mindent magamba fojtok, bár sejtem, hogy többé nem lesz alkalmam elmondani, és bármi történjék is velünk immár, ez közöttünk fog állni. Nem a szemrehányásaim, amiktől félsz, hanem a hallgatásom, amiben reménykedsz.
   Kézfejemmel az arcodat simogatom, azzal az õsi mozdulattal, amivel nők cirógatják álomba szenderülő kedvesük arcát, és bizonytalansággal telve lassan én is álomba merülök.

    De a reggel már új, ez a reggel már nem olyan, mint az a régi, valaha-történt reggel volt. Nem lopott éjszaka utáni elátkozott kábulat, hanem Rád ébredõ, idegenül valóságos, narancsos fényû pirkadat.
   Egymást faggató szemeink szürke tava megélénkül, néma bámulatunk áhítatos és hitetlenkedõ egyszerre. A bennem örvénylõ csend már nem olyan fagyos, mint az éjjel volt, a hallgatásom már nem dermeszti meg vonásainkat, és még én is hinni merészelem végre, hogy elkezdõdhet valami ismeretlen, valami új, valami, aminek már régen el kellett volna kezdõdnie.

   De a szabadba vezetõ lépteink alatt halk recsegéssel morzsolódnak szét a halott rózsaszirmok, és a szökõkút napsütötte vízfelszínén tulipánfa-szirmok lebegnek, mint szélnek eresztett, gazdátlan hajócskák.
     Döglött aranyhalhal tetemét dobálgatja a vízköpõk torkából ömlõ vízsugár.

A hízott tök, amiben helyet foglaltam, enyhén szottyadt volt. Kövér patkányok húzták, csupasz farkuk vadul kígyózott a tök körül.
       Ismeretlen erõ ismeretlen helyre röpített: éjjelkék fényben vicsorgó vízköpõkkel teli, holdfényben szikrázó tornyok tövébe.
        Hatalmas kastély hatalmas termein át imbolyogtam, célomat keresve.
        A termek üresen ásítottak, mégis zsúfoltnak tûntek: az idegen lidércek mellett saját kísérteteim is szép számmal megjelentek.
       A falak mentén tapogatóztam, képek, szobrok gonosz vigyora követett ajtókon, termeken át, lakoma maradványai, félig kitikkadt üvegek, foltos poharak közt sodródtam.
        Nyálkás, fullasztó tömegen kellett átnyomakodnom, idegen alakok közt szédelegtem: hozzám súrlódtak, akaratom ellenére is megérintettek. Tüdõmbe alig sikerült némi levegõt préselnem; hideg, nyirkos kezek adogattak - segítettek elõre, a hangok, színek, szagok kavalkádjából rizspor fehérségû maszk bukkant elõ és kacagott bomlottan az arcomba, rajta áradó érzelmek: gúny, bánat, félelem, rettegés, gyûlölet, halál -
        Szikkadt karok szinte kilöktek az óriási bálterem közepére.
        Ott már várt valaki rám: magas férfi talpig feketében. Az arcát is fekete maszk takarta: kifejezéstelen bársony álarc, mögüle villant elõ sötét, szinte csak pupillából álló szeme.
       Táncolni kezdtünk a terem sarkaiból elõszûrõdõ zenére: egyre gyorsuló ritmusban keringtünk a síró hegedû és a fájdalmasan pendülõ hárfa hangjaira, körbe-körbe a termen. A falak - úgy tetszett - összeszûkülnek körülöttünk, felfelé nyúlt a tér, a padló mozaikjai velünk együtt táncoltak, kavarogtak a lábam alatt. Hamar elszédültem, elmosódott köröttem a falak mintázata, a bútorok - a bennünket körülvevõ, ijesztõ áhítattal ránk bámuló torz alakok ezerszemû masszává folytak össze.
        Terem-szerte hatalmas, talpas vas kandeláberek álltak, a rajtuk olvadó gyertyák fénye is hullámzott, és a falakat díszítõ, nehéz aranyfüstös tükrök zöld felszíne bennünket tükrözött vissza: táncosomat fekete eleganciájában, és engem, ahogy sápadt-fehér ruhámban, penészkék ajkakkal keringek-forgok vele, fekete hajam messze száll és medúza-tincsekre bomlik. Jade-zöld, pávatollal ékes karneváli maszkom félrecsúszott a tánc hevében. Ezer meg egy alakmásunk táncolt velünk együtt, nyaki ereimben õrült-hangosan dobolt a vér, zúgott a fülem, és éreztem, hogy kiszáll a testembõl minden erõ: muszáj volt ismeretlen táncosom karjaiba dõlnöm.
        Õ pedig megérezte, hogy elernyedek ölelésében: szemeivel tekintetemet kereste és benne a megadást: pillantása tüzénél fázni kezdtem. Magához szorított, testemet átjárta teste hidege, zihálásától szaporán emelkedett-süllyedt a mellkasa, én pedig reszketni kezdtem a rémülettõl és az undortól.
        A zene elhalkult; a hegedû ugyan még elsikoltott néhány akkordot, aztán lassult a forgás, és megállt körülöttem a világ.
        Lábam összecsuklott, és ha táncosom nem tart oly erõsen, összeesem. Így csak lassan csúsztam a földre - tehetetlen rongycsomó -, a mozaikok már mozdulatlanná dermedtek, én pedig alig vártam, hogy a fejem a szilárd talajon nyugodhasson, arcomat a hideg kõhöz simíthassam.
        A báli közönség felzúgott, felmorajlott, a homályos szegletekbõl szolgák sereglettek elõ, de a férfi egy kézmozdulattal visszaparancsolta õket.
        Bort! - harsant a hangja, és máris elõttem volt a pohár: vékony fémperemét az ajkaim közé erõltette, kénytelen voltam lenyelni a csípõs, savanyú borból néhány kortyot.
        A pohár széle felett a maszk mögül elõparázsló szemét néztem és iszonyodtam alig titkolható, mohó vágyától; szerettem volna eltaszítani, de erõtlenül hagytam, hogy a karjaiba kapjon és egy, a végtelenbe tekeredõ csigalépcsõn cipeljen felfelé.
        A mögöttünk összecsõdülõ tömeg tisztes távolból ugyan, de leplezetlen mohósággal, néhány alak vad irigységgel bámult utánunk, a sötét sarkokból, a falakból és a mennyezetet tartó oszlopok mögül-közül sereglett elõ a sok rémalak, uruk nászának örömére.
        Én pedig tehetetlenül, maradék erõmet is elveszítve csüggtem ölelésében: karom, vállam néha a nyálkás falhoz súrlódott, hajam a lépcsõfokokat seperte és minden bizonnyal férgek és rágcsálók undorító testét; a kövekbõl dohszag és csípõs hideg áradt, a téglák közein vagy zúzmara-, vagy penészcsipkék ültek.
        Azt hittem, már soha nem ér véget a felfelé vezetõ lépcsõsor, utunk céltalan, de bármennyire is kapaszkodtam ebbe a reménysugárba, egyszerre kiszélesedett köröttem a tér. A falakon fáklyák tüze lángolt, és ha meleget nem is ontottak magukból, a dermesztõ levegõ kicsit talán langyosabbnak hatott.
        Magas, kétszárnyú ajtón léptünk be egy szobába, én még mindig a férfi karjaiban, hátrabicsakló nyakkal, ernyedt végtagokkal. Itt nem égtek fáklyák: a sötétben semmit sem láttam a helyiségbõl, az ajtó csukódását is csak hallottam, és tudtam, hogy fogoly vagyok. Eszelõs pánik kerített hatalmába, vajon hová kerültem, rémlények-lakta cella-e, ahová hurcolt, vagy kietlen, üres hodály?
        Táncosom mozdulataiból éreztem, hogy letenni készül, izmaimat megfeszítve védekeztem ellene, de meglepõ módon nem avas, nyirkos szalmán, hanem puha tapintású lepedõn landoltam. A sötétbe meredve épphogy ki tudtam venni a férfi körvonalait, rajta kívül semmi mást, de csak egy pillanatig még. Akkor kettõt tapsolt, és meggyulladtak a gyertyák: a falakon körben, rozsdacsipkés falikarokban, és hatalmas, sokkarú, kovácsoltvas tartókban álltak a hófehér viaszszálak, lángjuk narancssárgán ringatózott.
         Megvilágították a fejem felett a pókok szõtte, fakó-szürke baldachint, az ágy mahagóni színû, ismeretlen lényeket ábrázoló faragott oszlopait. A szürke kövekbõl emelt falakat és a gótikus csúcsívbe futó ablakokat, amelyekre holdsugár szõtte a fátylat.
          És körben a falakon, az ablakok körül és az ágy lábain is mindenütt haragoszöld, izmos levelû borostyán csimpaszkodott: az egyetlen élõ teremtmény a halottak kastélyában.
         Még bámultam volna a szobát, de fekete ruhás alak az ágy végénél megmozdult, magára vonta a figyelmemet.
         Egy ideig csak nézett, nézett, légvételei egyre erõsebbek lettek, aztán mellém térdelt a süppedõ ágyra és szétterítte a hajamat a párnákon, azt simogatta gyengéden, észre sem vette undoromat.
          Drága szépségem - suttogta, és hozzám hajolt, de feleúton megtorpant a mozdulat. A fekete bársony maszkért nyúlt, hogy levegye - Ne! - nyögtem, féregrágta borzalomra számítva, de már nem tudtam megakadályozni. Az álarc lekerült, koppanva hullott a padlóra. Kortalan, márványfehér arc tûnt elõ mögüle: vonásait is mintha márványból faragták volna, semmi nem tükrözõdött rajta, ajka keskeny vonalként feszült meg.
           Csak a szeme élt.
          A szeme, ahogy pupillája szinte elnyelte a szivárványhártyát: zöld izzással meredt rám, és egyszerre hatott csodaszép drágakõnek és gusztustalan döglégy zöldes hátának.
           Megérintettem az arcát: kezembe simította, aztán belecsókolt a tenyerembe.
           Szánni kezdtem.
          Már nem féltem, mert tudtam, nekem van hatalmam fölötte. Én még élek, õ már halott.
          Szeretni kezdtem szánandóságáért, szomorú magányáért.
          Megpróbáltam felmelegíteni jéghideg testét: magamhoz húztam, õ hozzám simult. Keze gyengéden ölelt, ajka száraz volt és kemény, ahogy megcsókolt, félelme az enyémmel határos: vágyunk, pillanatnyi szerelmünk hasztalan, két külön oldalon állunk.
          De szája felmelegedett a csókjaim nyomán, és szemei vággyal telin, mégis rettegve fürkészték az arcom, vallatták pillantásom, míg végül megadóan lecsukódtak: szempillái lilás árnyat vetettek beesett szeme alá.
           Egymás ölelésébe fészkelõdve próbáltuk óvni magunkat a fájdalomtól, de amíg az õ lélegzete egyre mélyebbé vált és álomba zuhanva cirógatta meztelen vállam, addig én éber maradtam, elkerült az álom.
           A lassan fogyó, fehér viaszkönnyeket síró gyertyák lángját néztem, a hold-rajzolta borostyán-árnyakat a padlón, testünk alig kivehetõ árnyékát a falon.
           A kanócok saját szépségükbe fulladtak bele, az árnyékok nyúltak, felém kapaszkodtak, míg végül az utolsó gyertyaláng is halk szisszenés kíséretében ellobbant. 
          Kimerültem.
          Elaludtam.

A reggel egyedül talált. Halvány lenyomat õrizte halott szeretõm testének körvonalait mellettem az ágyon; a padlóra folyt viasz kusza ábrákba dermedt, és a sápadt reggeli fényben fázósan húzódzkodtam össze.
        Néma szolgák sereglettek elõ a fal kövei közül, vizet hoztak és foszlott szélû kendõt, hogy megmosakodjam, aztán nehéz ezüsttálcát:
        Gyümölcsök roskadoztak rajta: felfakadt bõrû füge, vérzõ gránátalma, mustot folyató fekete szõlõ és ragacsos húsú barack, mellettük ónkupában az éjjel ízlelt, csípõsre forrt bort.
        És egy háromrét hajtott levél.

Elõbb a gyümölcsökért nyúltam, de túlérett édességük a rothadás aromáját hordozta, a bor szagától émelyegni kezdtem.

A levelet fogtam a kezembe: a vastag papír enyhén morzsolódott, a fekete tinta éjszín kacskaringókat rajzolt a csontszín felületre, és egy mondatot:
      „Nem váltottuk meg egymást..."

Tökhintó helyett gyalog indultam utamra, az ezertornyú kastély kihaltnak tûnt: világtalan ablakszemeivel bámult a hátamba, és én szökdécselve iramodtam a mezõnek, hogy a harmatos fû végigsimogassa a lábszáramat.

Hogy érezzem, hogy élek.

Egyedül állok egy város közepén. Gondolataim csápként kinyúlnak, tapogatóznak kapaszkodót keresve.

Hiába.

Amikor levegőt veszek, csak az én lélegzetem hallik, torkomra forr, mellemre nyomás nehezedik, és zihálni kezdek.

Mindahányszor.

És ami a legrémisztőbb, a fojtogató csendben tétován elinduló és egyre gyorsabb iramú lépteim koppanása sem ver visszhangot.

Szűk, mélyen fekvő utcák hepehupás útjain rohanok, az alacsony ablakok sötét szemei fenyegetőn merednek rám, a kopasz fák csontkarjai összezáródnak felettem, nem látom az eget.

Utcácskából sikátorba, sikátorból klausztrofóbiát ébresztő térre jutok.

Paranoid félelemmel kémlelem a megnyúlt árnyékokat, amik a sárgásan gőzölgő lámpák fényében rozsdavörös árnyalatot kaptak. Az árnyak vékonyak, üresek, csak a testetlen rémület tud beléjük rejtőzni.

A fák összetartó koronája szabadon hagy egy pillantásnyi eget, azon beleskel néhány csillag, de elrettennek holtsápadt arcomtól, szemeimet övező, rettegés-hizlalta mély-lila karikáimtól.

A tér hátterében ódon szökőkút kávája szürkéllik, repedésit bevonta a moha.

A kúthoz rohanok, életet keresgélek, de még parányi vízcsepp sem csillan a fenekén, csak koszos szárazság köszön vissza.

Nincs ijesztőbb egy kiszáradt kútnál.

Mintha száz ujjal vernéd a zongorát, és nem adna hangot.

Mint a régi játékmackó, akiből hisztérikus kezek kitépték a dörmögőjét, és hiába rázod apró gyermek-kezeiddel, csak a feje csuklik előre-hátra, némán.

Miért nincs sehol hang, zaj, nesz, BÁRMI?!

Miért nem látok a tócsa felszínén tükörképet, miért nyeli magába arcom mását?!

Miért nincs fény az ablakok mögött, hogy lehet, hogy ebben a városban nem szűrődik ki zene, beszédfoszlány az ajtók alatt, miért nem kapok LEVEGŐT?????????!!!!!!!!!!!!!!!!

A válasz a semmiből születi a fejemben, egyszerre ott van, és én tudom, cáfolhatatlanul.

Mert a város HALOTT. Nem él, nem lélegzik.

Leeresztett karral megállok egy újabb utca sarkán, nézem a fák alkotta félhomályos, párát gőzölgő alagutat.

Még késztetést érzek repülni, de erőm már nincs.

Halvány beletörődés hízik bennem, elönt a tespedt, pocsolya-ragacsos unalom.

Fáradt vagyok.

Nagyon fáradt.

Arcvonásaim elfolyósodnak, beleolvadok a lelketlen, szürke masszába, ami a rejtett zugokból hömpölyög elő és lassan alakot ölt: előbb egy sárgás csontkéz, aztán fénytelen, kóccá töredezett fakó-vörös haj bukkan elő; szétfolyt-felpüffedt arcok, seszínűvé hígult, pupilla nélküli szemek. Ragacsos, nyálkás-lepedékes nyelvek nyaldossák holdvilág-szín arcomat, bekúsznak a fülembe, pépesre izzadt tenyerek markolják a vállamat, dörgölőznek, HÚZNAK MAGUKKAL...

Úristen, hol vagyok?!

Jah. Csak itthon...

Egyiptom. Mindig is szívem vágya volt, gyermekkorom óta: a piramisok földje. A fáraók földje, a múmiáké, a kincseké, a rabszolgáké.

A Titkok Földje.

A Varázslatok Földje.

Egyiptomot nem lehet csak nézni, nem lehet csak olvasni vagy tanulni róla. Egyiptomot érezni kell: beszívni a levegőjét, hallani a hangját, megízlelni, akár a csókot, megérinteni, akár egy szerető testét. Egyiptom nem nyújt egyszeri kielégülést: ha igazán, szívből átadtad magad mindannak, amit nyújtani tud, akkor nem éred már be ennyivel: egész életedben arra vágysz, hogy csak még egyszer visszajuthass oda... és még egyszer... és újra, és újra...

Látni kell mindent: régit és újat, szépet és csúfat, sivatagot és folyót és tengert, felhőkarcolót és piramist. A falvakat és a várost, autót és szamaras kordét, és az oázisban, a seszínű sivatag közepén a viruló életet: az ezerszínű virágokat nevelő leándert és a datolyapálmákat.

Tolakodni kell a bazárban, éjjel, amikor ott van talán egész Kairó; ékszert, szobrot, papiruszt, apró skorpiót bámulni, színektől káprázni. Ott a vörös valóban lángol, az aranyfüstön megcsúszik a lámpák fénye, és beleszédülsz a kékbe, mert a kéknek az az árnyalata máshol nem létezik, csakis Egyiptomban. Be kell szívni a vízipipák füstjét, az arab tea illatát, a hibiszkusz, az édeskömény és a menta aromáját, ahogy a sikátorokban száll, fűszeres húst, baklavát és százféle gyümölcsöt kell kóstolni.

Édes fügét rágni a Ramadan egész napos böjtje után, megkönnyebbülve hallani, hogy az imám Mahrebre szólít, aztán egyedül állni a milliós város elnéptelenedett utcáin. Áhítattal fejet hajtani a mecsetekben és a kopt templomokban egyaránt, megdöbbenni egy csador fölül feléd pillantó fekete szem mélységein...

Hűvös szobában ágyba bújni, arcomat a párnához simítani, és hajnalban a müezzin hangjára ébredni...

Egyiptomot nem lehet elmesélni. Egyiptomban ott kell lenni.

És ha ott voltál egyszer, utána vissza kell térni.

Újra meg újra.

Jössz velem?

Elmesélem, milyen volna...

A nyitott erkélyajtó négyszögéből a forró széllel aranyló por áramlik be. A hosszú, fehér függönyök szállnak, lebegnek a szélben, ahogy szállnak, lebegnek a hangok is, így félálomban. Körbefog a függönyök hullámzásának lágy nesze, a mennyezetről függő ventilátor lapátjainak lágy surrogása, a Te halk lélegzeteid a hátam mögött.

Ébredezem, és tudom minden porcikámmal, hogy itt vagy, alszol mögöttem mélyen, álomtalanul.

Felszáll az utca zaja, az autók dörmögése és a hangos kürtölés. Közöttük egy szamár ordít néha, és kísérője, a kenyeres elnyújtott hangon kántál: a kinti hangok csak felerősítik a szoba csendjét.

Ahogy a függöny lebeg, a délutáni nap festette minták úgy változnak a padló deszkáin: aranyos kaleidoszkóp, amelyben a sivatag szúrós homokja most érzéki táncát lejti.

Jó érzés nyújtózni a vékony lepedők között, jó érzés kifelé fülelni és a hangok kavalkádjából egy-két ismerős szót kiszűrni.

Már nem alszom vissza, de felkelni sincs kedvem, amíg Te ott alszol, inkább odabújok öntudatlan ölelést követelve, és az elmúlt napokra gondolok.

A tenyered száraz, forró szorítására, a repülőgép kerek ablakának fertőtlenítőszagára, ahogy szinte odalapultunk és néztük a tájat, a fekete éjszakát, benne a sok sárga és zöld fénypontot - a zöldek a mecsetek lámpái, és mennyi van belőlük!

A forró éjszaka illatát, ami szinte mellbe taszított, nem lehetett nem érezni - a levegőt, ami körülölel és elkábít, és álomszerű bódulatban látsz ezentúl mindent - még a taxik műszerfalán lebegő műszőrme rózsaszín bojtjait is.

Pörög az agyam, az ébredező agytekervények felelevenítik a múltat - az utazásokat - istenem, évek sem lennének elegek ahhoz, hogy mindenhová elvigyelek - oda, ahol már jártam, és oda, ahová vágyakozom.

Elvinnélek még Alexandriába, hogy láthasd a könyvtárat, az erőd vanília-színét, ahogy hullámzik a forróságban, és lábát a tenger csapkodja - tudtad, hogy itt láttam először a tengert? A habos tajtékok, a végtelentől kicsit errébb a hullámokkal küszködő lélekvesztő, a tenger sós halszaga, a pára hideg cseppjei, s mögöttük a lassan köddé váló, valahai világítótorony kísértete...

De így is annyit láttunk, annyit hallottunk, hogy másnak tíz életre is elég volna.

Átutaztunk a sivatagon, és a város zaja, forgataga után elképzelhetetlen volt, hogy másutt is van élet: a poros, sárból tapasztott viskókból álló pici falvakban, ahol a földutak mentén hatalmas agyagedényeket kínálnak a tevéjük árnyékban hűsölő parasztok.

Láttunk oázisokat és bennük óriási házakat: szögletes tetejük, sárral tapasztott, meszelt faluk hívogatott és hűvös árnyékot ígért. Körötte égbe nyúló pálmák, satnya leveleik közt datolyagumók, az udvarban babérlevelű, fehér, narancs, rózsaszín virágú leánderek... szeretnék egyszer egy ilyen házban hűsölni, a fehérre meszelt falú szobában, az ablakon behajló virágok mézillatában ringatózni... 

Megmoccansz mögöttem, mintha ébredeznél, és a képzeletem a szélnél sebesebben tér vissza melléd - de alszol tovább.

Már nem a vidékre gondolok, hanem a Városra, körülöttünk. Az utcákra, ahol éjszaka van igazi élet, nyitva van minden üzlet, nyitva tart a bazár. Eszembe jutnak ámulva csosszanó lépteink, ahogy felhőkarcolók és plázák között sétáltunk, nyakunkat tekergetve bámultuk a kirakatokat, a gyümölcsárus roskadásig pakolt kocsiját: fakadásig érett füge, vörös húsú narancs, ragyogó-lila padlizsán, apró, zöld dinnyék kellették magukat, és lágy húsú mangók, meg a halványsárga, körteforma valami, amit belédimádkoztam, és a cseppjei végigfolytak az állunkon, nevetve prüszköltünk, mert ijesztően édes volt és fűszeres.

Látom magam előtt a hatalmas, lustán hömpölygő folyót, a Nílust, ahogy fémkék vize a kikötött hajókat himbálja, a benne fürdő csillagokat, a partról belécsobbanó színes fénypászmákat. Arcunkat végigsimította a szél, ugyanaz az ezerízű, ezerillatú fuvallat, ami a sétány pálmáit finoman hajladozó táncra késztette. Érzem a kezemen a tenyered szorítását, hallom a hullámok lágy loccsanását néhány kisebb bárka alján.

Emlékszel még az este végére? A taxi ragacsos ülésén összehajoltunk egy futó, vaníliaízű csókra, aztán csak némán néztük az utcákat, az apadó forgalmat, a sötét bérkaszárnyák előtt játszó koszos kis utcagyerekeket, a parkok kivilágított bokrait.  

Gondolataim most előreszaladnak, a holnaphoz, a holnaputánhoz; tervezgetek, vágyakozok: piramist látni, a hatalmas köveket érinteni, ujjaim közt pergetni a sápadtbarna homokot...

Annyi mindent szeretnék, de gyorsan telik az idő.

És Egyiptom földje nemsokára ismét csak ígéret marad: visszajövünk még...

Nagyon álmos voltam. Magzatként összegubózva feküdtem az ágyamban, a paplan csücskét az állam alá gyűrtem és ringattam magam, hogy elszálljon belőlem a feszültség.
   A képet néztem, a sziklákat, a vízesést.
   A képet... a sziklát... a vízesést...

   Szemem le-lecsukódott, aztán újra felpillantottam, hosszabb-rövidebb időre.
   A víz a medrében forrni kezdett, már nem én ringatóztam, hanem a kép mozgott, hullámzott a fekete fakeret, apró örvények fodrozódtak a patak felszínén, és én tudtam, hogy ha képes lennék ébren maradni, csoda várna rám.
   Ezzel a biztos tudattal szakadék-mély álomba zuhantam.

   Valami nem hagyott aludni. Egy légy szállt az arcomra, lábai tűrhetetlenül csiklandoztak. Felé legyeztem, hogy elhajtsam - felröppent, visszaszállt. Szemhéjamra, ajkamra telepedett, aztán a hajamba röppent és megcibált néhány szálat.
   Halkan kuncogott is hozzá, ami legyeknél elég szokatlan - hát kinyitottam a szemem.
   Aztán rögtön le is hunytam szorosan, mert a Nap egyenesen belétűzött.
   Fényes köröket, metálszín kusza vonalakat vizionáltam a szemhéjam mögött, és eltartott egy kis ideig, mire a kezemet az arcom elé emelve előleskeltem az ujjaim közül.
   Előbb a szavam állt el, aztán a lélegzetem.
  Ott feküdtem újra a patakparti sziklán, lábam, hálóingem csücske most is a vízbe lógott, arcomra hideg cseppeket permetezett a kékezüst zuhatag.
   És persze, a bosszantó legyek sem legyek voltak: a múltkorról ismerős, szivárványszín szárnyú tündérek citálták-rángatták hajamat - amíg kábán ébredeztem, ezernyi apró tincsbe fonták kócos hajszálaimat, dísznek vízcsepp-gyöngyöket fűztek rá.
   Felültem, és tovább bámészkodtam: újra rácsodálkoztam a magasról lezúduló, a Nap fényében ezerszínű vízesésre, a habfehér, jéghideg tajtékra az apró katlanban és a jáde-zöldre szelídült, kristálytiszta patakra, amit nedves-szürke, hatalmas sziklák öleltek át és terelgettek tova.
   A víz mélyén apró, vörösbarna kavicsok bujkáltak a feketéllő szikladarabok között, néhány hegyesebb taréjon felcsapott a víz és szembe fröcskölt, aztán csobogva tovairamlott.
   Órákig képes lettem volna a sziklán ücsörögni, de a tündérek végeztek a hajammal, és immár a vállamat, hátamat bökdösték, és szerteguruló gyöngy-hangjukon noszogattak, hogy rájuk figyeljek.
   Engedelmesen a kívánt irányba fordítottam a fejem. A parton, a sziklán túl bokrok és cserjék nőttek: ők őrizték a határát az erdőnek, ami mögöttük magasodott.
   Az egyik fácska tenyérnyi, halványzöld levelén hatalmas pillangó ült. Nagyobb, mint amit valaha láttam, és szebb, mint amit képzelni mertem.
   Láthatóan rám várt, és én nem mertem tovább váratni. Sziklákon ugrálva, bokáig vízben gázolva jutottam el hozzá és álltam meg előtte.
   Fényes-fekete, a fényben zölden fluoreszkáló teste volt, karcsú, arányos, halványarany sávokkal szelvényezett, csápjai pedig olyan hosszúak voltak, hogy majdnem túlnyúltak a szárnyvégein.
   Türelmesen, szárnyait hátrafeszítve várakozott és tűrte, hogy megcsodáljam: Csokoládébarna szárnyát fekete szegély keretezte, vékony, zöld erek hálózták át meg át, lüktettek, mintha ők adnának a szárnyaknak életet. Mintája pávaszemre emlékeztetett, a folt a narancs, az indigó és a napsárga milliárdnyi árnyalatát ötvözte magába.
   Ahogy egy pillanatra megrezzent, finom aranypor szitált a levélre, és amikor a két szárny széttárult, felragyogott a reggeli napsütésben, és elkápráztatta a körülötte lévőket.
   Gyönyörű vagy - mondtam neki halkan, és elétartottam ujjamat, ő pedig rászökkent, pici lábaival finoman érintve bőrömet.
   Néhány szárnyrezgés idejéig ottmaradt, aztán a levegőbe röppent és az erdő felé iramodott, csak tünékeny-finom érintése maradt a bőrömön. Mielőtt a fák közé veszett volna, még visszanézett, hogy követem-e.
    A tündérekre néztem, akik a víz fölött lebegő apró szivárványoknak látszottak, és integettek, hogy induljak.
   A bokrok maguktól széthajtották ágaikat, hogy utat nyissanak, aztán hangtalanul bezárultak mögöttem, százféle levelükből élő falat alkotva a Titkok Erdeje körül.
   Puha avar zörgött a lábam alatt, vörös, bordó és halványbarna levelekkel borítva a talajt; savanykás, ismerős szaga az orromba szivárgott, körülölelt és megnyugtatott. Pillangóm előttem röpködött, a fák karcsú, szürkén erezett törzsei között vezetett.
   Szerettem volna mindent látni, mindenhová nézni, nyakamat tekergetve bámultam hát a szélrózsa minden irányába. A lombok az égbe vesztek, a magasban kitárták karjaikat és a tündöklő napsütésben narancsos szegélyt kaptak az ágak. A leveleken átsütött a Nap, smaragdszínbe borította a levegőt, amit belélegeztem. A levelek között néhol rést támasztott az alig érezhető, fűszeres illatú szellő, és a réseken akadálytalanul tűzött be a világos mézre emlékeztető, fehérarany napsugár. Pászmájában aprócska rovarok, fátyolszárnyú bogarak röpködtek, táncoltak, örültek az életnek, és velük együtt örültem én is, hogy élhetek, lélegezhetek és - igen -, hogy álmodhatok.
   A fák egyre terebélyesebbé váltak, néhol törzsük elválaszthatatlanul összefonódott egymással, és bonyolult alakzatokba tekeredett. Egy-két, a vénségesnél vénségesebb faóriás már megszenvedte a változó idők rohamát: testükön félig begyógyult sebhelyként virítottak villámcsapások, orkán erejű szelek goromba nyomai, de az erdő - részvétteljes vigasztalásként - igyekezett elfedni őket: haragos-zöld, csontszín-erezetű borostyán, trópus-szín páfrányok, sötét bogyókat érlelgető vadszőlő és dühvörös virágú folyondár dédelgette sérüléseiket. Illat- és színorgia, kacsok, indák, ágak és bogak hívogattak, csimpaszkodtak belém, itt-ott beszökő napsugár simogatta az arcomat.
   A pillangó egy bokor lehajló ágára ereszkedett, s várta, hogy kigyönyörködjem magam. Türelmesen, szárnyait hátrafeszítve várt, amíg mindent szemügyre vettem: sárga bogyók közepén a fekete pöttyet, hatalmas, fehér kelyhű virág öblében a részegülten hempergőző dongót, a piciny, halványkék szirmokat nevelgető virágocskát az avar között, ismeretlen madár türkizkék tollait, sárgán ragyogó szemét.
   Végül a lepke megelégelte a várakozást, és hajszálaimba csimpaszkodott, hogy magával vigyen tovább.
   Nem tudtam, milyen messzire megyünk, már épp kérni akartam, hogy várjon, hadd pihenjek, amikor a fák ritkulni kezdtek, és két szürke törzs között egy tisztásra láttam.
   A pille intett, és én megálltam; de megálltam volna intés nélkül is, hiszen a letaposott füvű tisztáson két óriási sárkány állt egymással szemközt.
   Egyfejű, hatalmas testű, csodaszép sárkányok voltak, egyik lélegzetelállítóbb, mint a másik. Talán egymás részei, talán egymás ellenségei, mindenesetre két pólus: az egyik fehér, a másik fekete.
   A fekete sárkány állott tőlem távolabb, két oszlopszerű lábon támaszkodva. Felette rengeteg test: izmos combok, hatalmas has, majd felfelé széles, izmos mellkas, amelyből két igencsak izmos, de rövid kar nyúlt ki; aztán a hosszú, karcsú nyak, amely rettenetes fejet tartott. Állkapcsával akár társát is kettéroppanthatta volna, és ezt a benyomást csak megerősítették a hosszú, fehér agyarai: pofáját hatalmasra tátva ordított, orrlikaiból forró gőz, torkából narancsszikrás lángcsóva tört elő. Ordított, hogy beleremegett a teste és beleremegett az erdő is, mögöttem elhallgatott a lágy neszezés, a békés motoszkálás. Szárnyait szétterjesztve, izmait megfeszítve tartott erődemonstrációt, a nap sugarai fényes-feketére festették a pikkelyeit, szeme vörösen izzott a rézsút belésütő fényben. Óriás szárnyait lebegtetve hatalmas szélvihart kavart és elsötétítette a Napot.
   Pillangóm egy levél mögé bújva leste őket, szárnyait leeresztve, csápjait előremeresztve reszketett a feszültségtől, ő nem a fekete sárkányt nézte, hanem a fehéret.
   A fehér jóval kisebb volt; kisebb és kecsesebb. Izmai sem voltak akkorák, háta íve finomabb volt, lábai kevésbé vaskosak, állkapcsa vékonyabb.
   Szeme jégkéken világított, és nem üvöltött, nyugodtan várt. Amikor a másik elhallgatott, néma maradt, csak szárnyait csapta szét a levegőbe. Azok a hófehér bőrvitorlák nem vették el a fényt előlünk, hanem átengedték, megszűrték, és opálos derengésbe burkolták az erdőt. A napfényben a fehér sárkány pikkelyei izzani tetszettek: nem-evilági, kékes-arany ragyogással, vékony bőre alatt lüktettek a liláskék erek.
   Aztán harcolni kezdtek: a fekete lassan indult, eltiporni akarván a kisebbet, a fehér sárkány pedig csak állt rendületlenül, várt, szárnyai mozdulatlanul feszültek a fénynek.
   Kék szeme a közeledő vörös szempárba fúródott, a mélyére hatolt, szuggerálta a másikat, és annak fenyegető rohama valóban elbizonytalanodni látszott.
   Majd tétován megállt.
   Szárnyait leeresztette.
   Reszkető pillangóm elernyedt, megkönnyebbült.
   És hatalmasat sikoltott, amikor a szénfekete tömeg előrelendült, és egy szárnycsapással leterítette a fehéret.
   A fekete a sikoly irányába kapta a fejét, dühödten hördült egyet, az orrából pöfögő forró gőz meglegyintette az arcom. A pillangó felé indult, ujjait felé nyújtotta és már-már el is érte, amikor a fehér sárkány rávetette magát és maga felé rántotta.
   Valódi élet-halál harc kezdődött, tépték, harapták egymást, a fekete testből előtörő karmazsinvörös vér bepettyezte az erdőszéli fák, bokrok levelét, és melléjük jégkék, sűrű cseppek hulltak, aztán egymásba folytak, de el nem keveredtek: tarka foltokként dermedeztek, hűltek, és úgy hűlt meg bennem is a lélek, a morgások, hörgések, ordítások kereszttüzében.
   A pillangó a levél fölött lebegett, sűrű szárnycsapásaival aranyport szitált szerteszét. Néha nekilendült, hogy a küzdő felek közé vesse magát, aztán visszariadt, tétován repkedve, tépelődve, aggódva.
   A küzdelem fokozódott, a két sárkány egymást marcangolta, és a vörös és kék keveredő vértengerben a fehér sárkány került felülre. Karmaival a szürkés bőrű, pikkelyek nélkül védtelen nyakat szaggatta, fogait vicsorította, habos tajték fröcskölt a szájából. És végső csapásra készült: mancsát magasba emelve próbált halálos ütést mérni, amikor az alul fekvő, erőtlennek látszó fekete pofáját kitátotta és lángot okádott ellenfele szeme közé.
   Égő szaru csípős szaga töltötte be a tisztást, szürke füst terült a küzdőkre, és a fehér test hátratántorodott, elengedte a másikat.
   Az pedig végső erejét összeszedve felpattant, és nekilódult... és a pillangó nem bírta tovább. Közéjük röppent, szárnyait harciasan kifeszítette, törékeny testét a fehér sárkány védelmére áldozta volna.
   A fekete megdermedt, mozdulatai megtörtek, karja lehanyatlott; vörös szemei a kitárt szárnyú, szépséges pillangó csöppnyi arcát vizsgálták.
   Majd arcát az égnek tartva üvöltött egyet: fájót, haragost, csalódottat.
   Ütni készült, vaskos markában összemorzsolni az aranybarnán csillogó lepkét.
   De végül másként döntött.
   Hátrált néhány lépést, aztán tépett, vérző szárnyait a levegőnek feszítette, és a távolban ködlő hegyek felé vette az irányt. Feketén csillogó alakja még sokáig látszott a horizonton, de a pille már nem vett róla tudomást, figyelmét a vérző, roskadozó, fehér testű sárkánynak szentelte: apró csápjait a megperzselt archoz dörzsölte, pici lábaival a felé nyújtott óriási ujjra fonta, akár korábban az enyémre.
   A sárkány másik mancsával végigsimította a törékeny teste: érintése szívfájdítóan gyöngéd volt, becéző és hálálkodó egyszerre.
   Aztán a pillangó egyik pillanatról a másikra megdermedt, szárnyai megfeszültek, és apró sóhajtás kíséretében a földre zuhant. Mozdulatlan teste a színesen kavargó vértócsába hullt, és a sárkány nem nyúlt utána.
   Én mozdultam volna, de egy morranással megállított.
   Gyűlöltem, amiért végig tudja nézni a szépség halálát.

   De én is néztem.

   Néztem addig, amíg belefájdultak könnyben úszó szemeim, és összefolyt előttük a kétszínű vér: a lila cseppek pedig örvényleni kezdtek, a magasba emelték a halott pillangó testét, körülfolyták, lila derengésbe vonták.
   Végül vakító-lila fény ömlött el a tisztáson: átitatta a fehér sárkány fluoreszkálóan lüktető testét, és megmártóztak benne a közelben lévő fák és bokrok is, megmártóztam a fényben én is.
   Ahogy felvillant, úgy tűnt el a ragyogás, a két sárkányból kiömlő vértócsa helyén egy nő térdelt, roskadt vállakkal, lehajtott fejjel.
   Csokoládébarna, aranyosan csillogó bőrű, nádszálkarcsú nő, fényes, csigákba göndörödő rövid fekete hajjal, hegyes, finom vonalú, apró fülkagylókkal. Térdelt a letaposott, megszaggatott füvön, és fájdalmasan lélegzett; bőre meg-megborzongott az enyhe szélben. Aztán szemét a sárkányra emelte, és nézték egymást hosszan, sokáig, némán.
   Egy fatörzs mögé húzódtam a szégyenemmel, hogy kilestem valamit, ami csak a kettejüké, de képtelen voltam teljesen elszakadni tőlük: a valódi szépségű, pillangóból született kecses fekete nőtől és az ő törékenysége mellett robusztusnak látszó, hófehéren ragyogó, méltósággal teli sárkánytól.
   Hatalmas mancsaival szelíden nyúlt a lányhoz és emelte fel a földről, a nő pedig felém fordította hihetetlen szépségű arcát, és én belenéztem a kicsiny arcban óriásinak tűnő, aranyszegélyes, smaragdzöld szemekbe, amit a benne reszkető könnyek még hatalmasabbá tágítottak. Engem nézett, elbocsátón, búcsúzón, aztán újra a sárkány felé fordult és összeölelkeztek: a levegő reszketett körülöttük.
   Halk surrogással, ki tudja, honnan, előkerültek a vízesés tündérkéi: ezüstös vízcseppekkel díszített, pókfonálból készült köpenyt hoztak és a még mindig remegő lány vállára borították.
   A pókok szőtte köntös gyöngyház ragyogása egyesítette a lányt és a sárkányt; a tündék pedig a vállamra szálltak, és pici csengettyűre emlékeztető hangjukon fecsegve kalauzoltak vissza a vízesés felé: át az erdőn, a mézszín ragyogáson, a küzdelem után feléledő hangok szövevényén.
   A zsongás, kotorászás elszédített, az élesen ragyogó fény elhomályosította a látásom, és elnehezedő lábaim nem vittek tovább.
   Hiába cincogtak a tündéreim, egy fa tövébe roskadtam, fejemet a törzséhez támasztottam, szememet lehunytam.
   Még néhány tűnő pillanat erejéig éreztem a tündék búcsú-érintését, röpke simításaikat az arcomon, aztán átadtam magam a bódulatnak.

   Az ágyamban ébredtem, mint rendesen. Alig emlékeztem valamire, csupán fekete-fehér kavargásra és a félelem ízére.
   Nyomottan indult a napom, de a parkon átvágva a levelek között átszűrődő fény mosolyt csalt az arcomra, a sétány szélén növő apró, halványkék virágok szirmai titkokat rejtettek.
   A zsúfolt buszon egy nő nézett rám: a tömegből felém villant smaragdzöld tekintete, olajos fényű fekete haja.
   De csak egy pillanatig tartott: soha többé nem láttam, hiába kerestem az emberek közt.
   De eszembe jutott az álmom, ami talán jobban valóság volt, mint a nyomott kedélyű, mézgás reggel, és eszembe jutott a pillangó és a sárkány, az egymást ölelő, halálból támadt szerelem. 

    Elalvás előtt mindig a Képet nézem, de a fekete fakeret mozdulatlanul őrzi az Álmok Kapuját.

    Csak a patak vize fodrozódik néha..

Ha igazán szeretsz valakit, ha felhőtlenül, hibáival, vétkeivel együtt elfogadod, akkor különleges képességre tehetsz szert: olyan szépnek láthatod, mint senki más. Vonásait, egy-egy fintorát, arcának finom részleteit, szája rándulását.        

            Ha szereted, szívesen nézed, bárhányszor újra meg újra, és mindig találsz valamit, amiben gyönyörködhetsz.

Egy-egy helyet százszor is bejárhatunk, és mindig találhatunk benne újat, valami mást.

Az emberek figyelmetlenek. Elsétálnak bármi mellett anélkül, hogy észlelnék, mennyire egyedi és csodálatos minden nap, minden pillanat.

Futunk, rohanunk, hogy mindent, minél többet megkapjunk, de minden kifolyik a kezünk közül, mint a pergő homok az órában, mert csak nézünk, de nem látunk.

Meg kell tanulni, hogyan is kell látni, hogyan kell felfedezni a nyilvánvalót, különben egyszerre azt vesszük észre, hogy minden üres, minden sivár köröttünk - holott belül vagyunk egészen kiüresedtek.

Ráérő óráimban nemrég látni tanultam - ugyanis nem volt más dolgom. Látni, meg érezni, meg hallani.

Azért nem vagyok eminens diák - sokszor elfelejtem a leckét, és ilyenkor visszaolvadok a boldogtalan emberek pasztellkék tömegébe - komor napok, kedvetlen reggelek, nyúlós álmok, reszketeg magány az emberek hétköznapjai között.

És amikor már minden veszni látszik, amikor már a szökőkútban is kihűl a víz és a szürke betonról még a lámpafény sem csillan vissza, akkor valaki észrevétlenül állít kicsit az optikámon. Mindig. Visszaránt a semmiből.

A tegnapi napom volt ilyen semmibe vesző, értelmetlen, céltalan. Dühös voltam a világra - ez a legkönnyebb, nem magamat okolni, hanem minden mást. Dühös voltam, ideges, kapkodó - reszkettem mérgemben és még azt is elfelejtettem, ami miatt érdemes volt felkelni aznap reggel.

A benzinkútról csikorgó gumikkal fordultam ki és a sebességváltó majdnem kiszakadt a helyéből, valahányszor újabb fokozatba kapcsoltam, de szótlanul tűrte, hogy kitomboljam magam. Tövig nyomtam a gázt és a kocsi száguldott velem az úton, én meg semmit sem láttam, mert a Nap, mint valami jófajta, veretes aranytallér a kapzsit, teljesen elvakított. Zene dübörgött a hangszórókból, felismerhetetlen, megismerni sem akart, nyakszirtet karistoló, az újabbnál is újabb hullámos mjúzik, koponyám falának belső felén dobolva fájdalmasan.

 A fals kopácsolás valahol a Tisza-hídnál váltott át dallamba. Kezem ellazult a kormányon, hátam nekisimult végre az ülés hátának, és a bronzszínű víz felett már könnyedén suhantam át.

Valaki megérintette az arcomat a leheletével - ha nem a folyó egyik tündére, akkor az őrangyalom lehetett, és én hajlandónak mutatkoztam arra, hogy kinyissam egy kicsit a harmadik szemem.

Ne olvass ennyire kételkedve, Kedves Olvasó, Neked is van ilyen. Arra való, hogy LÁSS vele.

Én láttam.

Újszegeden parkoltam le, egyetlen, minden praktikumot nélkülöző okkal: át akartam sétálni a Belváros öreg hídján.

Hajdan százszor is megtettem ezt, és mindig élményszámba ment.

Télen a puha, fehér hótakaró miatt, kora tavasszal a szemembe vágó, arcot melengető napfénynek köszönhetően. A folyó felett szállongó, füstszagú pára, az ártérről áradó nedves földszag mindig jókedvre derített, nyáron pedig a betonból előrezgő forróság és a párolgó vízszag töltött el jókedvű bizakodással, azt sugallva, hogy van élet a halál előtt.

Most is nekiindultam a hídnak, sejtvén, hogy az őszi látkép is biztos nagyon szép lesz.

A nagyon szép az a jelző, amit azok a szegény, szerencsétlen sorsú emberek használnak, akik még nem jártak a Tisza felett őszi alkonyatban, mint amilyen én is voltam alig pár pillanattal előbb.

A hídra kövülten, torkom szakadtából hallgattam, és rebbenő pillákkal ittam a látványt, beleveszve egészen, és csak percekkel később tudatosítva magamban, hogy a híd közepén állok.

Alattam valami folyt, ami nem hasonlított az általam ismert vizekre. Nem, mert rózsaszín volt, igazi halvány, szelíd rózsaszirom-színű, és apró, egészen pici és egészen áttetsző szivárványok ringatóztak rajta.

Az ég szürke volt, a szürkének abból az árnyalatából, ami aranyport szitál, ezerszínűen ragyog, és a partról belényúló mohaszínű fák erdeje csontsápadtan piruló aranyszegélyt kapott, ahogy összeölelkeztek.

A part halvány barna homokja kései, zöldellő fűcsomókkal kérkedett és féltő gonddal terelgette maga mellett a vizet, míg a szembeni betonlépcsők bele-belemartak a hullámokba, hogy ragyogásukból nekik is jusson.

Még most sem hiszem el, hogy igaz volt, hogy valóban létezik az, amit a gimnazista korunkban oly csúfondárosan, lenézőn kinevetett költők megverseltek. Azokon a napjaimon, amikor a levegővétel is felesleges teher, ideiglenesen megvakulok, és nem tudom magam elé idézni a világ színeit - fáradtan, lemondón csukódik be a harmadik szem a homlokom közepén.

Most is, mégiscsak visszaváltoztam hétköznapi emberré, és fajom korlátoltságát meg nem hazudtolva tovacsörtettem az alkony-színű folyó felett, dolgom iránt.

Végül is, napi egy csoda bőven elég, nem?!

A könyvtárban az olvasni tudók fensőbbséges arcával lavíroztam a polcok között (ez az arc a ruhatárban bérelhető, olvasójegy ellenében bárkinek adnak, és a kaput szigorúan őrző kétfejű sárkány, mindkét fején egy-egy ilyen arccal, kitűzőjén a "ruhatáros" felirattal szigorúan ellenőrzi, nem csúszott-e félre a tiéd), szóval megalomániás csatahajóként intéztem kulturális körutamat, amikor a lépcsőn immár lefelé tartva pillantásra méltattam a kipakolt festményt.

Aztán lehullott az álarc, mindösszes szemem a képre merevedett, és egyszerre voltam kint és bent, egyszerre hívtam mindenkit és taszítottam el őket magamban, mert a képben benne volt minden, ami valaha létezett bennem.

Benne voltam sok-sok évvel fiatalabban, ahogy ugyanígy álltam ez előtt a kép előtt, alig értve a rajta tobzódó megannyi ábrát és jelet, benne voltak a félelmeim is, de sokkal inkább a reményeim, benne voltak az álmaim - és igen, benne volt a Történet, ami ki nem mondott, le nem írt szavakként kísért az óta is mászkos éjszakák féléber álmaiban.

Benne voltak a színek, az árnyalatok, a vonalak, amik körberajzolnak engem az idő óta is - ha az embert az átélt élmények határozzák meg, akkor ez a festmény vázolta fel a mostani csont- és szövetváz levegőért kapkodó gondolatait.

Kaptam, visszakaptam oly sok évet magamból - mindig elhagyok apró, jelentéktelennek vélt, valójában mégis fontos dolgokat - így szoktam elhagyni magamból is darabokat.

Továbbmentem, gépiesen nyúlva kabát, táska után, és továbbmentem az utcán is, nem érzékelve másokat és a jelent.

Önmagam kísértete megint mellém szegődött, ezekre az utcákra kárhoztatva, örökös, boldogító bolyongásra, mert csak itt voltam egész.

Akárhová jutok, magamnál mindig vendégségben lakom - ide HAZA jövök.

A sétálóutca forgatagában már mosolyogtam, és mosolygott az utca, és meleg fényű, szögletes pofájukkal rám vigyorogtak a kirakatok. Átadtam magam az élményeknek és a várakozásnak - Miattad Szeged egy ideje várakozással tölt el, mint gyereket a játékbolt kirakata karácsonytájt.

A találkozásig még várni kellett, és hogy teljen az idő, Meseországnál is izgalmasabb Birodalomba tapogatóztam el - tudom jól, hogy üzlet, tudom, hogy hamisan kacsingató, pókhasú pénz és dagadt, nem létező értékeket füllentő áru cserél itt gazdát, de kölyökkorom óta nem tudom kivonni magam a "sárkányos bolt" bűvköréből.

Ha már varázslat, legyen teljes, és elmerültem egy fél órára - vagy hét nap, hét éjszakára?! - a fából faragott tűzokádók, színejátszó unikornis, marsbéli kőzetekből faragott ezmegaz és tündehangon pöntyögő csengettyűk közé. Füstölőpálcikák illata zsongított, és a zsongásban elhittem, hogy a "Sun" napillattal szállongja majd be a szobám, hogy a "Moon" valódi, Holdról származó csillámmal dús.

Az ezüst ékszerek maják és inkák kincseiből valók, titokzatos, veszélyekkel teli úton jutva idáig, és a mécsesek lángja soha ki nem hamvad.

A fekete és arany Hórusz, Ré szeme és Ízisz képe utazni hívtak, és én eget-földet bejártam, mire kikeveredtem az ajtón, amit az ezeréves, bölcs, piercingekkel gazdagon megrakott varázsló őrzött csilingelő ezüstkasszája mögött.

Pompásan díszes pillangók műszálas szárnya intett búcsút láthatatlan köpenyem láthatatlan sarkának.

Míg az Óperencián túlnan jártam, odakint befeketedett: a sötétség koboldjai előbújtak a pókhálós sarkokból, és rongyos köpenyüket szétteregették az utcán - így lett az Este.

Illatokkal megrakodva imbolyogtam át a téren, mint fénytől kába szender a lámpa körül, és kezdtem átfázni - nem kicsit.

Szegeden lenni, Szegeden járni rituálé. Mint amikor régen látott, féltett kedvest ölel az ember, és végigsimogatja, ép-e minden porcikája - így barangolom én be Szeged utcáit, az engem hűtlenül elfeledett, mégis oly fontosnak érzett helyeket.

Melegre vágyván teázóba húzódtam be, és a forró, bordó teaillat felmelegítette vacogó kis lelkemet.

Ragacsos méz és a szomszéd asztalon bágyadtan gubbasztó Buddha-szobor társaságában pihentem, a nem létező óra nem létező, ám annál cikornyásabb, kacifántos mutatója hol előreugrott egy percet, hol vissza hármat, de mire eljött az idő, amit Veled tölthettem, már pörgő karusszelként körbeforgott a nem létező, pókhálós, kacifántos számok fölött.

Undok, kegyetlen óra.

Ha varázsolni tudnék...

Ha varázsolni mernék...

Ha varázsolnék, azt varázsolnám, hogy minden így legyen, ahogy eddig volt.

Nem vennék el, és nem tennék hozzá.

Így is varázsoltunk, vajon észrevetted-e, vagy észrevette-e valaki, hogy amíg fázósan rugdaltuk a rőtvörös avart, a halavánnyá fakult, tenyérnyi leveleket, átúszott felettünk jó néhány cápa és a kékesszürke derengésben megannyi halraj?

Észrevette-e bárki, hogy míg a puha, fák terítette szőnyegen jártunk (Ősz király fogadtatására terítették le, hogy tudjon min végigvonulni), egy sárkány felperzselte köröttünk a búzamezőket, és egy vitéz szabólegény messziről követett csorbult élű, megpatinásodott ollójával?

És Te észrevetted-e, hogy az ősrégi úton szembejöttünk magunkkal, és megbámultuk összefonódott ujjainkat?

Én észrevettem a kocsim visszapillantójában a mögöttem gördülő autó két sárga fénycsóváját, és észrevettem az elém kanyarodó kocsi vörösen égő hátsó lámpáját, és követtem, mert nem volt más választásom (végtére is arra lakom), de nem is akartam mást választani, mint azt a két piros kis lámpát (pedig töprengtem egyéb színváltozatokon, teszem azt, a türkizkéken), és hazáig melengette a szívemet az a két, búcsúzú narancssárga kacsintás.

Aztán felmentem látogatóba saját magamhoz, megkérdeztem, nem zavarok-e, és bár nem feleltem magamnak, ott maradtam, akárha kelletlen vendég, akinek nincs más választása, mint fotel szélén kuporogva várni a vizit végét.

Most is itt ülök.

Várok.

Holdfény-színű múzeumokról és avarral borított Ligetről álmodom, az esti Tisza fekete hömpölyén átcikázó ezüstös csillogásról.

Honvágyó, édes-bús, ősz-színű álmokat.

Néha nem is kell messzire menni - néha utazni sem kell, lelkünk úgyis megteszi - mellettünk lépdel, de ő mást lát a mi szemünkkel, a mi agyunkkal - furcsa tudathasadás.

Néha még az is előfordulhat, hogy találkozom a saját kísértetemmel, ahogy zavarodottan bolyong, önmagát keresve.

Miután Tőled elbúcsúztam, sarkon fordulok és lassú, fáradt léptekkel útnak indulok. Gondolataim nem követik lépteim ütemét, hanem sebesen előreszáguldanak, gondolatfutamok, elmosódott képsorok, sortöredékek kergetik egymást, akárha olvadáskor zajlana a jég.

Vajon valóban olvad már?!

Sötét van, a járda csillogó ólomszínű az esőtől, októberben természetellenes a meleg, lekívánkozik rólam a kabát, de belül borzongok, fázom, nincs kedvem megválni a téli szőrmétől.

A szobor is ólomszínű, ami a Dóm mellett a fényeszöld pázsiton kuporog, ázott, elhajított, megtépázott koszorúk hevernek körötte.

Nem is láttam még a szobrot - hiába, ritkán járok manapság erre, holott valaha mindennapos voltam a Könyvtár környékén, lelkes magyar szakos hallgató, világmegváltó tervekkel.

Felnézek a kivilágított templomfalakra, a halványrőt és csipkefehér színek sejtelmes pompájára - mögöttem hallom a kanyarodó kocsi piros zaját, aztán ahogy a szívem belesajdul a város és az Te hiányodba, a harangok is kondulnak egyet - mélabúsan rábólintanak szomorúságomra, hogy "így van ez jól, lányom", aztán kegyetlenül gúnyolódva megszólal az óramű, "Szeged híres város..." . Vele dúdolom-motyogom, bár a második sor már nem jut eszembe, aztán csosszanok tova, lépteim nyomán a nadrágom szára maszatolja a sarat.

Fényesen ragyognak a tér kockakövei, irigykedve nézem a nyugodtan beszélgető, ácsorgó embereket - persze, nekik nem indul a buszuk, nekik nem kell sietni, ők maradhatnak - úgy idekívánkozik a szívem, hogy még annak is jelentősége van, amikor átmegyek a kapu alatt.

A Vértanúk terén nem csobog a szökőkút, üresen, hideg-kéken hallgatnak a víz lépcsői a sötét fák árnyékában. Nem lakik most benne angyal, nem tudom belenyújtani a kezem, hogy vörösre süsse a jéghideg víz, és persze Te sem vagy már itt, hogy profán tréfával elüsd növekvő rossz érzésemet.

Magamba feledkezve révedek át a téren, a repedezett betonon és a kopott lépcsők tégláin.

A virágágyás szélén egyetemista ücsörög (úgy jelzik ők is az ősz beköszöntét, mint a rozsdáshangú varjak), fekete-fehér pulóvere vonzza a szemet, de összefolyik, szürke pacává mosódik az alak, ahogy elhaladok mellette, álmos szemeim résén áthunyorogva.

"Budavár, királyok koronája..." - lüktet át a gondolataimon a verssor, abszolút ide nem illőn, halál idegesítőn, de nem megy ki a fejemből. A piros lámpánál megtorpanok, billegek a sarkaimon, koszospiros és fényeskék autók robognak át a kereszteződésen, és én irigylem a benne ülőket, mert van hová hazamenniük. Anno nekem is volt, ültem a fekete autóban, család felé tartottam (reméltem, hogy az enyémek is), hazafelé tartottam - volt hol lakjak, most is van, persze, nem azért, de csak a fejembe tolakszik a csúnya gondolat, hogy mivel is vagyok én különb egy hajléktalannál - hát hol van nekem már otthonom?!

Igaz, van hol lakjak, van albérletem, de idegen-szagú kékek a falak és a benne felhalmozott kacatok a tulajdonomat képezik ugyan, mégse tartoznak hozzám.

Haza se mehetek, mert AZ a haza ma már: anyáméknál; sötét kis szoba, elkoszlott kis lyuk régi, használhatatlan bóvlikkal, ahová ha belépek, elhagyott-sértődötten pillant rám a gyerekkorom, és már nem érzek késztetést arra, hogy a tárgyak után nyúljak - idegenek lettek, és idegen vagyok én is magamnak.

Álldogálok hát az út szélén, a Hősök kapuját bámulva, várom, hogy zöldre váltson a lámpa, a velem szemben várakozó kisgyerek (főiskolás a lelkem) pedig rutinosan elindul, és ekkor jut eszembe, hogy nem is olyan rég  még én is vakon tudtam a lámpák menetrendjét, s ugyanezzel a fölényes félmosollyal - a  beavatottak mosolyával - keltem át én is a piroson, ifjonti rohanásban képtelenül kivárni még 2 másodpercet - szóval vonulok tovább, valahol a semmi felé félúton - illetve, de, eszembe jut  úti célom: a pályaudvar felé tartok, mert indul a buszom, fáj a fejem, rajzanak a gondolatok, csillognak az utcai fények, halkan felémvágnak a kirakatok.

"Budavár, királyok koronája..."

Vonszolom magam után a nadrágon sáros, leomló szárát, diktafon után sírdogálok, papír, toll kellene, aztán belegondolok a helyzetbe, és megrémülök:

Hová lesznek a kigondolt, de ki nem mondott, le nem írt szavak?

Nem szállhatnak el, nem válhatnak semmivé, hát biztos vannak valahol, kitaszítottan, magányosan, mellőzötten - sajnálom szegény szavakat, le kellene írni őket, hogy ők is létezhessenek...

De vajon akarják-e? És ha igen, mire mennek vele?  Abban sem vagyok biztos, hogy én írom le őket, mert mi van, ha fordítva, ha ők írnak le engem?!

Otthon van jó néhány kifejezésem, töredékjegyzetem, látens szögekre akasztva - nekik se lehet túl jó, pergamenszagúra poshadni egy nem létező, poros sarokban, tudni, hogy valószínűleg soha nem használják már fel őket, hát csak vannak, céltalanul, elfeledve, mert valaki (én) leírta őket...

"Budavár, királyok koronája..."

A szavak sorsán szörnyülködve igyekszem előre célom felé, amikor emberek létezése rezzent fel módosult tudatállapotomból, zavaros arccal nézek körül, a kollégiumnál batyorgok épp, ifjú leányok és fiúk serege tölti a pillanatokat előtte, futólag megbámulnak, de szerencsére nem látják a bennem kavargó, parttalan gondolatokat, szerencsére, mert nem is értenék, de lehet, így is flúgosnak gondolnak, mert elmeállapotom általában kiül az arcomra és villogó neonreklámként vágja mindenki arcába sárkány-énem farsang-színes érzelmi állapotát.

De ha nem is látják, mit láthatnak vajon belőlem?

"Budavár, királyok koronája..."

Tavaly ősszel ugyanitt vonultam, emlékszem, fiatalon, szerválszerűen, kihúzott derékkal, mindentudón, a világot legyőzni vágyón az ellenkező irányba, be a Dugó téri kávézóba, tudtam, hogy mindenki engem néz és elámul szépségem láttán, most öregesen totyogok visszafelé (a többi millió oda-vissza lépést elnyelte az idő), és divatos cuccaimban, csinoska sminkemmel leginkább hülyének érzem magam, és elképzelem, mit gondolnak a fiatalok a hústalan pofacsontomra száradó, vásárira mázolt bőrömre pillantván - ugyanazt, amit én hajdanán, hogy nem szeretnék ilyen öreg lenni?!

"Budavár, királyok koronája..."

Tovább, tovább, mindig tovább, azt ígértem Neked,  hogy milyen jót sétálok majd a megállóig, mennyire szeretem ezt a környéket és hogy semmi baj nem lesz, ha nem Te kísérsz a buszhoz, erre tessék, azt sem tudom, hol járok, vagy Te hol jársz, szemeim leragadnak a kóros, mindenhová velem tartó fáradtságtól, és mennyivel jobb lenne a Te kabátod melegébe bevackolni most, mint egy elveszett egér, és ott szuszogni meleg párát...

No, de ez csupán álom, hát továbbtépek lassított felvételként a buszom irányába, a sarkon elbizonytalanodom, hogy minden úgy van-e, mint régen volt (fél éve még például, vagy 3 hónapja), de a nyakamat hiába nyújtogatom, mint egy gerincbántalmaktól szenvedő zsiráf, kénytelen vagyok rájönni, hogy itt már egy régi csoporttársat sem találok, mert bizony innen én már rég kinőttem.

"Budavár, királyok koronája..."

Leülök egy kicsit a padra, szemlélődni próbálok, de fájdalmasan üres minden a zsúfoltság ellenére, nincs, amin megakadjon a szemem, feltúrom a táskám egy nyomorult tollért meg egy darab fecniért, hogy újabb szavakat juttassak árvaságra, de nem járok sikerrel.

A járdán magányos alak rója az utat fel-le, monoton zarándoklatként, és felismerem: tanárom volt, nem is olyan rég, alig 10 éve, és nem szerettük, pedig nem is ismertük, csak nem szerettük, mert más volt, mint bárki, akárki, mint mi.

Művész volt az istenadta, egyszer láttuk egy képét az Őszi Tárlaton és röhögtünk, hogy milyen béna, egy csúnya figurát festett, akinek lila volt a haja, és most belémhasít, hogy talán alkonyat volt, és a sárgás háttérrel keveredő lila a napnyugtára utalt, aztán párhuzamot vonok, és rájövök, hogy mi se voltunk kevésbé kegyetlenek, mint a mostani gyerekek, akik tanácstalanul nézik  extázisomat, miközben az avantgárd szépségeit ecsetelem és érthetetlen képeket hordozok körbe, unatkozó, pattanásos arcok elé dugva azokat.

Vajon ki lehet ez a nő, akiről semmit se tudtunk, de rendületlenül utáltuk és csúfoltuk? Mit fest és miért, és vajon ő is azért járkál most fel-alá elgondolkodva, mert festeni szeretne, mert meglátta Szeged fényeit és ihlete támadt, vagy már régen más foglalkoztatja; vajon őt is kiráncigálták-e az ő saját mesevilágából, és a Valóság ronda, szőrös indái őt is fojtogatják?

Soha nem tudom meg, mert gyáva vagyok ahhoz, hogy odalépjek és megkérdezzem, udvarias is vagyok, nem zavarom meg, és... talán még mindig nem vagyok rá elég kíváncsi.

A busz bekanyarodik és megáll a betonszegély mellett, mi pedig, Vásárhelyre tartó, egymásnak félismerős arcú idegenek, engedelmes birkanyájként sorakozunk az ajtóhoz, talán még diszkréten bégetünk is...

"Budavár, királyok koronája..."

A melegben elszenderednék, bevackolok kabátom melegébe, most ünneplem magam és saját nagyszerűségem, hogy ilyen klassz felsőruházati termékkel hozott össze a jó sorsom, elrendezkedek, de pihenni már nem sikerül, mert káráló fejhang sivít a busz morajló csendjébe: "Zsoltikám, menjél a pályaudvarra, drágám, nézzed meg a vonatokat, mikor megy Orosházára, ne gyere te busszal Vásárhelyre..."

Zsoltikám merev-részegen hajladozik a becsukódni kívánó buszajtóban, fejhangon visító kobold-bácsi mutogat neki, ingyencirkusz, unom, utálom, szégyellem helyette is, azok helyett is, akik vigyorogva szemlélődnek, nyaknyújtogatva tekintenek elő két ülés közül, aztán Zsoltikám odébb dől, a busz morogva, mint egy fáradt sárkány, elindul, és noha máskor az ablakhoz tapadva szemlélem a kivilágított utcákat, az ismerős épületeket, a mozdulatlan kirakatokat és a járdákat elözönlő embereket, most lecsukódik a szemem, és alig emlékszem arra, hogyan szeltem át a várost.

Vásárhelyen nyitom ki a szemem, éber szendergésemnek véget vetve, majdnem leszállok ott, ahol mindig, de már nem, mert nem is ott lakom, hanem máshol, és egyáltalán, kicsit sem tölt el ujjongással a gondolat, hogy hazamehetek.

Félálomban, bódultan lépdelve-csoszogva teszem meg az utat a panelig, amibe magamat zártam, Budavár, királyok koronája, és félálomban, bódultan mászok fel az emeletre.

Félálomban, bódultan dőlök az ágyba, és nem gondolok a másnapra, mert nem tetszenek az üres, lomha napok, amiket saját magammal tölthetek.

A Dóm tér fényes kockaköveire gondolok, az utcákra, amiken végiglépkedtünk, ebből következik, hogy Rád is gondolok, pedig azt nem akarom, a kivilágított üvegkalitkára, a benne rejtőző-feltárulkozó világra, és a padra az üvegfalak áttetsző árnyékában.

A Tiszára gondolok meg a sétányra, a kalapos lányra, aki bronzba öntve ül a padon elgondolkozva, mellételepednék, az utcákra gondolok, amiken Veled sétáltam ma...

"Budavár, királyok koronája..."

Reggel kábán nézek magam elé, aztán kivonulok a konyhába, és amíg az utálatos, kék műbőrrel bevont konyhaszéken ücsörögve kortyolom a kávét, arra gondolok, mennyire szeretnék megint Szegeden lakni...

Alapvetően butaság azt hinnem, hogy jó lenne újra ott élnem, pusztán azért, mert ott hagynának is élni, de legalább létezni, mert ott nem szorulna rám ósdi városfal nosztalgikusan fojtogató öleléssel, és nem figyelne a Nagy Testvér ezerszemű ezer arca...

Alapvetően butaság hinnem bármiben is...

De legalább ebben az egyben higgyek.

Másban úgysem érdemes.

"Budavár, királyok koronája..."

Ez a levél, amit most a kezedben tartasz, Kedves Olvasó, csontszínű borítékban érkezett. A csontszínű borítékban fehér lapok, számodra még idegen kézírással teleírva. A fekete tinta, amit írója használ, enyhén morbidnak hat ugyan, de hatásossá teszi a levelet. Lendületesen jobbra dőlő betűk, mindennemű logikát nélkülöző kacskaringók, néhol kusza vonalak. Itt-ott megtorpant az író tolla, néhol mélyebben szántotta a papírt, ahol az indulatok a tollára nehezedtek, más helyeken pedig oly sebesen szaladt, hogy a betűk elvesztették valódi alakjukat, és ősi népek hieroglifáira emlékeztetve rejtik az olvashatatlan szavak titkait.

Most inkább monológot olvasol, mint úti beszámolót, Kedves Olvasóm, de ez ne tántorítson vissza. Hunyd le a szemed, és képzeld magad elé a forró nyarak és a gőzölgő beton illatát egy pályaudvaron, vagy emlékezz egy nyári eső tiszta, zöld illatára...

"Az alkony lassan ereszkedett alá, észrevétlenül váltogatva a színeit: az imént még haloványsárgás Város most átöltözött, lila és narancssárga sávok csíkozták az eget, a hegyoldal nappali fényben oly mélán szürke, kopott panelházai ünneplősen feszítettek a mindennapi csodában. Ilyenkor nem látszott a falakra tapadt sűrű füst és korom, ilyenkor nem a közelmúlt kínlódásait őrző koszos bányászváros volt, hanem dicsekvő, pompázatos szerető, aki ha leszáll az este, még mindig képes valahavolt szépségében pompázni.

Az ablakban ültem, magasan az emberek felett, forró levegőt szívtam magamba, és az állomás gyerekkort idéző finom szagát.

Rég nem voltam itt, holott gyakran jártam a Városban. Mindösszes érzékeimmel azonban rengeteg ideje nem vettem róla tudomást: mintha bekötött szemmel néztem volna a tájat és bedugaszolt füllel akartam volna hallani a muzsikát.

De most! Változásról változásra súrlódtam, tépettem és formálódtam, míg mai önmagam lehettem.

Tökéletesen alkalmas volt tehát a hely és az idő a számvetésre, az emlékezésre, és én az ablak széléhez simulva át is adtam magam a köröttem örvénylő érzéseknek.

Különös módon az elmúlt 5 évből vajmi kevés hangulat talált rám: egy-egy kósza pillanat, amit be se tudtam azonosítani. De a régi idők! Amikor még fiatal voltam és azt vártam, valami talán másképp lesz, a Hold talán átbukfencezik a Nap felett, amikor még elhittem, hogy a Föld másik oldalán fejjel lefelé járnak az emberek!

Az ablakban ülve sirattam azokat az éveket, és legalább olyan hevesen kívántam vissza őket, mint amilyen hevesen akkor akartam, hogy véget érjenek, és én felnőhessek végre.

Felnőttkorom teljes tudatában, a régi idők gyászában bámultam a közben leszállt éjszakába, beszívtam mélyen a meleg estét, a könnyeim elhomályosították a látásomat.

De a szentJános-bogarakat azért észrevettem, ahogy a sokadik emelet magasságában, éppen előttem, a szomszéd szobából szűrődő lámpafényben bolond kis táncukat járták.

Aztán valami lágyan felberregett, és szárnyait rezegtetve megjelent közöttük valami - vagy valaki? Alig volt nagyobb egy kolibrinél, szoknyácskája volt és kecsesen összezárt lábai. Áttetsző, fátyolszerű szárnyait mozgatva táncolni kezdett ő is a bogarak körtáncában, majd rám nézett - de az arcát nem láthattam, mert halvány fény burkolta sejtelembe az egész alakot.

Tündér - ujjongtam magamban - tündér!

Megszólítottam - erre felnevetett, de kacagásának gyöngyeit alig hallottam, csak láttam, ahogy fénylőn szétgurulnak a levegőben - aztán búcsú nélkül, halk szárnyberregéssel, ahogy érkezett, úgy távozott.

Lefeküdtem aludni. Sokáig, hosszan, álomtalanul aludtam - oly hosszú ideje először, mint oly régóta már nem.

Másnap nekiindultam a Városnak, nem törődve azzal, hogy föléje felhők szálltak, és a hegyes templomtornyok gonoszul kilyuggatták az aljukat.

Hegynek felfelé sétáltam, az esőcseppek arcomba tóduló hajszálaimon és szempilláimon hintáztak, és onnan csorogtak végig a járomcsontom ívén az államig, ahonnan különálló vízesésként zuhantak alá, akár az öngyilkosság gyönyörét hirdető tébolyult apostolok.

A ruhám átázott: a póló a mellemre tapadt, a mellettem elsuhanó autósok sarat és koszos vizet fröcskölve utánam dudáltak, és perverz módon élveztem, hogy reszketek, hogy átázott nadrágom varratai sebesre dörzsölik a combom.

A túloldalon bekerített park üreslett: átsétáltam a lassan elnéptelenedő úton és a fák alatt állva hallgattam a vízcseppek többszólamú kopogását, az eső utat talált az ágak között és a nyakamba csöpögött.

Meguntam a tétlen várakozást: a téglafalra könyökölve hagytam, hadd ázzak, miközben a kihalt utcákat bámulom kitágult pupillákkal és remegő orrcimpákkal: ez a város szinte felizgatott, úgy éreztem, teljesen az enyém, mert csak én látom a szépségeit, a csodáit. Éreztem a türelmetlenséget az izmaimban: rohantam volna, hogy felfedezzem, a magamévá tegyem, míg egy belső hang folyamatosan azt suttogat. "Nyugalom, lesz rá elég időd..."

Hazatértem ugyan ide, de az elégedettség érzése helyett fájó vágyakozás töltött el. Markomat hiába szorítottam össze, az emlékezés hímpora kicsorgott belőle, és én üres kézzel, üres szívvel álltam a hideg, szakadó esőben.

De két nap sem egyforma, hidd el, Kedves Olvasóm: másnap újra kisütött a Nap, és én újult kedvvel vágtam neki a Városnak, hogy felfedezzem - most először csakis magamnak, doboló gondolataim közt némán sétálva.

Ősi, megszokott útvonalon indultam el, tudván, hogy nekem úgysem létezik másik út: felfelé a hegynek, a hegytető felé tartó utcákon, de csak egy ideig, csak addig, míg el nem érem a szerzetes ódon bronzszobrát. Ott az alatta lévő medencébe csordogáló vízbe mártom a kezem, és hagyom, hogy átjárjon az ismerős boldogság, aztán a vén hársakkal szegélyezett kacskaringós úton elindulok célom, a négytornyú székesegyház felé. Hátraszegett fejjel csodálom, előttem, mellettem, körülöttem régi korok valaha élt szereplői, rég elporladt szekérkerekek nyikorgása, és a harangok mély hangja, amelyek visszavezetnek a valóságba. A négy tornyot bámulom, és apám hangja szól át gyerekkoromból: "Tudod-e, kiknek a szobrai állnak ott a kapu felett? Nem tudod? Hát számold meg, hányan vannak!" Együtt számoltunk, és a mai napig tudom, hogy ők az apostolok, és pont tizenketten vannak, és nyújtom a kezem apámnak, hogy felmenjünk azokon a nagyon széles lépcsőkön, be a templom sötét hajójába.

De a kezem levegőt markol, és ezen a hosszúra nyúlt hétvégén már nem először futja el könny a szemem, és sértődötten fordítok hátat a katedrálisnak.

Ám rossz utat választok, mert lefelé indulok, egy szűk, középkori sikátorra emlékeztető utcán, ahol két vaskerítés őriz ezer meg egy lakatot, és a felismerés döbbenetével állok előttük: valahol a sok között ott van egy, ami oly sokáig hozzám tartozott, és vele együtt hozzám tartozott valaki, akire ezen az utazáson nem is akartam emlékezni. Nézem a sok lakatot, szánom azokat, akik talán ugyanolyan csalódott dühvel gondolnak a be nem teljesült babonára, aztán keserű szájízzel sarkon fordulok, és a veszteségek növekvő lajstromával újra elindulok, a hegynek föl.

Visszasétálok a fák alá, a hatalmas szökőkutat csodálom, a vizébe mártom a kezem, és lassan megnyugszom. Sokáig ott maradok galambokat, nyüzsgő kisgyerekeket figyelni, és a nap lassan delelőre jár. Rászánom magam a további útra, hisz végig kell még mennem az utcán, ahol több száz éves házak állnak mély, tátongó kapualjakkal és a kapukon akkora kilinccsel, hogy egy ember lenyomni sem tudná - nem is csodálom, hogy nem csukják be soha...

Egy fáktól árnyékolt, nyitott ablakon huzattól kergetett függöny dugja ki a szárnyait, nyomában zongora hangjai futnak, mintha attól félnének, a függöny világgá repül a szél hátán. Itt az utca, amin végig kell sétálni, a múzeumok, amiknek macskakővel kirakott udvaraira vetni kell egy pillantást - itt embereket kell kikerülni, most nem érek rá saját szellemeimmel foglalkozni, de csak egy pillanat az egész, és tudatom máris ígéretesen hasadozik tovább.

Elérem az omladozó fallal körülvett kis udvart, megérintem a vaskapu hajdani létét bizonygató sarokvasakat, ahogy belépek a fák alatti boltozatos félhomályba.

Még nedves a föld a tegnapi esőtől, öreg szagot lehel a talaj, a bokrok töve és a korhadozó, nyirkos támlájú pad is, amire fél fenékkel leereszkedem.

Napom jó részét már itt töltöm, öreg tölgy törzsének vetve a hátam, nekitámasztva a fejem.

Vajon fáradt agyam képzeleg, vagy tényleg hallom a fa meséjét?

Inkább az utóbbi, mert az ilyen öreg fák biztosan tudnak mesélni, csak már túl öregek, ezért nagyon halk és rekedtes a hangjuk. Ha lefesteném a hangját, pont olyan lenne, mint a kérge: szürkésbarna, vastag, repedezett.

Kis híján álomba ringat, de végül nem hagyom. Megsimítom az oldalát és lecsüngő ágát, aztán tovább indulok, mert végig akarom még simítani a fehér kövekből épült várfalat, és látni akarom még a Várost, mielőtt újra lemenni készülne a Nap.

A végső állomás a Kálvária: hányszor néztem a hatalmas kovácsoltvas kaput és a mögötte elterülő, füves domboldalt!

Hányszor, de hányszor vágytam bemenni és végignézni a kálvária jeleneteit a kis, fehérre meszelt szentélyekben?

A kapu - most is, mint mindig - zárva van.

A kapu elé állok, két karomat kitárom, ujjaimmal a rácsokba kapaszkodom. Fejem finoman koppan a vason.

Itt állnék szívesen, modern kori kereszthalált halva, a Várost bámulva, akár az idők végezetéig.

Talán itt is fogok állni, soká, nagyon soká, akkor is, amikor a busz már régen a hatos úton zötyög velem egy távoli, idegen helyre - haza." 

Vágytál már arra, hogy egyszerre csak felkelj és mindent, de tényleg mindent magad mögött hagyj?

Vágytál már arra, hogy elindulj a világba és végigélj millió meg egy életet?

Vagy vágytál már arra legalább, hogy kilenc életed legyen, mint a macskának?

És tudatosult már Benned, hogy ha így, csapot-papot otthagyva elmenekülsz a múlt kísértetei elől, az új helyeken se lesz jobb vagy más?

Csalódás lesz a vége, hidd el.

Mert egy valakit nem hagyhatsz magad mögött, egy valakitől százas, hogy nem szabadulhatsz, és ez TE vagy.

Bizony-bizony, önmagad, a Te legbelső lényed...

Nekem volt már futhatnékom, nem is egyszer.

Futottam is, bár nem túl messze, mert gyáva voltam és hamar megálltam, mert saját magam - mint önnön koloncom - mindenhová velem tartott.

Ma már nem futok. Felesleges. Kibékültem önmagammal.

Utazni - úgy döntöttem - mégis fogok. Valódi és holdbéli tájakat járok be - ha másképp nem, hát képzeletben.

És mivel kedves, rendes, kötelességtudó utazó vagyok, néha majd írok Neked leveleket.

Attól függően, ki vagyok, és merre járok, annyiféle tündér kis episztolát.

Romantikust is, de magamat ismerve többnyire keserű-gunyoros-cinikust.

Hiszen tudod Te is, tudom én is: kaleidoszkópok vagyunk. Minden pillanatban más és más színes üvegcserép.

Ennyi. Nem más.

Csak az egész világ.

Ez tündöklik mindenkiben.

Csak van, aki leoltotta a villanyt.

Óvatosan nyújtózott a nagykabát rejtekében, ahogy végigment az úton, el a kirakatok mellett, el az emberek mellett, a parkoló autók és a kopott, hámló vakulatú bérházak kettős fedezékében.

Napok óta fáradt volt, tagjai elgémberedtek, és mint a gyerekek, 10-12 órákat aludt ájult-mélyen, álomtalanul.

Aznap reggel is alig tudott felébredni, pedig az ébresztőóra elég hangosan csipog, néhány perc múlva pedig a rádió is bekapcsolt, és a zene szétterjedt a lakásban, beszivárgott a puha, bolyhosra használt, fakó szagú és dohos színű paplan alá is. Magához ölelte a gombócra gyűrt párnát, de a zenefoszlányok nem hagyták aludni. Aztán eszébe jutott, hogy dolgozni kell menni, hogy újabb hétköznap áll előtte, és szedelőzködni kezdett.

A lakásban hideg volt, az ablakok nem zártak jól, rég kimállott a szigetelés a keretükből, és a hideg otthonosan járt be rajtuk. A fűtést éjszakára mindig levette, hogy spóroljon, meg azért is, mert nem szeretett melegben aludni, összeizzadni a vékony műszálas pólóval, amivel aztán átvették egymás használt, csípős szagát.

Az ilyen nyálkás ízű, ragacsosan ébredező reggeleken aztán csak lógatta a lábát a rongyszőnyeg felett, kávéért sóhajtozott, leheletnyi melegért.

Átgondolta a napot, fogódzót keresett, amivel kibírhatja a jelent, újabb izgalmas történést, amivel elvacakol magában a következő izgalmas történésig. Jó ideje már, hogy a jövőért élt, makacsul hajszolta a másnapot, a jövő hetet, a következő hónapot, és amikor elérte, pillanatok alatt - mint afféle vámpír - kiszipolyozta az alkalomból az összes izgalmat. Néhány csepp adrenalinért, szerotoninért mindent feláldozott, de elsősorban a mát. Képtelen volt élni a jelenben, élvezni a mostot, a vant. Így hát gyakorta kapta magát azon, hogy az oly nagyon várt dolgok elenyésztek, köddé váltak a kezében, halvány emléket sem mindig hagyva maguk után.

- Egy pillangót is összemorzsolnék a hímporáért, ahelyett, hogy a színeiben gyönyörködnék - mondta magáról.

Ez a reggel is ilyen volt, ilyen semmire sem jó, nem feszült benne a várakozás izgalma, csak a nyirkos, fájó kívánság: aludni.

- Orvoshoz kéne mennem - gondolta az ágy szélén ülve, és ezt gondolta a füstös, kormos utcákon is, amíg végiggyalogolt az elhullajtott szeméten, reflexszerűen, ám nem mindig sikeresen kerülgetve a kutyaszart, a fagyban megdermedt hányástócsát, a kapualjból kilógó kezet, ami jó esetben egy hajléktalanhoz tartozott, rosszabb esetben már senkihez és semmihez, maximum egy darab fagyott hústömeghez, akit később olcsó, fekete műanyag zsákban visznek majd el az erre szakosodott humán keselyűk.

- Orvoshoz kéne mennem - és ízlelgette az újabb izgalommorzsát, próbálta maga elé kitűzni célként a nem túl távoli, de azért nem is túl közeli jövőben, hogy valamivel újra színesítse a szürke nap-nap-után érzést.

Újra megmozgatta tagjait a vastag szövésű kabát alatt, próbálta előregörnyeszteni, majd megfeszíteni a vállait, a lapockáját. Napok óta fájt a gerince mentén az összes izom, úgy érezte, mintha valaki ókori kínzómódszerekkel megfeszítené. Keresztet vizionált a hátára, keserű nyállal fémjelzett álmaiban érezte a kötelet a csuklóján, a bokáján.

De leginkább azt a sajgó fájdalmat utálta, ami a két lapockája mellett jelentkezett néhány napja. Napról napra rosszabb lett, mintha egy-egy ököl fúrta volna be magát a csont mellé, az összegörcsösült izmok közé, és ott forgatná kéjesen hegyes bütykeit.

Büdös, gusztustalan novemberi szél sodorta felé a közeli szeméttelep szagát, amely az ősz végén is meleg nyári frissességgel rohadt.

Újabban érzékeny volt a szagokra, mintha várandós volna, de mivel ez teljes képtelenség volt, nem is aggódott miatta túlságosan. Homályos emlékei szerint egy Mária nevű nőnek sikerült utoljára szűzen megfogannia, de már fakószőke kölyökkorában sem hitte el a nagyanyjának ezt a karácsony esti rémmesét. Talán túl későn próbálta az öreglány gyerekeknek való történetekkel visszavezetni az emberi életbe, talán mindig is koravén volt, mindenesetre 10 éves korára a nagyanyjánál is többet tudott a fogantatásról és annak technikai részleteiről, hála a jó édes anyjának, és így a Szűzanya meséjét már nem tudta magáévá tenni.

Az sem izgatta föl, hogy alig iskolázott, de mélyen vallásos, fogatlan nagyanyja igyekezett szelíd párhuzamokat vonni a szentek élete és az ő lehetőségei között - nem érzett késztetést biológiai képtelenségekkel a Guinnessbe kerülni.

Egyáltalán, ritkán érzett valami iránt akkora vágyat, hogy megdolgozzon érte - fizikailag talán néha igen, de lelkileg sohasem.

- Cinikus vagy - mondták róla az ismerősök, mert barátokat talán nem is tarthatott számon, - bolond vagyok – mondta ő magáról, és hinni kezdett benne, mert túl gyakran mondogatta, és amit túl gyakran mondogatunk magunknak, azt bizony előbb-utóbb el is hisszük.

A szeméttelep szaga egyre fojtogatóbbá vált, napok óta rothadó hús bűzét, temetők ezeréves szagát sodorta felé a mind hidegebbé, erőszakosabbá váló szél. Monoton hangon nyikorogtak az üresen árválkodó zászlórudak a kapuk felett, egyhangúan kopogott a félretaposott cipő sarka a bitumenen, és valahonnan fagyott homok- és sóderdarabokat hozott magával és vágta az arcába a lassan sivatagi számummá fajuló, viharos erejű szél.

Félig vakon, a bűztől öklendezve fordult egy sikátorba, de ott sem volt jobb a helyzet, elindult hát, a monoton zajoktól félig transzba esve, a város széle felé. Nem volt értelme, hiszen tudta, tudhatta volna, hogy kint még kevesebb védelmet talál, de ment, mert arra vitte valami, mert már nem az övé volt az irányítás, mert valami erősebb volt nála.

A városból kiérve megszűntek a zajok, és mélységes csend vette körül, lilára fagyott kezeivel megfoghatta volna maga körül, és csend-várat építhetett volna belőle - ha hitt volna a mesékben, ha képes lett volna hinni bármiben, benned, bennem, önmagában, az istenben vagy a világban.

Idegen tájra érkezett - idegen volt körülötte a föld, a gusztustalan, tompa szürkéssárga homokkal és a szürke kövekkel, idegen volt a szakadék, amelynek a szélére sodródott valahogyan, aztán állt, belebámulva a mélységbe, az alatta heverő éles, kopár sziklákra, a szennyes hullámokat a partra okádó, sziklákat nyalogató tengerre.

Éppen bevallotta magának, hogy eltévedt, éppen megfogalmazódott benne a tény, hogy menthetetlenül elkésett a munkájából, és a használt ruhákat (vagy elhasznált életeket?!) árusító kopott-koszos üzlet ma nélküle fog kinyitni - éppen visszatért a való világba a város melletti kopár fennsíkon, ahol tavasszal majd szabadidőközpontot létesítenek gazdag és utálatos emberek számára - éppen felfogta a valóságot, amikor soha nem érzett fájdalom vágott a hátába. Ez a fájdalom kékeslila színű volt, ezüstös volt a széle és ez az ezüstös szegély sebesen vibrált - mintha késsel két vékony csíkot hasítottak volna a bőrébe! - de vér nem indult még belőle. Riadtan, a fájdalomtól üvöltve, taknyát-nyálát egybefolyatva zokogott, tépte magáról a kabátot, a pulóvert, hogy megfoghassa, betapaszthassa a hátán a sebeket. Amikor a szabad levegő a nyers húsba hatolt, két vékony, feketés vércsík indult el lefelé a hátán: lassan folyt, sűrűn, mintha már nem is élő szervezetből folyna az értékes anyag: olajszerűen kúszott végig a gerincmenti két árokban, csiganyál-szerű nyomot hagyva. Aztán apró gyöngycseppekként szétfröccsent, a két hajszálvékony rés körül félrehúzódott a bőr és két véres tollpamacs bukkant elő a sovány, kiálló csontú alak ívesen megfeszülő hátizmai közül. A tollcsomók maguknak helyet követelve szakították szét a húst, a szöveteket, és irtózatos fájdalom árán előbukkant két szárny.

Ez a két szárny reszketett, tétován lendült volna, de megmozdulni is alig volt képes s az összekuszálódott, még nyálkás fehér tollakon vérgömböcskék ültek.

Megpróbálta megrázni őket, majd erejét összeszedve, újdonat hatalmát élvezve hatalmas erővel szétcsapta a már hozzá tartozó, új végtagokat.

És azok a fehér, habkönnyűnek tetsző szárnyak kitárultak, kitárulkoztak a világnak, a puha fehérséget beszennyező vér szertefröccsent, és az addig térdre roskadtan szenvedő sovány test lassan, megfeszülő inakkal-izmokkal felállt a szakadék szélén. A hűvös szél és az őszben leszálló köd végigsuhant a tollak között, megemelve, cirógatva őket, és ő több mint két méter fesztávú szárnyaival büszkén, gyönyörűséggel eltelvén állt a mélység felett.

Már hajlamos lett volna elfelejteni a fájdalmat és pusztán élvezni saját létezését, amikor az korbácsként újra végigvágott rajta. Szinte hídba ívelt, ahogy csontjai, izületei átrendeződtek. Csigolyái roppanva húzódtak szét a görcsből, amibe a szakadatlan hátfájás kényszerítette őket, és a test megnőtt, legalább fél méterrel magasabbá vált. A bordák széthúzódtak, hogy helyet adjanak az újult erővel lüktető szívnek, a koszlott, összetöppedt tüdő megújuló hörgőcskéinek, a hasfal szinte bordázottnak tetszett a fejlődő izmoktól, a karokon és a lábakon kidagadtak az erek.

Az átformálódó test vércsesikollyal szenvedte meg a részek munkáját, artikulátlanul ordítva próbált ellenállni a fájdalomnak. Karjai a keresztre feszítettek ősi mozdulatával vágódtak hátra, ujjai összenyomorodtak, majd megnyúltak az ujjpercek is, a tövig rágott, szakadozott ágyú körmök fényes, üvegszerűen áttetsző, enyhén hajlott karmokká nőttek.

Az átváltozás, úgy tűnt, befejeződött. A valaha ember, mostanra új lénnyé alakult valami zihálva próbált levegőhöz jutni, értetlenül, de növekvő büszkeséggel szemlélte új formáját, tejfehér, hibátlan bőrét, amin a kékes erek lüktetve ütöttek át, önnön hatalmasságát, erejét szépségét csodálta.

Haja, mely a sárgának ember által eddig még nem látott, rút árnyalatában tündökölt, s mindig is ritka volt, mint a tollát váltó madárfióka pihéi, fejbőre pedig pállott, mint a tollak alatt az imént említett madár, és időnként fehéres szövetdarabkák hámlottak le róla, szóvel ez a hajzat most megnőtt, bedúsult, erősen kapaszkodott a vérrel telített rózsaszín fejbőrbe, színe az aranyló szaharai homokhoz vált hasonlatossá, és puhán körülölelte a fejét, eltakarta a pici, finom vonalvezetésű fülkagylót.

Aztán megfeszült a nyaka, a láthatatlan erőtől kényszerítve feje hátracsuklott, bőre az izmokra tapadt, a nyaki erekben száguldott a vér és a finom csontú koponyát majd szétvetette a fájdalom, agyában millió meg egy kép száguldott, újabb és újabb információ cikázott át az idegsejtek között, de a hangszálak már alig engedelmeskedtek, csak hihetetlenül magas frekvenciájú nyüszítést voltak képesek kipréselni.

A leírhatatlan fájdalomtól szeme enyhén kifordult az üregéből, orrcimpái egymáshoz lapultak, ahogy sziszegve próbált rajtuk egy kis oxigént beszívni, szája sarkán két habos nyálpatak indult el.

Aztán a vízszerű-kék szem visszahúzódott az üregébe, arany karimát kapott a pupilla, majd a szemhéjak fájdalmasan rácsukódtak, és amikor lassan felnyíltak, a két szemüreget teljesen kitöltötte valamilyen ezüstösen fénylő, türkiz-szín matéria.

A fájdalom lassan múlt a fejében, és ahogy a vér zakatolása halkult, úgy erősödött fülében egy addig ismeretlen zene.

Nem tudta megállapítani, hangszer szól-e, vagy valaki, valakik dúdolnak, hogy hárfa húrjai pendülnek, vagy valaki befogadhatatlan-magasan énekel, de azt hallotta, hogy a dallam idegen hangközökre és akkordokra épült, és néha hátgerinc-karmolóan disszonáns hangok zavarták meg a harmóniát.

Az égen alacsonyan kullogó őszi Nap elé porból, füstből, koromból és szmogból összeállt felhő húzódott, és a szennyen át viola fény tűzött át, homályba burkolva és ezüstös kontúrokkal kiemelve az újszülött lényt: a magas, izmos alakot, a szétterjesztett szárnyakat és a feje körül glóriaként hullázó hajtömeget.

A bársonyoslila fényből hidegen világított ki a két türkiz kő, megdermesztve maga körül mindent.

A levegő, úgy tűnt, megállott körülötte, a test méltóságteljesen feszült meg, halvény bőrén átütött a fény és a folyékony ezüstből szőtt izmok az árnyak játékában remegni látszottak.

Aztán a mocsokból szőtt függöny lassan oszlani kezdett a Nap elől, és a fakuló lila hányásszínű sárgaságba változott.

A szakadék szélén álló alak megkönnyebbülten, a fájdalomtól megszabadulva mosolyra húzta élettel telítődő, cserepesre száradt száját.

Ragyogó fehérségű szemfogai hang nélkül nyúltak meg, ráfeszülve alsó ajkaira, felhasítva azt, hogy két gömbölyű vércsepp rögtön ki is bukkant az apró sebekből.

Összeszikkadt, tapló szárazságú nyelve önkéntelenül nyúlt ki és nyalogatta le szomjasan saját szervezetének fémes ízű nedvét.

Az angyali szférák zenéjébe egyre több hamis hang vegyült, gerincárkában az apró szőrszálak egyre többet meredtek föl védekezőn, libabőrösre húzva a selymes, fehér bőrt.

A levegő enyhült körülötte, haja tövéről, orra mellől közönséges izzadtságcseppek indultak útnak, csorogtak le ajkaira és az egyre szomjasabb szervezet parancsára a szárított húsra emlékeztető nyelv mohón nyaldosta a sós patakocskákat.

A meleg ijesztő mértékben nőtt, a fals hangok betöltötték a gondolatait, a légcsöve fájt, ahogy a forró levegő a tüdejébe tódult, és száraz torokkal próbált egy kevés nyálat nyeldekelni, kínzó szomjúságát enyhítendő.

Aztán az orrába csípős szag kúszott, az égő fehérje elviselhetetlen bűze, ahogy a növekvő forróságban szárnyai hegye összepöndörödött.

Verdesni kezdett az ő frissen, nagy kínok árán szülte habfehér tollaival, hogy eloltsa őket, de épp az ellenkezőjét érte el: a levegővel felkorbácsolt parázs zöldes szikrájú lánggá vált, és mohón belemart a puha szárnyakba. Nem adta fel, egyre őrültebb iramban verdesett, vállai, hátizmai elfáradtak az erőfeszítéstől, de a lángok nem csitultak, hanem átterjedtek a hajára, megpörkölték a szemöldökét és forró nyelveikkel perverzül nyaldosták a fehér arcbőrt, de ragacsos nyálka helyett fájdalmasan lüktető égési sebeket, sötét árkokat hagytak maguk után.

A türkizkéken ragyogó szem, amely a szempillák mögül eddig erőszakosan, legyőzhetetlenül ragyogott elő, megadta magát a tűznek, és fájdalmas szisszenéssel, ólomszínűvé olvadva csordult ki üregéből, forrasztópákaként végigégetve a már amúgy is sebhelyes, elcsúfított arcot.

A hőség egy pillanatra mindent elborított, a füst és a lángok maguk alá temették az imént még teljes szépségében, diadalmasan tündöklő alakot.

A valaha-volt hattyúszín tollak félelmetesen ropogva égtek, és amikor a tűz végül belemart a szárnyak tövébe, ahol az élő hús kezdődött, a lángokból mindent megrendítő, fájdalmas-kék visítás hallatszott, majd kínlódó hörgésbe fulladt, ahogy a tűznyelvek végigcsaptak a hangszálakon.

A levegő megmozdult, a város távolban meredező falai felől a hűs, de dögszagú szél néhány heves lökéssel szürkésbarna esőfelhőt tuszkolt a Nap elé és a belőle fakadó, kelletlenül csöpögő szennyes csapadék eloltotta a már amúgy is erejét és táplálékát vesztett tüzet. Vinnyogva vöröslött és sárgállott még kicsit, a zöldes szikrák még egyszer az ég felé csaptak, mintha a két őselem, a tűz és a víz vívott volna egy újabb csatát az ősidők óta tartó harcban, majd elhamvadtak a lángok, elállt az eső, és az átlátszatlan tócsákban ott feküdt, ami a szárnyas teremtményből megmaradt.

A hús, az izmok a csontokra tapadtak, rájuk pedig a nemrég még vérrel és nedvességgel teli fehér bőr szikkadt, ráncosra és sötétre égve. A hosszú, üvegszín körmök borostyánszínűre barnult karmokként meredeztek az összeroncsolódott kezek végén, a tűzhalál kínjában a földet túrták, néhány visszahajlott vagy letörött, ahogy nagyobb kavicsot, szikladarabot ért.

A tündöklő arc helyén véres, összegégett massza csúfoskodott, az orr hegyesre aszalódott, az aranyló hajból megmaradt fekete koszcsomó a szikkadt koponyára tapadt, csak fent, a forgónál állt el meredten, elszenesedett pókfonálra emlékeztetve.

A szárnyak csonkig égtek, a tollak vége még enyhén parázslott, az égett szaru összetéveszthetetlen és soha nem feledhető szaga a roskadt testből szállongó feketés lila füsttel összekeveredve halotti táncot járt a tetem felett, végképp megcsúfolva mindent, ami valaha szép volt, ami valaha múló diadalt arathatott.

A nemrég még győztesen ragyogó türkiz szemek helyén rózsaszínes, nyákos pép villant elő, könnycseppként végiggördülve az arcon...

És a halott test mélyén, a zsigerekben, az agy utolsó kicsi neuronjai által közvetítve még mindig szólt a zene, disszonáns hangokkal, falsul, ismét egyre erősödve.

A száraz, töredezett, halott kezek ismét a homokba vájtak, a szárnyak csonkjai tehetetlenül megrebbentek, a résnyire nyitott szájból hangfoszlányok gurultak elő és vesztek bele a térbe.

De ahogy a megmerevedett állkapocs lassan megmozdult, a tudattalan ösztönével fájdalmas ordításra nyílva, előbukkant az egyetlen, ami ép maradt a szörnyű pusztítás után: a ragyogó, fehér fogsor és a két hosszú, szomjasan előremeredő szemfog.

A szénné égett test az idegtépő hangok hatására hemperegni kezdett a vértől és esőtől iszamós talajon, csonkká pörkölődött fülét dörgölte a sárba, fejét verte a földbe és a halálra kínzott állatok vinnyogásával esdekelt könyörületért, miközben szárazra sült húsa apró darabokban pergett le róla.

Aztán egy pillanatra elcsendesült, vak arcával a semmibe figyelt, mert a zene elcsendesült, de csak azért, hogy újult erővel, fájón lecsaphasson, és a fekete roncsból elkeseredett, vad indulatokkal terhes hörgés szakadt ki.

Maradék erejével kapaszkodni kezdett a földbe, erőlködve vonszolta magát előre, ujjai között pergett a homok, és vakon tapogatott maga elé, hogy jó irányba halad-e.

Aztán keze a semmibe markolt, amikor elérte a szakadék peremét. Egy pillanatra leejtette a fejét a földre, egyetlen pillanatra átadta magát a halál okozta zsibbasztó fáradtságnak, de a benne viharzó, újra és újra megújuló fájdalomtól ingerelve összeszedte magát, és levetette magát a mélybe.

Zuhanás közben érezte a mellette elsüvítő hideg levegőt, de összeégett bőrét már nem hűsítette, hanem támadó vadállatként mart a lüktető sebekbe, füle zúgott a sebes légáramlattól, de a zene vadul, kényszeresen bömbölt benne, és már csak reménykedni tudott, hogy valamelyik szikla, aminek éles tarajára majd rázuhan, megváltja végre az esztelen kínlódástól.

De a megváltást nem érhette el, mert a szikla helyett a kövek közötti nedves homokra esett, súlytalan teste alig puffant, és agyába az őrjítő hangokon át is behatolt a sirályok rikoltása.

Aztán érezte, ahogy teste újra változni kezd, de ez az érzés már nem az elméjébe hasító fájdalom volt, hanem valami taszító halmazállapot-változás, molekulái mintha függetlenedtek volna egymástól, tagjai elfolyósodtak, képlékeny, ólomszínű masszává váltak, néha pedig a higanyhoz hasonlóan kis, sötét gömböcskékké formálódtak.

Teste már nem létezett, így képtelenségnek hatott, hogy tudata még igen, és érzékszervei is: habár látni nem látott, érezte a szennyes, kvarcszemektől éles tengerparti homok gyomrot felkavaró, érzékeket ingerlő, kesernyés halszagát, hallotta a fülében a rikoltó zenét s azon túl a tenger morajlását, a madarak halkuló vijjogását, érezte a földből áradó halotti hideget.

Aztán azt is érezte, ahogy a belőle maradt anyag cseppenként a földbe kúszik: nyálkás giliszták, izmos, szelvényezett testükkel erőszakosan tapadó kukacok, sebesen mozgó rovarok és férgek értek hozzá nem létező bőréhez, eliszonyítva tudatát, a talajnak pedig rétegenként változott a szaga, de már ezt sem bánta volna, ezt a fojtogató, iszonyú bűzorgiát, ha végre eggyé válhat a földdel és megszűnhetnének a kínjai, de az agy, a fizikailag megsemmisült értelem képtelen volt megszűnni.

Többé semmit sem látó szeme előtt a sötétség különböző fázisai peregtek le: látott szürkés- és barnásfeketéket, kékesfeketét és lilásfeketét, bíbor árnyalatokat magába szívó feketéket és látott fekete-feketét: a sötétség minden lehetséges variációja köszöntötte és kínozta.

Csak a zene, a fület sértő, disszonáns akkordok hallgattak volna el...

Aztán szénné égett, majd felolvadt, szétfolyósodott test újra összeállt, nyálkás, tehetetlen, ragacsos valamivé, de látni nem láthatta, csak érezhette tulajdon gusztustalanságát, megfoghatatlan halmazállapotú létezését - amely még valódi létezésnek sem volt mondható.

Nem látott, de érzett, a föld bensejéhez képest melegebb volt a közeg, ami most körülfogta, fémes, savanykás szagú valami, de mire megszokta volna, mire új alakjához idomulhatott volna gondolataiban, újabb fájdalom kapaszkodott belé, és valaha-volt végtagjai hajdani kínnal készültek a nem-létezőből kiszakadni.

Aztán az áldott sötétség helyett fehér fény villant fel, hidegen égette az újraképződött szaruhártyát, a gyilkos, kegyetlen zene halkult, helyette iszonyatos zaj töltötte be a fülét: fém csörrent fémhez, valaki őrültként felsikoltott, nem-evilági szenvedéssel, a levegő fájdalmasan zúgott a fülébe, mint a szikláról zuhantában, apró tűszúrásokra emlékeztetőn érte el a dobhártyát, de másként sem okozott gyönyört: ahogy sikoltásra tátotta a száját, tüdejének apró hörgői megteltek oxigénnel, bordái majd szétpattantak, és a rettentő fájdalmak hatására dühödten ordítani kezdett, rekedten próbálta átkozni az egész istenverte életét, de csak artikulátlan üvöltésre tellett, és savanyú, hányásízű nyál tolult a szájüregébe és folyt le az állán.

Szemét csípte a kesernyés szagú levegő, de könnyezni nem tudott, pedig az éles fény borotvaként vágott belé. Ezt a fényt néha halvány árny váltotta fel, érezte, hogy mozognak körülötte, a zene halkult, de hallása még nem tisztult ki teljesen.

Mindezek mellett tisztában volt saját ocsmányságával, nedvességtől felpuhult, ragacsos, szúrós szagú bőrével, tehetetlen teste ormótlanságával, egykor-volt szépsége emlékéhez mérten taszító volt elkorcsosult létezése.

Végül megemelkedett, és mintha úszott volna a levegőben, tartott valahová, de a várakozás érzése már nem volt benne, csak az undor, a fájdalom, az irtózat az újabb alakjától, a halál és a megnyugvás vágya.

Aztán, ahogy újabb üvöltésre nyitotta összeragadt, nyálas és váladékkal telített száját, valaki megszólalt fölötte, soha nem hallott - soha nem érzett hangon:

- Édes ksibabám...!

Nem lett vége - gondolta elkeseredetten.

Megint újrakezdődött.

Az örök körforgás.

Az átváltozás.

A metamorfózis.